Kérek egy első csókot!

Milyen sokan írtatok a legutóbbi ‘első csók’ témához… mosolyogva olvastam a kommenteket, mert egyik-másik filmszerűen megjelent a szemem előtt, idézve az általam igencsak kedvelt gimis filmek hangulatát. Aztán a képernyő fölött kicsit elmerengve a mi első csókunkra gondoltam. Nem lehet feledni, belém égett örökre. Ahogy nem csak az a bizonyos első csók, hanem Te magad is… Mikor először megcsókoltál, már mindketten tudtuk, hogy ez örökre szól. Mikor először megcsókoltál, lélekben már elválaszthatatlanok voltunk. A mi első csókunk varázslatos volt, mint egy fénylő, ragyogó pecsét egymás ajkaira ragasztva. Nekünk gyűrű sem kellett volna és papír sem, mert az igazi véd-és dacszövetségünk minden külsőség nélkül akkorra már megszületett. És én – idealista romantikus vélelmeimmel – valahogy mindig azt hittem, hogy természetes, hogy minden első csók ilyen. Vagyis igazából nem is gondolkodtam eddig mások első csókjain. De teljesen érthető, hogy nem minden első csók romantikus és jó értelemben feledhetetlen. Mert talán az sem mindegy, hogy kivel, mikor és hol történik. Ezek a tényezők meghatározzák a csók kimenetelét. Például ha valakit csak úgy lekapnak, egészen váratlanul, nem megtervezetten, az hiába lesz első csók, én nem nevezném hivatalos első csóknak. Ilyen esetben muszáj egy official változat… és azt kell bevezetni a képzeletbeli emlékkönyvbe… mert az első, bizsergető, romantikus, szerelmes, akármilyen… de igazi csóknak minden lány naplójában szerepelnie kell. 

A miénk lehetett volna nyálas, béna, esetlen is, nekem akkor is drága kincs volna, mert Veled éltem meg. De nem volt béna.

Viszonylag későn csattant el, már egymás legjobb barátai voltunk hosszú évek óta, és én nagyon vágytam Rád, hogy szeress, hogy merj szeretni. És igazából szerettél is, de nem mertél. Azt mondtad később, hogy a barátságunk volt a legeslegjobb dolog az életedben, és ezért nem akartad elrontani egy szerelemmel. Hála Istennek, hogy mertél ugrani… a legnagyobb és legjobb ugrásod volt! Az első csók pont emiatt a dilemma miatt magán viselte az addigi közös történetünk nyomait… tapasztalatlan és bátortalan volt. Ártatlan. Szűzies. De végtelenül őszinte és kedves. Finom, gyöngéd, egyáltalán nem törtető, törekvő. Egy olyan pillanat, amikor mindketten közelebb léptünk egymáshoz az élet láthatatlan részében, és azt mondtuk, akarlak. Olyan volt, mintha egy új módon köszöntünk volna egymásnak először. Ismerkedős és új. Nagyon új volt az addigi hat-hét éve tartó legjobb barátság szerelembe fordulása, nagyon új érzés volt megcsókolni a legjobb barátomat. Egészen elképesztő. És semmire nem vágytam jobban abban a pillanatban. Éreztem, hogy Te sem. Akkor és ott megszűnt a világ. Nem gondoltunk senki másra, csak egymásra. Nem gondolkodtam azon, mi lesz, ha…

Mi lesz, ha például nem passzolunk, ha nem jól sikerül, ha benyit valaki, és meglát, mi lesz a csók után, hogyan tovább, mi lesz, ha, mi lesz, ha… amely kérdés úgy általában az akkori énemet szinte minden helyzetben szorongatta. Veled akkor tényleg megszűnt a világ és minden kétely, nem csak olyan felszínesen, csöpögős-romantikus-közhelyesen, hanem egész belül. Pont ez az, amit megszerettem benned. Hogy veled egészen belül békére leltem, ott, ahol senki nem lát és senki nem ismer igazán. A legbelső kételyeim is elmúltak, amikor igazi, mély barátságodba fogadtál és ölbe vetted a lelkemet, azt ígérve szavak nélkül, hogy örökre ringatni fogod, mint egy kisbabát, vigyázol majd rá és óvod, soha le nem teszed többé. 

Ajkaink első érintését tizenhárom év elmúltával sem tudom feledni. És a legjobb az egészben, hogy néha, ha azt mondom Neked, kérek egy ‘első csókot’, Te is annyira emlékszel rá, mint én, és mintha együtt visszarepülnénk az időben, úgy nézel rám, úgy hajolsz felém, és megismétled pont ugyanazt a történelmi első csókot, amit először adtunk egymásnak… A szerelmed a legnagyobb ajándék számomra az életben, mindennél fontosabb, és minden jó ebből származik.