De nem tudják.


Éjféli novellák 7.

Zsong a játszótér. Nem süt erősen a nap, nehéz párás a levegő. Jól belátom az egész parkot az egyik félreeső padon ülve. A két unokámra vigyázok. Ők a szemem fényei, a mindeneim. Ez a két kis rosszcsont. Beni az idősebb, már nyolc éves, hogy repül az idő. Bali is már két éves, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy babakocsival toltam ki. Minden délután kihozom őket. Minden. Áldott. Délután. Számomra ez nem teher, hanem természetes. Nekem is hosszúak a munkanapok, ahogy mindenkinek, de úgy érzem, hogy az az idő marad meg igazán, amit a gyerekekkel töltök, ìgy aztán nem maradhat el az unoka-idő. Nem bírnám ki, ha nem játszanék velük délutánonként. Hiányozna ez a két kis babszem.

-Papaaa! – kiabálja egyszer csak Beni. 

-Jövök máris! – pattanok fel fiatalosan a padról. Mindig is sportoltam, foci edző voltam Siófokon, versenyekre vittem a fiaimat. Szeretem, hogy ruganyosak az izmaim, hogy még mindig bírom a gyűrődést. 

-Lökj meg erősen, Papa! – néz rám csillogó szemekkel a nagyobbik unokám. Meglököm.

-Kapaszkodj! Hó-rukk! 

A csörlőhinta repül a levegőben, Beni kacagva kiáltozik, nagyon tetszik neki. Maradok még, úgyis újra kéri majd. Igazam volt. Még jó párszor meglököm, aztán sírást hallok. Ezer közül is megismerem a hangját. Balázska az. Szabadok hozzá, ahogy bírok. A homokozóban játszik.

-Mi a baj, drágám? 

-Tata, Tataaaa – sírja és a könnyei utat szántanak piszkos kis arcán. A mellette játszó csöpp lányka is sír, húzza a rózsaszín vödröcskét az unokám kezéből. 

-Az nem a mi vödrünk, kicsim, gyere, visszaadjuk a kislánynak. Úgy ni. 

-Tata, vödöj! – sírja Balázska. Megölelem, megnyugtatgatom, elterelem a figyelmét. A kislány anyukája együttérzően mosolyog rám, egy pillantással jelzem felé, hogy minden rendben, mindjárt elmúlik a vihar. Egy műanyag markolóval elterelem Balázska figyelmét. Meg is nyugszik. Mellé kuporodom a homokba, berregek, kattogok, utat kaparok. Rögtön kell neki a kocsi, odaadom. Elnézem a puha babakezeket, milyen kis drágák, hogy igyekeznek leutánozni mindent, amit csinálok. Lapátolok, várat építek neki. Az előbbi kislány is csatlakozik a játékhoz. Felajánlja értékes vödrét is, hogy azzal formázzam meg az egyik bástyát. Még Balázska is játszhat vele. Teljes a boldogság.

Egyszer csak tompa puffanást és kiáltást hallok. Felkapom a fejem, nagyobbik unokámat keresem a szememmel. Igen, ő az, leesett. Az anyukára pillantok, szemével jelzi, hogy figyel a kisunokámra, míg én a nagyhoz sietek. Ó, csak mozognának gyorsabban a lábaim. Végre odaérek. Beni a földön ül, sír. Megütötte a lábát. Lehajolok hozzá, megölelem, felemelem. 

-Jól vagy? – kérdezem. – Fáj valahol? 

-Igen – hüppögi és a térdét mutatja. 

-Gyere, leülünk a padra. 

A padunk felé menet megüti a fülemet három nyurga kamaszfiú félhangos röhögcsélése. A csúszda mellett állnak, onnan figyelnek minket. Nevetnek a járásomon és az egyik még utánozza is a bicegésemet. Pedig ha tudnák, hogy három évvel ezelőtt a halálból jöttem vissza. Ha tudnák, hogy hat hónapon keresztül csak a szememmel tudtam beszélni. Ha tudnák, hogy az orvosok lemondtak rólam. És ha tudnák, mi erőfeszítésembe került, hogy megmozdítsam az ujjaimat, a karjaimat, hogy felüljek, hogy felálljak és újra járni tudjak. De nem tudják. Nem is fogják megtudni. Kisüt a nap, ragyog a tiszta fény. Beni hozzám simul, átkarolja a derekamat. Jól esik, hogy ölelhetem.