Önkifejezésem darabjai

Szeretem a nyugodt időket – amikből most a karantén alatt elég kevés jut -, szeretek olvasni mindenfélét, különösen szeretem az érdekes cikkeket a divat és a művészvilágból. Néha csak úgy véletlen bukkanok izgalmas életrajzokra, interjúkra, amiket aztán elolvasok, és a világ egy újabb kis szelete nyílik meg előttem. Ilyen véletlen folytán olvastam nem rég egy híres rajzolóval készült interjút. Nagyon meglepett néhány kijelentése, ami azóta sem megy ki a fejemből, és mint a kis hernyó, aki gubót épít maga köré, úgy járnak egyre a gondolataim a téma körül. Van egy szubjektív véleményem, amit szeretnék megosztani Veletek. A legbelsőbb gondolataim következnek az élet egy olyan területéről, amibe nem hogy belelátok, de kívül-belül ismerek, és amit művelek egészen fiatal korom óta, amihez a legjobban értek, s ami a szerelmem, szenvedélyem, maga az életem.

Számomra a rajzolás igenis önkifejezés. Ez az első és legfontosabb értelme. Enélkül lényegét veszti és parancsra végzett robotszerű cselekedet sorozattá válik. Természetesen munka és pénzkereset is, hiszen én magam is ezen a területen képeztem magam több iskolában is. Alapozás, képzés, építkezés, a szakma titkainak elsajátítása és látószögtágítás nélkül nem is lehet profi az ember, tehát természetes, ha valaki jó valamiben, illetve már kiskorban látszik, hogy egy-egy tevékenység jobban leköti, kiemelkedik abban, szereti csinálni, akkor abban elkezdi képezni magát és mindig a maximumra törekszik. Egyszerűen, mert szereti, mert ez természetesen fakad. Tehát én is így tettem. Ehhez értek legjobban, ez a szakmám, a hivatásom. Pont, mint ahogy másnak orvos, tanár, ács, fodrász, lakatos, kutató, autószerelő és még sorolhatnám. Nálam ráadás, hogy a szerelem és a munka egybeesik. És ezt kívánom mindenkinek, hogy azt dolgozza, abból élhessen, amit a legjobban szeret, és ezáltal irányba álljon az élete.

Sok művész van, a művészlét különböző szakaszaiban szerte a világon. Vannak, akik kicsi korukban már művészek, minden képzettség nélkül, és tudják is magukról. Úgy mozognak, úgy beszélnek, úgy alkotnak, áradnak, adnak, erre születtek. Vannak, akik később eszmélnek, szép lassan alakul ki bennük a tudat, az adni akarás, az önkifejezés művészi vágya, vannak, akik nem tanultak soha, vannak, akik mindent kijártak, amit lehetett… mind művészek. De nem minden grafikus művész. Ezt is hozzá kell tegyem. És nem minden illusztrátor művész. (Ahogy az általam olvasott interjú is alátámasztja.) Vannak olyanok, akik szeretik, hogy újat tudnak létrehozni, de nincs meg minden, ami a művészi léthez kell, vannak, akik bezárkóztak, nem mernek vagy nem tudnak átadni, vannak, akiknek elég, hogy elvégzik a kreatív megbízásokat, élvezik, de nem is vágynak többre, és vannak olyanok is, akik képesek lelketlenül végezni a munkájukat.

Különválasztható a művészet, a lélek és az elvégzendő munka? Ez egy nagyon jó kérdés. Szerintem vannak hivatások, ahol nem! Ilyen a tanári hivatás például, és az orvosi is. Ezeket a hivatásokat is lehet lélek nélkül végezni, ám a lélek, a lelkiismeret a szakma igazi motorja. Ilyen az énekesi, előadói, színészi pálya is. Amikor a színpadra lép a művész (mert ugye művészeknek hívjuk őket, nem véletlen, hisz itt is egybeesik a munka és a művészi hivatás… maga a művészet a megélhetési forrás is), lélekből játszik félretéve minden mást. Ha nem így tenne, azonnal észrevenné a közönsége! És… itt a lényeg szerintem… az illusztrátori, alkotói munka is ilyen. Ha nem lélekből rajzolnék, ti lennétek az elsők, akik észrevennétek! Ráadásul míg egy színházi előadást végignézünk, majd emlékeinkben él tovább, addig egy kép örökre születik, bármikor visszanézhető, bogarászható. Ha lehet, akkor még nagyobb a felelősség! A művészet teremtő munka, kitalálni, megtervezni, lerajzolni valamit, ami addig nem létezett, vagy létezett, csak szöveg formájában… a láthatatlan világból áthúzni egész jeleneteket a látható világba… nos ez művészet.

Az én véleményem, hogy ezt lélek nélkül, robot módján nem lehet. Roppant fájó az ‘azt csinálom, amit mondanak, úgy rajzolom, ahogy kívánják, nem művészkedek, nem önkifejezek, nekem ez így tökéletesen megfelel’ hozzáállás. Fásult. Száradt. Kiégett…? Igen. Mintha lefejezné az illusztrációt, mint művészi szakmát. Sőt, mintha minden értékét elvenné és nem tisztelné. Kiszívja belőle a lényeget. A lelkét. Pláne, ha valaki gyerekeknek is rajzol. Az egy szent dolog szerintem. A gyerekek tiszták, formálhatóak, alakulnak, fejlődnek, és az a megtisztelő feladat, hogy valaki hatással lehet rájuk – legyen az bármilyen hatás -, óriási lehetőség és felelősség. Egy-egy rajzban nem a vonalak halmazát, színek árnyalatait csodáljuk csupán. Nem. Valami egészen különleges lakozik a képekben. A megalkotó művész lelke. Nézd a képeit, és megismered őt magát. Hogy hogy nyúl egy adott témához, az mindent elárul! Ez egy misztérium. Ez a lényeg. Ez a titok. Nincs szebb a lélekből rajzolásnál, az önkifejezésnél, ha úgy tetszik, a ‘művészkedésnél’. A láthatót, a képet nézve meg láthatod mögötte a láthatatlant. És bizony ez működik! Próbáljátok ki! Sosem volnék képes egy értéktelen, monoton, lélektelen cselekvés sorozatként gondolni az általam készítendő képekre, készüljön az megrendelésre, vagy szabadon, általam. Megrendelőim is a lelket várják, azért kérik a képeimet, mert azt a plusz fűszert szeretnék a portrékban is viszontlátni, ami miatt a rajz több, mint a fotó. Ez a lélek…

Tehát illusztrációkat (és egyébként bármit) rajzolni lélek nélkül vétek. Csupán lelketlen tollbamondás, kiszáradt, megrepedt kődarab az út mentén, odadobott száraz kenyérhéj… Pont a lélek beletételében van az energia. Belerakni valami élőt egy rajzba mindig fárasztóbb, mint csak odadobni, ‘nesze, jó lesz neked ez is’. De ha nem teszek bele mindent, akkor mit adok? Minek is rajzolok? Szív nélkül nem lehet élni, de szív nélkül rajzaim szíve sem dobban, hisz az én szívemet adom nekik, hogy éljenek általa.

Vallom, hogy én önkifejezek. Vallom, hogy művészet, amit képviselek. Vallom, hogy nem grafikus vagyok, hanem alkotó, művész. Rajzaim nem egy ügyes grafikus munkái, hanem egy lélek önkifejezésének darabjai, mely mozaikdarabokat együtt olvasva kirajzolódik lelkem útja, életem története, valódi lényem rejtett titka. Vallom, hogy azért születtem, hogy adjak, kifejezzek, alkossak. S hiszek abban, hogy azért, mert így élek, minden napot szenvedéllyel megélve, életem nem volt és nem is lesz hiábavaló. Értelme van és lesz, s reménylem, hogy céljaimat is közben mind elérem. Mert maga a folyamat, minden nap, még a nehéz napok, a küzdelmes napok is – mert vannak bőven! – mind boldogsággal töltenek el utam építése közben… mert azt csinálom lélekkel, amit szeretek.