Örülök, hogy boldog vagy!

Éjféli novellák 1.

Nevetgéltek, könnyedén beszélgettek, hajukba bele-belekapott a július végi szellő. Frissek és fiatalok voltak és imádták a déltuán szabadságát. Egy belvárosi cukrászda nyitott teraszán üldögéltek fehér ernyők alatt. Körülöttük a többi vendég is jó kedvűen fogyasztott, pincérlányok jöttek-mentek, kellemes volt a pesti zsongás.

A székek és asztalok elnyúló árnyékai meg-megtörték a napfény uralmát az aszfalton. Meleg volt, de már nem az az elviselhetetlen, tikkadt forróság. Inkább a romantikus, könnyed, késő délutáni nyár. 

Kriszti kecsesen keresztbe fonta a lábait. Félhosszú, szőkésbarna haját szoros copfba fogta. Egy szolíd, bézs színű egyberuhát viselt. Bőre púderszínű, szinte átlátszó volt, mint egy porcelánbaba bőre. Az árnyékot bámulta a földön, úgy szürcsölte a hideg limonádét. Frida elbeszélését hallgatta. 

Frida pedig csak beszélt és beszélt. Mesélt az új szerelemről, az érzéseiről, a mindennapjairól. Szemmel láthatóan boldog volt. 

Jó volt ilyennek látni. 

Kriszti szerette a barátnőjét, már a gimi óta legjobb barátnők. Persze sok minden történt tíz év alatt, akadtak vitáik is – kinél nem akad? -, de mindig rendezték és kitartottak egymás mellett. 

Frida tüzes, lány volt. Beszéd közben gyakran beletúrt hosszú, hullámos hajába és hangosan nevetett. Kellemes volt a nevetése és gyöngyöző. Az a fajta nő volt, akit azonnal észreveszel a tömegben. Mosolygós, szabályos arcát feltűnő vörös hajkorona keretezte, tökéletes volt az alakja, és ha ez nem volna elég, tudta is magáról, hogy szép. Úgy is öltözött, ahogy egy szép nő öltözni szokott, kihangsúlyozva bájait, formás lábait. 

És csak mesélt, mesélt lelkesen, boldogan. 

-És mondd meg! Hát nem ő is jobbra húzott? – kuncogott, mint egy tinilány és a jegeskávéjáért nyúlt. Nagyot kortyolt, majd szélesre tárta karjait és megvonta finom vállait, hogy milyen már az élet.

-Nem semmi! – nyugtázta Kriszti mosolyogva. – És aztán? Rád írt vagy ráírtál? Hogy van ez a netes randiknál? Tudod, hogy én mindig mondtam, hogy elképzelni nem tudom, hogy így ismerkedjek meg valakivel. Nekem ez annyira idegen. 

-Hát rám írt. Aztán válaszoltam. Cseteltünk egy csomót – válaszolt Frida sejtelmes mosollyal. – Úgy érzem, lelki társak vagyunk, befejezzük egymás mondatait, és azon kapom magam, hogy várom az üzeneteit, mert mosolygok, ha olvasom… Nagyon megkedveltem. Amúgy ez ma már annyira természetes, egy csomóan így ismerkednek és bejön. Várj, mutatok egy jót! – emelte fel mutató ujját Frida kávéval a kezében, majd a kávét telefonra cserélte és sietve feloldotta a telefonja kódját. 

-Nézd! Milyen cukin ír… – nyújtotta oda a telefont Krisztinek hatalmas mosollyal és még szemével követte a képernyőt, mintha nem olvasta volna már százszor az üzeneteket és újra akarná olvasni megint. 

A lány kezébe vette a készüléket, végigfutotta az üzenetet. Kedves sorok voltak. Márk – mert így hívták a fiút – Frida hogyléte felől érdeklődött, aztán megírta, milyen sokat gondolt rá aznap, és hogy milyen jól érezte magát a moziban és a kávézóban, és hogy az a búcsúcsók olyan édes volt számára, hogy utána vele is álmodott és alig várja a következő randit. A szöveget néhány szivecskés emojival zárta. 

-Ezt küldte az első randink után! Hát nem édi? – nevetett Frida, és visszavette a telefonját. Olyan szabad és gondtalan volt a nevetése. Kriszti mosolyogva nézte. 

-Búcsúcsók? 

-Igeeen. Rövid volt, de forró – harapott ajkába huncutul Frida. 

-Nagyon örülök, hogy végre boldog vagy. Tényleg! Azok után, amiken keresztül mentél, igazán megérdemelsz egy kedves, rendes fiút, aki szeret és a tenyerén hordoz! 

-Igen… – komorult el egy pillanat alatt a vörös lány arca – nagyon sok volt a tavalyi év – és látszott, hogy hirtelen fájó élmények, sötétebb gondolatok töltik meg elméjét. – Azt hittem, nem élem túl. Hiányzik anya – sóhajtotta halkan. – Minden nap. És amit Kleo csinált velem a hátam mögött, azt hittem, ilyen csak a filmekben van. És tessék, pont velem megtörténik. Ilyen nincs… Tudom, a baj nem jár egyedül, de időzíteni azt tudtak! Zoliban nem volt semmi jó érzés. Tudta, min megyek keresztül… 

Frida volt párjára és kolléganőjére gondolt. Emlékképek tolultak elé vágatlanul. Égetően fájó pillanatok, amiket nem lehet elfelejteni, amik késként szúrják át az ember szívét és hideg borzongássá válva egy életen át tudnak kísérteni. 

-Ne gondolj rá, bocsánat, hogy szóba hoztam… – szabadkozott Kriszti. 

-Nem, dehogy. Semmi baj. Lezártam. Csak tudod, ahányszor rágondolok, egy valamit nem értek – gondolkodott el Frida, miközben az asztalon az összegyűrt szalvétát babrálta. 

-Mit? 

-Hogy miért nem mondta el nekemőszintén Zoli, hogy vége? Hogy nem akarja folytatni, hogy hagyjuk az egészet. Miért kezdett viszonyt a kolléganőmmel a hátam mögött? – Frida beletúrt a hajába és nagyot sóhajtott. – Azt már ezerszer lepörgettem a fejemben, hogy minek mutattam be őket egymásnak tavaly ilyenkor. Mindegy is. De azt tényleg nem értem, miért nem volt velem őszinte. Tiszta sor lett volna.

Kriszti megint az árnyékokat nézte az aszfalton. Elgondolkodott. 

-Ne gyötörd magad. Tudod, az őszinteséghez bátorság és egyenes gerinc kell. Zolinak egyik sincs. Lehet, hogy bizonytalan volt magában, és kezdetben nem akart a hátad mögött semmit, csak aztán belesodródott és jött egyik lépés a másik után. A tiltott gyümölcs pedig – húzta el a száját Kriszti – mindig édesebb, és vannak, akik már csak az élvezet miatt is hajtanak arra, ami foglalt. Kleo ilyen. 

-Igen, igazad van. Bár választ ez sem ad a kérdésemre, de szerintem nincs is rá válasz – sóhajtotta Frida. – Na, de… kit érdekel Zoli, amikor itt van nekem Márk! Nem hittem, hogy fogok tudni még bízni valakiben, és tessék. Érzem, hogy ő más. Őszinte, nyílt. 

-Na, igaz is! – bólintott mosolyogva Kriszti. – Látod, mindig hajnal előtt van a legsötétebb. Tényleg örülök, hogy boldog vagy! 

A két lány már jó ideje ott ült az ernyők alatt, repült az idő, ahogy beszélgettek. Nem is számolták a perceket, jó volt így együtt. Kizárták a világot. Kriszti tanítónő volt egy budapesti általános iskolában, Frida pedig eladóként dolgozott egy ruhaüzletben a közeli Plázában. Mindkettőjüknek jól esett a munka utáni szabad csevegés. Filmben érezték magukat egy kicsit, ahogy kiszakadtak a mindennapok taposómalmából. A jegeskávé elfogyott, a limonádés pohár alján is már csak a kötelességüket teljesített mentalevelek hevertek gyűrötten. Kriszti a leveleket piszkálta a szívószálával.

A lányok fagyit rendeltek. Most Krisz volt a téma, Kriszti párja. Frida alakuló párkapcsolatának boldog tudatában könnyedén kérdezgette barátnőjét. 

-Szóval akkor igent mondanál? Tényleg? 

-Igen. Határozottan igen. Szeretem. Két éve együtt vagyunk, és nagyon jól megvagyunk. 

-Hát ezt olyan jó hallani! Krisz és Kriszti… milyen jól fog mutatni a meghívótokon is! – nevetett Frida. 

-Jaja – mosolygott Kriszti -, mindenki ezzel jön! Már úgy érzem, hogy mindent tudunk egymásról, együtt élünk, nincsenek titkaink. Jó, persze néha vannak vitáink, de gondolom ez természetes, pláne ennyi idő után. 

-Persze! Hogyne… ha nem lenne vita, akkor két tök egyforma ember élne együtt, az meg rettentő uncsi lenne – legyintett Frida.

Kihozták a két kelyhes fagyit nagy adag tejszínhabbal. Kriszti boldogan kanalazta, egy pillanatra le is hunyta a szemét, ahogy a gyümölcsös íz a nyelvét érintette. A hideg kellemesen végigsimította a testét belülről. Imádta a fagylaltot. 

-Te, Kriszti! Ha már egyszer menyasszony leszel, nem lehet, hogy nem találkozom a pároddal. Be kéne már mutatnod, nem gondolod? – kérdezte pajkosan, félig komolyan Frida két kanál fagyi között. 

Kriszti habozott és kényszeredett mosollyal az arcán inkább a következő fagyi falatra koncentrált. 

-Igazad van. 

Frida elismételte, hogy még nem is találkozott Krisszel és azt feszegette, hogy nagyon kíváncsi, milyen is barátnője jövendőbelije. Hiszen azt már tudja, hogy egy valódi úriember, romantikus, kedves, figyelmes és hogy Kriszti odáig van érte. Na de mégis… és ha már mindkettejüknek van barátja, akár közös programot is csinálhatnának majd négyesben, a fiúk biztos kijönnek majd egymással. 

-Igazából nem volt még alkalom, hogy találkozzatok… – Kriszti rejtett gondolataiban ott lapult egy félelem egészen mélyen, amit azóta érzett, hogy Fridát megcsalta a barátja azzal a lánnyal, akit maga Frida mutatott be neki. Olyan hihetetlen ez a történet, és mégis megtörtént. És látta, mekkora törés volt ez a lánynak. 

Nagyon szerette gimnáziumi barátnőjét, de legeslegbelül mindig is egy kicsit féltékeny volt a szépségére, tökéletességére. Nem feltételezett semmi rosszat se Fridáról, se Kriszről, de mégis volt benne egy szorongás attól, hogy bemutassa őket egymásnak. Frida olyan nyílt, és mosolygós, és olyan bájos, és a gimiben is körbezsongták a fiúk, és azóta is mindig van több fiú is, aki írogat neki és vágyakozik utána. Kriszti sosem érezte ennyire központi személynek magát, és nem élvezte a fiúk kitűntetett figyelmét sem. Szóval igen, be kell vallania magának, hogy féltékeny a barátjára és félti mindenkitől, még Fridától is. Aztán arra gondolt, hogy most hogy Frida is foglalt, boldog, szerelmes, talán épp itt a jó alkalom…

-Majd összehozzuk a talit, jó? 

-Rendi – kacsintott Frida és füle mögé simította huncut fürtjeit. – De tudod mit? Én nem bírok addig várni. Tökre kíváncsi vagyok. Van fotód róla? 

-Van egy-két közös szelfink. Nem szereti, ha fotózzák. 

-Nálam is van kép Márkról. Akkor legyen az, hogy megnézzük a pasikat! Kikeressük a fotót és háromra telefont cserélünk! Oksi? – javasolta Frida és már nyitotta is a fényképalbumot. 

-Rendben – válaszolta Kriszti és lapozgatni kezdte a képeket a telefonjában. – Legyen közös szelfi! 

Nem szorongott, maga is meglepődött ezen. Sőt, hirtelen olyan gyerekes butaságnak tűnt ez a megmagyarázhatatlan féltékenység, ami az elmúlt időszakban többször is mardosta legbelül. Könnyedén, széles mosollyal tartotta maga előtt a telefonját és nézte közös képüket, ami épp egy Normafa-kirándulás alkalmával készült tavasszal – Nna, ez jó lesz, itt legalább vidám! 

-Akkor háromra! Mehet? – kuncogott Frida – Komolyan olyanok vagyunk, mint a gyerekek! Na, akkor eeegy-kettőőőő-hááááááá-rom!

Alkonyodott. A nyári alkony más, mint az őszi. Mindig vidám, sokáig világos van és kellemes az este. Mindenki szereti a nyári estéket, mert megáll az idő. 

A két lány ott ült a fehér ernyők alatt jéggé dermedve egymás felé nyújtott telefonokkal. Egyikük sem utálta jobban ezt a nyári estét, mint bármi mást a világon és inkább lettek volna bárhol máshol, mint ott, abban a rettenetes cukrászdában az undok fagylaltjuk mellett. Keserű volt az utolsó falat fagyi, fojtogató az egykor édes nyári levegő és kellemetlen a pesti zsongás. 

Frida telefonján egy közös szelfin ott mosolygott Krisz. És Kriszti telefonján egy közös szelfin ott mosolygott Márk. 

Az emberek körülöttük nevetgéltek, könnyedén beszélgettek, a lányok hajába bele-belekapott a júliusi szellő. De a barátnők kifogytak a szóból. 

(A honlapon található összes írást és képet szerzői jog védi. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges! Minden jog fenntartva.)