Randi az Élet Cukrászdájában

Delírium ízű bódult hajnalokon céltalanul kóborol a lelkem, csapong, képeket, érzéseket, régi fényeket hoz elém, de nincs rá mód, hogy végigmutassa a filmeket, mielőtt leperegne, újabbat hoz, belekap egy másikba, én meg álmatlanul nézem a zagyva mozit… Vannak bódult napok, sőt, vannak bódult hónapok. Hajnali fél négy van. Nem magamtól bódultam, az élet hozta így. Néha a terheket letenni sem lehet, mert nincs rá egy külön sámli a fal tövében, vagy egy széltől védett kis zug. Körülnéz a lélek, hol pihenhetne meg, hol frissülhetne fel, de hiába. Ilyenkor csak cipeli-cipeli az ember kitartóan, annyira, hogy már el is felejti, hogy rajta vannak azok a súlyos málhák, szinte eggyé válik velük, és megszokja, hogy minden lépés ugyanolyan nehézkes és időnként roskatag. Aztán jön végre az új álom – mert a korábbiakat, mint rebbenő kismadarat, elűzte egy nagy, kövér gond -, de ez sem marad sokáig…

                                                                  – – –

Immár több, mint tíz kerek esztendeje, hogy Veled járok az Élet Cukrászdájába. Nagy és színes hely, tele érdekes figurákkal. Mindig nagy a nyüzsgés, jönnek-mennek az emberek, mindenki éppen kóstol valamit. Időközönként beülünk együtt és kérjük az étlapot. Mindig van rajta valami kívánatos, valami ami nagyon nem tetszik és persze ott van egy halom meglepetés is. Vicces és kiszámíthatatlan hely, mert általában nem azt kapjuk, amit rendeltünk, vagy amire épp vágynánk. Együtt kóstolom Veled az ízeket már több, mint tíz éve, együtt hunyjuk le a szemünket a legfinomabb falatoknál és együtt szenvedjük át a rémes, száraz sütiket is, együtt döntjük el, hogy ‘na, ebből többet biztos nem kérünk!’, és kéz a kézben együtt kóstolunk bele újra és újra az ismeretlen ízekbe. Segítesz, hogy a mérget kiköpjem, és odaadod a tejszínhabod a kávéd tetejéről. Jó Veled kóstolni, jó Veled ízlelni, még ha többször egymás után mellé is nyúltunk a múltban… Már annyit kóstoltunk együtt, hogy – ha kérdeznék – másnak a régi közös ízeinket elmesélni sem tudnám. Mi összetartozunk. Te és én már örökre. De uppsz! Nem is csak mi ketten… hiszen ha ébren lenne most a Kis Felíciánk és hallaná a gondolataimat, azonnal hozzátenné nagy, kérő szemekkel: “és én is, ugye Anya?” Hát persze hogy! Mi hárman összetartozunk. Szorosan, mint a bélyeg, a boríték és a levél. Mint az óra nagy, kicsi és másodpercmutatója. Mint a nap, a hold és a csillagok. Mint a göcsörtös, öreg fa, az esti lámpa imbolygó fénye és a fa hosszan elnyúló árnyéka. Mint a villámlás, a mennydörgés és az eső. Mint az ablakpárkány, az ablakszárnyak és a kilincs. Mint tojás héja, sárgája és fehérje. Mint a három klasszikus: a csoki-eper-vanilia, úgy olvadtunk egybe, nem lehet szétválasztani, már nincs valódi határ.