Én kis babarózsám

Nő, növekszik, szépül, okosodik, nyílik, mint az illatos babarózsa. Kis kertem éke, sőt, a legszebb ékszerem, ékességem, mindennél nagyobb büszkeségem, úgy, ahogy van. Életem értelme, akivel új értelmet nyert MINDEN, aki miatt érdemes levegőt vennem, akiért érdemes reggel felébrednem, aki segített abban, hogy minden másban is új értelmet találjak, és aki által jobb emberré válhatok. A legnagyobb csoda az életben, ahogy láthatom ugyanazt a kis életet néhány milliméteresként és 110 centiméteresként is. Maga a folyamat, amit végigkísérhetek, amiben végig részt vehetek, a kiváltság a csoda, hogy szemtanúja lehetek az egész életének. Mindannak a vele született csodának, ami benne volt már születése előtt, és mindannak, amit együtt tettünk/teszünk bele az évek folyamán. Látni, ahogy bimbózik, nyílik a kis értelme, rácsodálkozik a világra, kérdez, figyel, aztán napról napra érik, növekszik, saját gondolatai vannak, véleménye, vágya, akarata, kifejezi, elmondja, megmutatja, eléri. Csak gyönyörködöm ebben. Mert ez a dolgom tulajdonképpen. Azon túl, hogy életet adtam neki, szeressem, terelgessem, nevelgessem és gyönyörködjek… segítsek neki szárnyakat bontani és megtanítsam repülni. Rávezessem arra, hogy megismerje, milyen erő, tehetség, érzelmi intelligencia, érzékenység, mennyi finomság, gyöngédség, együttérzés lakozik benne. Megtanítsam arra, hogy különbséget tudjon tenni jó és rossz között, jó indulat és rossz indulat közt, helyes és helytelen közt, tudjon belátni és megérteni, helyesbíteni. Van, amire csak rá kell vezetni, hogy felismerje magában, mert bizony ott van benne. És van, amire meg kell tanítani. De a legeslegritkább esetben kell metszeni, csak ha muszáj, ahogy a növényeknél is. Például ahogy Nagymamám arany naplementés kertjében – ha eljött az ideje – megmetszettük az öreg meggyfát. Ahogy ő mondta, az oroszlánfarkakat kellett levágni az ágakról, a felesleges plusz hajtásokat, de csakis azért, hogy minden erő a gyümölcsökbe menjen és roskadásig legyen majd a fa, hogy alig győzzük majd szüretelni. De jó is volt az… és gyerekként hogy utáltuk néhány nap után, amikor még mindig tele volt a fa, és szedni kellett… mentünk volna inkább bicikli fogózni, de hát mit volt mit tenni, meg kellett mászni a fát, ha meggyesek is lettünk mindenhol, ha fárasztó is volt órákig az ág-vödör mozdulatot ismételgetni a kezünkkel, ha sütött is a nap és ragadtunk a meggytől meg az izzadtságtól… Nem volt mese, minden nyáron rengeteg meggyet szedtünk, mert jól metszettünk, amikor ott volt a metszés ideje.

Lányom van. Van egy lányom! Anyuka vagyok! Van egy kicsi lányom… Ezt leírni, kimondani, erre gondolni mind a mai napig csodálatos. Hatalmas ajándék. Mosolygok, ahogy e sorokat írom. Felpillantok. Az asztalkájánál ül és egy összeragasztgatott fenyő tobozokból készült kis bábut festeget. Együtt szedtük az erdőn a minap. Jó volt együtt… Hjaj, mindig olyan jó együtt… ott is csak gyönyörködtem benne, hogy élvezi a sétát, hogy kiszabadulhat kicsit a lakásból, hogy lobogott a hosszú haja, ahogy futott. Mit futott?! Nyargalt, szaladgált apától anyáig és vissza… Nevetett, kiabált, énekelt, virágot szedett, hatalmas csokorral.

Sokat vártam rá és most itt van velem minden nap. Azon a gyönyörű éjszakán öt évvel ezelőtt a szülőszobán meg is kérdezte tőlem a szülésznő: “Mit mondott, Eszterke, hány évet is várt a babára?” Kimerülten, kicsit kábán, de határtalan, kimondhatatlan boldogsággal válaszoltam, hogy: “hatot…”, és csak simogattam, simogattam a kicsi babám édes, puha bársony-bőrét. Ó, milyen elmondhatatlanul, lerajzolhatatlanul puha volt a bőre, kis újszülött bőr, újszülött hang… újszülött érzés. Anya vagyok. Abban a pillanatban tudtam, hogy az életem soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt. Hála Istennek!

Abban a pillanatban éreztem meg, hogy a szívem már a testemen kívül dobog. Őbenne.

Tudjátok, ez az érzés, az első pillanat érzése bennem nem csitult az elmúlt öt év alatt. Ugyanazzal a gyöngéd meghatottsággal babusgatom, ölelem, puszilgatom, szeretgetem. Ha boldog, én kétszer olyan boldog vagyok, ha bántja valamit, én is érzem, mennyire fáj, ha meg dicsérik, ezerszer jobban esik, mintha engem dicsérnének és melle aggasztó büszkeség, amikor azt mondja róla az óvónéni, hogy nem is kellett volna angyalkának öltöznie farsangra, mert ő amúgy is egy angyal…

Eldöntöttük előre, még jóval a születése előtt, hogy ő a szabadság szülötte lesz, a szeretet lesz két oldalról útjának korlátja és a mi két szülői szívünk lesz védelmező kísérője egy életen át. Mindenről beszélgettünk Robival, volt hat évünk, míg vártunk a babánkra… annyira akartuk, annyira szerettük volna, hogy szülessen valaki, akinek mindent átadhatunk. Azért szerettük volna, hogy megszülessen, hogy szerethessük, hogy megmutathassuk neki a világot, hogy tanítgathassuk szépre-jóra… de hogy mennyit mutatott már eddig is ő nekünk, és mennyi mindent tanultunk tőle mi… nos azt elmondani sem lehet! Csak felnézni lehet rá, tisztelni és csodálni. Végtelen nagy szeretet és jóság van a szívében.

Szülőnek lenni régen talán kicsit más fogalom volt, mint ma… régen inkább a poroszos, kemény szigor uralkodott, ez volt a bevett nevelési módszer. Ma talán új szelek fújnak, legalább is én így vettem észre. Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy számomra a szülői lét egy saját világot jelent, nem hasonlítom senki más szülői létéhez, mert mindenki más, minden család más…

Az én szülői létem egy olyan világ, ahová akkor léptünk be először, amikor a karjainkba fogtuk a mi kis rózsaszínba bugyolált szuszogó csomagunkat, és ahol minden viszonylagos, minden változó, ahol a legjobb útitárs egy hatalmas táskányi rugalmasság, együttérzés, megértés, önzetlenség, gondolat olvasás, kreativitás, találékonyság és végtelen türelem. Ez pedig összefoglaló néven maga a szeretet.

Előre elhatároztam, hogy nem fogok nevelni, csak szeretni. Lehet, hogy furcsán hangzik, mert ugye nevelni muszáj – mondhatják a többi szülők. Így van. De ez azért történt, mert ami nekem a nevelésről eszembe jutott – és talán sokaknak eszébe jut – az inkább az ágak letörése, a féktelen metszés, a levegőtől és napfénytől való elzárás volt… a szidás, fegyelmezés és nem sorolom… Például a “neveld meg azt a gyereket!” felszólítás leginkább a fegyelmezésre és gatyába rázásra szokott vonatkozni, nem igaz?! De mióta itt ez a kis nyíló babarózsa a kertemben, és csak szeretem, rájöttem, hogy ez maga a nevelés! Ez az igazi nevelés. Szeretni. Nincs gond magával a szóval: “nevelni”, csak a tartalommal, ami hozzá tapadt. Ezt kell csak rendbe tenni, ha úgy tetszik kicserélni. Mert a növénykéket is nevelgetjük, gondozzuk, hogy nagyok, erősek, termőek legyenek. Levélkéiket simogatva, hozzájuk gyöngéden beszélve, őket locsolva, kapálva, ápolgatva érjük el az eredményt. A gyerekekkel ugyanígy lehet elérni a kívánt eredményt. Minél többet teszünk beléjük, annál többet adnak vissza. Sugározzák, árasztják a jót, ha azt kapják. És a legtöbb, amit megtaníthatunk nekik (persze az óvatosság, az elővigyázatosság és minden fontos gyakorlati tudnivaló mellett, amit úgyis megtanítunk), hogy hogyan szeressenek, hogyan adjanak, hogyan fejezzék ki magukat, hogyan legyenek valóban önmaguk, hogyan legyenek szabadok, hogyan teljesedjenek ki… aki ezt megtanulja kicsi korában, aki szabadon nevelkedik – lelki szabadságban -, az véleményem szerint behozhatatlan előnyre tesz szert azokkal szemben, akik nem kapják ezt meg kicsi koruktól fogva. Ez az egyik legeslegnagyobb ajándék, amit szülőtől kapni lehet, amit szülő adni tud.

Szóval ha akarsz, ha nem… nevelni fogsz, ha gyermeked születik. Mert muszáj. Van, hogy valamit nyolcszázszor kell elmondani, kérni, van, hogy úgy érezzük, elfogy a türelem… de ha az első pillanat gyöngéd emléke örökké elevenen él a lelkünkben, ha a szeretet több, mint a türelem, akkor nincs gond… mert ahol a türelem véget ér, ott kezdődik a szeretet…

Boldogságom, én kis Felíciám ma reggel Karácsonnyal, a családi unikornis bébinkkel…