Szilveszteri szemüveg


Anita és kislánya, Angyalka csillogó ruhába öltözve készülődtek a szilveszterre másfél szobás, otthonosan berendezett belvárosi albérletükben. A kislány a tükör előtt ült egy magas széken, izgatottan lóbálta a lábacskáit és bele-belefújt a trombitájába, miközben anyukája a haját fésülte. 

–  Alig várom a szilvesztert, anya, alig várom! – lelkendezett.

– Jó lesz, kicsim – mosolygott az édesanya, de mosolyába halvány szomorúság vegyült. Az ünnepek nehezebbek, ilyenkor mindig jobban hiányzik a férje. Már öt éve, hogy meghalt, baleset érte az építkezésen, ahol dolgozott. A tragédia akkor felfoghatatlan volt, tátongó és fájdalmas. Aztán teltek a hónapok, az évek, és a kezdetben eleven fájdalom tompa hiánnyá csitult, majd szépen lassan, mint tavaszi virágok a réten, úgy hajtottak ki az apró új, szép emlékek Anita lelkében: a kis Angyalka egyre jobban emlékeztette férjére, és nap mint nap olyan sok tiszta, vigasztaló örömöt hozott. Öt év hosszú idő egyedüli szülőként a kislánnyal, a terhekkel, a döntésekkel. Anita úgy érezte, férjét nem pótolhatja senki, de talán egyszer eljöhet majd a pillanat, amikor élete hátralevő útjára társául szegődhet valaki, aki így, kettejüket együtt tudja majd szeretni. 

Üde volt a december végi napsütés, anya és lánya kéz a kézben sétáltak a város utcáin. Angyalka lelkesen fújta a trombitáját, Anita nagyokat szippantott a friss, téli levegőből. 

Rengetegen voltak a téren, mindenfelé szilveszteri bódék trombitákkal, csillogó hajakkal, álarcokkal, 2020-as szemüvegekkel, kis szerencsepatkókkal és porcelán malackákkal. A levegőben lacipecsenyék illata terjengett, nagy hangszórókból ömlött a vidám zene, emelkedett volt a hangulat. Anita és kislánya nem tervezett semmi különöset erre az estére, hagyták, hogy magával sodorja őket az ünnepi hangulat. Angyalka minden bódénál megállt, felpróbálgatta a csillogó, színes szilveszteri csecsebecséket, nevetett, ujjongott. Anita egy idős bácsinál meg is vette a világító hajpántot, ami megtetszett a kislánynak. Míg aprót keresett a pénztárcájában, a kislány a szomszéd bódénál nézelődött. 

Egy jól öltözött, sármos, negyvenes férfi is a bódénál válogatott. Angyalka szóba elegyedett vele. 

– Mit veszel? 

– Egy szemüveget.

– Ezt válaszd, ez nagyon jó! – mutatott egy rózsaszín bohókás darabra a kislány.

– Ez rózsaszín – mosolygott a férfi.

– Igen, de az a kedvenc színem!

– Hogy állna nekem? – viccelődött a kedves idegen, miközben felpróbálta a szemüveget.

– Szerintem jól! – kuncogott a kislány.

– Tudod mit? Akkor megveszem! 

A férfi fizetett, a kislány pedig nagy szemekkel figyelte, nem tágított mellőle. A férfi egy pillanatra tétovázni látszott és a kislány mögé pillantott, tekintetével felnőtteket, kísérőket keresve. 

– Egyedül vagy? Hol vannak a szüleid? 

– Nekem csak anyukám van – válaszolta a kislány komolyan.

– Á, értem – bólintott kedvesen a férfi –, akkor anyukád hol van? 

– Ott – mutatott a férfi háta mögé Angyalka. 

Anita mosolyogva hozta a világító hajpántot. 

– Jó napot, a maga lánya egy kis angyal – kezdte a férfi kedves mosollyal. 

– Ó, köszönöm, a neve is Angyalka, az én kis angyalkám – ölelte magához Anita a szüntelenül mosolygó kislányt.

– Szép és különleges név… – a férfi és a nő tekintete egybeolvadt. Anita úgy érezte, mintha régi ismerősök volnának, bár biztos volt benne, hogy soha nem találkoztak azelőtt. Volt a férfi nézésében valami mély, valami otthonos, valami megnyugtató. A nő egyszerre rég elfeledett, kellemes melegséget érzett a lelkében. 

– Esetleg… – kezdte a kedves idegen – meghívhatom magukat egy italra? Forralt bor, puncs, a kis hölgynek egy habos kakaó?

Anita titkon remélte is, hogy válthatnak még néhány szót. A kislányára nézett, aki ragyogó mosollyal mondta: – Elfogadjuk.