Négy nap Párizsban 1.

Kalandot akarsz? Hát akkor azt mondom, utazz egy kisgyerekkel! 😀 Mi kalandot akartunk… nagyon is! Nagyon akartuk… még soha nem utaztunk ezelőtt külföldre együtt, még kettesben sem, nem hogy a babával (aki most három és háromnegyed éves). De mivel én már öt éve vágyom Disneyland-be, és azóta vágyom vissza Párizsba, hogy egyszer tizennégy éves koromban elvitt egy napra a mamám, hát mindketten úgy éreztük Robival… így tíz közös év, sok együtt megélt öröm és még több nehézség átvészelése után elérkezett az idő, hogy együtt elrepüljünk a szerelem városába, és kikapcsolódjunk egy kicsit a hétköznapok rohanásából. De hogy mennyi utánajárással, ötleteléssel, agyalással, felkészüléssel jár egy ilyen külföldi út megszervezése, azt előre nem mértük fel.

Repjegy foglalás (körültekintően) oda-vissza, transzfer foglalás a reptérre és majd visszafelére is (miniBud), euró váltása előre (mi azt ajánljuk, hogy több készpénz legyen nálatok, mint amit mi vittünk, mi ugyanis csak biztonsági okokból utolsó pillanatban váltottunk 1oo eurót, hogy legyen… de aztán nagy kalamajka adódott… sokkal jobb lett volna, ha van nálunk több készpénz! Külföldön bármi megtörténhet….! A későbbiekben elmesélem), odafigyelni, hogy az iratok ne legyenek lejárva, nálunk legyen minden fontos irat, kiváltani az EU-s tajkártyát (ez is egy pár órás ügyintézés, várakozás, odafigyelés), telefonokhoz külső aksit beszerezni, ha nincs, hogy legyen töltési lehetőség (nálunk három is volt, mindegyiket lehasználtuk minden nap! Így nem volt gond, tudtunk fotózni rendesen), utikönyvek, térkép beszerzése,

biztosítás elrendezése, megfelelő táskák beszerzése (nem volt még uti bőröndünk, mivel ugye még eddig nem volt szükség gurulós bőröndre), és kellett egy kicsike táska is Robinak, amiben az iratokat és pénzt tartottuk, ezt betette a pulcsija alá, mert mindenki kivétel nélkül arra figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, nehogy kiraboljanak, mert nagyon sok a zsebes Párizsban (ezt még kinn Párizsban is sokan mondták nekünk, a metróra felszálláskor is például mondta az egyik irányító ember, odasúgta az utolsó pillanatban, ahogy a zsúfolásig tömött metró ajtaja éppen záródott), Patika (hogy a legszükségesebb gyógyszerek nálunk legyenek), kis méretű (max. 1oo ml-es) folyékony cuccok (tusfürdő, testápoló, parfüm, fogkrém stb…) beszerzése, higéniai eszközök (nedves törlőkendő például, ami a legnagyobb szolgálatot tette meglepetés-helyezetekben), appok letöltése a telefonomra, amik lekötik majd a kicsikénket a repülőn, illetve a babának vettem néhány olyan ruhát, amiben el tudott jönni Disneylandbe, mert tudtam, hogy ott mindenki beöltözve lesz, de hogy az árak milyen magasak, azt csak sejtettem előre… (így vettem a Pepco-ban egy tüllös szoknyát, Minnie-s leggingset, és ebben volt egész nap, nagyon boldogan viselte, és nagyon csinos volt… és tényleg tényleg minden kislány be van öltözve! Akkor sírt volna, hogy vágyik egy szép tüllruhára, ha nincs nálunk… és akkor megvehettem volna 5o-8o euróért… uhhhhh…. 😀 ), útvonalak megtervezése, melyik nap merre megyünk (mivel Párizs nagyon nagy, előre tudni kell, melyik útvonalon miket nézünk majd meg), néhány francia kifejezés elsajátítása (mivel nagyon szeretik a saját kultúrájukat, nem nagyon beszélnek angolul… beszélnek-beszélnek, de nem mindenki és nem olyan szívesen, viszont azt vettük észre, hogy mindenki mosolyog, ahogy Bonjour-ral köszönünk… onnantól nyert ügyünk van 😀 ), összepakolni mindent a táskákba, megfelelő méretűre hajtogatni, és kitalálni, hogy mire lesz szükség és mi az, ami felesleges…

Most hirtelen ennyi jutott eszembe, de már ez is soknak tűnik így egyben… hát még átélve, mindenre odafigyelve. A babánknak ez muszáj, hogy egy varázslat legyen, erre gondoltam végig… muszáj a háttérben mindent tökéletesen elrendezni, megszervezni, hogy minden klappoljon, és az élmény örökre megmaradjon nekünk…

Így hát a repjegyeket megvettük már decemberben, a szállást lefoglaltuk január elején, és utána a többi intéznivalóról listát írtunk, és úgy haladtunk a megvalósítással apránként… mert a hétköznapi egyéb mindenféle teendő mellett kellett pluszban még az utazást is szem előtt tartanunk. Az utazás napja, febr. 18-a nagyon hamar elérkezett. Sajnos – ahogy előre tippeltem – a mindenféle zajó események nehezítették az utazásra való felkészülést – mert ahogy lenni szokott, az embernek egyszerre nem hogy kétfelé, de inkább négyfelé kell figyelni, és mindenhol a maximumon teljesíteni -, sajnos a táskák bepakolása az utolsó estére csúszott. A babát este hétkor sikerült elaltatnom, ami nagy bravúrnak számít tekintve, hogy soha nem akar lemaradni semmiről, és este hétkor ő még javában játszani és huncutkodni szokott… vagy épp élvezettel táncol valami pörgős számra… most viszont – mivel előre már sokat beszélgettünk vele, hogy repülni fogunk, és ki kell pihennie magát előtte – elaludt időben… kis édes! Nagyon cuki volt, ahogy várta Párizst, és az indulás előtti este különösen édes volt, ahogy kétszer is megígértette velem, hogy ugye felébresztem majd ha jön a kocsi..?! Mi ketten még éjfélkor is a táskákat pakoltuk, mire az utolsó cipzárt is behúztuk, volt fél egy is hajnalban… a transzfer busz pedig háromra jött értünk, mivel a repülőnk hatkor indult. Hiába aludtunk keveset, fél háromkor kipattant a szemünk, annyira nagy volt az izgalom. Ilyen korán még nem utaztunk a babával, kicsit tartottam tőle, hogy sírni fog, nyűgös lesz, vagy egyszerűen megmakacsolja magát, hogy nem megy sehova hagyjam aludni… teljesen érthető lett volna… de nem! Ő egy csodababa, tényleg az! Mosolyogva ébredt, átölelt, ahogy szokott, a fejemet odahúzta magához és azt mondta, mehetünk anya Párizsba! Felöltöztettem, kabát, cipő, sapka, nyitottuk az ajtótt, a táskákat megfogtuk, kinyitottuk a huziga karokat, zártuk az ajtót, bepattantunk a liftbe és irány a világ…

A szívem a torkomban dobogott, de az a jó fajta izgalom volt ez… a kicsikém fogta a kezemet, és folyamatosan csicsergett, teljesen ébren volt, nem számított, hogy hajnai három óra van. A transzfer buszban is végig nevetgélt, beszélgettünk, annyira cuki volt, a többi hajnali utas is mosolygott ránk. Megérkeztünk a reptérre, rögtön kellett egy fotót csinálnunk, mert annyira izgalmas, hogy most fel is fogunk szállni egy repülőre… nem csak kimegyünk várni valakit a reptérre, vagy repülőket nézegetni… hihetetlen volt már ez is nekem! Aztán – mivel minden olyan új volt – nézegettük a kiírásokat, megtaláltuk a Check in-t, és máris szert tettünk az első uti barátunkra. A nyitásra várakozva beszélgetni kezdtünk egy kedves, szőke, elegáns, ötvenes hölggyel, aki extra nagy bőrönddel és kézi poggyásszal várakozott előttünk. Mondtuk, hogy először utazunk, ő meg mondta, hogy gyakorlatilag állandóan úton van, mivel ő már hosszú évek óta Spanyolországban él, és Párizsba is gyakran kell mennie, meg Budapestre is sokszor jön, mivel van itt is lakása… én eléggé aggódtam a csomagok mérete miatt, mert centire pontosan a megengedett méretűek voltak a táskáink… de szerencsére a hölgy megnyugtatott, hogy ez pont jó, és itt nem nézik centire pontosan, ez belefér, sőt még jogom lenne egy kis táskához is pluszban a húzós böröndkém mellett… mondtam, hogy hoztam, de azt is belecsomagoltam a húzós táskába, mert nem tudtam, hogy lehet kinn is vinni… hát ezt is megtudtuk 😀

Becsekkoltunk, átmentünk a biztonsági ellenőrzésen, a cipőt és övet is le kellett venni, én aggódtam a hajcsattjaim miatt, de nem sípolt be (nem úgy, mint visszafelé, ahol Párizsban viszont besípolt, és meg is motoztak, mire kiderült, hogy a kis fém hullámcsattjaim miatt van…)

Még volt az indulásig egy óránk. Egy olyan váró részre érkeztünk, ami hasonlított egy plázához, boltok, kajáldák és még játszó sarok is volt benne, sok szék, asztalka, ahol le lehetett ülni inni egy kávét vagy enni valamit… szerintetek hol töltöttük az egy óránkat? Hát persze, hogy a gyerek saroknál. Cipő le, és zsupsz a hatalmas, puha építőkockák közé… Apa hozott egy finom kávét, valami harapnivalót az útra… de már el is telt az egy óra, kiírták a táblára, hogy kapunyitás, mi pedig már indulhattunk is. Beszálltunk a repülőbe. Úristen… repülünk… ha még nem lenne babám, vagy gyerek nélkül repültünk volna, valószínűleg még inkább hatalmába kerített volna az izgalom, de így sokkal inkább rá figyeltem, és fogtam a kezét, mert a gyerekeknek erős, támogató szülői háttérre és védelemre van szükségük… szerettem volna, ha nem fél, nem izgul, nem dugul be a füle.. hát azt kell mondjam, Felíciának meg se kottyant, simán végigülte az utat, egy hangos szava nem volt – igaz, ebben segítségemre voltak az előre letöltött ártatlan kis játékos, fejlesztő appok a telefonomon, amik net nélkül is működtek a gépen.

Most, hogy már kétszer repültünk (oda-vissza), azt mondom, nem lesz a kedvencem a repülés, sose fogom szeretni… de sokszor fogok még repülni, mert nagyon szeretem az érzést, hogy új világokat fedezhetek fel, új színeket, kultúrákat láthatok… és erről már nem akarok lemonadni a jövőben… szóval nem szeretek a levegőben lenni, zavar, hogy nagyon sok ember kicsi helyre van összeszorulva, néha úgy éreztem, nincs elég levegő – főleg a beszállás idején -, és zavar az a bizonytalan érzés, hogy még annyira sincs kontroll az ember kezében, mint az autóban ülve… de kétségkívül csodálatos… a felhők, a napfény, a táj felülnézetből… ezt muszáj átélni az életben egyszer – vagy többször.

Odafelé rövidebbnek tűnt az út, mint visszafelé. Air France-szal utaztunk, narancsleveztünk és Robi kávézott a repülőn, a pilóta és a stewardess-ek is mind angolul vagy franciául beszéltek. Még szokatlan volt kicsit a francia, de négy nap alatt teljesen hozzászoktunk a nyelvhez, utánoztuk a kiejtésüket, megtanultunk egy-két szót, teljesen bele lehet szokni! 🙂 (Párizsban az egyik fiú, akivel összebarátkoztunk, először egy pillanatra azt hitte, Robi francia, mert úgy utánozta a kiejtésüket magyar szavakkal, hogy megzavarta a párizsiakat 😀 vicces volt nagyon!)

Landoláshoz készülődött a gép… a baba végig teljesen nyugodtan ült a repülőn, de pont a legvégén bejelentette, hogy pisilnie kell. Pont a legrosszabbkor (mint tapasztaltuk, ezen az utazáson végig mindig a legeslegrosszabbkor jelentkezett a probléma). Landoláskor nem lehet használni a vécét, mi megpróbáltuk, de nem engedték… a baba egyre jobban kiabált, sírt, hogy nem fogja kibírni, nem tudja visszatartani… (szerintem el is fáradt a repülésben, meg abban hogy végig tényleg nagyon fegyelmezetten ült egy helyben). Persze sikerült kibírnia, és szaladtunk, ahogy tudtunk az első vécéhez a reptéren. Ebben a nehéz helyzetben az utastársaink nem voltak gorombák, megértették a problémát, sőt, találkoztunk egy angyallal, egy magyar apukával, aki üzleti útra tartott Lyon-ba, és aki segített nekünk az első párizsi fél óránkban eligazodni a roppant kusza fővárosi metró-térképen…

Pisilés után egy gyors ivás, evés, apa közben a térképet böngészte, majd megtaláltuk a városba befelé vezető járatot… ezután egy ticke office-hoz vitt az utunk, hogy jegyet vegyünk a metróra. Ami ezután következett, az maga volt a rémálom, és nem is szeretnék sok szót rápazarolni, mert leírva a történetet, újra átélem, és nem szeretném… egyáltalán!!!!!! Nagyon rossz volt!!!!! Szóval… amikor a jegy automatánál szerettünk volna jegyet venni, egyszerűen nem működött a kártyánk. (Visa kártyánk van, ki volt írva, hogy Visa-t is elfogadnak, és nekünk három éve semmi gondunk nem volt itthon a kártyánkkal, fedezet is volt rajta) Kipróbáltuk egy másik automatánál… közben persze eljött a baba elfáradásának ideje, igen-igen…eltelt annyi idő hajnali fél három óta, hogy elfáradt, tíz óra volt,nyűgösködni kezdett (nála a fáradtság úgy szokott jelentkezni, hogy nehezebben hallgat rám, elszalad, esetleg lefekszik a földre… én hát ez történt, meg hangosan kiabált, sírni kezdett, hogy menni akar a szállásra, le akar feküdni, álmos stb…) Közben Robi megpróbált nem automatánál, hanem benn az Office-ban a reptéri alkalmazottnál fizetni, terminállal. Érintéssel nem lehet Párizsban fizetni – legalább is nekünk mindig azt mondták, ha akartunk, hogy nincs ilyen -, és bedugósan se működött a kártya. Sajnos rajtam úrrá lett a pánik. Nem vagyok pánikolós, de most megtörtént, és soha nem fogom elfelejteni. Sírni kezdtem és mindenem remegett belül. Lepörgött bennem minden egy pillanat alatt, közben a kicsi lányunk egyre nyugtalanabb volt… egy vadidegen helyen, leszállva a repülőről, mindent kártyával terveztünk fizetni, a szállást is beleértve… most mi lesz? még jó, hogy a visszautunkra megvan a repülőjegy, van 1oo eurónk, sebaj, akkor majd négy napig itt leszünk a terminálban, úgyis hatalamas, ezerszer nagyobb, mint a budapesti… és majd a babának veszünk ebből kaját… majd lesz valahogy, csak menjünk már haza, haza akarok menni…! Ez kalapált bennem, rettenetes volt. Robi feltűnően nyugodt volt. Én nem. Nem tudtam egyszerűen megnyugodni. Én magam sem értem, hogy lehetett ez, mert nem jellemző rám, mindig igyekszem mindent a napos olaláról nézni és a problémákat is együtt szoktuk megoldani… de talán az, hogy ott volt velünk Felícia, és hogy hiába figyeltünk előre oda mindenre, mégis megtörtént egy váratlan sokk… ez okozhatta nálam, hogy nem tudtam úrrá lenni az aggodalmaimon. Robi viszont – le a kalappal – csodálatos volt. Utánajárt mindennek. Ő többet ért angolul, mint beszél, de így is mindent megoldott. Először felhívta Magyarországon a bankunkat és megkérdzete, hogy minden rendben van-e. Rendben van minden. (Sőt, ma – itthon – el is ment, meg is kérdezte, minden renden. Azt mondták, valószínű, a Visa-t nem fogadják el mindenhol – pedig ki volt írva. Szóval lesz másik kártyánk is, ez tanulság ebből a történetből…)

Ezután elment a terminálba egy pénzkiadó automatához, és megpróbált pénzt kivenni, hála Istennek, SIKERÜLT! Megkönnyebbült mosollyal jött vissza hozzánk… de én nem tudtam olyan könnyen túltenni magam a történeteken. Túl sokkos volt ez az egész. De tényleg!!!

És ráadásul elmesélem a helyzetet: a baba közben végkimerülésben elaludt rajtam (olyan nagyon cuki volt, kérte, hogy énekeljek neki és ringassam, ő most aludna kicsit), ültem egy padon, málha, cuccok, kabátok, táskák, alvó gyerek rajtam… és ez az egész helyzet: külföldön. Persze Robi később elmondta, hogy simán meg lehetett volna oldani a helyzetet, és tudja, hogy nem lett volna gond, mert meg lehetett volna kérni valakit végső esetben, hogy WU-n keresztül küldjön egy összeget, amit e-bankon keresztül akár azonnal vissza lehetett volna utalni… de sajnos ez az esemény rányomta a bélyegét az egész első napunkra.. Robinak sem volt felhőtlenül jó kedve, de nekem sem. Még amikor végre a szállásunkra értünk, akkor se nagyon mosolyogtunk… sok lépcső megmászása után, a csomagjainkat magunk után vonszolva… a recepción kedvesek voltak, a kártya persze ismét nem működött – többször már inkább nem is próbálkoztunk, hanem kivettünk készpénzt, hála Istennek ismét működött a pénzkiadó automata.

A szoba kicsi volt, de szép. Francia erkélye volt, amit imádtunk. Minden reggel kiálltunk, néztük kicsit az ébredező várost. Párizsban minden háznak francia erkélyes ablakai vannak, és minden ház gyönyörű. Az épületek, nem romosak, jó állapotúak, a város látképe egységes, mégsem unalmas, hanem romantikusan hangulatos és csodás! Összeszedtük magunkat egy kicsit az utazás után, elrendezkedtünk és elindultunk, hogy megnézzük az Eiffel tornyot. Metróztunk ismét… és már ekkor levontuk az első következtetéseinket: Párizs a szerelem és a lépcsők városa. Ez a véleményünk négy nap után még csak határozottabb lett. Ez így van. Nem nagyon van mozgólépcső, mászni kell… és nagyon oda kell figyelni, melyik metró járatra száll az ember, milyen irányba… mert könnyen el lehet tévedni. Késő délutánra értünk oda, a baba már nagyon vágyott valami játszóházba, vagy játszótérre. Szerencsére találtunk egy játszóteret a torony lábánál.

Nagyot játszottunk, a kedvünk is kezdett javulni… olyan gyönyörű volt a torony, lassan sötétedett, épp kivilágították… ahogy sziporkázott, káprázatosan szép volt!

Mi pedig ott bújócskáztunk a lábánál… hát mesés volt, tényleg. Fotózkodtunk, egy kis szuvenírre is szert tettünk… de már elég fáradtak voltunk, úgyhogy lassan hazaindultunk. Minden nap este 1o körül értünk vissza a szállásra… a kedvünk sajnos a reptéren történtek miatt nem volt az igazi… de mégiscsak Párizsban voltunk… és ez hihetetlenül izgalmas volt. Este senkit nem kellett álomba ringatni. Egy nagyon jó barátommal beszéltem telefonon, ő azt mondta erre a történetre, hogy ne akarjak hazamenni, mert jobb lesz a holnapi nap, az utazás mindig ilyen izgalmas, és mindig lehetnek váratlan helyzetek, de szeretncsére megoldódott és jól alakult minden… fel a fejjel. Hát ezekkel a gondolatokkal aludtam el… és mit mondjak: igaza lett! A másnap sokkal jobban indult… ezt a következő bejegyzésemben el is mesélem majd!