Jumanji

Hogy hogy telt el több, mint egy hónap azóta, hogy legutóbb írtam? Nem tudom… szó szerint rohan az idő!!! De tényleg! Rohannak a napok, minden napunk tele van izgalommal, csomó a tennivalónk, a láthatatlan utat tapossuk magunk előtt azzal, hogy a művészet útját választottuk, ezért aztán folyamatosan beszélünk a jövőről Robival, mit hogyan, mi a következő lépés, hogyan valósítsuk meg, stb, és minden nap megtesszük a maximumot a jövőnk érdekében, amit csak lehet! Szóval mi aztán tényleg több csatornán éljük az életünket, és ez online is így van: van a Facebook oldalunk ( (IDE KATTINTVA MEGNÉZHETED: www.facebook.com/esztiberzsan), és a párja, az Insta oldal (www.instagram.com/esztiberzsan), meg ott a TikTok is, ahol Felíciának is van profilja (esztiberzsan, és princessfeliciaofficial), van YouTube-unk (IDE KATTINTVA MEGNÉZHETED: Eszti Berzsán, és I love Felicee csatornák), ahova mindenféle csodálatos terveink vannak, amiket szeretnénk hamarosan előhívni a valóságba… és természetesen itt a weblap a blogunkkal, ahol épp olvasol is most.

Mindegyik felület kicsit mást ad, a kerek egészet meg szerintem az összes felület megismerésével, követésével lehet megtudni rólunk. Szóval hiába a videók világa, nekem azért csak az írás az otthonos, ezt nem fogja soha pótolni semmi. Mesélő vagyok, mesélek kicsiknek-nagyoknak, és ezt legjobban a finoman kopogó billentyűimen tudom megtenni… mondom is a következő történetünket, ami épp tegnap esett meg! Készen állsz? Akkor kezdhetjük is…

Kicsi lányunk, Felícia, boldog óvodás, épp ballagásra készülődnek kis csoportjával, fontos, könnyezve-mosolygós nap lesz az szülők és gyermekek számára, amikor a csepp ovisok újabb nagy lépést tesznek a nagy betűs életbe. Ezt az ünnepet az ovi udvarán tervezik megtartani, egyrészt ugye nyár van, másrészt a vírus miatt így a biztonságos. A gyerekek nagy lázban készülődtek már hét elején, hogy majd jönnek az udvari főpróbák, ahol elgyakorolják a ballagó műsort (lesz itt tényleg minden, színjátszás, versmondás, ének, játék… imádnivaló lesz, biztos vagyok benne!). De tegnapelőtt Felícia azt mesélte este, habos, királylányos, kék fürdősós fürdőzése közben, hogy az oviba beköltöztek a szürke varjak, és haragszanak, mert épp kicsinyük van, ezért a csoporttal nem tudtak kinn próbálni az udvaron. Felícia mindig igazat mond, így biztos voltam benne, hogy volt valami varjas kaland, de valahogy nem éreztem a szavai mögött olyan nagy traumát, így könnyedén túlsiklottunk a témán, és folytattuk a lubickolást, meg a fürdős játékot. Ám ez a varjas eset megismétlődött tegnap is, így a próbákat a zsibiben (zsibongó) kellett megtartani. Az történt ugyanis, hogy épp a mi csoportunk szerette volna megkezdeni az udvaron a reggeli próbát, amikor a két, dühös dolmányos varjú támadásnak indult feléjük. Szerencsére az óvónénik gyorsan és ügyesen cselekedtek, és a gyerekeket biztonságos helyre terelgették, de ez azért nagyon izgalmas volt. A gyerekek az ovi biztonságában utána még az ablakra ragasztották kis orrocskáikat, és úgy nézték, mi történik az udvaron. Előző nap már történt madármentés is, szakember emelte ki a fiókát az udvar lezárt területére, aztán később el is vitték a fiókát az udvarból, de sajnos a szülők bosszúja még ott van a levegőben. Micsoda izgalmak! Mi korábban is sokszor találkoztunk már dolmányos varjakkal: a fitnesz pályán, ahova minden nap kijárunk tornázni, nagyon sok varjú tanyázik. Súlyos, nagy szárnycsapásokkal repülnek át egyik fáról a másikra, olykor-olykor meg leszállnak a galambok közé, és mint sötét kabátos, sötét szemű bárók sétálgatnak fel s alá a parkban. Nem valami megnyugtató a jelenlétük, pláne, hogy mi már hasonló varjú támadást megéltünk a Bölcsi idején is! Akkor is kinn voltak a gyerekek, és a Bölcsi udvarán egy varjú rárepült az egyik bölcsinénire, és szó szerint karmolta, csípte! Alig tudta lerázni magáról. Ez nagyon ijesztő volt, úgyhogy mi azóta tisztes távolban szeretjük tudni magunktól ezeket az állatokat. Felícia a minap azt mondta a levegőbe mutatva egy épp felettünk szárnyaló varjúra, hogy: “Nézd, anya, ott a sas!!!” Nevettem, de tényleg olyanok, mint a nagy sasok… Aztán itt még nem ért véget a tegnapi állatos kalandunk. A délutánt kosarazással töltöttük a pályán, felavattuk az új kosárlabdáinkat, erről lehetne egy másik bejegyzést is írni, olyan jó volt a hangulat, de mivel a torna elmaradt, gondoltuk, este pótoljuk be a kinti edzőteremben. Át is mentünk a másik parkba, ahol a gépek vannak. Már sötét volt. Világítottak a szép állólámpák, a park nem volt teljesen néptelen, volt egy-két elszánt futó, meg egy idősebb úr a padon, de a torna részen csak mi voltunk. El is kezdtük a romantikus, békés edzegetést, amikor a baba felkiáltott: “Anya, nagy bogarak…” Hát nem bogarak voltak, hanem cikázó denevérek a fejünk felett. De nem kevesen. Sokan… ahhh…. Én mondjuk félig vidéki lány vagyok, mamámnál töltöttem a nyarakat egész gyerek- és tinikoromban, megszoktam az esti denevér táncot a kertben, de ezek a denevérek valahogy nagyobbak voltak, és közelebb is jöttek. Mondtam Robinak és a babának, hogy ne aggódjanak, nem lesz semmi gond, csak elkapkodják a bogarakat a levegőben, tornázzunk nyugodtan tovább. De aztán az egyik kövér, nagy denevér egészen közel repült el a fejemhez. Robi mindig mondja, hogy ezek az éjszakai állatok képesek beleszállni és beleakadni az ember hajába. Én erről még korábban nem hallottam, de most, hogy ilyen közel repült hozzám, és nem is egyszer, hanem többször, mintha direkt engem akart volna elkergetni, hát nem tudom… elég rossz érzés volt. Szóval leugrottam a gépről. A baba azt kiabálta, hogy fussunk, én meg nem tiltakoztam. Hárman, kézen fogva beszaladtunk az egyik fa árnyékába, onnan néztük, hogy enyhül-e a nagy cikázás. De nem enyhült. Sőt, jó sokan voltak. Na jó, ennyi volt a torna, futás a kocsihoz!!! Beültünk, erre a baba riadtan felkiáltott és mutogatott: “Anya, anya….” Egy nagy bogár szabadult be a kocsiba. Ez ennél a parknál gyakran megtörténik, itt sokan vannak. Gyorsan kitettük a szűrét, hadd másszon kinn! “Anya, ne húzd le az ablakot! Apa, indulj!” – kiabálta Felícia. Hát mondanom sem kell, csupa izgalom volt ez a nap, varjak, denevérek, bogarak. “Mi jöhet még?” – kérdeztem Felíciától. Mosolygott. Mondom neki: “Nem te mondtad, hogy akarsz játszani a Jumanjival?” (Új társasunk, amit a film hatására vettünk, nagyon izgalmas játék, főleg, hogy játék közben apa mindig bekapcsol a YouTube-on egy végtelenített Jumanji-dobot, és az szól, miközben játszunk… még feszültebb, még izgalmasabb… szinte fél az ember, hogy mikor szippantja be tényleg a játék!). “De…” – nevetett. “Hát akkor?! Csak vigyázzunk, nehogy holnap krokodilok lepjék el a játszóteret!” – mondtam. “Jaj, anya, ne is mondd, mert megtörténik!” – kiabálta. 

Szóval, ha esetleg ma krokodilokkal, vagy bármilyen furcsa, vadállattal találkoztok, akkor tudhatjátok, mi az oka 😀