Suzy

Az egész történet másfél évvel ezelőtt kezdődött, amikor tudomásul kellett vennünk, hogy a kék Fiat Stilonk – amit azelőtt másfél évvel vettünk – már csak alkatrésznek lesz jó. Így hát a Covid kirobbanása előtt az autónkat roncs árban adtuk el. Aztán jött a pandémia, és az ezzel járó nehézségek, így nem vettünk másik kocsit, maradt a méreg drága hetven forint per perces bér kocsi, ha valahova olyan helyre kellett menni, ami messzebb volt, vagy autó kellett hozzá. Ilyen volt például egy könyv-elhozás a nyomdából, ami ötezer forintunkba fájt, és volt ugye, hogy többször mentünk egymás után, mert volt valami javítani, vagy plusz intéznivaló, vagy több nyomtatás egymás utáni időpontokban. Mindig számolni a perceket, mennyit vár ránk az autó, a legrövidebb utakat megkeresni, hogy ne fizessük ki ingünket-gatyánkat rá, vagy a Papa munkaidejéhez alkalmazkodva megbeszélni egy találkozót a benzinkútnál, ahol majd felvesz… ahhh…. ezek nem mi vagyunk. Mi hárman nagyon szeretjük a féktelen szabadságot! Akkor és oda, amikor és ahogy csak akarjuk! Hát az autótlanság ebben az amúgy is minden felől megszorongatott vírusos időben plusz szabadságvesztést hozott nekünk. Mindig volt valamilyen autónk, bár eddig mindkettő amolyan Flinstone-kocsi volt, ezer hibával, állandó javítanivalókkal, de legalább voltak. Bár az is igaz, hogy például az utóbbi kőkorszaki kocsink Robit otthagyta a Ferdinánd-hídon, meg volt olyan is, hogy mindhárman benne ültünk, és a négysávos úttest közepén lerobbant. Szóval nem volt valami biztonságos érzés benne ülni. Mostanra jócskán megérett bennünk a vágy, hogy kell egy olyan kis családi autó, ami megbízható, amivel repülhetünk bárhova még ezekben a maszkos időkben is, és amit nem lábbal kell áthajtani a Ferdinánd-hídon. Ja, és persze nem utolsó szempont az sem, hogy kifizethető legyen számunkra. Indult a nagy használtautó vadászat a neten.

– Halló – szólt bele a telefonba erős arab akcentussal az eladó. – Igen, megvan a kocsi – egy élénk békazöld –, de német rendszám, német papírok, ezt mind pluszban neked kell intézned. Ma nem érek rá, ma lesz az esküvőm, majd hétfőn hívj!

– Helló tesó, a kocsi érdekelne? – kezdte egy másik, reszelős, negédes hang. Olyan, amitől az ember semmi jót nem remél.

Aztán történt egy ilyen beszélgetés is:

– Jó napot kívánok, érdeklődnék, hogy megvan-e még az autó?

– Igen, megvan a kocsi.

– És tudsz róla mondani valamit? Vezérműszíj, olajcsere, vízpumpa, görgők, fékek és a futómű állapota, mikor voltak dolgok cserélve rajta?

– Nem, semmit. Én csak kereskedő vagyok.

– Értem, de úgy veszed meg az autót, hogy nem kérdezel meg semmit róla?

– Úgy.

– Akkor fel tudnád hívni az ex-tulajt, és utána vissza tudnál hívni a pontos részletekkel?

– Persze, hívlak.

Azóta is hív…

Tehát a megfelelő autót megtalálni sem egyszerű olyan gazdával, akivel egyáltalán érdemes lehet találkozni személyesen. Aztán mégis találtunk egyet. Döntöttünk, és – korábbi sorozatos rossz autóvásárlási tapasztalatainkkal a zsebünkben félve, de – belevágtunk a kalandba. Legyen. Megnéztük a kocsit, majdnem meg is vettük, de mivel a tökéletes műszaki állapotúnak mondott, egekig magasztalt – egyébként csomó esztétikai hibával, kárpit szakadásokkal, nagy felületű lakkhibákkal és korábban nem említett egyéb hiányosságokkal rendelkező – autóban  hirtelen felgyulladt a vészjósló motorjelzés, gyorsan rezdültünk a megérzéseinkre, és inkább tovább álltunk. Robi nem adta fel. Bújta tovább a hirdetéseket. Ugyanazon a napon este talált is egy bájos kis piros kocsit, Suzyt, ahogy azt eredetileg is terveztük, családi autócska, tetszett is nekünk. Meg Felícia is pont ezt a kocsit nézte ki a délutáni motorjelzéses fiaskó alkalmával, az utcában sétálva.

– Anya, nekünk ez a kocsi kéne! – mutatott csepp kis ujjával egy békésen parkoló piros Suzukira. – Vegyük meg ezt!

– De hát ez valakié, babám, csak itt parkol… ezt nem vehetjük meg most!

– Jó, de akkor ilyet! Nekünk ilyen kéne…

Elképzeltem magunkat benne, és igen, tetszett. Bájos, kívülről kicsi, belülről tágas, ismerőseinknek több oldalról is volt, és mindenki csak jókat mondott róla, jól szerelhető, egyszerű kis kocsi. Persze, nem a tökéletes álomautó, de most átmenetileg jó lenne, ide-oda furikázni, szabadnak lenni… és elérhető áron van. Mosolyogtam magamban, még a végén a baba választja ki a kocsinkat. Eddig mindig jól jártunk, amikor rá hallgattunk! Van egy teóriám a gyerekekről, és ebben én hiszek is. Mégpedig, hogy ők még közel vannak az angyalokhoz, meg a Mennyországhoz, hisz nem rég jöttek le onnan, ezért lehetnek nagyon jó ötleteik, meg tudnak irányt mutatni. Néha meg is kérdezem Felíciát, hogy milyen volt a Mennyben, meséljen! Ő meg mosolyogva mesél az angyalokról, hogy játszottak együtt az égi játszótéren. Még az is lehet, hogy pont így van odafenn… ki tudja…?

Most biztos mosolyogtak magatokban, hogy így vásárlunk kocsit, megérzésre… de hát ez van. Művész emberek vagyunk, kicsit sem nem vagyunk szerelők, se műszaki lelkek, ilyen ismerősünk sincs, arról meg végül letettünk, hogy vásárlás előtt elvisszük a kinézett kocsit egy random szerelőhöz, mert ezek a kísérleteink is sorra meghiúsultak, mivel vagy a szerelő nem fogadott, vagy az eladó nem járult hozzá, hogy megmutassuk, higgyétek el, mindent összehangolni nehezebb, mint elsőre gondolná az ember! Így ennél a kocsinál már nem is próbálkoztunk.

Szóval megnéztük azt a kis Suzyt, és mivel jónak ítéltük meg, Robi és a Papa együtt lementek vidékre érte. Na, innen indul a nagy kaland…

Persze, ahogy ez lenni szokott, elkeveredtek, és sötétedésre értek oda. Erős tájszólással és széles mosollyal várta őket a srác, aki eladni kívánta az autót. A kis Suzynak tárva nyitva állt minden ajtaja, várva a lelkes vevőket. Robi és Papa tüzetesen átnézték az autót – persze, mint utóbb kiderült, nem eléggé tüzetesen, de hát mindig utólag okos az ember, ugye –, és megtörtént a vásárlás. Kitöltötték a papírokat, a srác, meg Papa letanuzta. Robi kérdezte, nincs-e még egy papír, egy köztes, ami az első tulaj és mi köztünk kellene, hogy legyen, aki átadja most az autót, de nem, nem, nincs, hangzott a válasz. A srác – nehogy már ő fizessen rá – alig tett benzint a kocsiba, pedig tudta, hogy Pestre viszik fel, de ez már ugye legyen az új tulaj gondja.

– Van amarra, Káta felé egy kút, tankolja meg, Fater…! – volt a válasz.

Mondanom sem kell, hogy a kút zárva volt, tehát tovább kellett menni, a benzin meg kifogyott út közben, kút meg égen-földön sehol, így Robi vagy másfél kilométert tolta az autót. Az utcánkban leparkolva kiderült, hogy nem jók a zárak, csak az anyósülés oldaláról lehet nyitni az autót, és behasalva kézzel felhúzogatni a gombokat, hogy be lehessen ülni. Nagy sóhaj, mindegy, megcsináltatjuk, ez legyen a legkevesebb. Én közben végig úgy éreztem, hogy jó lesz minden, végtelen nyugalom szállt rám a piros kocsi vásárlásának első gondolatától kezdve. Robi ugyanígy érzett, habár bosszantotta több minden, de mégis… tudtuk, hogy jó lesz az egész. Tizenegy után ért haza a férjem erről a kalandos útról, mikor is kiderült, hogy a nap megkoronázásaképp a házban nincs meleg víz. Király! Egy ilyen nap után pont egy hideg vizes zuhanyra vágyik az ember… Robi kihagyta. Reggelre aztán hiába jött vissza a forró víz, mégis megkapta a maga hideg zuhanyát. Mikor a biztosítóssal telefonált, hogy megkösse a kötelezőt a kocsira, jött a hír, hogy nem ugyanaz a név szerepel a forgalmiban, mint a szerződésen. Upppsz, ez baj! Így nem fogjuk tudni átíratni az autót. Ezt sajnos a sötétben történt autóvásárlás alkalmával elmulasztották megnézni a fiúk. Sebaj, valahogy megoldjuk, gondoltuk. Aztán jött a további fogyasztás. A srácot, akitől előző este vettük a kocsit, ma reggel elvitték a rendőrök erőszakos bűncselekmény miatt, ami miatt már korábban körözték. Mi van???! Ilyen is csak velünk történhet meg. Nem is gondolkodtunk, irány a Rendőrség, be kell jelenteni, és ha ugrik a kocsi, akkor ugrik, ez van… de ez így valahogy nem stimmel. Robi nyolc hosszú órát várakozott a Rendőrségen emiatt a bejelentése miatt. Hosszasan kikérdezték, utánanéztek az autónak, hogy lopott-e, történt-e valami bűncselekmény az autóval, de semmi, a mi kis Suzykánk tiszta, mint a fehér bárány. Nincs vele semmi gond, nem körözik, nem lopott, csak hanyagul töltötték ki a papírokat, illetve nem kaptuk meg a köztes szerződéseket. De azért egy jó dolog is kiderült: hogy a forgalmiban szereplő non-profit Kft. egy megkülönböztető jelzést használó egészségügyi mentős szervezet volt, akiknek kötelező a teljes műszaki vizsga minden évben, és nem két évente, mint az általános autóknál, ezért aztán tényleg jó autót vettünk, és tényleg rendben van teljesen műszakilag, tehát legalább a hídon nem fog ott hagyni! Már csak a papírok hiányoznak… de nagyon!

– Hogy lehet így venni egy autót?! Kedves uram! Ráadásul éjszaka…! Hogy nem lehet megnézni, hogy stimmelnek-e az adatok?! És este Tápiófa…omban nem veszünk autót…! – ismételgette indulatosan a termetes rendőrtiszt.

Robi kérdezni próbált, de akkor meg azt mondta, hogy ő reggel hatig ráér, úgyhogy beszélgessünk nyugodtan, és akkor majd utána írja a jegyzőkönyvet, de így egyszerre nem tudja a kettőt. Szóval Robi csendben várta, míg két óra alatt, két ujjal gépelve megírta az egy oldal jelentést. Kész lett. Huh. Este tizenegy. A kocsinkat nem foglalták le, mert ártatlanka. De a papírokat nekünk kell beszerezni. Bár az önkormányzat indít majd valami kényszer-átírást, de az lassabb, mint tudjuk. Ezzel a gondolattal, félig megnyugodva aludtunk el. Robi, meg kell hagyni, sokkal higgadtabban tűrte a megpróbáltatásokat, mint az természetes lett volna… hercegi méltósággal biccentett este, és azt mondta, ha menni kell a kocsinak, akkor megy, valamiért ennek így kellett lennie… oh, pedig másfél évet vártunk a vásárlással, és most még egy kis külső segítséget is igénybe vettünk, hogy ne egyben fizessük, erre ez van… na mindegy, jó éjszakát. Másnap reggel Robi telefonálgatni kezdett. Ez már nyomozás volt a javából. A forgalmiban szereplő non-profit Kft-t hívta, hogy adják meg az ember címét, vagy telefonszámát, akinek eladták, és onnan majd haladunk tovább. Csak nevet és címet tudtak adni. A különleges tudakozó aztán megadta a címhez tartozó számot. Így aztán olyan furcsa alakokkal telefonáltunk ezen a délelőttön, akikkel amúgy soha nem akartunk volna… De volt egy mentőfonal: még a vásárlás estéjén az azóta rabosított eladó srác telefonált egyet Robi telefonjáról, az autószerelőt hívta. Ezt a számot most Robi újra hívta. Nem volt valami kedves és segítőkész az autószerelő, semmi köze nincs hozzá, ő nem tud segíteni, azt tudja, hogy tényleg elvitték a srácot, ott van a felesége gyerekekkel, úgyhogy nem tudja, hogy mi lesz, őt nem érdekli az ügy, úgyhogy hagyjuk békén. Le is tiltotta a számunkat, úgyhogy rejtett számról vissza tudtuk hívni, de lerázott. Mi meg higgadtan megbeszéltük, hogy mindent megtettünk, de nekünk nem kell ilyen furcsa embereket hivogatni, semmiképp nem fogunk lemenni, nem akarjuk kikényszeríteni a papírokat… majd megoldja az önkormányzat, vagy a helyi rendőrség, akikhez elküldték az előző napi jegyzőkönyvünket is. Majd lesz valahogy, és ha nem, az se baj…

– Velünk soha nem történik semmi ok nélkül – mondtam Robinak. – Gondold csak végig az elmúlt tizenöt közös évünket! Mindennek megvolt az oka, és tisztán látható. Ennek az egésznek is van oka.

– De mi? – kérdezte Robi.

– Nem tudom… talán az, hogy legyünk hálásak azért, hogy csak ez van, és nem rosszabb. Mert a rossz dolgok nem egy ilyen esetnél kezdődnek. Ez csak kellemetlen. És szerintem meg fog oldódni. Szerintem valahogy meglesznek a papírok.

– Ne adjuk bontóba? – kérdezte elszontyolodva Robi.

– Dehogy! – csattantam fel. – Miért adnád? Végre egy jó kocsi, ami tényleg rendben van, és mehetünk vele mindenhova… olyan nehéz kifogni egy jót. Marad a kocsi, és majd meglátjuk.

– Rendben, én is így gondolom… csak zavar ez az egész – sóhajtotta. – De közben meg nyugodt vagyok… valahogy azt gondolom, hogy rendben lesz minden.

Robi elment itthonról intézni a megrendelt vászonképeket, meg az átadásokat és a postát, mi maradtunk a babával, online ovi, ugye…

Néhány óra múlva kivágódott a bejárati ajtó, és Robi rontott be a szobába.

– Megvannak a papírok, Esztikém! Megvannak a papírok! Minden papír megvan – kiabálta.

– Mi?! Hogyhogy? Hol? Hogyan? – kérdeztem kikerekedett szemmel.

– Felhívott a szerelő…

– Aki letiltott?

– Igen! Képzeld, azt mondta, hogy úgy emlékszik, van egy mappa a kesztyűtartóban, nézzem meg, hátha abban vannak a papírok. És ott voltak, mindegyik! Két papír hiányzott, mindkettő itt van!

– Te jó ég… – bámultam magam elé – úristen! – ugrottam fel örömömben. – Hihetetlen! Robi! Olyan jó vagy! Te vagy a legjobb! Megcsináltad! Hihetetlen vagy! Úristen!!!!! Miénk a kocsi! Megvannak a papírok…. jeeeeeee!

– Igen… – sóhajtotta Robi – megvannak. Ezer kő esett le a szívemről.

Már csak a Rendőrségen kell bemutatni őket, de pénteken hiába hívtuk, már csak az ügyelet volt. Így a befejezés hétfőre csúszik, és reméljük, nem tart majd nyolc órán át… Minden jó, ha vége jó, ebből a sztoriból jól jöttünk ki, a gyereknek igaza volt, pont jó kocsit választottunk… és asszem, hogy mégiscsak lehet megérzések alapján vásárolni egy műszaki cikket… akár még autót is… de azért talán jobb, ha az ember dörzsöltebb, és ért is hozzá! Millió puszi, ölelés Nektek, Eszti.