Nincs semmi különös

Az élet egy végtelen történet. Így harminchárom éves fejjel kicsit másképp látom a világot, mint huszonévesen… na jó, nagyon másképp! Amikor fiatalabb az ember – vagy inkább helyesen úgy mondanám: nyersebb, mert hogy most is épp oly fiatalnak és energikusnak érzem magam, mint egy tizessel korábban -, nem annyira nézi/látja egy ívben egymással összekapcsolódva a dolgokat, inkább csak él, élvezi az életet, rövidebb szakaszokat lát egyben. De aztán az évek számának gyarapodásával együtt a rálátása is gyarapszik s talán ezt hívják életbölcsességnek. Az életbölcsesség az egyik olyan raktár szerintem, ami az adott időszakok alatt megspórolhatatlanul megélt/átélt élmények, fájdalmak, súrlódások, küzdelmek és megoldások gyűjteményéből töltődik föl. És ezzel egyidejűleg kialakul még valami nagyon fontos. Ha valaki megkérdezi tőled, hogy: ‘Hogy vagy? Mi újság?’, nő a szívben érzett hála a “nincs semmi különös” állapotért. 

Mostanában elég sokszor van nálunk az, hogy ha megkérdezik tőlem: ‘Hogy vagy? Mi újság?’, akkor hosszan tudnám mesélni az összes kálváriánkat… persze nem teszem 😀 de tudnám! Van olyan az életben, hogy nagyon összejönnek a dolgok. Így volt ez az elmúlt egy hónapban… vagy inkább az elmúlt fél évben… sőt inkább az elmúlt három évben… igen! Onnantól, hogy lett egy kis élet, akire éjjel-nappal vigyázunk, akit életben tartunk, szeretünk-védelmezünk, a széltől is óvunk, valahogy besűrűsödtek a napok, sokkal rövidebbnek tűnik 24 óra és valahogy mindig azon kapom magam, hogy ha a kis órára pillantok a laptopom jobb felső sarkában: hát megint elmúlt éjfél, és én még mindig nem fejeztem be… valahogy nem érnek véget a napok, mielőtt újrakezdődnének, valahogy annyira annyira nagyon sok felé kell figyelni, koncentrálni, hordani azt a nagy, súlyos kabátot télen-nyáron, amit Felelősségnek hívnak… de ha tényleg ‘csak’ ennyi van, akkor az már nekem megfelel a ‘nincs semmi különös’ érzésnek… és ezért hálás vagyok! Mert a bébi édes teher, a felelősség hála, mert jó, hogy van mit hordozni, a munka áldás, mert csodálatos, hogy azzal foglalkozhatok, amit a legjobban szeretek a világon, az éjszaka pedig a barátom… 😀 

Viszont az utóbbi időben már csak arra vágytam, hogy újra legyen az a három éve beállt roppant sűrű és szerteágazó, de mégiscsak “nincs semmi különös” állapot… de valahogy nem találtuk… történt sok minden, de most csak a legutóbbit mondom: Robi dereka egy óvatlan-véletlen rossz mozdulattól úgy beállt, hogy mozdulni is alig bírt, nagyon lassan jött helyre, orvoshoz, röntgenre járkáltunk, két hétig gyógyult, volt olyan két nap, hogy négykézláb tudott csak kúszni, rettenetes volt látni, ahogy fáj neki, és nehéz volt még erősebbnek lenni, mint általában, minden területen helyt kellett állni… de nem voltam egyedül, mert képzeljétek, a baba teljesen mellettem volt, megérezte, milyen rosszul van apa, milyen nehéz anyának mindent egyedül, és mint egy kis jótündér végig ott zizegett, repdesett mellettem, segíteni akart, ahol tudott, szófogadó volt, apát a kis műanyag orvosi táskájából gyógyítgatta, és csak mosolygott, mosolygott. Ezzel hozta a legnagyobb gyógyulást mindkettőnknek. 

És most már Robi is jól van, ezt is túléltük, mint már eddig is oly sok mindent. És most azt mondhatom… hosszú hónapok után, hogy… “nincs semmi különös” velünk… és ez a legszebb az egészben! Mert minden jó, és minden halad a megszokott, pörgős, szerteágazó ritmusában. Én pedig ebben az egész folyton rendszabályozandó és mindig egy kicsit kusza rendszerben minden nap megkeresem, hogy miért lehetek hálás, hogy minek tudok örülni, belekapaszkodok, és csak ezt akarom látni. A többi pirosan villogó felkiáltójelet úgyis folyamatosan kapcsolgatja az ember, minden fontosra előbb-utóbb sort kerít, mert muszáj…

…de én csak ezt akarom látni: az ágyban szuszogó kis angyalkámat, a szorgalmas, drága férjemet, aki még az ágyba ledőlve is segít nekem lementeni a képeimet és archivál, és a nyitott laptopjával belealszik a munkába, a friss, illatos reggelijeinket együtt, hármasban az asztalkánk körül, ahogy besüt a nap az ablakon, a rózsaszín szívószálas reggeli kakaóinkat, a babám ragacsos puszijait az arcomon, a délutáni kéz-a-kézben sétáinkat, a kis csalinkázó futóbiciklisünket, ahogy előttünk bicajozik boldogan, az eső elől játszótérről hazaszaladós estéinket, a nagy, önfeledt pancsolásokat és a nem-akarok-fürödni-inkább-piszkos-lábbal-hadd-aludjak-anya estéinket, a bekuckózós-filmezős-összebújós-romantikus lopott kettesbeni éjjeli óráinkat… csak ezt akarom látni… még akkor is, ha sokszor “annyi minden van”, én megelégszem azzal, ha csak ez a “nincs semmi különös” van, mert nekem ez a minden