Királylányos, habos álmok helyett

Az élet nem szól másról, mint folytonos megújulásról. Bár nincs írásba adva, de mégis, kényszerít, kötelez. Ha élni akarsz, változnod kell. Ha tovább akarsz lépni, változnod kell. Ha fejlődni akarsz a szakterületeden, változnod, változtatnod kell. Ha jó szülő akarsz lenni, folyamatosan változnod kell. Ha egyáltalán bármivel is lépést akarsz tartani, változnod kell. Ha élni akarsz… változnod kell! De könnyű ez? Könnyű ez mindannyiunk számára? A kérdésben szinte ott kiabál a válasz. Dehogy könnyű! Piszok nehéz! Még a magamfajta roppant rugalmas személyiségű embereknek is. Jó volna néha elücsörögni a lágy habok közt, a langyos fürdőben – ábrándoztam korábban egy-egy álmos vasárnap délutánon az ablakon kibámulva. Persze arra is vágytam akkoriban, hogy az akkori életemből egy-kettőre, mindenféle nehézség és ön-megerőltetés nélkül kiszakadhassak, és a problémáimat mind hátrahagyva egy merőben más életbe csöppenhessek. Szerintem ezekkel a királylányos-habos álmokkal nem vagyok/voltam egyedül. Hisz a lottó sem szól másról tulajdonképpen, mint mesebeli pálfordulásról, egy hirtelen snittről, egy fenomenális deus ex machináról (isteni beavatkozásról)… minek következtében a főhős élete totális átalakuláson megy keresztül pillanatok alatt. De lássuk be, ahogy lottón is csak nagyon kevesek nyernek, úgy az ilyesfajta “de jó lenne, ha…” és “bárcsak most azonnal…” kezdetű álmodozások is a legritkább esetekben válnak valóra a mesék Jótündér-varázspálcájának suhintására.

A realitás az, hogy persze lehet álmodozni, de sokkal több értelme van annak, ha álmodozásainkat olyan célok és irányok felé terelgetjük, melyek eredményt hoznak majd nekünk a jövőben. Tudom, tudom. Ez megint energiát igényel és nagyfokú tudatosságot. De például én már nem is tudok másképp álmodozni. Annyira megszoktam az effajta céltudatosságot – vagyis változtam, alakultam -, hogy az üres időket, fölösleges, bármiféle realitást nélkülöző álmodozást, értelmetlen fecsegéseket messze kerülöm. Ráéreztem a módszeres, lépésről-lépésre építkezés ízére, a sikerek okozta kisebb-nagyobb örömök erejére, az összefogás titkára és a szívós, ‘csakazértis’ kitartásban rejlő motorra. Ha úgy tetszik, megtanultam az élet egyik nagy leckéjét: ne várd a csodát, hanem légy te magad a csoda! Tegyél azért, amiről álmodozol és egy nap azon kapod magad, hogy elérted, amire oly sokáig vágytál…!

Ó, hogy mennyire igaz a mondás, hogy az élet a legnagyobb tanítómester! Csak figyelni kell az órákon… megérteni az egyes életeseményekből, mire akar tanítani, mit tudunk profitálni az adott helyzetből. Mert talán mindenből lehet tanulni. Még a rossz dolgokból is. Igen, még a fájdalomból is. Valamit mindenből…

Csak engedni kell, hogy nyitott szívünkbe áradjon a sok jó, amikor épp az hullik ránk, behunyt szemmel élvezni a napfényt, nevetve, gondokat feledve ölelni, akit szeretünk, elengedni magunkat a legszebb pillanatokban, hagyni, hogy fújja a hajunkat a szél… És biztonságot építeni a jó napok idején, gondolni későbbre, gondolni arra, hogy ha borúsabb napok jönnek, gyorsan elbújhassunk a vihar elől… Hagyni, hogy az élet változtasson, mert talán a változni akarás, a változásra való képesség az egyik legfontosabb eszközünk, hogy ne csak túléljünk, hanem valóban ÉLJÜNK!