Ma is tanultam valamit…

Nőnapra kaptam egy szál vörös rózsát a szerelmemtől. Vízbe tettem és a kis fehér asztalkánkra állítottam a vázát, hogy minden reggel lássam, amikor kinyitom a szemem. Szeretek vágott virágot kapni, számomra van egyfajta romantikus varázsa. (Nem mintha a töves virágnak nem volna, de én a vágottat is szeretem.) Ahogy lenni szokott, a víz cserélgetése mellett is néhány nap múlva kókadni kezdett a rózsaszálam. De valamiért ez most még így is tetszett. Máskor a hervadt virág rossz érzéseket szokott kelteni bennem, ám most nem akartam megszabadulni tőle. Tetszett, hogy nagy, formás feje van, és figyeltem, ahogy napról napra szabályosan összeszáradnak és sötétednek a szirmok. Egy idő után elkezdtünk viccelődni a rózsával, hogy milyen vicces lenne már, ha egyszer elmennénk egy Bye Alex koncertre és ezt a teljesen összeszáradt rózsát vinnénk magunkkal, és ragyogó mosollyal nyújtanánk át neki, hogy: tessék, Alex, neked hoztuk, mert tudjuk, hogy ez a lekókadó rózsa a kedvenc emojid! Abban a pillanatban amikor ezt mondtam, eléggé nevettem, nagyon viccesnek találtam a szitut, ahogy kivettem ezt a kórót a vázából… aztán máskor is nagyon nevettem ezen, amikor eszembe jutott, úgyhogy egy hónappal nőnap után már rég ki kellett volna dobnom, de ezek után már a plusz vicces jelentéstartalom miatt is megtartottam. Eltelt még egy hónap. Épp nagytakarítottunk, és majdnem kidobtuk, de ahogy megfogtam a vázát, valamiért azt mondtam, ha már eddig itt volt, maradjon, megszerettem, ezt a teljesen elszáradt virágot. El is felejtettem hogy nem cseréltünk neki vizet már jó rég (minek is egy rég elszáradt vágott virágnak?!), meg arra se gondoltam, hogy maradhatott benne egyáltalán bármi is a vázában ennyi idő múltán. Szóval a rózsa maradt. Egész korona és karantén alatt. Ma reggel édes családi hangulat. Tündérpor, babaország, béke, nyugalom, végre nyár, végre napsütés, finom tejeskávé az asztalon, ülünk, kortyolgatjuk, nevetünk, beszélgetünk, hangolódunk a hétre és az extra sok tennivalónkra… egyszer csak a rózsára pillantva felkiáltok: Nézd, Robi! Kihajtott! Kihajtott?! ÚRISTEN, kihajtott a rózsám… ez meg hogy lehet? Ezt nem hiszem el!

Felpattantunk, izgatottan léptünk a vázához. Megérintettem az új hajtást. Erős, nagy hajtás volt, már lehet, hogy egy hónapja elkezdett hajtani… nem láttuk, nem néztük, ugyanis az ablak felé, a fény felé törekedve nőtt felfelé, az új hajtás pont kiesett a látóterünkből. Friss zöld, egészséges, szép hajtás, sok-sok dundi levéllel, tele élettel. És még egy hajtás néhány kisebb levélkével alatta. Eddig mindig elszáradtak nálam a töves virágok. Nagyon akartam ápolni őket, sokszor neki is futottam, de ehhez mindennapi törődés és kitartás kell. És mivel a növények nem szólnak hallható hangon, hogy ‘locsolj meg! Szomjazom! Ültess át, kicsi a helyem! Segíts, beteg a levelem…’, ezért aki növényt nevel, annak a szívével kell hallania a finom hangjukat. Eddig talán nem értem meg még erre… vagy nem éreztem át ezt a csodát, ami most megtörtént… de ma reggel… ma megváltozott valami. Megláttam azt, hogy mekkora élni akarás van egy ilyen egyszerű kis vágott virágban. A saját életemet/életünket láttam benne egy pillanat alatt. A semmiből sarjadt egy új élet. Észrevétlen. Egy olyan elszáradt alapból, amitől már senki nem várt semmit. Szívemig hatott, egész lelkem mélyéig ez az egész. Csak néztük, néztük hosszan, hogy mi történt itt a szemünk előtt. Már többször majdnem kidobtuk, aztán mégsem. És tessék… 

Van víz a vázában? Vagy hogy lehet ez? – kérdeztem Robitól. Megnéztük, volt benne egy kis állott, régi víz. Azonnal kicseréltük. Aztán a mamám gondos kertépítéséből, kerti sétáiból merítettem, amikor kislány koromban rendszerint végigmutogatta nekem a kert fáit, növényeit, a gyümölcsöseit, amiket saját kezével telepített, gondozott évről évre… (földrajz és biológia tanár volt, imádta és ismerte a természet minden apró élőlényét, a növényeket, bogarakat, minden teremtményt és folyamatot…). Levágtunk a szárból annyit, hogy egy harminc centis szár maradjon, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a száradt rózsafejet is levágtuk. Maradt egy szár és a két hajtás, hogy a víz gyorsabban és az új élethez érjen. Gyorsan irány a YouTube, villám rózsa gyökereztetési tanfolyam. Találtunk is egy tíz perces kis filmet, időnként megállítottam, kijegyzeteltem, listát írtam, mit kell vennem haladéktalanul az új kis virágomnak. És tökéletesen vágtuk meg a szárat! Ösztönből és a mamám régi tanításaiból merítve jól csináltuk. Mondom, annyira átjárt ez az élni akarás, és a filmet megnézve még értékesebbnek láttam, ami történt, mert azt mondta a kertész lány, hogy bármilyen rózsát lehet gyökereztetni, ám a vágott virág sokkal ritkábban hajt ki… és a miénk hosszú száradt állapot után… hogyan? Miből? Hogy történt? Senki nem akarta, nem várta, nem sürgette, nem is gondozta. Mégis… Hát mondd nekem ezután, hogy nem lehetséges bármi az életben! És most gondolj bármi olyanra az életedben, ami elszáradt… amiről úgy érzed, már rég vége, nincs tovább. Aztán gondolj a rózsámra! Biztos, hogy vége? Lehet… mert eddig is voltak elszáradt rózsáim… és egyik sem hajtott ki. De az is lehet, hogy még nincs teljesen vége… lehet, hogy újjáéled majd… sosem tudhatod, hogy egy tönkrement élet, egy tönkrement helyzet nem hajthat ki újra… nem véletlen a mondás, soha ne mondd, hogy soha… az élet ma is tanított nekem valamit. És ezt a rózsát én nagyon fogom ápolni, becsülni, gondozni, mert ez több számomra, mint egy szál rózsa…