Élménygyűjtők

Jelentem: a Sas leszállt… újra a vezérlőközpontból köszöntök Mindenkit! Helló-helló Magyarország, helló Világ, megjöttem!!!

Kicsit több, mint egy hét – majdnem teljes – szünet és kikapcsolódás után élményekkel, napfénnyel, balatoni levegővel és illatokkal feltöltődve hazatértünk.

Ez most egy olyan ‘egy éve már nem voltunk sehol, és annyira nagyon vágytunk már egy igazi kikapcsolódásra’ utazás volt és nagyon jól esett, sőt, kellett is nekünk… de ahogy mondani szokták: minden véget ér egyszer (no, remélem, azért ez nem mindenre igaz… 😀 ), így hát ez a nyaralás is. Régen valahogy nosztalgikus érzések fogtak el minden alkalommal, amikor vége lett egy nyaralásnak vagy nyári táborozásnak, vagy amikor egy izgalmas, vidám időszak lezárult. De már egy ideje nem érzem ezt. Most itt a baba, ő tele van energiával, élvezi az újabb kalandokat, és neki minden nap egy új, felfedeznivaló ajándék. Nekem meg Ő a felfedeznivaló ajándék – minden nap. 

Mióta velem van – és ez tényleg az első perctől így van, hogy magamhoz öleltem a szülőszobán! – olyan lett minden belül a lelkemben, mint amikor egy ünneplőbe öltözött kisgyerek szenteste várja, hogy végre megszólaljon a kis arany csengő, kinyíljon az ajtó, és meglássa a csillogó-villogó, gyönyörűséges karácsonyfát alatta a sok ajándékkal és meglepetéssel. Pont ezt az izgalmat és boldogságot élem meg minden reggel, amikor velünk ébred. Meglátom, és csak mosolyogni tudok: “Szia Kicsikém! Szeretlek… hogy aludtál? Gyere, anya megölel…” És már puszilom, ölelem, bújunk, aztán együtt kakaózunk, és indul az új nap. Ezt én szavakkal le sem tudom írni. A legszebb dolog a világon, ahogy látom, hogy kinyílik a kis lelke minden újdonságra, izgalomra, és én ezt vele együtt élem meg… Így hát nem csoda, hogy ez a nem olyan kellemes, kicsit bánatos szép-szomorkodó nosztalgia is odaveszett valahol a feledés tengerében már évekkel ezelőtt. (Pedig tényleg, mindig éreztem, amikor egy jó dolognak vége lett… bántam, hogy vége és akartam, hogy folytatódjon még!) De most minden jó kaland után csak a napfény és a boldog holnapba nézés marad… és meg kell mondjam, imádom, hogy ilyen vidáman hagytam ma ott a Balatont – bármennyire is imádtam ott lenni -, örültem, hogy jövünk haza, és imádom, hogy itt alszik a kicsikém mellettem tele élményekkel, és mindjárt holnap van, és tervezhetjük az újabb élményeket… szerintem én élménygyűjtő lettem!

Egyszerűen megéreztem, hogy az élet rövid, hogy nincs értelme várni arra, amit csak most lehet megtenni… sokáig nem így gondolkodtam, de ahogy telnek az évek és érnek hatások, körülményváltozások, egyre több a szép és a kevésbé szép tapasztalás az életben, valahogy helyükre kerülnek a dolgok és átértékelődik minden, azon a bizonyos fontossági skálán csúszkálnak, helyet cserélnek a bábuk… 

Azt az élményt, amit most szerezhetünk meg, azt most kell megszerezni. Most vagyunk annyi idősek, amennyik, és most vágyunk valamire, amit meg kell élni… később más álmaink, terveink lesznek, akkor pedig azokat kell megvalósítani. És bizony arra is rájöttem, hogy kellenek az álmok, kellenek a tervek, kell kitalálni kalandokat, utakat, és gyűjteni kell az élményeket. Az élet nagyon nagyon rövid és csak úgy pörögnek egymás után a napok-hetek-hónapok… (Épp az imént hajtottam be és tűztem fel újra a falra a nagy mindentudó fali naptáramat, hogy ne zavarjanak az elmúlt hónapok, amik tele vannak írva… hát bizony fele akkora lett, mint volt!!!!)

Tegnap beszélgettem a parton egy idős hölggyel. Lendületes, vidám természetű néni volt, tele élettapasztalattal, mindenféle szóba került. Egyszer csak azt mondja beszélgetés közben – miközben egész más dolgokról volt szó: “…nézze… az élet olyan rövid! Olyan hamar felnőnek a gyerekek, és elszállnak az évek. Nézzen rám! Hihetetlen, hogy már ennyi idős vagyok… semminek nincs értelme, csak annak hogy az ember boldog legyen, szeresse azokat, akik mellette vannak, és gyűjtse az élményeket, és jó napokat éljen meg. Nem kell sok a boldogsághoz!”

Hát ma este ezekkel a szavakkal búcsúzom, teli energiával és életörömmel… és sok-sok szép új élményt kívánok Nektek! Legyünk mind élménygyűjtők! Millió puszit küldök: Eszti. 😀