Özvegykönnyek

A temető az örök csend hazája. Ahogy belépsz, mintha egy másik bolygóra érkeznél, érzed a tisztelet és a más világ nesztelen, súlyos némaságát. Itt minden kötőjel egy egész élet, minden kripta egy csendes fekhely, ahol az itt hagyott anyák, apák, árvák, szerelmek gyászától ölelve csendben alusszák örök álmukat a lelkek. 

Lassan lépdelek, már nem olyan könnyű a járás, mint húsz évesen, dagadnak, fájnak a lábaim. Kezemben szatyor, benne mécses, kis csokor virág. Sárga rózsa, mindig azt hozok, te is azt hoztál nekem mindig. Csukott szemmel is odatalálnék a sírhoz, annyiszor jövök. Annyiszor kellett már jönnöm. Ide húz a szívem. Harminc éve elmentél. Pedig mintha csak tegnap lett volna, mikor először találkoztunk, jól emlékszem a hivatalra, a sok férfira a váróteremben, és rád is, ahogy magad elé engedtél, aztán meg utánam szaladtál a villamoshoz. Mindig jöttél utánam. Most én jövök hozzád. Ide kell jönnöm, mert tudom, hogy itt nyugszol, itt pihensz, de nagyon különös érzés ez így, ennyi év után. Mintha már feltámadtál volna, mintha soha nem is mentél volna el, a lelkemben minden apró közös pillanat, minden rezdülés, minden közös vacsora, kéz a kézben séta, nyaralás, karácsony… minden, minden nagy és hétköznapi esemény itt él elevenen. Nem haltál te meg. Velem vagy minden percben azóta is. A részem lettél és vagy mindörökre, látlak a lányunkban, az unokáinkban. És közben minden nap hiányzol. De erősebb is lettem. És mosolygok, ha eszembe jutsz. A nevetésed és ahogy behúztad az ajkad, amikor tréfáltál, itt van előttem. Mindig kell a sírodra virág, és én jövök és hozom. Elkapargálom a leveleket, lehullott terméseket, kicserélem a vizet a vázában, beleteszem az új virágot, meggyújtom a mécsest és csak rád gondolok. Harminc éve minden nap fáj, hogy ide kell jönnöm, ha meg akarlak látogatni. Harminc éve is csak téged szeretlek.

Mindjárt megérkezem, még két sor, és ott vagyok, ahol te vársz rám. De nicsak, új sír, friss a föld rajta, tele frissen nyíló virágokkal. Szalagok mindenfelé. Istenem, ez mekkora fájdalom. Vajon kit temettek? Halk zokogást hallok. Megállok egy pillanatra. Egy nő ül a sír előtti kis, kopott padon. Rázza a sírás. Körbenézek. Sehol senki, csak a temető csöndje hömpölyög lassan, egykedvűen a sírok közt. Meleg van, a délutáni nap bearanyozza a temetőkertet, a fák árnyékai finom táncot lejtenek, ahogy a szél motoz a levelek közt. Minden időtlen, minden végtelen, és a maga módján szép is, csak egyedül ez a sírás oly eleven és szívet szaggató. Olyan más, annyira evilági, annyira élő, húsba vágó. Szinte érzem a fájdalmat, amit érez. Mindig is együttérző voltam, ez volt az egyik gyengém és erősségem is egész életemben. Csak állok és nézem hátulról, ahogy sír. Aztán egyszer csak lassan feláll, és a virágokhoz lép, igazgatni kezdi a szalagokat. Meglátom az arcát. Fiatal, úgy harminc éves lehet, hosszú barna haját bánatos kontyba csavarta a tarkóján, fekete magas nyakú blúzt és egyszerű fekete szoknyát visel. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok felé. Nem vesz észre, a virágokkal bíbelődik. Leteszem a szatyromat a padra. Ekkor rám néz. Szomorú szemeit már duzzadtra sírta, látom rajta, hogy a lelkét elsorvasztja a bánat. Megállapítom, hogy nagyon szép szemei vannak, mély, barna, bogárszemek. És milyen kis fiatal még. Összetalálkozik a tekintetünk. Magamat látom benne. Fiatal magamat, pont így, ebben a koromban. Nem kell szóljak egy szót sem ahhoz, hogy ő is tudja, pontosan tudom, min megy keresztül. 

-Szabad? – kérdezem. Ő bólint. Leülök a padra. Ő lassan, gépiesen feláll és a padhoz lép. Mellém ül. Halványan rámosolygok. Zsebkendőt nyújtok neki, elveszi és a szemét, orrát törölgeti. Csendben ülünk egymás mellett, a vállára teszem a kezem, ott nyugtatom. Lassan csillapodik a sírás, elapadnak a könnyek. Így ülünk vagy negyed órát egymás mellett. A két özvegy. Majd érzem, hogy itt az idő, tovább kell mennem – ahogy neki is. 

-Később jobb lesz, kedves – mosolygok rá, és megsimogatom az arcát. Könnyes szemmel, bizonytalanul, hitetlenül néz rám. – Higgye el, tudom – erősítem meg. 

-Köszönöm – rebegi, majd elbúcsúzunk. 

Megyek, és közben azon gondolkodom, hogy talán nem is mondtam igazat. Mert sosem lesz jobb. Csak más. Mert nélküled is mindig kevesebb lesz a világ… 

A Szivárvány Róka és a királylány

Egy kis előzetes, hogyan készült ez a mese:

Amikor a kislányom rajzol valami eszméletlenül jót… és nem is tudja, milyen jó, amit csinált… nem is rókának készült eredetileg ez a forma… királylány ruhát tervezett… de én azonnal láttam, ahogy rám néz a kis róka a papírról! Mondjuk neki az apukájával, hogy ez valami szuper… aztán ráébred abból az ovációból, ami a kész vonalait követi. Fotózzuk, megtapsoljuk. Ezt az esetet láthatjátok itt most. Elképesztően imádom a friss látásmódját. Rendkívül inspiráló számomra a tartalmasan eltöltött közös idő. Ez a közös alkotásunk ma született. Ő itt a néma kis Szivárvány Róka. Annyira megszerettem ezt a karaktert, hogy utólag beleszőttem abba a mesébe, amit Felíciának elalvás előtt meséltünk együtt Robival egyik este. (Robival nagyon jó mesélni. Egyik mondatot ő mondja, másikat én, és szuper mesék kerekednek a végére… Felícia meg mosolyogva alszik el a karjaimban…) Szóval imádtam a szivárványos mesénket és megírtam. Este kiteszem ide az oldalara, hogy Ti is olvashassátok. Ez egy nagyon békés, finom mese, csupa olyan elemmel, színnel, lágy fordulattal, ami kifejezetten lélek-nyugtató hatású nem csak gyerekek, hanem felnőttek számára is. Jön a mese este… addig is, legyen csudaszép napotok! Időnként igazi sárkányreptetős szél kerekedik… megyünk is sárkányt eregetni! 💕

És most következzen a mese:

A Szivárvány Róka és a királylány

A királylány hajója könnyedén suhant a Türkiz tavon. Csillámlott, sziporkázott a napfény az önfeledten játszadozó vízfelszínen. A kis felhőhajó arany vitorlája boldogan dagadt a reggeli szélben. A királylány énekelt, hangja betöltötte a tájat. A felhőhajó habos palánkjára támaszkodva kihajolt, hogy beleérintse karcsú, fehér kezecskéjét a vízbe. Olyan kristálytiszta volt a tó vize, hogy a fenekéig le lehetett látni. Arany és ezüst halacskák táncoltak a hajó körül és apró, lila teknősök úsztak át közöttük. A királylány felkacagott, ahogy a halacskák uszonyukkal megcsiklandozták a tenyerét. Kacagására kíváncsian előbújt az álmos, vadkacsa mama is vasárnapi nádpaplanja alól, majd egyszerre tizenegy kis sárga, pelyhes csöppség úszott szét fürgén a félrehajtott nádas közül. Álljatok meg, hápogta Mamakacsa, de a kicsik ügyet sem vetettek rá, kuncogva, viháncolva úsztak a királylány hajója felé. A mama csak ennyit gondolt: “Eh, a kis huncutkák, elkezdődött egy újabb nap, csak győzzelek számon tartani titeket…!” A kiskacsák a hajóhoz értek és addig csipogtak, míg a szépséges királylány végig nem cirógatta mindannyiuk puha buksiját. A legkisebb pelyhes gombócot kezébe is vette, és megbabusgatta, majd bájosan csókot hintve útjára bocsátotta a sárgálló, csipogó, pancsoló kis csapatot. A királyi felhőhajó a parthoz érve lágyan érintette az arany mólócska deszkáit, s a királylány habos ruháját kecsesen megemelve a partra libbent. Az ég tiszta volt és kék, sehol egy felhő, a reggeli nap melengette a tájat. Minden varázslatos volt, körös-körül zöld gyep, apró virágok, zsongó természet, éneklő kristálymadárkák, arany méhecskék, áttetsző pillék, rubint színű katicabogarak. A királylány ámulva sétált a mezőn, s egyszerre, a bokrok közt megpillantotta egy álombéli szivárvány egyik hídfőjét. Elmosolyodott. Odaszaladt az apró levelű, arany bokrokhoz, s láss csudát, a szivárvány vattacukorból volt. A királylány rögvest a rózsaszín sávhoz nyúlt és szakított belőle egy falatot, behunyta gyönyörű szempilláit, úgy élvezte a szájában szétmálló szivárvány ízét. Ó, be édes volt, ó, be omlós, tökéletes málnás vattacukor. Mikor kinyitotta szemét, hogy a kéket is megkóstolja, egy kristály nyuszi ugrott elé.
– Nem szabad – kiáltotta -, ne egyél többet belőle, mert ha eszel, akkor nekünk mi marad? Ha megeszed a szivárványt, nem lesz szivárványunk!
– Ó, nem akartam én rosszat – guggolt le a szép királylány a nyuszikához.

– Ott, arra van egy kis tengerszem, annak a partján is találsz vattacukrot, falatozz abból, mutatott a négy domb erdőin túlra a kristály nyuszi. A királylány nagyon szerette az édességet, így hát útnak indult a dombokon át, hogy megkóstolhassa a tóparti vattacukrot. Az erdőben sétálva szakított az egyik karcsú, magas fa ezüst bogyóiból egy marokkal, séta közben szemezgetett. Milyen fanyar az íze, gondolta, de mégis milyen kívánatos és finom. Szedett egy másik fáról is. Minden fa bogyójának más íze volt, ez aztán a csodálatos erdő, és nicsak, ott ült az egyik fa tövében egy szivárvány színű róka. Egykedvűen nézett maga elé, s csak ült, ült mozdulatlan.
– Szervusz, Róka – köszönt csilingelő hangon a királylány. A Róka ránézett, majd ismét csak maga elé bámult.

– Hát veled meg mi történt? Miért vagy bánatos?

A szomorú Szivárvány Róka nem szólt, csak ült tovább némán. A királylány megsimogatta a fejét.

– No, hát nem tudsz beszélni?

A Róka megrázta szép fejét és tágra nyílt szemmel nézett a királylányra, mint aki hosszú, magányos szendergésből riadt, és mintha azt szeretné mondani, vigyél magaddal, legyél a barátom. A királylány mintha értette volna a Szivárvány Róka gondolatait, így szólt:

– Gyere velem! Megyünk a tengerszemhez a négy dombon túlra, hogy megkóstolhassam a tóparti vattacukrot. Vigyázol rám, vigyázok rád. A Róka elmosolyodott, majd méltóságteljesen kibontotta nagy, lompos farkát és a királylánnyal tartott. Az fák lombjainak árnyékában, napfényfoltok közt sétáltak a tengerszem felé, a fák ágairól kristálymadárkák vidám dala kísérte útjukat. A királylány és a reménykedő szívű Róka beszélgettek. A királylány csengő hangon kérdezett, nevetett, énekelt, a Róka pedig a szemeivel válaszolt. A királylány érteni akarta, s ezért értette is a Szivárvány Róka válaszát. Hamarosan megpillantották a négy domb ölén drágakőként ragyogó tengerszemet. A tengerszem szivárvány színben pompázott, ragyogott, hívogatóan csillogott, sziporkázott.

– Ott van, megérkeztünk! – csilingelt a királylány boldogan – Gyere, Róka, fussunk versenyt a tóig! Nekiiramodtak a tiszta, zöld lejtőnek, egyre gyorsabban vitte őket a lábuk. A lejtő alján a királylány kacagva feküdt bele a puha gyep-ágyba és karjait tarkója alatt összefonva nagyot sóhajtott. Hanyatt fekve csak nézte a kék eget. Ragyogott az arca.

– Ugye, milyen szép az ég, Róka?

A Szivárvány Róka őt nézte mosolygó, hálás szemekkel, és arra gondolt, milyen szép a királylány. Kis idő múltán a királylány és a Róka a vattacukor nádashoz léptek. Végtelenül zöld volt a nádas és végtelenül hívogató is. A királylány szakított egy falat vattacukrot, majd behunyt szemmel hagyta, hogy a finom szőlő íz szétáradjon a szájában. Ó, mily fenséges volt, mily feledhetetlen, ehhez foghatót még nem kóstolt soha. Ezt a végtelen pillanatot harsány hápogás szakította félbe. A királylány meglepődve nyitotta ki a szemét, s csudák csudája, egy apró gumicukor kacsát pillantott meg. A sárga gumicukor Mamakacsa felháborodva magyarázott.

– Ne edd meg a nádasunkat! Épp a tetőt falatozod! A királylány nem tudott nem mosolyogni, olyan bájos volt az apró Mamakacsa.

– Ne haragudj, kiskacsa, nem tudtam, hogy ez a házad! Csak olyan szép és hívogató volt a vattacukor, hogy nem tudtam ellenállni…

– Menj a dombon túlra, királylány! Ott egy kis tisztás, a tisztáson vattacukor fák állnak, ott aztán kedvedre szemezgethetsz mindenféle ízű vattacukorból! – mutatott a magas dombon túlra Mamakacsa.

Ekkor a vattacukor nádas közül előúszott tizenegy kis gumicukor kacsa csipogva, hápogva. Mindenféle színűek voltak, pirosak, sárgák, kékek, zöldek, narancsok, rózsaszínek és lilák. Fröcskölve, lubickolva a parthoz úsztak, és a királylány kezéhez bújtak. A királylány mindet megsimogatta, megbabusgatta. A néma Róka mosolygó szemekkel nézte a királylányt, és arra gondolt, hogy neki van a legszebb lelkű barátja a világon. A királylány és a Róka hamarosan tovább indultak Vattacukor liget felé. A sűrű aranyerdőt átszelve jó volt ismét kiérni a napfényre. Friss, édes, fűszeres volt a levegő, a királylány nagyokat szippantott belőle. Rózsaszín virágszirmokat táncoltatott mindenfelé a langyos tavaszi szellő. Az arany fák ágain fürtökben lengedeztek a mindenféle színű, csillogó vattacukor csokrok.

– Itt vagyunk, Róka! – lelkendezett a királylány. – Nézd, micsoda fák! Gyere, szedek neked is egy kis vattacukrot, megkóstoljuk mindet!

A királylány és a Róka kényelmesen letáboroztak az egyik vastag törzsű arany fa árnyékában és kellemesen eszegették a vattacukrot. Ekkor a Róka hirtelen abbahagyta a falatozást és egy távoli fa irányába nézett. Valami nagyon csillogott, sziporkázott a napfényben.

– Mi az, Róka, mit látsz? A királylány és a Róka a fához szaladtak.

– Ó, hisz ez egy gyönyörű ezüst szánkó! Nézd, Róka, virágfűzér a dísz rajta! A királylány ki akarta próbálni a kis szánkót. Ketten éppen elfértek rajta. Ahogy nekiindultak a domb túloldalának, a szánkó alatt pitypang paplan termett. Szállt-repült a pitypang szirom mindenfelé a szánkó alatt, mint a nyári hó. Repült a királylány habos szoknyája is utánuk. Csilingelve kacagott a boldog királylány, boldogsága kezdett átragadni a Szivárvány Rókára is. A domb tövében legnagyobb ámulatukra ezüst szobor kertet találtak. A napfény csak úgy sziporkázott a szobrok arcán, testén. Micsoda szobrok voltak ezek! Mind a tündérmesék mesehőseit ábrázolták, hercegeket, hercegnőket, tündéket, unikornisokat, sellőket. A szobrok szépek voltak és mind mosolyogtak. A királylány odalépett az egyik tündér szoborhoz és megérintette ezüst bőrét. Erre a szobor megrázkódott és megmozdult. A királylány elkapta a kezét és hátralépett meglepetésében. A tündér szobor megszólalt.

– Szép királylány, mit szeretnél, miért ébresztettél föl?

– Én nem tudtam, hogy csak alszol, azt hittem, szobor vagy…

A tündér felnevetett.

– Olyan vagyok, mint az emberek. Másnak látsz kívülről, mint amilyen valójában vagyok. Szóval, mit szeretnél? Kívánhatsz tőlem egyet.
A királylány a kedves, néma Rókára pillantott, aki mellette ült a földön és nagy, hűséges szemekkel nézett rá. Tudta, mit szeretne most a legjobban.

– Hogy tudjon beszélni a Róka.

A tündér szobor bólintott, intett a kezével, megrebegtette szárnyait, majd behunyta szemét és újra mozdulatlanná dermedt. A királylány kisvártatva a Rókára nézett. A Róka csak ült, ült mellette a földön és nézte a királylányt.

– No, szólalj meg! Hisz ezt kívántam! A Róka nem szólt, csak nézett a királylányra könnyes szemmel. A királylány simogatta a Róka fejét, úgy várta, várta, hogy megszólaljon a barátja. Hiába. A Róka némán nézte a királylányt. A királylány most először nem értette, mit szeretne mondani.

– Hát nem sikerült, nem teljesült a kívánságom – sóhajtotta csalódottan. – Esteledik, ideje indulnom.

A Róka nem mozdult, csak nézte a távolodó királylányt, ahogy a domb felé sétál. Lassan szóra nyitotta ajkait:

– De… si… ke… rült… – súgta halkan.

A királylány megtorpant, majd lassan megfordult.

– Hogy mondtad?

– Köszönöm, királylány.

A Róka hangja bársonyos volt és szelíd. A királylány odaszaladt hozzá, szorosan magához ölelte. A Rókánál abban a percben nem volt boldogabb a világon senki.

– Te mindig értettél, akkor is, amikor senki más – mondta a Róka boldogan. -Szeretlek, királylány.

Ebben a pillanatban feltámadt a szél. Erős, szivárványszínű szél volt, felkapott mindent, ami az útjába került, pilleként kapta fel a szobor kert ezüst szobrait, a kis virágos szánkót, lefújta a vattacukrokat a fákról. Felkapta a királylányt és a Rókát is. A színes forgószél belsejében báli zene szólt, a szél forgatni, táncoltatni kezdte a királylányt és a Rókát. A királylány kacagva táncolt, pörgött, forgott a Szivárvány Rókával a csodaszélben, fodros szoknyája csak repült utána. Táncoltak, énekeltek, nevettek mindent elfeledve, csak a szél tudja, meddig… színes és szabad volt a világ, ringató a zene és édes az örök barátság…

Tudom, hogy szeretlek

Csak visz a lábam, rovom az utcákat, gondolataim valahol messze járnak. Nálad. Hol vagy? Vajon mit csinálsz most? És gondolsz-e rám úgy, ahogy én terád? Hiányzom-e, akarsz-e még? Vagy végleg elrontottunk mindent akkor, egyszer? Néhány napja történt, az új év első hétvégéjén. De mintha hónapok teltek volna el. Csak egy gombnyomás lenne, igazán semmiség, és hallhatnám a hangod. De mintha ujjaink kőből volnának, egyikünk sem tárcsáz. Csönd van, nem jön üzenet sem. Te sem ìrsz és én sem. Egyedül vagyok. Mégis veled. Csak visz a lábam, rovom az utcákat és nem hiszem el, hogy ez velem történik. Hogy egyáltalán ez megtörténhet velem. Hogy lehet valami ennyire végérvényes? Hogy hirdethet ítéletet fölöttünk az élet? Nem hagyhatom. Itt a kisbolt. Bemenjek? Ne menjek? Veszek egy kólát. Ez az ajtó mindig ugyanúgy nyikorog. Kiskorom óta ugyanaz a jellegzetes nyikorgás. Úgy látszik, nem elég megolajozni, cserélni kéne. Az meg drága. Meg ugye a cserére nem mindig szánja el magát az ember, az olyan végérvényes. És a néni is ugyanaz. Csak őszebb a haja meg idősebb. Én jövök. Ah, hogy ebben a táskában mindig rumli van. Mindjárt megvan. Utálom, ha megjegyzéseket tesznek mögöttem a sorban. Most minden jobban bosszant. 

–  Csak egy pillanat – mondom – , megvan. Tessék parancsolni, sajnos nincs apróm. 

– Ez legyen a legnagyobb baj, aranyom – mosolyog a néni. Milyen kedvesen nyújtja a visszajárót. Jól esik ez a mosoly. 

– Köszönöm, viszlát. 

Nyitom az ajtót. Megint nyikorog. 

– Legyen szép napja, kedves, és boldog új évet!

Aham, persze, boldog, mi? Azért visszamosolygok és röviden intek neki. Szinte várom, hogy visszasüppedhessek a gondolataimba. Mi van?! Fakír vagyok? Szenvedni akarok? Nem. Inkább az van, hogy végig akarom gondolni alaposan az egészet. Az állomásokat, amik idáig vezettek. Csak ez a tompaság múlna már. Minden olyan másodlagos. Ah, jó ez a kóla. Jó hideg és jó ez a megszokott íz. Hogy lehet valami mindig ugyanolyan jó? Biztos van benne valami, ami újra és újra vonz. Mennyi plakát. Mindenki hirdet valamit. Most nincs kedvem olvasgatni. A könyvemet se fogom elővenni. Csak jár az agyam. Jó lesz a Duna-parton. Mindjárt ott vagyok, remélem szabad lesz a kedvenc padom. Szeretem a Dunát, megnyugtat. Süt a nap, szép idő van. És dugó. Mindenki olyan türelmetlen, nyomják a dudát. Idegesek. Én is feszült vagyok. Te jársz a fejemben. Te olyan jó ember vagy. Önzetlen és őszinte. A legjobb barátom vagy. Nem akartam elszúrni. Magamra vállalom a felelősséget, még a te hibáidért is mindig. Ez bánt egy kicsit, de most is megteszem, ha ezen múlik, hogy legyen közös folytatás. Nem lehet ez az egész akkora ügy, amekkorának most érezzük. Fel akarlak hívni. De valamiért úgy érzem, te nem akarod, hogy hívjalak, és minden nappal távolibbnak érezlek. Ó, ezek az idegesítő falak köztünk. Hogy lehet két ember közt ilyen nagy akadály? A legmélyebb dolgokat miért olyan nehéz kimondani? Miért csengenek olyan másképp a gondolatok, amikor szavakba öntjük őket? Vagy csak én nem tudom elég pontosan kifejezni magam? Elbeszélünk egymás mellett? 

Itt is vagyok. Itt a pad is. Ne már! Ülnek rajta. Piros van, mindjárt odaérek, aztán hátha elmegy addig.

– Hé! – majdnem nekem jött ez a barom. Hát normális? Nekem van zöld. Nem hiszem el, komolyan. 

De szép a Duna. Most olyan nyugodt és játszik rajta a napfény. Azóta, hogy elsüllyedt az a hajó – hogy is hívták? Ja, igen, a Hableány. Szóval azóta valahogy másképp látom a Dunát. Mindig eszembe jut az egész, ha a folyót nézem, vagy sétahajót látok. Milyen sokszor beszélgettünk erről együtt. Valakinek szép és nyugodt, valakinek pedig a vég. Itt haltak. Milyen érdekes, hogy a szomorúság minden szépségbe képes belevegyülni. Ez maga az élet. Nincsenek maradéktalanul szép és boldog dolgok. Minden vegyes, minden változó. És ehhez képest mi a mi problémánk? Megoldhatnánk. Nem igaz? Rád gondolok megint és ide is értem a padhoz. Foglalt. De a mellette lévő szabad. Na, itt jó is lesz. Magam mellé engedem a táskám. Kicsit hideg van, szorosabbra húzom a kabátomat. Erősen süt a nap, szinte vakít. Behunyom a szemem. Jól esik a meleg. Rád gondolok. Folyton csak rád. Az illatodra, a mosolyodra, a pillanatainkra. Amikor együtt nevettünk, és annyira nevettél, hogy kicsordult a könnyed és az orrodon jött ki az üdítő. Mennyi hülyeséget csináltunk együtt. Mennyi hülyeséget. És némelyiket nem is mesélem el senkinek, mert úgysem értené. De te mindent értesz. Mindent tudsz. Befejezed a mondataimat. Senkivel nem tudok úgy nevetni, mint veled. Istenem, nekünk múltunk van. Nem hiszem el ezt az egészet. Komolyan nem hiszem el. Hiányzol. 

Csönd van. 

Persze, hallom a város zaját, egy pár sétál el mellettem, egy kutya csahol a közelben, és egy kocsi motorját indítják valahol. 

De belül csönd van. Hideg csönd. 

Ez a magány. Nélküled hogy folytathatnám? 

Még mindig csönd van. Két hete csönd van. Nem múlik. 

Kinyitom a szemem. Gépiesen a telefonom után nyúlok. Feloldom a zárat és a nevedet keresem. Azt hiszem, felhívlak. Azt hiszem, még mindig szeretlek. Nem. Én tudom, hogy szeretlek. A többit meg megoldjuk. 

Mi ez?! Egy kéz érintését érzem a vállamon. Megismerem ezer közül is azt az érintést. Egy pillanatig habozok. Te vagy az, látnom sem kell, tudom. Aztán…

– Szia – mosolyogsz rám, ahogy hirtelen megfordulok. 


Szilveszteri szemüveg


Anita és kislánya, Angyalka csillogó ruhába öltözve készülődtek a szilveszterre másfél szobás, otthonosan berendezett belvárosi albérletükben. A kislány a tükör előtt ült egy magas széken, izgatottan lóbálta a lábacskáit és bele-belefújt a trombitájába, miközben anyukája a haját fésülte. 

–  Alig várom a szilvesztert, anya, alig várom! – lelkendezett.

– Jó lesz, kicsim – mosolygott az édesanya, de mosolyába halvány szomorúság vegyült. Az ünnepek nehezebbek, ilyenkor mindig jobban hiányzik a férje. Már öt éve, hogy meghalt, baleset érte az építkezésen, ahol dolgozott. A tragédia akkor felfoghatatlan volt, tátongó és fájdalmas. Aztán teltek a hónapok, az évek, és a kezdetben eleven fájdalom tompa hiánnyá csitult, majd szépen lassan, mint tavaszi virágok a réten, úgy hajtottak ki az apró új, szép emlékek Anita lelkében: a kis Angyalka egyre jobban emlékeztette férjére, és nap mint nap olyan sok tiszta, vigasztaló örömöt hozott. Öt év hosszú idő egyedüli szülőként a kislánnyal, a terhekkel, a döntésekkel. Anita úgy érezte, férjét nem pótolhatja senki, de talán egyszer eljöhet majd a pillanat, amikor élete hátralevő útjára társául szegődhet valaki, aki így, kettejüket együtt tudja majd szeretni. 

Üde volt a december végi napsütés, anya és lánya kéz a kézben sétáltak a város utcáin. Angyalka lelkesen fújta a trombitáját, Anita nagyokat szippantott a friss, téli levegőből. 

Rengetegen voltak a téren, mindenfelé szilveszteri bódék trombitákkal, csillogó hajakkal, álarcokkal, 2020-as szemüvegekkel, kis szerencsepatkókkal és porcelán malackákkal. A levegőben lacipecsenyék illata terjengett, nagy hangszórókból ömlött a vidám zene, emelkedett volt a hangulat. Anita és kislánya nem tervezett semmi különöset erre az estére, hagyták, hogy magával sodorja őket az ünnepi hangulat. Angyalka minden bódénál megállt, felpróbálgatta a csillogó, színes szilveszteri csecsebecséket, nevetett, ujjongott. Anita egy idős bácsinál meg is vette a világító hajpántot, ami megtetszett a kislánynak. Míg aprót keresett a pénztárcájában, a kislány a szomszéd bódénál nézelődött. 

Egy jól öltözött, sármos, negyvenes férfi is a bódénál válogatott. Angyalka szóba elegyedett vele. 

– Mit veszel? 

– Egy szemüveget.

– Ezt válaszd, ez nagyon jó! – mutatott egy rózsaszín bohókás darabra a kislány.

– Ez rózsaszín – mosolygott a férfi.

– Igen, de az a kedvenc színem!

– Hogy állna nekem? – viccelődött a kedves idegen, miközben felpróbálta a szemüveget.

– Szerintem jól! – kuncogott a kislány.

– Tudod mit? Akkor megveszem! 

A férfi fizetett, a kislány pedig nagy szemekkel figyelte, nem tágított mellőle. A férfi egy pillanatra tétovázni látszott és a kislány mögé pillantott, tekintetével felnőtteket, kísérőket keresve. 

– Egyedül vagy? Hol vannak a szüleid? 

– Nekem csak anyukám van – válaszolta a kislány komolyan.

– Á, értem – bólintott kedvesen a férfi –, akkor anyukád hol van? 

– Ott – mutatott a férfi háta mögé Angyalka. 

Anita mosolyogva hozta a világító hajpántot. 

– Jó napot, a maga lánya egy kis angyal – kezdte a férfi kedves mosollyal. 

– Ó, köszönöm, a neve is Angyalka, az én kis angyalkám – ölelte magához Anita a szüntelenül mosolygó kislányt.

– Szép és különleges név… – a férfi és a nő tekintete egybeolvadt. Anita úgy érezte, mintha régi ismerősök volnának, bár biztos volt benne, hogy soha nem találkoztak azelőtt. Volt a férfi nézésében valami mély, valami otthonos, valami megnyugtató. A nő egyszerre rég elfeledett, kellemes melegséget érzett a lelkében. 

– Esetleg… – kezdte a kedves idegen – meghívhatom magukat egy italra? Forralt bor, puncs, a kis hölgynek egy habos kakaó?

Anita titkon remélte is, hogy válthatnak még néhány szót. A kislányára nézett, aki ragyogó mosollyal mondta: – Elfogadjuk. 

Karácsony a padláson

Hideg, fagyos volt a december, téli szelet hozott magával. Pajkos, csípős volt ez a karácsonyi szél. Felkapott mindent az utcákról, amit csak talált és vitte-fújta a város hordalékát, hogy aztán, mikor már elfáradt, lerakja valahol messze. Út közben betekintett a város lakóinak ablakain, süvítve terelgette a kéményekből kíváncsian kikandikáló füstpamacsokat és megállt a boltok szépen díszített, csillogó kirakatai előtt. Kedvenc mókája az volt, hogy körbetáncolta a nagybevásárlásból hazafelé igyekvő apukák táskáit, szatyrait, lelopta a nagypapák fejéről a kalapot és belekapott az ünnepi kirakatok előtt bámészkodó kislányok hosszú, göndör tincseibe. 

A régi Mesebolt kivilágított kirakatában sok szép játék csücsült új gazdára várva. A kirakat közepén egy nagy, ölelnivaló plüssmackó ült, hatalmas, ábrándos szemekkel. Mellette két doboz építőkocka húzta ki büszkén magát és egy Barbie család teázott rózsaszín összkomfortos házikóban, autóval meg motorral felszerelkezve. A kirakat üvegének támasztva a legújabb karácsonyi mesekönyvek mosolyogtak, az alsó polcokon pedig mindenféle különleges, egyedi játék tekintgetett jobbra-balra. Volt köztük fejlesztő fa játék, sötétben foszforeszkáló párna, sok darabos puzzle, konyhai felszerelés, makett repülő és homokgyurma készlet, amit Amerikából rendeltek és hajón érkezett a kis Meseboltba. 

Sok féle játék csillogott a kirakatban, egy azonban közös volt bennük: mindannyian nem rég érkeztek, és nap mint nap gazdára talált közülük valaki, ahogy közeledtek az ünnepek… mind új volt, mind divatos, egy játékot kivéve. Egy antik hajas babát, aki a bal felső polc legbelső sarkában üldögélt csöndben, eldugottan, és hallgatta a kirakati játékok beszélgetéseit. Porcelán bőrét halovány pír díszítette, szőke haja két copfba fonva pihent a vállain és kék kötényruhát viselt – pont olyan kéket, amilyen a szeme volt. Hosszú idő óta a kirakat volt az otthona. Az Öreg Boltos időnként leporolgatta és átültette egyik polcról a másikra, de Eliza babát nem vásárolta meg eddig senki. Nem játszotta a tévé a reklámjait, nem mutatták be youtuberek kicsomagolós műsorokban, sőt, már nem is gyártotta a játékgyár ezt a fajta régi babát jó néhány éve, mert helyette az elemes, interaktív babák és plüss állatkák lettek a gyerekek új kedvencei. Így élte Eliza baba az elfelejtett játékok magányos életét. Volt neki egy testvérkéje, a vörös hajú Fanni baba, de őt nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt megvásárolta egy vörös hajú kislány. Még elevenen éltek a régi közös évek Eliza emlékeiben. Amikor együtt voltak, nagyon boldog volt, soha nem érezte egyedül magát. Fannival mindig egymás mellett ültek, teáztak a polcon, felpróbálgatták a babaruhákat, jókat nevettek és esténként összebújva aludtak a baba ágyban. De mióta Fannit elvitte a kislány, Eliza minden nap csak arra vágyott, hogy érte is eljöjjön valaki, aki a kirakat üvegre tapasztott orrocskával csak őt figyeli és mutatja az anyukájának, hogy rá vágyik. 

Ahogy közeledett a karácsony, a kirakat is egyre üresebb lett. Elvitték a macit, az építőket, az összes Barbie babát, konyhai felszerelést és különleges játékot. Néhány asztali dísz, gyertyatartó és kifesteni való fa játék maradt a polcokon. És Eliza baba. 

– Hjaj, karácsony van… – sóhajtotta bánatosan a porcelánbaba – …és értem idén se jött el senki. 

Ebben a pillanatban egy szőke kislány állt meg a kirakat előtt. Gyönyörű, hosszú, göndör haja volt két copfba fonva, pont, mint Elizának. A baba szíve olyan nagyot dobbant, hogy talán a kislány is meghallotta a kirakat üveg túloldalán, mert odatapasztotta az orrocskáját az üveghez és mindkét kezével a kirakatot támasztotta, úgy nézte-nézte megbűvölten a babát a bal felső polcon. 

– Anya, nézd! Ő kell nekem! Őt szeretném! – húzta a kirakathoz anyukáját a kicsi lány. 

Eliza szíve a torkában dobogott, csöpp porcelán kezeit ökölbe szorította és ében fekete pilláit is lehunyta, úgy hallgatta, ahogy megcsendült a Mesebolt ajtaja fölé szerelt csengettyű és nyikorogva kinyílt az ajtó. A kislány és az anyukája a pulthoz lépett és beszélt az Öreg Boltossal, aki ezután gyöngéden leemelte a kirakat polcáról a régi babát, majd a pénztárgép mellé fektette, míg előkészítette a díszdobozt és a masnit a karácsonyi csomagoláshoz. A szőke kislány kipirult arccal, izgatottan toporgott a pult előtt és le sem vette a szemét Elizáról, aki ugyanilyen izgatottan várta, hogy végre, életében először, oly sok év várakozás után eljöjjön a pillanat, hogy őt is dobozba csomagolva elvigye magával egy édes kislány. 

Karácsony este volt. Eliza a díszdobozba csomagolva  türelmesen várta, hogy a kislány családja elénekelje a karácsonyi dallamokat, csillagszórózzanak, és megkezdődjön végre az ajándékbontás. Amikor a szőke kislány letépte a masnit, és kiemelte őt a dobozból, Eliza szeméből könnyek gördültek volna ki, ha tudott volna sírni, annyira meghatódott a kislány szeretetétől. A kislány szorosan magához ölelte, simogatta a haját, puszilgatta az arcát, rendezgette kék ruhácskáján a ráncokat. 

– Nézd, Nagyi, mit kaptam Anyától! Ezt a régi babát kértem…

– Nahát, édes kicsikém, mutasd csak! 

Azzal a Nagyi kézbe vette a porcelánbabát. Ráncos, görcsörtös ujjaival végigsimította a baba arcát, puha haját, majd így szólt: 

– Gyönyörű ez a baba és nagyon értékes, régi darab. Büszke vagyok rád, hogy ezt kérted. Képzeld, én is pont egy ilyen babát kaptam karácsonyra ennyi idős koromban, mint amennyi most te vagy… 

– Tényleg, Nagyi? – nézett csodálkozón a szőke kislány karjaiban szorongatva a boldog Eliza babát. – És megvan még? 

– Igen, valahol megvan még a padláson. 

– Lehozzuk, Nagyi, lehozzuk? Kérlek! Akkor lenne testvérkéje, és teázhatnának együtt a babaházamban! – ugrándozott a kislány. 

A Nagyi elmosolyodott és már indult is a padláskulcsért. 

A padlás félhomály-takarójában mindenfelé dobozok, régi holmik szenderegtek.      Nagyi arrébb tolta a kis ládákat és zsákokat, hogy hozzáférjen a legnagyobb fa lábához. A kislány izgatottan figyelte, ahogy kinyitja a láda korhadt fedelét és sorra kiemeli belőle Nagypapa régi katonai ruháit, a Dédi ékszeres ládikóját és Anya gyerekkori játékait, csupa családi emléket. Majd a láda mélyére nyúlt és egy poros dobozt vett elő. Lefújta róla a port és a kislányhoz hajolva óvatosan leemelte a doboz fedelét. 

– Ez az én babám, Fanni – mondta. 

Varázslatos pillanat volt ez. A kislány egyik kezében Elizát szorongatta, másik kezével kiemelte a dobozból Fannit és ámulva, meghatottságtól könnyes szemekkel így sóhajtott: 

– Gyönyörű! 

– Neked adom, kicsikém, mert tudom, hogy te nagyon fogsz rá vigyázni, és egyszer majd te is tovább adod ezeket a szép babákat az unokádnak. 

Eliza nem hitt a szemének. Ott pihent rég elveszített testvérkéje mellett a kislány karjában. Fanni ugyanolyan szép volt, mint réges-régen, mint ahogy az emlékeiben élt. A babák egymásra mosolyogtak és úgy érezték, ez a legszebb karácsony a világon. 

“A baba szíve olyan nagyot dobbant, hogy talán a kislány is meghallotta a kirakat üveg túloldalán, mert odatapasztotta az orrocskáját az üveghez és mindkét kezével a kirakatot támasztotta, úgy nézte-nézte megbűvölten a babát a bal felső polcon…”


De nem tudják.


Éjféli novellák 7.

Zsong a játszótér. Nem süt erősen a nap, nehéz párás a levegő. Jól belátom az egész parkot az egyik félreeső padon ülve. A két unokámra vigyázok. Ők a szemem fényei, a mindeneim. Ez a két kis rosszcsont. Beni az idősebb, már nyolc éves, hogy repül az idő. Bali is már három éves, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy babakocsival toltam ki. Minden délután kihozom őket. Minden. Áldott. Délután. Nekem ez nem teher, nekem ez természetes. Dolgoztam egész életemben, most is dolgozom. De ez az igazán fontos az életben. A munkával töltött idő semmivé válik, de amit a gyerekekkel töltök, megmarad. Nem bírnám ki, ha nem játszanék velük délutánonként. Hiányozna ez a két kis babszem. 

-Papaaa! – kiabálja egyszer csak Beni. 

-Jövök máris! – pattanok fel fiatalosan a padról, ahonnan mindkét gyereket szemmel tartottam. Mindig is sportoltam, foci edző voltam Siófokon, versenyekre vittem a fiaimat. Szeretem, hogy ruganyosak az izmaim, hogy még mindig bírom a gyűrődést. 

-Lökj meg erősen, Papa! – néz rám csillogó szemekkel a nagyobbik unokám. Meglököm.

-Kapaszkodj! Hó-rukk! 

A csörlőhinta repül a levegőben, Beni kacagva kiáltozik, nagyon tetszik neki. Maradok még, úgyis újra kéri majd. Igazam volt. Még jó párszor meglököm, aztán sírást hallok. Ezer közül is megismeri egy nagyszülő szíve a kis unokája hangját. Balázska az. Szabadok hozzá, ahogy bírok. A homokozóban játszik.

-Mi a baj, drágám? 

-Tata, Tataaaa – sírja és a könnyei utat szántanak piszkos kis arcán. A mellette játszó kislányka is sír, húzza a rózsaszín kis vödröt az unokám kezéből. 

-Az nem a mi vödrünk, kicsim, gyere, visszaadjuk a kislánynak. Úgy ni. 

-Tata, a vödör! – sírja Balázska. Megölelem, megnyugtatgatom, elterelem a figyelmét. A kislány anyukája együttérzően mosolyog rám, egy pillantással jelzem felé, hogy minden rendben, mindjárt elmúlik a vihar. Egy kis műanyag markolóval elterelem Balázska figyelmét. Meg is nyugszik. Mellé kuporodom a homokba, berregek, kattogok, utat szántok. Rögtön kell neki a kocsi, odaadom. Elnézem a kis dundi babakezeket, milyen kis drágák, hogy igyekeznek leutánozni mindent, amit csinálok. Lapáttal ásni kezdek, várat építek neki. Az előbbi kislány is csatlakozik a játékhoz. Felajánlja értékes rózsaszín vödrét is, hogy azzal formázzam meg az egyik bástyát. Még Balázska is játszhat vele. Teljes a boldogság.

Egyszer csak tompa puffanást és kiáltást hallok. Felkapom a fejem, nagyobbik unokámat keresem a szememmel. Igen, ő az, leesett, Istenem. Az anyukára pillantok, szemével jelzi, hogy figyel a kisunokámra, míg én a nagyhoz sietek. Ó, csak mozognának gyorsabban a lábaim. Végre odaérek. Beni a földön ül, sír. Megütötte a lábát. Lehajolok hozzá, felemelem, megölelem. 

-Jól vagy? – kérdezem. – Fáj valahol? 

-Igen – hüppögi és a térdét mutatja. 

-Gyere, leülünk a padra. 

A padunk felé menet megüti a fülemet három nyurga kamaszfiú félhangos röhögcsélése. A csúszda mellett állnak, onnan figyelnek minket. Nevetnek a járásomon és az egyik még utánozza is a bicegésemet. Pedig ha tudnák, hogy három évvel ezelőtt a halálból jöttem vissza. Ha tudnák, hogy hat hónapon keresztül csak a szememmel tudtam beszélni. Ha tudnák, hogy az orvosok lemondtak rólam. És ha tudnák, mi erőfeszítésembe került, hogy megmozdítsam az ujjaimat, a karjaimat, hogy felüljek, hogy felálljak és újra járni tudjak. De nem tudják. Nem is fogják megtudni. Kisüt a nap, ragyog a tiszta fény. Beni hozzám simul, átkarolja a derekamat. Jól esik, hogy ölelhetem.

Kapás van, Bandi!


Éjféli novellák 6. 

A nyarakat egészen kicsi koruktól kezdve rendszeresen a Nagymamánál töltötték Balatonon. Júniusban, az iskola végeztével lementek, és kisebb-nagyobb megszakításokkal nyár végéig lenn is maradtak. Nagymama nyáron kiadta a szobákat, a lányok megszokták a gyakorta érkező és távozó német vendégeket, s hogy mindig idegen van a házban. Segítettek is a kertészkedésben, takarításban, nagymosásokban, teregetésben. Nagymamának nagyon jó szíve volt, mindent megtett az unokáiért. Megszámlálhatatlanul sok palacsintát sütött, megfőzött minden finomságot, amire csak a lányok vágytak és úgy kényeztette kisunokáit, ahogy csak tudta. Jók voltak vele a nyarak. Az üdülőtelepen nagy barátságok szövődtek, hiszen együtt nőttek fel az itt nyaraló gyerekek. Nagy, tizenöt fős brancsba verődve játszottak a kis öbölben, horgászni jártak együtt, felfedezték a Balaton vadregényes nádasait és régi, partra vonszolt csónakokban bunkeroztak. Szerették a hűs gesztenye fasorok gondtalan árnyékát, naphosszat bicikliztek, fára másztak. Naplementés fürdőzéseket csaptak a Balatonban és világra szóló matrac versenyeket rendeztek a kis stégtől a vizibicikli kölcsönzőig. Virágot szedtek, üvegekbe bogarakat gyűjtöttek a közeli mezőn és ringlót meg vadszedret eszegettek az ösvény menti fákról. Gyerekek voltak, boldogok és szabadok. Kedvenc játékuk az indiánosdi volt meg a kalózosdi. Titkos, égetett szélű térképeket gyártottak, táborokat jelöltek ki, csapatokra bontották a brancsot, és egymás ellen harcoltak ősi kincsekre vadászva, például fél pár mandzsetta gombokra, üveggolyókra, játékpénzekre és kopott bizsu nyakláncokra. Mindig volt megoldani való feladat, jött új ötlet és jöttek új, velük egy idős gyerekek is, akik csatlakoztak a közös játékokhoz. Aztán már a kisebbek is odacsapódtak a nagyokhoz, így egész nagyra duzzadt a csapat. Az üdülőtelep évről évre változott, fejlődött. Egyik nyáron például új játszótér fogadta a gyerekeket a strandon. Eltűnt a régi, lepattogzott, kék libikóka és a kedvenc hinta, aminek a láncát kis botokkal lehetett bekapcsolni, mert már rég letört róla az eredeti zár. Lett helyette gumis talaj, modern hálóhinta meg rugós játékok. Meg kellett szokni a változást, hiszen ez az élettel jár. De jó érzés volt, hogy a csapat állandó volt, a brancs minden nyáron összeverődött és kezdődhetett a felhőtlen két hónap. A balatoni barátságok évről évre mélyültek, ahogy nőttek a gyerekek. 

Kapás van, Bandi! részletei…

A százhuszonhatos szoba


Éjféli novellák 5.

A zongorista szerelmes melódiákat játszott. Hajnali fél kettő volt. A hotel bárjában egy-két fehér abroszú asztalnál gyertyafény és néhány boros pohár mellett üldögéltek a vendégek. Hallgatták a zenét. Itt-ott finom nevetgélés, incselkedés, röpke csókok. Az egyik félreeső asztalnál egy fiatal nő ült. Hosszú barna, lágyan hullámos haját babrálta, melyet fél oldalra húzott s így látni engedte tökéletes nyakát, vállait, bőrét. Mélyen kivágott hátú fényes, vörös, szatén ruhája szorosan ölelte körbe karcsú testét. Egykedvűen ült és hallgatta a zenét. Szemmel láthatóan egyedül volt, nem várt senkire. Egy távolabbi asztalnál szintén magányosan borozgató sármos, ötvenes férfi figyelte őt. Elegáns, fekete öltönyt viselt, haja frissen nyírt, őszes. Gazdag üzletember volt, sikeres ingatlan fejlesztő, két nap múlva már úton Amerikába. Egyre csak a nőt nézte, formás, hosszú lábait, kecses lábfején az apró lakk bőr tűsarkút, ahogy játszottak rajta az éjszakai bár fényei. 

A százhuszonhatos szoba részletei…

Az első csók


Éjféli novellák 4. 

Weisz Jankának hívják. Eredetileg matek-fizika szakos tanárnő, néhány évet tanított is, de nem szerette a tanítást, inkább kutató szeretett volna lenni. Nem jött össze. Új a cégnél. Az előző titkárnő elment szülni, kellett valaki a helyére. Valaki alkalmas, aki nem csak jó kávét tud főzni, de ért az Excelhez is, meg jó logikai gondolkodása van és akár tanácsot is tud adni stratégiai kérdésekben, ha megkérdezik. Sőt, legyen kedves az ügyfelekhez is, mosolyogjon, tudjon angolul meg németül társalgási szinten és mindezek mellett legyen megbízható. Öt jelentkezőt hívtak be az interjúra, végül Jankára esett a választás. 

Az első csók részletei…

Vihar után

Éjféli novellák 3. 

A csodás, régi kastély rendezett, friss gyepű udvarán kedélyesen telik a csütörtök esti kikapcsolódás. A lányok hátul, a kertben sütögetnek, a fiúk elől, a nagy teraszon kártyáznak és söröznek. Alkonyodik. A grillek illata pikánsan fűszerezi a nyáresti levegőt, a füst pedig szerelmesen andalog a levegőben. Betti fordít egyet a húsokon.

Vihar után részletei…