Megesik az ilyesmi…

Mondom a díszletet: beiskolázási hét, évkezdés, az iskola ritmusának felvétele, egy teljesen új helyzet, meg jó pár házifeladat a szülőknek, pluszban ahhoz, ami általában is lenni szokott – tehát munka, háztartás, intéznivalók. Ott vannak a fáradt, de hős szülők, akik még péntek este, a gyereknek kijáró, felvidító játszótér után betérnek a boltba, hogy bevásároljanak friss vacsorához, és hétvégére valami ehetőt, egészségeset.
Zsúfolt bolt, nyúzott arcok, termékeket gépiesen a kosarakba dobáló vásárlók, és egy szupercuki, de szuperfáradt ‘anya, menjünk már haza’ refrént ismételgető, ezüst rollerét maga mellett toló gyerek.
És a jelenet: sorban állunk a fizetéshez. A kasszákban fáradt, unott arcú alkalmazottak csipogtatják le a termékeket, egyiket a másik után, rutinos tempóban, rutinos mozdulatokkal. Nincs mosoly, nincs kedvesség. Ez természetes, jegyzem meg magamban… aztán kijavítom magamat. Nem! Ez nem természetes. Nem így kéne legyen. Aztán sorra kerülünk. Az egész kassza-jelenet egyfajta gyönyörű kiélesítése a fentebb felvázolt díszletnek: kedvetlen, sőt, rossz hangulatú, unott, sőt, utálatos. A kasszában dolgozó női munkatárs ahogy meglát minket, azonnal szóvá teszi a rollert, amit egyébként tényleg biztos nem szabadott volna bevinni, bár senki nem szólt ránk, ha ki is volt írva, én bizony nem láttam, nekünk meg eszünkbe sem jutott, hogy a túlzsúfolt bejáratnál hagyjuk, vagy bárhol az előtérben, ahol semmilyen tárolásra alkalmas hely nem volt… de ezt mind csak a szóvá tétel után szemrevételeztem, mert korábban meg se fordult a fejemben, hogy le kéne tenni. Nem szándékosan szegtük meg a szabályt, szóval induljunk ki ebből, és akkor máris lehet ezt kedvesebben is mondani, nem csak felnyársaló tekintettel… Én például úgy tenném, hogy azt mondanám: “majd a rollert legközelebb ne hozzák be, hagyják ott” – és mondjuk mutatnék egy helyet, hogy hol, és közben mosolyognék… ugye ez sokkal jobb volna, mint odavágni indulatosan, hogy “a rollert nem lehet behozni!!!!”. Természetes, hogy Robi rögtön mondta, hogy senki nem szólt egészen eddig – pedig sok alkalmazottal találkoztunk a sorok közt -, de persze rendben, nem hozzuk majd be. (Megjegyzem, végig toltuk, és természetes, hogy üzletben nem áll rá a kislányom. És az is természetes, hogy nem visszük be, ha nem lehet… de mondom, ez lett volna az utolsó, ami egy ilyen hét után megfordul a fejemben… mindenen járt az agyam, na, csak a rolleron nem!  )
Utána a hipergyors csippantások miatti hipergyors pakolás közben leesett az egyik termék a földre, de belülre, a kasszások oldalára, így nem tudtuk felvenni. Robi szépen kérte a munkatársat, hogy vegye fel, de harmadszorra akarta csak meghallani. Igazából nem is ezek a konkrét cselekedetek, reakciók voltak a legrosszabbak, hanem a végig fennálló feszült helyzet, amit a kasszában dolgozó nő idézett elő azzal a fajta rosszalló, sötét tekintettel, amit meggyőződésem, hogy külön tanítanak, ha valaki fel akarja venni a “rosszindulatú szakot” a fő vonal mellé a vendéglátó suliban. (Hál’Istennek, nem mindenki veszi fel, de szerintem túljelentkezés van!!)
Fizettünk, a nő széttárta a kezét, hogy na, ez ennyi lesz, mi lesz már, fizessünk már! Nem is értettük… hát természetes, hogy most a fizetés jön  Robi mondta, hogy kártya lesz, erre következett a látványos cattogás, puffogás (érthetetlen, miért!), majd elhúzott szájjal odatartotta a leolvasót. Közben foghegyről odaszólt nekem, hogy: “Hölgyem, a kosarat elvinné?!” De olyan hangon… olyan hangon… hogy… nálam végképp elszakadt a cérna. Nem bírom elviselni, ha hölgyemnek hívnak, és a legutóbbi ilyen nyilvánosan felém irányuló, megalázónak szánt hölgyemnél megfogadtam, hogy ha még egyszer bármikor előfordul az a bizonyos hangsúly+a hölgyem megnevezés együtt, akkor nem hagyom annyiban. Így hát ugrottam is a kosárért, és egy széles mosoly kíséretében jó hangosan válaszoltam: “Máris, hölgyem.”
Nem gondolkodtam, nem terveztem előre, egyszerűen csak kiszaladt a számon. Ilyen korábban soha nem történt, sose szóltam vissza, hiába rúgtak belém. De most megtörtént. A nő csak bámult, nagy szemekkel. Nem számított erre a kedves megszólításra. Még kifelé menet vissza is kukkantottam, hogy mi volt a válaszom hatása, és mosolyogva nyugtáztam, hogy igen, bizony hallotta. Szájelhúzás, véleményezés a mellette álló kolléganőnek.
Ez az! Magamban ujjongtam, míg kiértünk a boltból, aztán Robi legnagyobb derültségére hangos, kislányos kurjongatásba kezdtem. “Ez az, ez az, ez az! Hallottad? Életemben először megmondtam! Visszaszóltam, hallottad?!”
Elöntött valami euforikus öröm, és ez egészen hazáig ott forrt bennem.
Mindenkinek péntek este van, mindenki fáradt! A kassza olyan, mint egy színpad. Egy csomó ember megfordul ott, a kasszás meg néhány percre főszereplővé válik annak az embernek az életében, aki épp fizet. Hát miért nem játssza gyönyörűen a szerepét, ha már ott van…?! Egy kis mosoly… és többet adna a vásárlóknak, mint hinné. És a mosoly nem kerül semmibe. Én megértem, ha valaki fáradt, ha sok a gondja, bármi lehet a háttérben, de ez mindenkivel így van. Nem kell utálatosnak, sőt kifejezetten rosszindulatúnak lenni… mert visszafelé is pattoghat az az odahajított labda… (A teljes kép persze igényli, hogy hozzá tegyem: ez a kis történet a nem a rollerről szól, meg a kosárról, és még csak nem is arról a nyilvánvaló tényről, hogy természetesen a vásárlók is nagyon fárasztóak tudnak lenni egész nap, és köztük is van sok, aki néha sokk… hanem a ‘hogyan’-ról!)
Annyira jó érzés volt végre a megfelelő helyen, a megfelelő időben mondani a megfelelő mondatot, és nem utólag agyalni, hogy vajon mit kellett volna mondanom. Asszertív voltam, és mosolygós, hozzám csak ez illik , meg hát szerintem ez a megfelelő bánásmód. De nem hagyhatom a hölgyemezést, meg a bunkózást, a szemtelenséget. Annyira szemtelen lett a világ… és olyan indokolatlanul csúnyán mondják az utcán is, ha a járdán el akarnak menni, hogy “Szabad lesz?!”, mintha legalábbis nem most pillantanánk meg egymást először ebben az életben, és már vagy kétszer kérték volna előtte, vagy mintha korábban nemet mondtuk volna rá. Pedig nem. Ha szépen kérik, mosolyogva, vagy normál hangon, akkor is ugyanúgy félreállunk, nem kell hozzá az a plusz rányomás, az a plusz erőszak, amit hangsúllyal és arckifejezéssel beletesznek a mondatba sokan! Én sose mondom így…
Szóval nekem ez a tegnapi egy olyan pillanat, amit sose fogok elfelejteni. A pillanat, amikor kiálltam magamért, hirtelen, bátran, normálisan. És ez mindig így lesz. Érzem, hogy sok minden megváltozott belül az elmúlt évtized alatt. Más vagyok, mint tíz évvel ezelőtt, és ez mind pozitív változás. Bátor, acélos, határozott, erős, tudatos, célorientált ember lettem. Istenem, milyen jó ezt leírni… hát még megélni! Szeretem és megismertem a személyiségemet, büszke vagyok arra, aki vagyok, amit elértem, ahol tartok. Mi, Robival nem a nulláról, hanem a mínuszról kezdtük minden értelemben. Ezért aztán amit elérünk, az nekünk duplán számít… hatalmas erőfeszítés, akarás, szorgalom, kitartás eredménye úgy a munkánk, a sikereink, mint a szerelmünk és a családi életünk. Ez pedig nem menne folyamatos önismereti fejlesztés, belső fejlődés, változás nélkül. Robinak is olvasok, mesélek az ő személyiségéről, meg együtt tanulmányozzuk a babáét is. Ez hatalmas erőt ad, ismerni, szeretni magunkat… ezt kéne mindenkinek! Legyen csodás hétvégétek… nekünk az lesz! MILLIÓ PUSZI, Eszti. ♥️

 ©BerzsánEszti2021.

#esztiberzsan #akiberajzoljamagátacsillagokközé #berzsánesztikönyvek #esztiberzsanillustrations #acsodaoldal #jóittegyütt