Szurikáta és kommentözön

Kommentáradat… nem is! Inkább kommentözönvíz!! Ezt látom most épp a szurikáta vs kisfiú ügyben is – de gyakorlatilag ez már egy olyan jelenség, ami bármi kapcsán felbuzog a földből és elönti virtuális világunk tájait…

Adsz magadnak reggel 5-10  percet, míg megiszod a reggeli kávédat, besüt a nap az ablakon, nézed a szép kis családodat, ahogy még édesen alszanak, mosolyogsz és boldog vagy, sok a dolgod mára, de még áll az idő, ez a legjobb! Tudod, hogy ha a reggel békésen, nyugalomban indul, az az egész napot meghatározza majd…

…és akkor kicsit benézel a Facebook-ra… olvasnál friss híreket, megnéznéd az érdekes oldalaidat, amiket követsz, kinéznél kicsit az ablakon a világba… és görgetsz lefelé a hírfolyamodban… ééés akkor látod, szembesülsz ismét a valósággal – amit a gyermeked önfeledt mosolya nap mint nap elfeledtet veled… mert ó, milyen varázsereje van! Ránézel, beleolvadsz a boldogságába, és minden nehézség és probléma egy szempillantás alatt szertefoszlik…

Kitekintve saját napfényes világodból most újra leszögezheted magadban, hogy a valóság sokszor rideg, hideg és fájdalmas, tele problémákkal. Mindig van egy-egy ügy, ami felborzolja a kedélyeket, és az emberek odaírnak. Írnak, véleményeznek, lehúznak, ítélkeznek, odapattintják a hirtelen első vagy már jól megrágott, mélyen megérlelt gondolataikat, nem számít, hogy kit-kiket hogyan bántanak meg. Élesen egy oldalra állnak, vagy épp próbálnak védeni, igazságot tenni – ami csak addig ér célt, míg egy újabb csúnya komment begépelésre nem kerül. Ez a komment-hozzáállás nem fog változni – mivel az emberek sem változnak. Régen is kommenteltek, csak a falvakban a padokon ülve vagy a kerítések fölött átbeszélgetve… most ugyanez történik. Kommentelnek. Csak ezt az interneten teszik, maradandóan és teljesen nyilvánosan – úgy, hogy akár minden egyes kommentet mindenki láthat, aki csak felevez egy adott poszt után keletkezett véleményvízre. Véleményeznek, hibáztatnak kegyetlenül, arccal vagy arc nélkül, és sokszor annyira durva indulatokkal, hogy számomra talán már ez a fájdalmasabb, nem is az adott eset… a kommentelő embereknek ez a vad, sok esetben kontrollálatlan hozzáállása és vélemény nyilvánítása a – jelen esetben szurikátával – történtekről…

Pont mint az állatvilágban, amikor van egy gyengébb kis állat, amit egy vagy két szürkevarjú elkezd csípkedni, és odagyűlik a többi nagytestű madár, és addig csinálják, amíg halálra nem csípkedik a szerencsétlen áldozatot. Ez az állatvilágban ösztönös biológiai cselekedet. De mi emberek vagyunk…! Mégis sokszor így viselkedünk…

Egy-egy szurikátás cikk alatt 2-300 komment van, csak néhányat emeltem ki a teljesség igénye nélkül… van ilyen és van olyan is köztük:

“MEG KELLETT VOLNA NEVELNI A KIS IDIOTA KÖLKÖT!!!
MEGÖLTE SZEGÉNY ÁLLATOTT!!!

“Bocsanatott kerek hogy közbe szolok de szerintem egyaltalan nincs igazatok egy ilyen dolog miatt akár javitò intezetbe is kerülhet az a kis mocskos szemtelen kölyök…”

“En is szeretem az allatokat de h ebbol miert kell ekkora botranyt csinalni.megtortent, nagyon sajnaljuk de konyorgom a “tettes” meg csak egy gyerek!oke alairom szot kellett volna fogadnia! De tegye mindenki szivere a kezet es ugy mondja h gyerekkent nem csinalt semmit csinyt es mindig szot fogadott a szuleinek.”

“En arra lennek kivancsi, ha egy tigris ketrecet nyitki es mar 100× el lett neki mondva, hogy nem, meg ki is van ìrva, ugyan igy lenne vedve o is? erzo leny volt plusz piciket vart ! Amikor a gyereknek tobbszor el lett mondva h nem! Es ugyebar tud olvasni hat akkor mi a problema?”

“HAGYÁTOK MÁR AZT A GYEREKET BÉKÉN!MÁS VAJON HOGY REAGÁLT VOLNA ILYEN ESETBEN!!!”

“Elég szomorú és felháborító, ha egy kis szurikáta és annak kölykeinek halála kell, hogy végre példaként szolgáljon azoknak az idióta szülőknek, aki nem alkalmasak még egy légy felnevelésére sem.”

Ahány komment, annyi vélemény, annyi féle indulat…Régebben, mondjuk 20-25 évvel ezelőtt nem is tudott volna a kisfiú és a vemhes szurikáta történetéről ennyi ember… de most tudnak, és mivel gyorsabban és széles körben terjednek a hírek, többen véleményeznek, nagy visszhangot kap, hatalmasra dagad az eset…

Mi lenne, ha ahelyett, hogy odaírjuk csípős véleményünket, csak levonnánk a következtetéseket saját magunk részére? Mi lenne, ha ítélkezés helyett együttéreznénk? Mi lenne, ha – már úgyis annyira nehéz és szörnyű a történet mindkét fél számára – csöndben maradnánk és hagynánk, hogy azok foglalkozzanak az üggyel, akik érintettek benne és nem tennénk a gyerekre és a szüleire nagyobb terhet, mint amekkora amúgy is rajtuk van az eset miatt? 

Íródnak komolyabb cikkek is a téma kapcsán, melyek mélyebbre nyúlnak, mint csupán az adott szituáció (egy 11-12 éves forma fiúcska egy osztálykirándulás során a vadasparkban piszkálta a szurikátát, annak ellenére, hogy szóltak, ne tegye, majd az állat ösztönösen beleharapott a kezébe, mire a fiú lerázta/földhöz vágta, és a vemhes szurikáta ebbe belehalt), nevelésről, példamutatásról, kölcsönös szülő-gyermek közti tiszteletről szólnak, arról, hogy a példamutatáson túl leguggolva gyermekünkhöz el kell magyarázni az élet értékét, az összefüggéseket, a logikát a világban, hogy tényleg meg is értse, és így elkerülhetőek lesznek az ehhez hasonló esetek… igaz és így is kell! Legyen egyensúly, szeressük a gyermekeket, adjuk át nekik a jó és az élet szeretetét, szeressük az állatokat, szeressük a világot, amiben élünk, tiszteljük az életet! Ez nagy téma, sokat lehet róla beszélgetni…

Most csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy ha mindenki kiveszi egy-egy hallott/látott történetből a tanulságot (ahogy annak idején az iskolai olvasás házikból leszűrte a lényeget), és saját kis belső világára alkalmazza először, és háromig elszámol kommentelés előtt, és talán gondolkodik-együttérez ahelyett, hogy csípné-marná azt, akinek már úgyis rossz… talán egy kicsit, egy nagyon kicsit jobb lesz a világ! 

Nagyon szép napot, boldog hétvégét kívánok!? Szeretettel: Eszti.

 

Valami új kezdete

Sok szeretettel köszöntelek, drága Olvasóm!

Ugye mondtam, hogy itt fogok blogolni? Hát eljött ez a nap is, csak ki kellett várni… Valami új kezdete mindig izgatottá tesz, jó fajta várakozással tölt el és rendszerint nagy lelkesedéssel látok munkához. Többször blogoltam már életemben – mindig kitartó és alapos voltam, és mindig is imádtam írni, ugyanúgy kikapcsol, feltölt, mint a rajzolás – de ilyen még nem volt, hogy végre egy helyen minden: a saját honlapomon, ahol a képeim, alkotásaim mind megtalálhatóak, és itt írhatom a bejegyzéseimet… Teljes a rend! Annyira szeretem!

És akkor kezdhetjük is… 😀

Milyen lesz ez a blog? Hát… gondolkodtam rajta, milyen is legyen… szeretnék több mindennel foglalkozni itt a blogon belül: néha interjúzni, érdekes, izgalmas témákat körbejárni… de alapjában véve ez egy nagyon személyes blog, az én naplóm, amiben leírom az érzéseimet, gondolataimat, életünk eseményeit és bepillantást engedek a kulisszák mögé… Szeretem az ilyen személyes hangvételű írásokat, és én is szeretek így írni. Aki akar, a napolómat olvasva jobban meg tud majd ismerni. És hát a hangulata olyan lesz, amilyen én vagyok… tudjátok: időnként két méterrel a föld fölött, ábrándozva, az élet kis és nagy dolgain elmélkedve, máskor a valóság élesebb pontjait kiemelve, körbekontúrozva, megfogva… egy-egy életpillanatba belekapaszkodva és engedve, hogy a lelkünk mélyéig hatoljon az adott élmény, életkép… így fogok írni. Remélem velem tartasz, és nap mint nap találkozhatunk a közösségi oldalakon túl itt, a saját oldalamon is együtt fedezve fel a világot, amiben élünk!! 😀 Ne feledd: www.esztiberzsan.com! Itt várnak majd legszemélyesebb bejegyzéseim… 😀 Millió puszit küldök addig is, míg újra találkozunk, legyen szép napod!

Berzsán Eszti.

(A hozzászólásoknak, közösségi oldalon megosztásoknak mindig nagyon örülök, email-ben pedig itt tudsz írni nekem: berzsaneszti@gmail.com)