Címkézd magad szabadon!

Eszti, akkor te most író vagy, vagy rajzoló? Tulajdonképpen mivel is foglalkozol? Ó, hányszor, de hányszor kell magunkat egyetlen mondattal, vagy néhány szóval bemutatni…! Ugye? Nincs idő, pörög minden, ahogy elküldenek az emberek egy levelet, máris el vagy késve a válasszal, ahogy megfogan egy gondolat, már kész is kéne, hogy legyen a projekt, kattintasz, fizetsz, villanás az egész, gyors, szélsebes minden, akárcsak a széles sávú internet, ahol száguldanak az infók és másodpercenként milliónyi honlapot nyit meg a világ. Egy ilyen pörgés közepette persze hogy azt várja tőlünk mindenki, hogy nagyon röviden, lényegre tűrően, címszavakban képesek legyünk összefoglalni magunkról a legfontosabb tudnivalókat. Ez pedig egyáltalán nem könnyű feladat! Gyakorlatilag saját magunkat címkézzük fel, hogy aztán a saját értékelésünk alapján értékelhessen és rangsorolhasson minket, aki csak találkozik velünk…

Pedig…

…igazából…

…kit érdekel?! (Most egy cinkos kacsintást képzeljetek ide!) Mondtam már Nektek, hogy musztáng vagyok, szabad, szárnyaló sas a pusztán, egy szabadságharcos, aki a végsőkig elmegy, ha a rabság hideg árnyékának csak egy kis sarka vetül is rá… Nem szeretem a címkéket. Pedig a címkék életünk részei. Többet kapunk belőlük nap mint nap, mint gondolnánk! Jó címkéket, rossz címkéket… én magam próbálok a címke nélküliség szabadságára törekedni. Oké, ez utópisztikus, mert egy ilyen modern világban a címkék különböztetik meg gyorsan az embereket egymástól… tehát ha akarom, ha nem, vannak címkéim.

A rossz címkék meg aztán pokolian tönkretehetik az ember életét. Mondok egy példát… volt már olyan veled – biztos volt!!! -, hogy egy adott szituációban, egy adott környezetben szinte megfoghatóan érezted, hogy bizonyos emberek valahogy vélekednek rólad, és hiába is teszel bármit, nem tudsz kitörni az ő véleményük alkotta ketrecből? Szinte nyomják rád a saját véleményüket a megnyilvánulásaidra adott reakcióikkal, gesztusaikkal, bebetonozva ezzel a helyzetedet az adott kapcsolatrendszerben. Az ilyen mások által eldöntött szerepből/helyzetből nagyon nehéz – vagy szinte lehetetlen – kitörni, és akár évtizedekig egy adott személyiséget, szerepet erőltethetnek rád – illetve feltételezhetnek rólad -, holott az köszönő viszonyban sincs a valódi lelkeddel, szándékoddal, belsőddel. Csak ugye esélyt sem adnak neked, hogy megmutasd, ki vagy valójában, hogy szabad légy… És aztán más helyzetbe, más emberek közé kerülve érdekes módon, nem érzel semmiféle előítéletet, szabadabban, önfeledtebben, önazonosabban tudsz kommunikálni, beszélni, mozogni, bármit a térben…

Na kérem szépen, ez a címke. Egy tartósabb bélyeg. A baj szerintem akkor van, amikor valóságalapot mellőzve innen-onnan negatív előjelű címkéket kapsz (tartósabban fennálló kapcsolatoknál megfigyelhető – pl.család, munkahely, suli). Az pedig, hogy ez megtörténik-e, az esetek nagy részében nem tőled, hanem leginkább a címkézőktől függ, és tény, hogy sokszor nem tehetsz ellene sokat… ezért ugye nincs is értelme törődni vele. Persze könnyű ezt mondani! Ki szereti a rossz címkéket?! Ha-ha. Senki! De bármilyen hihetetlen is, úgy tapasztaltam, hogy te magad döntesz arról, hogy rád tudnak-e ragadni a mások által rád nyomott ragacsok…

Vagyok, ami vagyok és vagyok, aki vagyok, én legalább is így gondolkodom magamról. Író, rajzoló… bármi. A lényeg nem az, mit tud az ember, nem is az, milyen eszközökkel kommunikál, mert a rajzolás, az írás, a tánc, az ének, a beszéd és minden egyéb önkifejezési mód csak csatorna a közléshez… hanem az, hogy mi lakozik ott benn. Mindenkinek egy saját világ van odabenn… amit ő maga ismer legjobban.

Az egyik feladatunk az életben szerintem az, hogy ezt a világot a lehető legjobban megmutassuk valakinek – vagy valakiknek. És visszakanyarodtunk az elejére: gyakorlatilag mégis úgy van, hogy saját magunkat kell felcímkézzük. Sokkal jobb, mintha más teszi, aki nem ismer valójában minket, nem igaz? Ehhez pedig nem kell más, mint mások címkéit lerázva magunkról, szabadon szárnyalva, szemünket lehunyva valóban éljünk, áradjunk, nyissuk ki a szánkat és a szívünket, kommunikáljunk, álljunk ki magunkért, helyesbítsük, ha tévesen ítélnek meg minket, legyünk tiszták és őszinték! Ez jó útravaló az élethez, legalább is nekem beválik…!