Hogy csinálom? Nem tudom… de imádom!!

Csönd van… épp még egy leadandó képemen dolgozom, apró vonalakat húzok, javítom a kontúrt rajta. Az ablakon beszűrődik az éjszakai utca zaja, nevetések, beszélgetések éjjel tizenegyes – egészen nappalinak ható – moraja, járnak az autók, dudálnak, parkolnak, egy-egy kocsi lehúzott ablakából kiömlik a bulizene. Szeretem ezt a sokszínűségből monotonná gyúrt utcazajt, ismerős nekem pici baba korom óta. (Emlékszem, hogy a 70-es troli hangjára aludtam el mindig, ami az ablakunk alatt járt…) A kis fotelkában ülök, ölemben az aktuális képem. Rá-rápillantok a babámra, szépen, békésen szuszog. Hosszú, aktív és szép volt ez a nap is.

A kezem dolgozik, a gondolataim cikáznak… megint péntek van. Először arra gondolok, hogy tényleg hihetetetlen, mennyire repül az idő… vicces, de néha azt sem tudom, milyen nap van. Komolyan nem! Leadásról leadásra számolom az időt, na meg persze ebédtől uzsonnáig, majd vacsoráztatásig, délutáni altatástól játszóteres időig és a baba esti kifáradásáig… Nincs mit szépíteni ezen: az anyuka üzemmód már három éve ON-ra van kapcsolva nálam, és ez bizony kikapcsolhatatlan. Mindig zölden világít, ha éjjel kettőkor kell pattanni, akkor pattanok, szaladok, ápolok, inni hozok, hányást takarítok, sírva ébredéskor ölelgetek, puszilgatok (szerencsére nagyon ritkán van ilyen…!). Szóval nem csoda, hogy más időszámítás szerint telnek a napok, hetek, hónapok…

Aztán meg hát ott van az én sajátos (vagy nem is annyira sajátos?) felfogásom és hozzáállásom az élethez: sose azt nézem, hogy mikor fáradnék el, mikor lenne már jó egyet szusszanni, pihenni, hanem sokkal inkább azt veszem figyelembe, hogy mikor készült el az adott feladat vagy részfeladat, aminek kész kell lennie… és egyébként én annyira ilyen voltam mindig! Már általános iskolában is igyekeztem mindig péntek délután megírni a leckémet hétfőre, hogy érezzem, elkészült a feladat, és felszabadultam a szabadságra, a hétvégére, nem nyomaszt, hogy elfelejtek valamit és nem közeledik olyan vészjóslóan a vasárnap késődélután, amit akkor kell tanulásra használni ugye, ha előbb nem tettük meg… (az nekem már olyan fájóan hétfő-érzés, túl depis érzés… ezért nem szerettem elhalogatni a kötelező iskolai teendőket. Persze mind másmilyenek vagyunk, és így szép az élet… én nem mondom, hogy aki például vasárnap délután kezd neki, kipihenten és jó kedvvel egy kalandos hétvége után, az ne tudná ugyanolyan lendületesen és ügyesen megírni a leckét, mint a pénteken tanulók… csak azt mondom, hogy én milyen voltam/vagyok  )

Aztán arra gondolok, hogy ezer éve írtam már a blogomat… pedig mennyire szeretném gyakrabban írni. De ez a nyár igen intenzív egy kis három éves felfedező babával, aki tele van energiával, kíváncsisággal, kalandvággyal… minden nap eltervezzük, hogy mi minden élményt zsúfolunk bele a napba, és már attól teljesen izgalomba jön, hogy elsoroljuk a helyeket, ahova elmegyünk, és az élményeket amikben terveink szerint részünk lesz… kipirult arccal hozza a szandiját már kora reggel, hogy vegyük fel és induljunk is… hát lehet erre nemet mondani? Dehogy! Ezek a legszebb évek. Mindenki mondja, meg tudom is! Látom, érzem, hogy annyira de annyira száguld az idő… néha megállítanám azért! Például most. Annyira édesek ezek a háromévesek… bújósak, huncutak, érzelmesek, okosak, tanulékonyak, vidámak, viccesek… tényleg kis csodák! De közben meg roppant kíváncsi is vagyok: ha most ilyen, milyen lesz fél év múlva? És egy év múlva…? Szerintem ez mind csak fokozódni fog, és az ember még jobban fogja imádni a gyerekét… csak egyre jobban megismerjük, és egyre jobban beleszeretünk!  Szóval ezt a bölcsis nyáriszünetes időszakot első sorban neki szentelem a feladataim mellett… és inkább lassabban megy ez-az… például a blogolás is. Hjaj… viszont van miről írni! Írok itt a tulajdonképpen semmiről, kis apró hétköznapi mozzanatokról, gondolatfoszlányaimról, ahogy épp ülepszik le a hét eseménysorozata bennem… és közben meg már mennyit írtam a sok mindenről, cikáznak a gondolataim, mondom… mert olyan sűrűek és izgalmasak a napok, ahogy egyensúlyozom, hogy minden beleférjen, és az időkehely minden kis cseppjét kihasználom, megiszom, nem hagyok egy másodpercet sem, hogy tényleg jól beleférjen minden a napba… 

És tudjátok hol mérem le, hogy melyik nap volt sikeres? Hát a lányomon! Hol máshol?  Amikor rám néz este és azt mondja: Anya, ez egy nagyon jó nap volt…! Hát sóhajtok egyet, és azt érzem: ez minden küzdelmet és belefektetett energiát megért!  Mert sikerült… ő nem érez semmit az egyensúlyozás művészetéből, az idő kihasználásának feszítettségéből, csak élvezi a napot, mert együtt vagyunk, ölbe veszem, úgy rajzolok, úgy készülnek a munkák, élvezi, imádja nézni, együtt sütünk, együtt vásárlunk, együtt megyünk mindenfelé, meg van értve és körbe van véve… és neki ez több, mint elég, és neki ez A nagyon jó nap!

Mert mi is a dolgunk, nekünk, szülőknek?

Hát szerintem az, hogy kifeszítve tartsuk a gyermekeink fölött az eget, hogy érezzék, teljes a biztonság – és ha sötétté is válna az égbolt, még fél kézzel elnyúljunk egy ecsetért, hogy odapingáljuk nekik a bárányfelhőket! Nekik pedig, gyermekeinknek az a dolguk, hogy élvezzék az életet, fedezzék fel a világot, amit bemutatunk nekik, és igényeljenek mindent, amire szükségük van, hogy tudjuk, miben kell nekik segítenünk. Szépen ki van ez találva… szépen lehet ezt egyensúlyban tartani… csak akarni kell! Az akarathoz pedig erő kell… erőt pedig honnan lehet meríteni? Most én is épp veletek gondolkodom ezen, ahogy írom… hogy nekem honnan van az erőm? Van egy szerető férjem, aki mellettem áll… igen, ez nagyon fontos szerintem, hogy legyen az embernek egy támasza, ahol otthon van a lelke, ahol megértik, szeretik, mellette állnak… meg hát onnan van az erőm, hogy tudom: nem lehet feladni! Nem lehet elfáradni, menni kell előre, van kiért, van kikért… ez egy akkora energia központ és erőtér lett belül a lelkemben, ami mindig feltöltődik. Tenni kell, és fejlődni, haladni, végezni a feladatokat, amikre születtem… és erőt ad maga az alkotás is, bármilyen sok időt is vesz igénybe egy-egy kép, mivel imádom csinálni, feltöltődöm közben, és új ötletek áradnak szét a bensőmben… egyik ötlet hozza a másikat, és alig várom, hogy megvalósíthassam őket. Nagyon izgalmas és jó érzés, amikor jönnek az ihlet-morzsák… szeretek úszni az ihlet vizében, finom, selymes, színes víz, tele kívánságokkal, vágyakkal, formákkal, vonalakkal, gondolatokkal. Fantáziakövekkel van kirakva a víz két partja jobb és bal oldalt, olyan kövekkel, amiket én színezhetek, formálhatok kedvem szerint… puhák, átlátszóak, illatosak ezek a kövek… ez az én vizem, ez az én világom, imádom! És amikor belecsöppenek ebbe a világba, beszív, beszippant… látok egy lányt a vízparton állni, látok egy uralkodópárt szállító hintót lovakkal, látok egy idős asszonyt, aki az élettől megfáradtan horgol a hintaszékében, látok kicsiket és nagyokat, fájdalmakat, örömöket, érthetetlen-érthető kusza szálakat… látok történeteket… és nekem csak az a dolgom, hogy ezeket mind megjelenítsem, áthozzam a látható világba a magam és mindenki örömére… hát hogyne lenne ehhez erőm!!!!!! Csak erre vágyom, és mindig alig várom, hogy rajzolhassak… és ez az oldal egy csoda! Minden, amiben részt vehetek, amit létrehozhatok, ahogy kialakul minden körülöttünk… egy csoda. Csoda, amiben élhetek. És olyan érdekes, hogy a rajzolás az, amit mindig is így szerettem, egészen egészen pici korom óta… és ez a szerelem a sírig tart…