Négy nap Párizsban 4.

Az utolsó nap reggele Párizsban kicsit nosztalgikusan indult… én máris búcsúztam a szobától, az ablakban pizsiben utoljára néztük az ébredő várost a babával… kicsit borús volt az idő. Aztán lementünk megenni az utolsó reggelit… na jó! Nem lehet ilyen szomorkás az utolsó bejegyzésem! Sőt… a legboldogabb lesz, mert ennél nagyobb öröm még nem ért minket családilag, hogy egy ekkora miniszabit külföldön tölthessünk együtt… és repülővel utazzunk oda… szóval akkor vágjunk bele újra…! Ennek kell a legboldogabb bejegyzésnek lennie. Tehát…

Az utolsó nap reggele Párizsban kicsit borongósabban indult – már ami az időjárást illeti. Reggeli után gyorsan összepakoltunk a szobában… – hihetetlen, hogy négy nap alatt mennyire szét tudjuk pakolni még azt a kevés cuccot is, ami a szabványbőröndjeinkbe belefért, és mennyi szemetet gyártottunk. De hárman együtt pikk-pakk rendet vágtunk, még egy utolsó ellenőrzés, nem hagytunk-e valami fontosat az ágyon, ágy alatt, szekrény mögött… és zártuk az ajtót. Lekameráztuk a csigalépcsőnket – amit már háromszor másztunk meg tökfáradtan egy-egy csodás nap után -, hogy megmaradjon az emlék örökre. Aztán lehurcibáltuk a bőröndöket a recepcióra, ahol szerencsére megőrizték nekünk a repülő indulásáig, így nem kellett a városnéző sétánkra magunkkal gurítgatni őket – annál is jobb, mivel az egyik bőröndünk kihúzó szára elromlott az utazás elején, így idefelé is végig kézben kellett cipelni, ami nem volt valami egyszerű feladat…

Az utolsó nap menetrendjét már előző este megterveztük az alvó babánk mellett suttogva az ágyikónkban, nézegettük a térképet, bejelöltük a reptérre vezető pontos útvonalat is. Aznapra a Montmartre-ot terveztük, mivel nagyon közel volt az otthonunkhoz a Sacré-Coeur, néhány utcára laktunk tőle. Ez volt a legkézenfekvőbb, hogy az utolsó napra valami olyan sétát tervezzünk, ami nem olyan hatalmas, le lehet ülni közben, ha már elfáradtunk, és hamar visszaérünk a csomagokért a szállásra, hogy le ne késsük a repülőt… ne kelljen átbumlizni az egész városon hatalmas távolságokat megtéve. Nagyon okos volt az ötlet, tökéletesen bevált… és imádtuk, hogy ez egy lazítós nap volt. Az idő kiderült, szépen sütött a nap, le is kerültek rólunk a kabátok séta közben. Elindultunk felfelé a hegyre, gyönyörűek voltak a házak, az utcák, a lámpák, minden olyan volt, mintha egy tökéletes tündérmese illusztrációja volna… A Sacré-Coeur felé sétálva az utca bal oldalán hopp… megpillantottunk egy picike parkot. Olyan apró volt és olyan hívogató, hogy mindhárman úgy éreztük, muszáj bemennünk megnézni. A kis kapu nyitva volt. Ez egy kis kutyás park volt, ide jártak a helyiek kutyázni, sétáltatni. Olyan cuki hely volt, hogy legszívesebben hazarepítettem volna magunkkal 😀 Leültünk az egyik kis padocskára, napoztunk egy kicsit. A parkban megállt az idő. Újra 16-nak éreztem magam, Robira néztem, ahogy ott állt a hátfényben és a babát figyelte, ahogy épp egy helyi kutyussal barátkozik a zöld fűben… és arra gondoltam, hogy ez most a tökéletesség. Hogy itt tényleg elfelejtheti az ember minden gondját, baját… és hogy én vagyok a világon a legszerencsésebb, mert ilyen utitársam van az életben…

A kertben összebarátkoztunk egy feltűnően jóvágású, kifejezetten vékony testalkatú, őszes, formára nyírt szakállú, roppant stílusos gazdival, aki épp Marcelle nevű két éves, fekete-fehér foltos kiskutyáját sétáltatta. Fekete kemény kalap, elegáns sötétszürke, rövid szövetkabát, piros selyem sál, fekete csőszárú nadrág, fehér tornacipő, napszemüveg… aaaah! Nagyon jól nézett ki! Ahogy beszélgetni kezdtünk, szent meggyőződésem volt, hogy biztosan angol, olyan tökéletes brit kiejtése volt, és anyanyelvi szinten társalgott angolul. Aztán kiderült, hogy francia, csak épp ez a munkája, angolt oktat nagy cégek munkatársainak. Nagyon vicces, jó kedélyű figura volt, sokat poénkodott, engedte a babának is hogy kutyázzon, simizze, dögönyözze a kutyust… beszélgettünk mindenről: milyen az élet Párizsban, milyen az élet a kutyussal, a ruháiról – mivel iszonyatosan jól nézett ki, nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá, stylistként dolgozik-e esetleg, vagy a divat szakmában van-e… mire ő nevetve hárította a kérdést, hogy dehogy is… ez csak a kutysétáltatós ruhája. Mondom, olyan szépen sütött a nap, olyan jót beszélgettünk, olyan jó volt a társaság, hogy észre se vettük, hogy elröppent egy egész óra. Ideje volt indulni, hogy még láthassuk a Sacré-Coeur-t is, meg a művészeket a művészek terén…

Nem voltunk már messze, néhány utcányi séta, és elértük a Montmartre tetejét. Tele volt árusokkal – mindenféle párizsi szuvenírt lehetett venni, francia sapka, Eiffel torony mintás táskák, sálak, mini Eiffel tornyok minden mennyiségben, színben és fazonban, hűtőmágnesek, képeslapok, mini műanyag macaronos kulcstartók… és volt egy csomó kiülős kávézó. Nem volt meglepetés, mivel ugye Párizs tele van kiülős helyekkel, de tényleg! De hát itt fönn még hívogatóbbak voltak ezek a helyek a napfényben, a hely romantikus hangulatától ölelve…

Végigsétáltunk a művészek terén, ahol megszámlálhatatlanul sok portrérajzoló üldögélt vendégre várva, vagy portrézott épp, esetleg sétálgatott kezében táblával és ceruzával leszólítgatva a turistákat – köztük minket is… Voltak jobbak, voltak kevésbé jó rajzosok és voltak egyenesen rossz rajzolók (bármiféle sértő szándék nélkül, csak a szakmai véleményemet írom most). De mindenkinek volt vendége, úgy látszott, mindenkinek megéri ott lenni egész nap, mert csak jön egy-két turiszt, aztán beül egy kép erejéig… meg hát olyan módszereket alkalmaznak a vendégfogásra, ami hogy is mondjam… hát nekem kicsit szokatlan volt!

A baba persze ismét a legfennköltebb pillanatban érezte úgy, hogy nem bírja tovább a sétát – pedig az előző három naphoz képest sokkal kevesebbet mentünk…, de hát a fáradtság bizony összeadódik, és teljesen érthető, hogy a kicsi lábak már követelték a pihenést, a kicsi gyomor követelte az otthoni piros szörpöt (Párizsban mi nem találtunk sehol higítható szörpit… szóval maradt a kis jeges tea vagy a víz), és a kis lelke igényelte a nyugalmat egy kávézó békéjében öldögélve…

Beültünk hát egy kávézóba, ahonnan szépen láttuk a művészek terét, és kilátásunk volt a városra is. Gyönyörűen sütött a nap, nem kellett a kabát, sapka, sál és hozta is a jól öltözött francia pincér fiú az almalevet, kávét nekünk. Nem telt bele sok idő, épp csak belekortyoltunk az italunkba, egy testes galamb szállt egy néhány centire a fejünk fölött… ahhhh… elég rossz érzés volt, és hirtelen is történt, nem voltunk felkészülve arra, hogy bizony a kávézó ajtaja fölött lakik egy egész galamb kolónia. Ezek a madarak ki-be repkedtek a napfényernyő alatt. A pincéreket ez egyáltalán nem zavarta… annál inkább zavart ez minket, mert pont fölöttünk fészkeltek. Féltem, nehogy letojjanak minket. Egyszer-egyszer a legkövérebb madár ki is fordította a fenekét Robi fölött, én meg rikkantottam, hogy húzódjon arrébb, nehogy jöjjön az égi áldomás… 😀

A baba applikációzott, pihentettük, mi beszélgettünk, szívtuk be a francia délután hangulatát… nagyon jó volt! Tényleg, eszméletlen jó… ahogy most írom, máris visszavágyom oda… kéne még nekem ebből a légkörből, annyira megtaláltuk ott magunkat.

Hármunkról készült ez a papír sziluett kép. Először csak a babáról készítette egy sziluett vágó művész ott a kávézóban, a Montmartre-on. Ahogy a baba itta az almalevét, odaállt mellé egy magas, szikár, első látásra hajléktalannak kinéző művész, és kivágta anélkül, hogy kértük volna. Bámulatos, ahogy elkapta az orra vonalát, a száját, az állát… végül megvettük tőle. De tényleg nem akartunk már semmire költeni, mert igyekeztünk az egész utazás alatt minimális költséget csinálni, hiszen így is ez volt eddig a legdrágább szülinapi ajándékom… erre pár perc múlva oda állt mellénk egy másik sziluett művész, És hiába mondtuk neki, hogy nem fogjuk tudni megvenni mert már nem szándékozunk pénzt kiadni, mindjárt indul a repülőnk… csak erősködött, hogy ő megcsinálja és reprezentálja nekünk, hogy mennyire jól tud vágni, mert ő profi… kb. 8 perc alatt kivágta mind a kettőnk sziluettjét egyetlen papírból, Elképesztő volt amikor megláttuk, hogy mennyire hasonlít ránk… A hajpántomat, a fülbevalómat és még a medálomat is belevágta a képbe. Aztán természetesen odarakta elénk és mondta, hogy mennyibe kerül. Ha négyszer nem mondtuk el, hogy nem szeretnénk most ilyet, akkor egyszer sem… végül amikor mondtuk, hogy mi nem kértük és nagyon nagyon tetszik, és fantasztikusan ügyes, de köszönjük most ezt nem terveztük megvásárolni 20 €-ért, akkor azt mondta, hogy ha nem fizettek, oké, akkor is itthagyom nektek, és látszott rajta hogy egy kicsit megsértődve állt tovább egy másik asztalhoz. Pedig nekem nagyon szimpatikus volt és elég jól el is beszélgettünk… Amit csinált, az pedig egyenesen fantasztikus, tényleg!!! De észrevettük, hogy itt ez a divat a művészek között, hogy akkor is lerajzolnak ha nem akarod, aztán kényszerítenek, hogy fizesd ki… legalábbis kellemetlen helyzetbe hoznak… majd teljesen megsértődve hagynak ott leforrázva.

Robi csak beszaladt fizteni a kávézóba, azalatt két művészt sikerült vérig sértenem azzal, hogy mondtam: köszönöm nem kérek portrét, mert már indulunk haza… Tényleg megsértődnek, de nagyon, és csak addig kedvesek, amíg remény van egy munkára. Érdekes tapasztalat volt, az már biztos!! Úgy terveztem, hogy én is rajzolok majd egy kicsit a Montmartre-on, de nem olyan volt a helyzet. Hatalmas volt a tömeg… és a babánk is már nagyon fáradt volt a negyedik nap végére. De egy kis hős, mert végig gyalogolta velünk az egész utat. Meg hát… én amúgy is rajzolok nektek minden nap! És nem sértődöm ám meg olyan könnyen, mint a Monmartre-művészek… 😀

Eltelt az idő, lassan indulnunk kellett vissza, de még elsétáltunk a Sacré-Coeur-hoz is, fotózkodtunk a rengeteg turista között, megnéztük a kis sétavonatot, megcsodáltuk az eszméletlen kilátást a városra. A babának nagyon tetszettek a szerelem-lakatok, amiket százával lakatoltak oda a turisták a korlátra.




A Hotel Coulaincourt felé sétálva még jó pár házba beleszerettünk, lefényképeztük a legszebbeket. Olyan erkélyeket láttunk, amiket azonnal elfogadtunk volna sajátnak! Nem titok, hogy a mi álmunk egy erkélyes, tágas, amerikai konyhás, több szobás családi otthon… egy saját! Nem albérlet… nekünk nagyon fontos az élettér, és szeretnénk erkélyt, ha egy mód van rá. Nem csak tárolásra használnánk 😀 ahogy sokszor látjuk itt Budapesten a lakások erkélyeit, hogy létrát, és mindenféle egyéb eszközt tárolnak rajta, és látszik, hogy nincs “emberi” használatban… neeeem! Mi bizony nagyon hangulatoznánk az erkélyünkön! Egy pohár bor… benn alszik a baba, nyári este, csillagos, tiszta égbolt, lágy zene, laptop-on megy egy jó film, lábak fel az erkélykorlátra, hátradőlni a kényelmes székekben és beszélgetni, megnyugodni az élet gondjától, bajától… nekünk ezt jelentené egy erkély. És ezért imádtuk annyira, hogy Párizsban tényleg minden lakásnak volt erkélye…

A hotelben kivettük a csomagokat, elbúcsúztunk a recepciós lánytól, és a lépcsőkön lehurcolkodva a metró felé vettük az irányt. A metró lejáró előtt minden nap találkoztunk egy indiai bácsival, aki kis kempingasztalkára kipakolva árulta a gyümölcseit. A babának minden nap vettünk egy banánt 50 euro centért. A búcsú napján a baba ismét szólt, hogy anya, kérem a banánomat… már vettük is elő az aprót, de a bácsi a baba kezébe nyomta a banánt, és azt mondta: “It is just for you” csak úgy, ajándékba… Robi megköszönte mosolyogva, de a bácsi ismét megerősítette: “not for you, for the baby!” Nagyot mosolyogtunk rajta utólag… mit gondolt?! Hogy megesszük a babánk elől? 😀 nem is maradt belőle egy falat sem, Felícia úgy beburkolta a finom banánkáját, mire odaértünk a ticket office-hoz jegyet venni 😀 De aztán megjegyeztük, amit mindig is mondunk: hogy a babánk tényleg mindenkit levesz a lábáról kivétel nélkül, mert van benne valami eredendő kedvesség és szeretet, amivel az emberek felé közelít, még akkor is érezni lehet, ha nem beszéli a nyelvet… itthon is látjuk ezt az ide érkező turistákkal és külföldön is láttuk, amikor mi voltunk a turisták. Szóval tényleg, kivéltel nélkül mindenki megszereti és kedvez neki, megajándékozza… és ez anyaként egyébként nagyon jó érzés ám! 😀 😀

Hamar elrepített minket a metró, meg a másik metró, meg az RER (ejtsd: ER-Ü-ER) a reptérre. Végig tömeg volt a vonatokon, hatalmas tömeg, leírhatatlanul nagy tömeg. Az emberek fürtökben lógtak egymáson, a metró ajtaja alig tudott bezáródni. Volt, hogy két metrót is elengedtünk, mire fel mertük préselni magunkat a harmadikra. Féltettem a babát. Olyan csöpp… az emberek meg annyira csak magukkal voltak elfoglalva… tényleg mindenki taszigálta egymást. Volt ott egy jó pár közlekedés-irányító ember – nők-férfiak – piros mellényben, sapkában, akik terelgették a hatalmas -metróból kiömlő és oda betolakodó – tömeget. Az egyikőjük tanácsolta, hogy várjunk egy üresebb vonatot… és vigyázzunk az értékeinkre. Nagyon sok rossz arcú ember volt a tömegben. Némelyik egyenesen félelmetes volt. És persze mondanom sem kell, hogy zömmel fekete a lakosság. Ez még négy nap után is furcsa volt, bár már kezdtünk teljesen hozzászokni.

Az RER (ejtsd: ER-Ü-ER) egy órás menetidővel vitt minket egyenesen a 2-es Airport-ra. De végig álltuk az utat, mert nem volt hely. Elég fárasztó volt, közben fogtuk a babát és a csomagokat, meg vigyáztunk az értékeinkre, nehogy úgy járjunk, mint több turista is, akikkel beszéltünk, hogy ellopták az egész pénztárcájukat, minden iratukkal. Szerencsére mi ezt megúsztuk, de olyan áron, hogy iszonyatosan figyeltünk erre végig, fogtuk kézben a cuccokat, és szorítottuk magunkhoz a táskákat… de hát csak így lehet!!!

A reptéren a babának pisilni kellett, Robi intézte, mivel ő úgyis akart menni vécére, én meg vigyáztam a három bőröndre, a kabátokra, a laptop és tablet táskára, hogy ne kelljen lecipelni a lépcsőkön mindent. Ezt elintéztük… legalább nem a repülőn és nem úgy, mint idefelé, amikor a baba akkor jelentette be, hogy pisilnie kell, amikor épp már a repülőbe szálltunk be…!!!! Akkor visszafordultunk, és elvittem a szárazföldön még a vécére (mert közben odasúgta, hogy nem csak pisilni…. ahhhhh… hogy ez mindig a legjobbkor történik 😀 😀 én ezt nem értem 😀 )

A visszafelé tartó repülő út nekem valahogy hosszabbnak tűnt. Már többször kérdezgettem Robit, hogy szerinte még mennyi idő mire landolunk… nem szerettem a magasban lenni, sötét is volt, valahogy melegebb is volt, nem volt annyira jó a levegő és rázott is a repülő – sokkal jobban, mint odafelé. A baba nyugodtabb volt, mint odafelé, szépen játszott a telefonomon, rajzoltunk a tableten, meséltem neki, evett egy kis ropit, ivott narancslét… végre megérkeztünk. A landolást viszont meg se éreztük, nem fájt a fülünk sem, nem dugult be, és már hipp-hopp a földön gurultunk… Magyarországon! Imádtam Párizst, meg minden… de azért az az érzés, amikor először megláttam egy magyar feliratot a reptéren… azért nagyon nagyon jó érzés volt, olyan megnyugtató…. 😀 persze, szerintem már tudjátok, mi következik… ahogy kiérkeztünk a Liszt Ferenc reptér aulájába (hogy én még mindig Ferihegyet akarok mondani… és nem tudom, hogy csak nekem tűnik-e úgy, hogy az, hogy Ferihegyből Liszt Ferenc lett, az pont olyan, mintha eddig Liszt Ferencet becézgettük volna Ferinek… nem tudom 😀 😀 ), a baba elkeseredett. Este 11 is elmúlt, nagyon nagyon fáradt volt. Már semmi nem nyugtatta meg. Még az sem, hogy ölbe vettem, cipeltem, hozzám bújt… semmi nem használt. Haza akart érni, és nagyon nagyon sírt. Nem érdekli ilyenkor a kicsi gyerekeket, hogy ki van körülöttük, kik figyelik őket, mit gondolnak róluk… ők bizony sírnak, ha sírni kell. Felícia pont ilyen, nem kell félteni, ha az érzelmek kifejezéséről van szó, ő bizony teljesít! 😀 Nagyon sírt, én meg annyira szerettem volna segíteni rajta, de jól tudom én, hogy ilyenkor már csak a puha ágyikója és a kis alvós párnái segítenek, semmi más. Még tíz percet kellett várni az előre megrendelt MiniBud transzfer buszunk érkezéséig. A 125-ös busszal jöttünk be. Amikor kiírták, hogy megjött, már siettünk is ki a reptér aula elé a síró babánkkal és a táskákkal. A busszal rajtunk kívül mások is utaztak, egy idős nő és a párja, egy idős férfi – nem magyarok, és egy másik lány. A lány előre ült, az idős házaspár pedig hátra ült hozzánk. A baba vígasztalhatatlanul sírt. Míg Robi bepakolta a táskákat a sofőrrel, addig a nő egy olyan kérdésfélét intézett hozzám, amit azóta sem értek… azt kérdezte angolul: Szerintem ez a sírás majd a buszban csitulni fog? Értetlenül néztem rá egy rövid pillanatig a zokogó babámmal a kezemben a buszbaszállás előtt… Mondtam neki, hogy hát nem tudom, nagyon fáradt a baba, lehet, hogy még fog sírni… hiszen repültünk is és elég késő van… erre azt mondta: oké, csak hát én is fáradt vagyok…! Azzal beszállt elénk a buszba. Én csak néztem, hogy ezt hogy értette… de nem szóltam semmit, nem szoktam visszaszólni, inkább hagyom a hangulatot úgy, ahogy van, és magunkkal törődöm ilyen helyzetekben, meg hát ott sírt a babám. Mikor beszállt Robi, megemlítettem neki, hogy mit mondott ez a hölgy…hát Robi nagyon dühös lett, hogy egy felnőtt, nagymama korú nő hogy kérdezhet ilyet… és hogy várhatja el, hogy csitítsuk el a babát fél 12-kor úgy, hogy ez igazából egy rajtunk kívül álló történés, nem lehet mit csinálni, ha már ilyen fáradt egy gyerek, mert ez nem hiszti!!!!

Aztán az anyai varázsom megint győzött a sírás felett. Magamhoz öleltem a buszban, simogattam az arcát – ez mindig hatásos! Meséltem neki Piroska és a farkast, ez most a kedvenc meséje, ezt rajzoltuk a repülőben is hazafelé… és ezt játszottuk el együtt még Párizs előtt az egyik kedvenc játszóházunkban hármasban… szóval ez a mese bevált. Elalult rá a baba, csak azt vettem észre, hogy hangosan szuszog. A hölgy is meghallotta előttünk a buszban, és elégedetten mosolyogva hátrafordult. Ha én nem mosolygok vissza valakire, az már rosszat jelent… most valahogy nem tudtam rámosolyogni… persze azért úgy csináltam… de csak halványan… 😀 😀 😀

Végre befordultunk az utcánkba. Otthon – édes otthon!!!! Csomagok ki a raktérből, gyerek a kézbe, cuccok a liftbe, és irány haza.

Itthon mindent rendben találtunk, pont úgy, ahogy hagytuk. Jó érzés volt a saját ágyunkban aludni egy ekkora kaland után. Letettük a babát az ágyra, levetkőztettük, ő ebből semmit nem érzett, aludt, mint a bunda. Mi is mellé bújtunk, nagyon-nagyon fáradtak voltunk, így öt percen belül már az igazak álmát aludtuk… és mindhárman valami egészen új kalandról álmodtunk…