Egy egyáltalán nem átlagos szerda délután

Éjféli novellák 2.

05:30 Serceg az olíva olaj a teflonban, János felüt egy tojást. Tükör lesz. Minden reggel egy tükörtojást eszik sajttal, öt karika uborkával, hozzá tejeskávét iszik két cukorral. Minden reggel. Az étel néhány perc alatt elkészül, János megeszi. Késsel, villával, komótosan, megadja a módját. A kávé is elfogy. A szennyes edényeket a mosogatóba teszi, azonnal elmossa és a csepegtetőn sorba rendezi. A pultot szárazra törli a reggeli tevékenységek után.  A fürdőszobába megy, megborotválkozik, fogat mos, majd úgy pizsamában, ahogy van, nekiáll vasalni az előszobában. Az előző este kikészített tiszta ruháit: alsónadrágot, zoknit, farmert, fehér atlétát, inget kivasalja, mert ő melegen szereti felvenni. Így szokta meg. Korábban az édesanyja mindig így csinálta reggelente, de most már magának vasal. Édesanyjával kettesben él egy két és fél szobás belvárosi lakásban. Negyvenöt éves.

Mindennek pontosan megvan a helye és ideje az életében. Mindent a tökéletes rend és rutin határoz meg a mindennapjaiban. János gondoskodik is róla, hogy ezt a szabályos rendszert semmi ne zavarja meg. A munkaszüneti napok ugyan kicsit felborítják a állandó monotonitást, de ezeket is igyekszik a saját rendszere szerint megélni. Aztán némi megnyugvással indul neki az újabb munkanapnak, amint visszatér minden a megszokott kerékvágásba. János egy IT munkatárs egy belvárosi cégnél. Huszonkét éve ugyanazon a helyen dolgozik, ugyanannál az asztalnál, ugyanabban az irodában, ugyanannál a főnöknél.

07:00 János édesanyja kicsoszog kockás mamuszkájában és rózsaszín frotir köntösében az előszobába. János finoman lehajol az idős asszonyhoz, aki homlokon csókolja, ahogy minden reggel indulás előtt.

-Vigyázz magadra, édes kisfiam!

-Úgy lesz, Mama. 

Azzal János kezébe fogja barna bőr aktatáskáját, nyitja az ajtót, majd rutinosan fordul egyet és kívülről bezárja. Megáll egy pillanatra, ahogy minden reggel, és fülel, amíg édesanyja visszacsoszog a szobájába. 

Az órájára néz. Épp időben van. Nyolcra kell beérni. A férfi minden nap fél órával előbb érkezik, hogy legyen elegendő ideje kipakolni, elrendezkedni, ráhangolódni a munkára. Indul. Ugyanazon az útvonalon, amin huszonkét éve jár minden reggel. Lendületes léptekkel halad a Vas utcából a Blaha Lujza tér felé. Friss a júliusi reggel, a férfi nagyot szippant a levegőből. 

János átlagos magasságú, kissé köpcös, feje tetején enyhén kopaszodó, rövid hajú, őszülő halántékú férfi, aki szereti a megszokott útvonalakat, a megszokott ritmust és az állandóságot. Ezt kollégái is tudják róla. Nem ugratják, mert nem veszi a lapot, ő maga sem viccelődik. De előszeretettel ír kedves, jól megkomponált verseket munkatársainak, ha megkérik rá. Legutóbb két ismerősének is írt szerelmes verset, amit azok a kiszemelt hölgyeiknek adtak át nagy sikerrel. Sajnos saját célra még nem volt módja gyakorolni a versírást, mert nincs és nem is volt még komoly barátnője. Egy-két korai próbálkozás után valahogy elsikkadt a dolog a szürke, monoton hétköznapok tükörtojásai és reggeli rutinja közt. Az édesanyjával él és pont.

János nem is gondolkodott soha azon, hogy többre vagy másra vágyna. Persze érzékelte, hogy körülötte zajlik az élet, önállósodnak, párkapcsolatba kezdenek, házasodnak az emberek, aztán gyerekek születnek, akik iskolába mennek, telik az idő, az osztálytalálkozókon mindenki egyre őszebb, ráncosabb, teltebb, korosabb. És olyan is van, aki sajnos már nem lehet ott többé egyetlen osztálytalálkozón sem. De mintha mindez egy párhuzamos világban, mellette történne. Mintha az egész egy felgyorsult mozi volna, ahol csak ő létezik normál tempóban, a megszokott útvonalon a munkahelyére igyekezve, kezében az aktatáskájával. Mintha pörögne, futna minden, de ő mindebből kimaradna és csak a peronról nézné, hogy zúgnak, zakatolnak el az évek mellette.

Talán nincs is benne semmi egyedi? Talán nincs. Talán nem tudna elég érdekes lenni egy hosszú kapcsolatban? Talán nem. És talán nem is létezik olyan nő, aki valamit meg tudna benne mozgatni? Talán nem. János a kiegyensúlyozott, állandó érzelmi szintet szereti. Nem kedveli a kilengéseket. Nem szokott harsányan nevetni, inkább csak mosolyog, ha tetszik valami. Nem beszél hangosan, épp jó hangerővel, ami érthető, de nem idegesít senkit. Nem akad ki látványosan az igazságtalanságokon, inkább belül véleményez és egy-egy frappáns mondattal elintézi a helyzeteket, ha sarokba szorítanák. Kerüli a konfliktust, de kellően határozott és szikár is ehhez a fajta magatartásformához. Munkahelyén hasonlóképpen monoton minden. Időnként egy-két mondatnyi beszélgetés a munkatársakkal, egy szolid mosoly a kacéran kacsintó kolléganőnek, rövid munka megbeszélések. A délelőtti feladatok elvégzése után a megszokott mikrózás és az otthonról hozott főtt étel elfogyasztása ebéd szünetben a saját asztalánál. Majd a délutáni munkaórák. János telefonja pontban fél ötkor pittyegni kezd arra az esetre, ha belefeledkezne a munkába. A férfi komótosan összeszedi a papírokat az asztalán, tollát, telefonját a táskájába csúsztatja és búcsúzik kollégáitól, akik munka után időnként együtt beülnek meginni egy sört vagy kávét, néha billiárdozni mennek. Mindig hívják, de ő nem megy, inkább kihasználja a délutánt, ahogy megszokta. Egy hónapja szerdánként és péntekenként munkahelyi továbbképzésre jár néhány kollégájával este fél hattól fél nyolcig. Ezen a héten elmaradnak a délutáni órák, így hát hazafelé veszi útját. 

Ezen a napsütötte nyári délutánon a villamosra várva nézelődik. Bár zöld van, az autók a dugóban araszolnak a Nyugati Pályaudvar előtt. Megcsörren a férfi telefonja. Liza hívja, régi gimnáziumi osztálytársa. Egy tagozatra jártak és mindig jóban voltak. János oda volt Lizáért a középsuli évei alatt. 

-Halló, itt János. 

-Szia, Johnny! Liza vagyok, épp átutazóban. Itt vagyok a Kökiben, tízkor indul a repülőm Londonba. Van pár órám, gondoltam megihatnánk egy kávét, úgyis olyan rég láttalak!

János habozik egy pillanatig. Aztán arra gondol, hogy a tanfolyam úgyis elmarad, így épp ráér. 

-Örülök, hogy hallom a hangod. Ma épp ráérek. Hol találkozzunk? 

-Hát hol vagy? – kérdezi Liza.

-A Nyugatinál, fél óra alatt ott vagyok a Köki Terminálnál, ha az megfelel. 

-Tökkkéletes! – kurjantja Liza – Akkor pá, mindjárt látlak, Johnnykám! 

János és Liza a Café Frei egyik félreeső asztalánál üldögélnek két capuccino mellett. Liza olyan, mintha a filmvászonról lépett volna le. Szőke, félhosszú haja angyalian ragyogja körbe tökéletes arcát és szüntelenül mosolyog. Hófehér nyári kosztümöt visel, elegáns és mégis könnyed. Kortalan szépség. János nem tudja levenni róla a szemét. A Liza iránti gyerekkori érzelmek már rég elmúltak, de mindig is tetszett neki a lány vidámsága, könnyedsége, életszeretete, szeretett vele találkozni és hallgatni beszámolóit, amikor Liza csak mesél, mesél, csacsog, ő pedig belefeledkezik abba a pozitív energia áradatba, ami körbelengi ezt a csodálatos nőt. Mindig is ámult azon, hogy lehet az életet ilyen szenvedéllyel megélni, hogy lehet minden pillanatból kiragadni valami szépet vagy jót. És bár a nő János tökéletes ellentéte volt, harsány, rapszódikus és lendületes, János valamiért épp ezt kedvelte benne. 

-…és amúgy képzeld, Johnny, most azért voltam itthon, mert egy közös projektre készülünk a magyarországi kreatív irodával. Annyira imádom az egészet, és tetszik, hogy a semmiből valamit teremtünk, hogy eladhatóvá tesszük az ingatlanokat. Színes és változatos ez a munka, nem tudok két egyforma napot felsorolni neked. És pont ez a legjobb az egészben! 

-Hát igen… csodállak is ezért. Pörögsz, élsz, a férjed és a gyereked melletted állnak és támogatnak. Látszik, hogy élvezed az életet – kavargatja a kávéját János. – Nekem elég állandó és monoton a munkám. Minden nap ugyanaz, minden kiszámítható. De legalább biztos. 

-Igen, ők tényleg fantasztikusak. A legfontosabbak nekem! De Johnny… – hajol közelebb a férfihoz Liza. – Miért mondod ezt ilyen lemondóan? Az élet soha nem kiszámítható és nem csak arról szól, hogy felkelünk, dolgozunk és hazamegyünk – nevet. – Mert ez csak egy szürke körforgás lenne. Átlagos és értelmetlen is volna. Az élet tele van érzelmekkel. Ki kell lépni a komfort zónából! Te sem élhetsz úgy, hogy csak a megszokott dolgokat csinálod. Ugyanazokkal az emberekkel találkozol, ugyanazt a napi rutint követed nem is tudom… pfff – és a nő finoman az asztalra csap- legalább húsz éve. Az élet ennél sokkal több. Vedd észre az élet apró szépségeit! Hidd el nekem, az élet szép. Járj nyitott szemmel és meglátod, hogy a változás máris az ajtódon kopogtat majd. 

János döbbenten néz Lizára. Még soha nem hallotta ilyen nyíltan és egyenesen beszélni a nőt vele kapcsolatban. Tudta, hogy szenvedélyes, és mindig is szerette benne ezt. De az elhangzottak nagyon furcsa érzéseket keltettek most benne. Felkavarták az állóvizet. Kizökkentették a jól megszokott rendből. Nem is érti hirtelen, mi zajlik belül, de úgy érzi, idő kell ahhoz, hogy megeméssze a hallottakat, ugyanis Liza mondatai pont oda találtak be, ahol János lelke tompa, szürke ködbe burkolódzva sajgott hosszú évek óta. 

-Hű, hát ez most úgy hangzott, mint valami motivációs előadás központi témája. 

-Ne vedd kioktatásnak, Johnny, nem annak szántam! – ragyog Jánosra Liza mosolyogva – Csak úgy érzem, hogy muszáj volt ezt elmondanom. Az életet élni kell, nehogy elsuhanjon melletted! – órájára pillant. – De nagyon elszaladt az idő, lassan mennem is kell. Úgy örülök, hogy láttalak, hogy beszéltünk egy kicsit! – azzal a nő feláll, kecsesen rendezgeti blézerét, megigazítja a szoknyáját. János is búcsúhoz készülődik. 

-Én is örülök. Jó utat kívánok neked. Ha legközelebb megint hazajössz, hívj nyugodtan,  és találkozunk.

Liza finom csókot lehel János arcára és elbúcsúznak. 

Alig vannak a kocsiban. János a metrón ülve saját tükörképét bámulja meredten a szemközti metróablakon. Egyre csak Liza szavai kavarognak a fejében. Szó szerint megragadt benne minden, amit a nő mondott. Róla. Neki. Furcsa és ismeretlen érzés keríti hatalmába. Nyugtalan. Bizonytalanságot érez valahol legbelül. Ott, ahova eddig nem engedett fényt hatolni, hogy a félhomály egyhangúsága biztonságos, kiszámítható takaróval boríthassa minden percét, minden napját. Egész életét. Mi ez? Feszült. Alig észrevehetően dobol a lábával. Az én életem átlagos. Ebben biztos vagyok. De értelmetlen? Csak egy szürke körforgás volna? Hogy vegyem észre az élet apró szépségeit? Akarom én a változást? 

Titkon pedig érezte, hogy azért forognak benne a nő mondatai, mert igaza van. És mert kellene az a változás. Nagyon is. Átszakadt a gát. És elöntötte a víz a várost. Most minden titkos szegletbe elfolyik, nincs megállás. János ahogy saját magát nézi az ablak tükrében érzi, hogy vágyik a szabadságra. Saját életének rácsait szétszakítani, saját korlátait áttörni. Élni akar. Igazán élni. Csönd van. János gondolatai a metró kocsival együtt zakatolnak egészen a Nyugati Pályaudvarig. 

A tömött villamoson az utasok szürke alapzajából egyszerre megcsendül egy kislány hangja. Megüti János fülét az a drága, vékony kis hangocska. Korábban nem figyelt arra, mit beszélnek körülötte a járműveken. 

-Anya! Köszönöm a fagyit. Annyira finom volt. És holnap is megyünk strandolni, ugye? 

János ösztönösen a kicsiny hang irányába fordítja a fejét. Egy tündéri kislány ül az egyik ülésen, haja még vizes, arca finoman megpirult a strandolás alkalmával. János elmosolyodik látva a gyermeki lélek tisztaságát és nyitottságát. Aztán olyasmi történik, amire nem számított. A kislány hirtelen ránéz és teli szájjal egyenesen rámosolyog. Olyan angyali a mosolya, olyan bájos, hogy János egészen elérzékenyül. Úgy dönt, hogy nem megy el a Blaháig. Miért ne szállhatna le ma előbb és miért is ne sétálhatna egy kicsit, mielőtt hazamegy. Hirtelen ötlettől vezérelve megnyomja a jelző gombot és leszáll a Király utcánál. Végigsétál a Csányi utcáig, majd a park mellett végig a Dohány utca felé. Gyönyörű ez a júliusi este. Világos van, kellemesen langyos az idő, szépek a fények. A kis park melletti kiülős étterem vintage asztalainál szerelmespárok romantikáznak. János nézi őket, ahogy elhalad mellettük. Milyen boldogok. Belehasít az érzés: vajon milyen lehet egy szerető társ mellett? Szembe jön egy kutyát sétáltató fiú. Fülhallgató van a fülén, futva viszi a kutyáját. Az utca túloldalán egy fiatal házaspár igyekszik hazafelé babakocsival. János egyszerre úgy érzi, mintha minden megtelne színekkel, érzelmekkel, valódi tartalommal. Nem érti, hogy mi változott meg, és hogyhogy ilyen hirtelen. És azon gondolkodik, hogy nem vette eddig észre ezt a sok színt és szépséget.

A Dohány és Klauzál utca sarkára érve egy erős fékcsikorgást hall. Odakapja a fejét. 

-Liza állj! – sikítja egy női hang szemből. János az ismerős nevet hallva azonnal a hang irányába fordul. Egy csöpp kislány rózsaszín műanyag motoron száguld a kereszteződés felé. Látszik, hogy meg akar állni, de nem tud és becsúszik az úttestre. A nő lélekszakadva rohan utána. János mellett ebben a pillanatban egy másik autó nagy sebességgel fordul a kislány felé. A sofőr telefonál és közben csak jobbra tekint, hogy ellenőrizze, jön-e másik autó. Nem látja az útjába kisodródott gyermeket. János a másodperc tört része alatt felméri a helyzetet, nem gondolkodik, eldobja a táskáját, és egy gepárd gyorsaságával ugrik a kanyarodó kocsi elé, hogy arrébb lökje a kislányt és megmentse az életét. 

A kicsi lány a lökéstől a járdára esik, sírva fakad, motorja messzebb repül. Közben a kanyarodó autó oldalba kapja a férfit, aki megpördül és az autó mögött zuhan a földre. A kocsi csikorogva megáll, a sofőr ingerülten kipattan belőle és János felé tart. A nő közben odaér a gyermekhez. Felkapja, nézegeti, vizsgálgatja a riadt, síró kislányt. Magához szorítja. 

-Semmi baj! Semmi baj! – a gyermek és a nő is egèsz testèben remeg.

A sofőr a földön fekvő Jánoshoz lép. János föltápászkodik és azonnal a kislány hogyléte felől érdeklődik. A járókelők megállnak, kisebb csoportosulás alakul ki a helyszínen. Hümmögnek, hőbörögnek, magyaráznak.

-Jól van a kislány?- kérdezi János zihálva a síró nőtől. 

-Mit képzel maga? – rivall rá ekkor a sofőr érces hangon és megfogja a férfi vállát. – Öngyilkos akar lenni? Mit ugrik elém?

-Normális? – válaszolja feldúltan János és a gyermek felé mutat. – Majdnem elütötte a kislányt, én csak megmentettem az életét.

A fiatal nő is helyesel a földön térdelve, kezében a gyerekkel és hálásan néz a hősre. János folytatja szúrós tekintettel.

-Talán nem kéne telefonálni vezetés közben és akkor nem veszélyeztetné mások életét!

-Sajnálom. De jól van? Hívjak mentőt? – zárja rövidre a sofőr a beszélgetést.

-Miattam nem kell aggódni, jól vagyok, köszönöm. – morogja János a fogai közt, majd a fiatal nőhöz és a gyermekhez fordul együttérzően – A kislánya jól van? Minden rendben? 

-Csak egy kis horzsolás a térdén, ahogy a járdára esett. Semmi baja. De nem az én kislányom, én csak a bébiszittere vagyok. 

-Értem.

-Kimondhatatlanul hálás vagyok Önnek! – a nő még mindig sír. A gyerekkel a karján feláll és János nyakába borul, majd arcon csókolja a férfit. Olyan forró a csókja. Tele van hálával. Jánost elönti a melegség. Mintha egyszerre minden maradék jég elolvadna a lelkében és lüktetni kezdene ereiben a valódi élet. János átkarolja a nőt és a kislányt. Így állnak egy rövid ideig. A nő már nem remeg, lassan megnyugszik. A kislány még riadtan bújik a nőhöz. Nem számít, hányan állják körbe őket, nem számìt az úton villogó autó, az eldobott táska. Megszűnik a világ.

-Én hősöm – suttogja a lány, ahogy kibomlanak az ölelésből és egymás szemébe néznek – hogy hálálhatnám ezt meg?

János mosolyog. Nem számított hálára. Sőt, ha ez a lány tudná, hogy ő egyáltalán semmire nem számított ezen a szerdán…

-Szeretném meghívni egy vacsorára, azt hiszem, ez a minimum – mondja a lány halvány mosollyal és a könnyeket törölgeti az arcáról – Elfogadja? 

Reménykedő a mosolya. És gyönyörű pirosak az ajkai. Csupa élet ez a nő. János a lány sötétbarna szemeibe néz. Olyan könnyes bogárszemek ezek, amiket míg él, nem felejt el az ember. Mélyek, tiszták, szabadok. Egy kis szellő jár arra, szelíden megborzolja a lány hosszú, barna haját, míg az válaszra vár. 

János elfogadja a meghívást. Telefonszámot cserélnek. A lány megígéri, hogy majd ráír Jánosra másnap reggel és megbeszélik a találkozót. János megsimogatja a gyermek fürtös hajú buksiját. Elbúcsúznak. A tömeg is szétszéled. János hazafelé indul kezében az aktatáskájával.

-Na, ez egy egyáltalán nem átlagos szerda délután, az már egyszer biztos – gondolja és elmosolyodik. Aztán a lányra gondol meg a közelgő randevúra, és megtelik a szíve melegséggel.