Nagymama – Eltette a nyarat nekünk

Délután volt, aranyló késő délután. A hátsó teraszon ült az asztalnál és magozta a meggyet. Fürge, gyakorlott mozdulatokkal, elképesztő sebességgel és hozzáértéssel fordította ki a meggyszemekből a magokat és pottyantotta a kimagozott gyümölcsöt a tálba. Az egészet pont úgy csinálta, ahogy kötni szokott. Gyorsan és tökéletesen. Nem először csinálta, ezredjére. Napokig piros volt az ujja a meggylétől. A saját kertjében ültetett, minden évben gondosan megmetszett, bőven termő, egészséges meggy fájáról szedte le a meggyet – illetve szedtük le vele együtt mi, mert a meggy szedés egy napokon át tartó hosszadalmas program volt. A ‘meggyszedés’ szó hallatán már szaladtunk volna a bicajokért, hogy meneküljünk és ne kelljen szedni a meggyet, de hiába. Nagy volt a fa. Mit nagy?! Hatalmas! A földig húzták az ágait a bordó meggyek. Alatta a föld is tele volt lehullott gyümölcsökkel, nem tudtál nem rátaposni, bárhova is léptél. De mit volt mit tenni? Szedtük a Nagymamával, mert azt mondta: “A szörpi bezzeg kelleni fog, igaz? Kis pernahajderek! Irány a meggyfa, mindenki csinálja egy órát, aztán mehettek biciklizni!”. Aztán megfőzte belőle a meggy lekvárt és a meggy szörpöt. Mondanom sem kell, olyat nem iszol sehol! Üvegekbe zárva egész évre éltette a nyarat nekünk, hogy csak egy telefonba kerüljön… 277-55-68, hogy emlékszem rá, még nem volt okostelefon, nem volt esemes, minden fontos számot megjegyeztünk… és ő már hozta is legközelebb a szörpit, amikor jött. Nem csak meggy szörp volt. Ribizli is volt és must is. Vesszőfonatú demizsonban. Még a színére is emlékszem – mármint a demizsonnak. Pirosra, kékre, sárgára voltak festve a vesszők, amiből fonták. Imádtam a mustot. Sokszor ittam. Kiültünk a kertbe a körasztalhoz a farönk székekre, és mindenki kapott egy pohárka mustot. Szerettem az ízét. És csinált baracklekvárt is. Volt barack fánk, talán több is, de ehhez még vettek sok tíz kilónyi szép barackot, hogy jó sok lekvár legyen télire. Aztán a negyven fokos konyhácskában órákon át kavargattuk a lekvárnak valót. Mi, gyerekek persze nagyon untuk, inkább bicajoztunk kinn az utcán. Mekkora bicaj fogók voltak, nagyon imádtam. Aztán a lekvárok elfoglalták a konyhát, míg dunsztolódtak. Nagy párnákban és takarókban altattuk őket körben, a konyha ülőkéken. Mikor elkészültek, kihűltek, nagyon óvatosan rakosgattuk el őket a beépített kincses szekrény mélyére, hogy aztán majd ősszel felutaztassuk őket Pestre. Micsoda rendszer, micsoda szorgalom, mekkora szeretet. És milyen nagyot fordult a világ azóta. Nagymama egy régi világ utolsó sóhajtása, a régi nap utolsó sugara volt. Egy másik század szülötte, amikor még a lovaskocsi és a jegesember volt a természetes, amikor még lassabb volt az élet. Ő a nagy változások és a felgyorsulás szemtanuja, akinek már idős korában saját mobiltelefonja volt, és aki végül csak lemondta azt a vonalas telefont, amire oly sok évet várt annak idején, hogy megkapja. Mert az ő élete a változásról szólt, és ő megértette, hogy a világ nagyot fordult. Mindig is modern lány volt, a Papát is úgy ismerte meg, hogy jogsit ment újítani, és a váróteremben a sok férfi közé belibbenve a piros-fehér pöttyös ruhácskájában a Papa szeme örökre megakadt rajta. Maga elé engedte, amit a Nagymama könnyedén és nőiesen elfogadott. Miután végzett a hivatalban kecsesen távozott… a Papa meg utánaszaladt. Felugrott a Mama után a nyitott villamosra, és megszólította. “Kisasszony…” Hát így kezdődött… (egyszer megìrom egy regényben szerintem!) és a Nagymama mindig is vezetett, az autóinak nevet adott. Az első kocsiját például Kupori Tündinek nevezte el, mert olyan sokat kuporgatott rá, hogy meg tudja venni. Azt is tőle tanultam meg, hogy kell a pénzzel bánni, hogy összegyűljön egy kis tartalék és nagyobb dolgokat is meg tudjak venni. Leírta, lerajzolta nekem, talán még meg is van. Szerettem a kézírását. Kicsit bizonytalanul, régiesen, de nagyon szépen, telten formálta a betűket. Tele volt bölcsességgel, ami áradt belőle. Ha jól figyeltünk, a részünkké vált minden (de sokszor nem figyeltünk… gyerekek voltunk, és látjátok, mégis…) Ő ott volt, jelen volt az életünkben.
Ezek aranyló idők nekem, színük van, ízük van, ahogy behunyom a szemem, ott vagyok, mintha visszautaznék az időben. Nem voltak felhőtlen idők azok sem, ahogy soha semmi nem az az életben. De amit és ahogy elmesélem, az úgy volt… Nagymama-gondoskodással ölelve.