Négy nap Párizsban 2.

A második nap reggele vidámságot hozott az előző nap izgalmai és megpróbáltatásai után. Kicsit tovább aludtunk a szokásosnál, nyolc körül ébredtünk, mivel előző nap eléggé elfáradtunk… ahogy kinyitottam a szemem, azonnal úgy éreztem, hogy egy álomban ébredek… “Párizsban vagyok”. Hófehér, puha takarók és párnák közt bújtunk egymáshoz a babával, aki csicseregve ébredezett, kérdezgetett, rögtön mesélt, mit álmodott… kérdezte, hogy mikor megyünk Disneyland-be (nagyon várta, hogy találkozhasson a hercegnőkkel). Mondtam neki, hogy ma a Notre Dame-i toronyőr mese helyszínét nézzük meg és Disneyland holnap lesz… kicsit elszontyolodott, de csak addig, amíg le nem mentünk reggelizni a konyhába (ami minden nap reggel 7:30-9:30-ig járt a szállodai szobánkhoz). A közösségi konyhába hosszú, meredek, türkiz zöld burkolattal borított lépcsősoron át vezetett az út, mely a recepciótól indult. A konyha – és amúgy az egész szálloda – nagyon stílusos volt, volt négy-öt lámpabúra egymás mellett, különböző magasságokban lelógva a terem közepén, de nem volt két egyforma lámpabúra, azonban mind azonos stílusú, mintha rajzolva lettek volna. A falakon fekete kontúros dzsungelmintás falfestések.

Mikor a baba meglátta tágas, asztalkákkal és székekkel teli, napfényes konyhát, széles mosollyal repült, hogy kiválasszon egy helyet, ahol hárman le tudunk ülni. Volt három féle müzli nagy tárolókban – csokis, sima és vegyes -, narancs juice, meleg tej, kávé, kakaópor, forró víz a teához, jam és vaj (isteni finom a vajuk!), illetve croissant és mini baguette. Kiválasztottuk, mit szeretnénk enni – a baba nagyon élvezte a müzli tekerőjét, minden reggel ő tekerte ki a müzlijeinket -, majd leültünk reggelizni. Amikor először beleharaptunk a croissant-ba, nem hittünk az ízlelőbimbóinknak, ezért újra kellett harapjunk egyet… egyszerűen mesésen finom volt. Pedig nem nézett ki máshogy, mint az itthoni croissant… egyszerű, barnásra sütött, leveles tésztás, puha péksütemény… de az íze! Ahhh… ezt meg kell kóstolni! Négy nap alatt nem tudtuk megunni ezt az ízt (pedig minden nap pont ugyanez volt a reggeli felhozatal), annyira vajas, puha, omlós és zamatos… A reggeliző helységben mindig voltak rajtunk kívül más hotel-lakók is, magyarokkal a hotelben nem találkoztunk. De voltak németek, amerikaiak, spanyolok és franciák. Angolul tudtunk kommunikálni – mármint azokkal, akik tudtak angolul… mert a franciák tapasztalatom szerint tudnak-tudnak… de nagyon enyhén, tényleg alig… csak annyit, amennyit muszáj, így elég nehéz volt időnként kézzel-lábbal elmagyarázni, mit szeretnénk. Néha azt gondoltam, hogy meg kéne tanuljak jobban angolul, mert nem járja, hogy nem tudunk normálisan elmondani egy-egy dolgot… aztán mikor összefutottunk egy-egy amerikai vagy jordán turistával és folyékonyan elbeszélgettünk, akkor jöttem rá, hogy milyen könnyű volt a beszélgetés… hát akkor mégis megy nekem az angol… akkor nem az én angolommal volt a gond, hanem a többiekével   és tényleg! 

Reggeli után felmentünk a lépcsőn a recepcióhoz, megkérdeztük, hogy betehetjük-e a laptopunkat megőrzésre egész napra, amit természetesen megengedtek. A rajztáblámat minden nap vittem magammal, azt én bizony sehol nem hagyom… velem volt, vigyáztam rá, mint a szemem fényére!  A recepciótól egy másik ajtó mögött három emeletnyi csigalépcsősor vitt fel a szobánkba, tehát fellépcsőztünk, összeszedtük a cuccainkat, bepakoltuk a reggeliről maradt croissant-jainkat és két szem almát a táskámba, megtöltöttük vízzel a fél literes üvegeket és zártuk az ajtót. Indulás!

Ahogy kiléptünk a hotelből, az első utunk a pénzkiadó automatához vezetett a napfényben. A napsütés olyan szikrázó és szép volt, hogy feledtette a kártya-dolgot velem egy kicsit… de azért még aggódtam belül, hogy vajon most működni fog-e a kártya chip-je. Az automata nem volt messze, egy utcasarok, így hamar túl is estünk a procedúrán, ismét sikerült kivenni készpénzt, annyi eurót vettünk ki, amennyit kiszámoltunk előző este, hogy biztosan szükség lesz rá még a hátralevő három napban… megnyugodtam… jó érzés volt a biztonság, hogy most már nem lehet semmi gond… végre gondtalanul átadhatom magam az érzésnek, hogy Párizsban vagyunk… ez hihetetlen, fantasztikus, most teljesül az egyik legnagyobb álmom!!!

Annyira szépen sütött a nap és olyan jó idő volt, hogy reménykedtem, hogy ez így marad négy napig. Bizony így is maradt, végig csodálatosan szép időnk volt, semmi eső, semmi mínusz… Az automata mellett volt egy méregdrága virágbolt. Talán a napsütésben még szebbek voltak a virágok és jobban hivogatták a babát… vagy egyszerűen az van, hogy ő máris nő, függetlenül attól, hogy csak három és háromnegyed éves… nem tudom… a lényeg, hogy ismerem a kislányomat, és tudom, milyen az, amikor csak a szeme kíván valamit és milyen az, amikor tényleg vágyik valamire… és bizony ő most hirtelen nagyon vágyni kezdett egy szál virágra.

Otthon is szokott kérni virágot, ha a virágos mellett sétálunk el, és apa mindig vesz neki egy szál szép rózsát… csak épp az árak különböznek egy kicsit. Az a rózsa, ami otthon 400 forint, az itt 1800 forintba került, és apa vett két szálat nekünk… azt mondta, hogy elvégre is szülinapom van, és ez egy szülinapi virág… nagyon meghatódtam, és nagyon jól esett ez a drága párizsi virág… a baba is nagyon örül a virágának, egész nap velünk voltak a rózsák, és időnként kérte, hogy megszagolhassa a virágát…

Szóval virágokkal a kezemben elindultunk lefelé a széles lépcsősoron a Metró megálló felé. De arra gondoltunk, hogy gyönyörű az idő, és annyira szép Párizs, menjünk most gyalog, ne használjunk tömegközlekedést, csak gyönyörködjünk a városban… és kicsit nézzük meg, milyen Párizs, milyenek az emberek, hogyan élnek…

A Google Maps egy órás sétát írt, amiből nekünk lett egy hét órás sétánk, mert egyrészt a babával lassabban lehetett haladni, többször meg kellett állni pisilni és kicsit elkalandoztunk közben az útvonaltól, mert nézegettük az utcákat, házakat. A kicsikénk végig jött velünk apró lábaival. Út közben láttuk, hogy többen az ekkora gyerekeiket babakocsival tolják, gondolom, mert egy városnéző túrán a gyerekek tényleg elfáradnak… de mi nem gondoltunk erre otthon, így nem hoztunk se babakocsit, se semmilyen húzó eszközt.

Le a kalappal, Felícia végig gyalogolt velünk, és csak a séta legvégére merült ki… szuper erős kiscsaj, az már biztos!  Megedzettük a babát!   Sétánk közben ámulatba ejtett a sok ruhaüzlet, egymás mellett volt vagy ötven is… szebbnél szebb ruhákkal, kétszer nem láttuk ugyanazt az estélyit, mind elegáns, mind csillogós, habos, fantasztikus látvány volt… az öltönyök is kicsit más szabásúak voltak, mint itthon, és változatosak mind színben, mind kínálatban.

Az egyik üzlet előtt ki voltak rakva gyerekcipők. Milyen gyönyörűek! – kiáltottam fel… nézzétek! Találtam egy fekete lakkcipőt, de magas szárú volt, és egy nagy, szőrös pom-pom volt a fűzőjére fűzve. Ez annyira de annyira jó lenne Felíciának, és pont nem téli, mert nem bélelt, de mégis magasszárú, fogja a lábát… és csak 19 euró… ez nagyon jó árnak számít Párizsban, de átszámolva sem tér el a hazai áraktól, ami meglepő, mert amúgy a ruhák, cipők elég drágák kinn… Bementünk az üzletbe, felpróbáltam rá a cipőt… tökéletes volt a 28-as… régen én álmodni se mertem volna arról, hogy Párizsban egyszer veszek is valamit, nem csak városnézni jövök (amikor tizennégy éves koromban a mamám elhozott Párizsba, tényleg nagyon szigorúan csak a városnézésre költöttünk, a belépőkre, még a kaja is szendvics volt minden nap a táskánkból… nem vettünk semmi egyebet)… és most itt vagyok, és megvehetek egy cipőt… igaz, hogy a mi költségvetésünk is nagyon szoros volt, megvolt, hogy mire mennyit költhetünk, és nem is költöttünk semmi extra dologra, de ez a cipő belefért, és még három kávézás is volt a három nap alatt… és ez így fantasztikusan jó érzés volt… hogy egy kis darabot elhozhattunk Párizsból. Úgy örültem a baba cipőjének, mintha én kaptam volna… fel is húztuk a boltban, és onnantól minden nap ebben jött, nagyon szereti… és nagyon jól is áll neki! Igazi párizsi elegancia…

Nagyon hosszúnak éreztük a sétát a Notre Dame-ig, a Google Maps mindig mondta nekünk, hogy mennyi van még hátra… még mindig 4,5 km… mi meg csak sétálgattunk mindenfelé… néha újra kellett tervezni miattunk az útvonalat, mert elkószáltunk… láttunk egy haj-sort, ahol kábé hatvan üzlet volt egymás mellett, mind-mind afro haj szalon. Afro fonással foglalkoznak, parókákat árulnak töménytelen mennyiségben. Franciaországban nagyon sok féle ember él, és azt kell mondjam, néha úgy tűnt, hogy több a fekete bőrű, mint a fehér, vannak ázsiaiak is… de zömmel inkább feketék. És a fekete nők előszeretettel hordanak parókákat. Első nap furcsa volt, második napra annyit láttam belőle, hogy egészen hozzászoktam. Tényleg mindenféle parókát felvesznek, van, akinek egészen jó parókája van, alig lehet látni, hogy mű, másnak pedig nagyon rosszul van felhelyezve, szinte kiabál, hogy nézz ide, ez bizony paróka! Szóval nem csodálom, hogy megy a paróka és hajüzlet, de hogy ennyi legyen belőle… meglepő volt…

A házak gyönyörűek. Egyszerűen gyönyörűek. Nincs rá szó, mennyire. Mindegyik stukkókkal díszített, szép állapotú, fekete kovácsoltvas erkélyek mindenfelé… imádják az erkélyeket! …én is… Robi is… szóval imádtuk nézegetni a házakat. Mikor a babának pisilni kellett, beültünk egy kávézóba az egyik sarkon (mert hogy kábé alig lehet választani, hova ülj be, annyi kávézó van mindenfelé… ha be akartál ülni valahova, de nem tetted, semmi gond, nem kell aggódni… fél percen belül úgyis három másik közül választhatsz!)

A kávé kábé 5 euró, az almalé 4 euró… persze üzlete válogatja, van eltérés, de ez az átlagos ár. 3 euró alatt nincsen kávé. Ez 317 forinttal számolva is 951 forint. Annyira nem vészes, kábé Starbucks árak, ha viszonyítani szeretnénk… mindenképp hangulatos egy kávézás, mert minden kávézó kiülős, élvezheted a napfényt, nézheted, hogy zajlik az élet Párizsban. Az emberek mindig rohannak. Állandó rohanásban van ez a város. Mindenki fut-szalad, hiába a sok lépcső, a lejtők és emelkedők, hozzá vannak szokva a nagy távolságokhoz és hogy emiatt állandóan kapkodnak, sietnek valahova… cuccokkal megrakva, nagy pakkokkal a kezükben, babakocsikkal nekimennek a több száz lépcsőnek simán! Mégis, amikor leülnek kávézni, akkor úgy látom, hogy megadják a módját, akkor élvezik Párizs légkörét, ami utánozhatatlan…

A kávézás után tovább mentünk a Notre Dame felé vezető úton, már csak másfél kilóméter séta várt ránk, a babánk kezdett fáradni, de sikerült megtalálnunk az utcát, amit kerestünk, ami rávezetett a hídra a Notre Dame mögött. Itt megpihentünk és fotózkodtunk egy kicsit. Nagyon szépen sütött a nap, gyönyörű volt a víz, ahogy szikrázott rajta a napfény. Kicsit gyönyörködtünk a tájban, a házakban, a környékben. Nagyon tetszett nekünk, hogy bármelyik keresztutcába benéztünk, mindenhol ugyanolyan szép házakat láttunk, francia ablakok, erkélyek… a tisztaság, rendezettség, tudatos építkezés volt a jellemző. Később megtudtuk, hogy az az egész útvonal ahol végigsétáltunk, az volt a régi Párizs a Montmartre-tól a Notre Dame-ig.

A híd túlsó oldalán a madarak bulit rendeztek. Ezernyi galamb és sirály tanyázott, járkált, trécselt és gyártotta a guánót a híd kőkorlátjára meg a Szajna parti bodegák tetejére… vidám és zsúfolt látvány volt, fel is vettem videóra.

Ahogy a hídon átsétáltunk, már meg is pillantottuk a katedrális legendás tornyait… mesés volt, ahogy előbukkantak a házak közül. Az ember azt gondolná, hogy ebben a fennkölt pillanatban, amikor végre-végre eljut álmai egyik helyszínére, szem-száj tátva marad, egy kicsit elcsendesedve nézi majd a látványt, beszívja a pillanatot, és semmi nem jöhet közbe, semmi nem zavarhatja meg.

Hát egy kisgyerekes utazás nem pont a fentiek szerint zajlik. De mint a legelején is mondtam: ha kalandot akarsz, utazz gyerekkel!  Szinte forgatókönyvszerűen az ilyen fennkölt, rég várt pillanatokban robban a bomba, történik a baleset, jön egy váratlan hidegzuhany… így volt ez most is. A kis Felícia annyira elfáradt, hogy a Notre-Dame lábánál eltört a mécses, de nagyon! Nagyon!!!! Annyira elkeseredve sírt, hogy a szívem majd’ megszakadt. “Nem szeretem Párizst, anya, elfáradtam, le akarok ülni, haza akarok menni a piros párnáimhoz, hiányoznak a plüss állataim az összes, amit otthon hagytunk…” Egy anya szívének ezek a szavak súlyosabbak, mint a Notre Dame összes évszázados köve… annyira megható volt, ahogy sírt… magamhoz öleltem azonnal, felkaptam, és odasiettünk egy padhoz. Leültünk, ölbe vettem, ott a Notre Dame lábánál, és ringattam. Nyugtatgattuk, puszilgattuk, öleltük… szépen megnyugodott. Mondtam neki, hogy már csak két nap és hazamegyünk, nem maradunk itt örökre, és várják otthon a plüss állatai… de nézzen csak ide… és előkaptam a táskámból az utazó Minnie-nket, egy kicsi Minnie egeret, amit csak gyorsan bedobtam reggel, hogy legyen nálunk egy játék… mondtam, neki, hogy Minnie eljött vele, hogy együtt éljék át az élményeket. Ez teljesen bevált! Meg is jelent újra az első kis Felícia mosoly… és odaadtam neki a telefonomat, hogy kicsit játsszon az applikácókkal (ami megjegyzem csakis ünnepi, különleges alkalmakkor engedélyezett… de az utazás teljes mértékben ilyen volt!). Amikor eltelt megfelelő idő, talán fél óra is, pihengetett egy kicsit, és már vidám volt a hangulat… megkérdeztem, hogy bemehetünk-e a templomba, hogy körülnézzünk, ha már idáig elutaztunk repülővel. Megígértem, hogy másnap nem lesz ekkora iram, csakis Disneyland-be megyünk majd a hercegnőkhöz. Nagyon édes volt, azt mondta, persze anya, mehetünk!

De már nagyon fáradt volt. A biztonsági ellenőrzés után benn a katedrálisban azonnal újra jelentkezett a sírás… annyira, hogy semmi nem hatott, és ezért Robi azt mondta, hogy kiviszi egy kicsit megnyugtatni, én pedig fotózzak, sétáljak körbe. Az emberek nagyon csúnyán néztek ránk, érthető, hiszen a templom szent csenjébe behoztuk az élet zajait…  de hát ez van, én nem szégyellem, én tudom, hogy milyen sokat gyalogolt ez a kicsi lány, hogy mennyire együtt volt velünk minden élményben, milyen aktívan részt vett mindenben, amit eddig átéltünk az utazásunk alatt, és mennyire nagyon fegyelmezetten viselkedett megértve, hogy külföldön nem lehet elszaladgálni, nem lehet a repülőn rugdosni az előtte levő széket, nem lehet sírni bármikor, nem lehet ugrálni a buszon, nem lehet csapkodni az ajtót a szállodában, a boltban nem lehet mindenféle finomságot bepakolni a kosárba és megvásárolni… szóval nekem ő a kis hősöm… tényleg… és nem érdekeltek a megrovó tekintetek. Legszívesebben én is kimentem volna velük, de hallgattam Robira, és bíztam benne, hogy sikerül hamar megnyugtatnia, és visszajönnek majd. Így is történt, tíz percen belül jöttek is, a baba szaladt hozzám, de nem volt jó kedvű… én úgy éreztem, hogy már kéne egy taxi vagy valami csodajárgány, ami most hazarepít minket, hogy ne kelljen hazáig sétálni, buszozni, metrózni…

A katedrális egyébként csodálatosan szép! Magas, hatalmas, monumentális, ősi szentség uralja. A kövek gazdagon díszítettek, mindenfelé gyertyák fénye világít, éppen zajlott a mise és az énekek dallama betöltötte a teret…

körbesétáltam, megnéztem a szentek szobrait és egy pillanatra azokra gondoltam, akik már nem lehetnek velünk… szép pillanatok voltak. Szépek, de rövidek… a nagy lelki magasságokból máris visszarántott az élet.

Ahogy a templomi szuveníreket nézegettük, egyszer csak a kis ártatlan Felícia rám néz a nagy tömegben… megállt az idő azonnal: ‘Anya, ne haragudj, én nem akartam… véletlen volt, bocsánat…’ Kérdezem hirtelen, hogy: ‘Mit nem akartál, mi van, drágám?’ és akkor látom, hogy egy lefolyó fölött áll pont, és sajnos hát.. hogy is mondjam, megszenteltük a Notre Dame-ot… semmi baj, semmi baj, kicsikém! – mondtam. Adtam neki egy nagy puszit, és dehogy maradtam én a templomban, egy percet sem! Szaladtunk ki, ahogy tudtunk, mondtam neki, hogy van váltó ruha, ne aggódjon, mindjárt ellátom. Apa hozt utánunk a sok cuccot, táskákat, mi meg a katedrális lábánál kezdtük is a vetkőzést és öltözést. Rendbeszedni egy kisgyermeket a hideg estében, sötétben, az utcán… nem egyszerű feladat, leírni itt egyszerűbb, de aki már csinálta, tudja, miről beszélek. De végig nyugtatgattam, és mondtam, hogy mindjárt hazaérünk és alhat egy nagyot. Már sötét volt, a fényeket is felkapcsolták, annyira hangulatos volt mindenfelé a gyönyörű állólámpák sorfala, ahogy vigyáztak ránk… mint az angyalok a Notre Dame körül…

Metróval mentünk a hotelbe, viszonylag hamar hazaértünk. Már csak egy nagy halom lépcsőt kellett megmászni a fáradt babánkkal, hogy a felszínre érjünk, aztán megint vagy száz lépcsőt, hogy a Lamarc megállótól feljussunk az utcánkba, ott egy kis öt perces séta után még a szállodában is három emelet… és végre nyithattuk a szobát. Gyors fürcsi és pizsi, és higgyétek el nekem, hogy aznap este senkit nem kellett álomba ringatni. Még az esti sorozatunkat, a kis kedvencünket, Ökörapáti örököseit se néztük meg… aludtunk, mint a tej másnap reggelig…