Karácsony a padláson

Hideg, fagyos volt a december, téli szelet hozott magával. Pajkos, csípős volt ez a karácsonyi szél. Felkapott mindent az utcákról, amit csak talált és vitte-fújta a város hordalékát, hogy aztán, mikor már elfáradt, lerakja valahol messze. Út közben betekintett a város lakóinak ablakain, süvítve terelgette a kéményekből kíváncsian kikandikáló füstpamacsokat és megállt a boltok szépen díszített, csillogó kirakatai előtt. Kedvenc mókája az volt, hogy körbetáncolta a nagybevásárlásból hazafelé igyekvő apukák táskáit, szatyrait, lelopta a nagypapák fejéről a kalapot és belekapott az ünnepi kirakatok előtt bámészkodó kislányok hosszú, göndör tincseibe. 

A régi Mesebolt kivilágított kirakatában sok szép játék csücsült új gazdára várva. A kirakat közepén egy nagy, ölelnivaló plüssmackó ült, hatalmas, ábrándos szemekkel. Mellette két doboz építőkocka húzta ki büszkén magát és egy Barbie család teázott rózsaszín összkomfortos házikóban, autóval meg motorral felszerelkezve. A kirakat üvegének támasztva a legújabb karácsonyi mesekönyvek mosolyogtak, az alsó polcokon pedig mindenféle különleges, egyedi játék tekintgetett jobbra-balra. Volt köztük fejlesztő fa játék, sötétben foszforeszkáló párna, sok darabos puzzle, konyhai felszerelés, makett repülő és homokgyurma készlet, amit Amerikából rendeltek és hajón érkezett a kis Meseboltba. 

Sok féle játék csillogott a kirakatban, egy azonban közös volt bennük: mindannyian nem rég érkeztek, és nap mint nap gazdára talált közülük valaki, ahogy közeledtek az ünnepek… mind új volt, mind divatos, egy játékot kivéve. Egy antik hajas babát, aki a bal felső polc legbelső sarkában üldögélt csöndben, eldugottan, és hallgatta a kirakati játékok beszélgetéseit. Porcelán bőrét halovány pír díszítette, szőke haja két copfba fonva pihent a vállain és kék kötényruhát viselt – pont olyan kéket, amilyen a szeme volt. Hosszú idő óta a kirakat volt az otthona. Az Öreg Boltos időnként leporolgatta és átültette egyik polcról a másikra, de Eliza babát nem vásárolta meg eddig senki. Nem játszotta a tévé a reklámjait, nem mutatták be youtuberek kicsomagolós műsorokban, sőt, már nem is gyártotta a játékgyár ezt a fajta régi babát jó néhány éve, mert helyette az elemes, interaktív babák és plüss állatkák lettek a gyerekek új kedvencei. Így élte Eliza baba az elfelejtett játékok magányos életét. Volt neki egy testvérkéje, a vörös hajú Fanni baba, de őt nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt megvásárolta egy vörös hajú kislány. Még elevenen éltek a régi közös évek Eliza emlékeiben. Amikor együtt voltak, nagyon boldog volt, soha nem érezte egyedül magát. Fannival mindig egymás mellett ültek, teáztak a polcon, felpróbálgatták a babaruhákat, jókat nevettek és esténként összebújva aludtak a baba ágyban. De mióta Fannit elvitte a kislány, Eliza minden nap csak arra vágyott, hogy érte is eljöjjön valaki, aki a kirakat üvegre tapasztott orrocskával csak őt figyeli és mutatja az anyukájának, hogy rá vágyik. 

Ahogy közeledett a karácsony, a kirakat is egyre üresebb lett. Elvitték a macit, az építőket, az összes Barbie babát, konyhai felszerelést és különleges játékot. Néhány asztali dísz, gyertyatartó és kifesteni való fa játék maradt a polcokon. És Eliza baba. 

– Hjaj, karácsony van… – sóhajtotta bánatosan a porcelánbaba – …és értem idén se jött el senki. 

Ebben a pillanatban egy szőke kislány állt meg a kirakat előtt. Gyönyörű, hosszú, göndör haja volt két copfba fonva, pont, mint Elizának. A baba szíve olyan nagyot dobbant, hogy talán a kislány is meghallotta a kirakat üveg túloldalán, mert odatapasztotta az orrocskáját az üveghez és mindkét kezével a kirakatot támasztotta, úgy nézte-nézte megbűvölten a babát a bal felső polcon. 

– Anya, nézd! Ő kell nekem! Őt szeretném! – húzta a kirakathoz anyukáját a kicsi lány. 

Eliza szíve a torkában dobogott, csöpp porcelán kezeit ökölbe szorította és ében fekete pilláit is lehunyta, úgy hallgatta, ahogy megcsendült a Mesebolt ajtaja fölé szerelt csengettyű és nyikorogva kinyílt az ajtó. A kislány és az anyukája a pulthoz lépett és beszélt az Öreg Boltossal, aki ezután gyöngéden leemelte a kirakat polcáról a régi babát, majd a pénztárgép mellé fektette, míg előkészítette a díszdobozt és a masnit a karácsonyi csomagoláshoz. A szőke kislány kipirult arccal, izgatottan toporgott a pult előtt és le sem vette a szemét Elizáról, aki ugyanilyen izgatottan várta, hogy végre, életében először, oly sok év várakozás után eljöjjön a pillanat, hogy őt is dobozba csomagolva elvigye magával egy édes kislány. 

Karácsony este volt. Eliza a díszdobozba csomagolva  türelmesen várta, hogy a kislány családja elénekelje a karácsonyi dallamokat, csillagszórózzanak, és megkezdődjön végre az ajándékbontás. Amikor a szőke kislány letépte a masnit, és kiemelte őt a dobozból, Eliza szeméből könnyek gördültek volna ki, ha tudott volna sírni, annyira meghatódott a kislány szeretetétől. A kislány szorosan magához ölelte, simogatta a haját, puszilgatta az arcát, rendezgette kék ruhácskáján a ráncokat. 

– Nézd, Nagyi, mit kaptam Anyától! Ezt a régi babát kértem…

– Nahát, édes kicsikém, mutasd csak! 

Azzal a Nagyi kézbe vette a porcelánbabát. Ráncos, görcsörtös ujjaival végigsimította a baba arcát, puha haját, majd így szólt: 

– Gyönyörű ez a baba és nagyon értékes, régi darab. Büszke vagyok rád, hogy ezt kérted. Képzeld, én is pont egy ilyen babát kaptam karácsonyra ennyi idős koromban, mint amennyi most te vagy… 

– Tényleg, Nagyi? – nézett csodálkozón a szőke kislány karjaiban szorongatva a boldog Eliza babát. – És megvan még? 

– Igen, valahol megvan még a padláson. 

– Lehozzuk, Nagyi, lehozzuk? Kérlek! Akkor lenne testvérkéje, és teázhatnának együtt a babaházamban! – ugrándozott a kislány. 

A Nagyi elmosolyodott és már indult is a padláskulcsért. 

A padlás félhomály-takarójában mindenfelé dobozok, régi holmik szenderegtek.      Nagyi arrébb tolta a kis ládákat és zsákokat, hogy hozzáférjen a legnagyobb fa lábához. A kislány izgatottan figyelte, ahogy kinyitja a láda korhadt fedelét és sorra kiemeli belőle Nagypapa régi katonai ruháit, a Dédi ékszeres ládikóját és Anya gyerekkori játékait, csupa családi emléket. Majd a láda mélyére nyúlt és egy poros dobozt vett elő. Lefújta róla a port és a kislányhoz hajolva óvatosan leemelte a doboz fedelét. 

– Ez az én babám, Fanni – mondta. 

Varázslatos pillanat volt ez. A kislány egyik kezében Elizát szorongatta, másik kezével kiemelte a dobozból Fannit és ámulva, meghatottságtól könnyes szemekkel így sóhajtott: 

– Gyönyörű! 

– Neked adom, kicsikém, mert tudom, hogy te nagyon fogsz rá vigyázni, és egyszer majd te is tovább adod ezeket a szép babákat az unokádnak. 

Eliza nem hitt a szemének. Ott pihent rég elveszített testvérkéje mellett a kislány karjában. Fanni ugyanolyan szép volt, mint réges-régen, mint ahogy az emlékeiben élt. A babák egymásra mosolyogtak és úgy érezték, ez a legszebb karácsony a világon.