Tágan ölelve

Szóval ezek szerint így megy ez… az ember vágyik egy babára, kihordja, megszüli, és hiába telik el akárhány év, hiába lesz a babából kisgyerek, nagyobb gyerek, tini, felnőtt, anyuka/apuka vagy nagyszülő, a szülő számára mindig is az ő kicsikéje marad…

Nekem egy szempillantás az, ami neki az egész élete. Nekem volt előtte is 30 év, amire emlékszem, de neki azzal a nappal kezdődött minden, amikor megszületett. És most megállok egy pillanatra… mert igazából nekem is… vele együtt én is megszülettem – újra. Mert abban a pillanatban, abban az örökre bennégett, szent pillanatban, amikor a szülőszobán megállt az idő, amikor először a mellkasomra fektették… abban a pillanatban mi hárman együtt átmentünk egy kapun, ami kinyílt, és be is záródott mögöttünk. Varázslatos kapu volt ez, tele titkokkal és szerelemmel… törölte a sok rosszat, a fájdalmakat és meghozta az új, boldog életet.

Szóval ezek szerint így megy ez… hogy pikpakk felnő az ember lánya. Hogy csak nekem olyan, mintha tegnap lett volna az, hogy hazahoztuk a kórházból néhány naposan a mi kis rózsaszín szuszogó csomagunkat… mert bizony négy éve volt, nem tegnap. Repül az idő, Drágáim. Nagyon repül. Megállítani nem lehet… a kicsi lányunk ma életében először toborozni ment. Nem ottalvós táborba, de táborba! Új helyre, új nénikhez, új gyerekekhez… de hogy milyen büszke arra, hogy táborozni megy! Már az egész utcának és az összes ismerősnek elújságolta, hogy Hercegnő tábor lesz a héten… kihúzza magát és úgy mondja! Meg kell zabálni!! És ma reggel olyan önálló volt! Egy csepp könnyet se ejtett, pedig voltak gyerekek, akik sírtak, mert nem akartak ott maradni, hiányzott az anyukájuk. De a mi Felíciánk nem! Hiszen ő választotta a tábort, ő akarta! Ez egy teljesen önálló, nagylányos… akarom mondani hercegnős döntés volt! Mosolyogva repült az angol foglalkozásra… és én még kényszeredett búcsú puszitól ilyen boldog soha nem voltam, mint ma reggel… ugyanis az, hogy alig akart elbúcsúzni és már szaladt is vissza a foglalkozásra azt jelenti, hogy imádja és szereti a tábort… és hogy biztonságban nevelkedik, mert tudja, hogy megyünk érte, és tudja, hogy jó helyen van…

Persze hozzá tartozik az is, hogy mi mindenről tényleg nagyon sokat beszélgetünk – Robival és a babával is. Mindig bevonjuk a döntésekbe, megkérdezzük, mit szeretne, mit választ… egész pici korától fogva így nevelgetjük. Ezt már születése előtt eldöntöttük, hogy így fogjuk csinálni azért, mert szeretnénk, ha önálló lenne, ha döntési helyzetekben magabiztosan tudná, mi a jó választás, ha lenne annyi önbizalma, hogy új helyzetekben is megállja a helyét már kicsi korában is… és tessék. Ma vizsgáztunk… legalábbis én így érzem. Itt egy vadiúj helyzet, amire felkészítettük, amit valójában ő választott, mert nem volt kötelező jönni, de ő akarta! És boldogan, szabadon, magabiztosan kezdte meg élete első táborát. Remek lesz egyébként: sminkelnek, hercegnőznek, beöltöznek, néptáncolnak, balettoznak, lesz pónilovaglás, angol leckék és sok szabadtéri játék…

Az életnek megvannak a maga szakaszai. Van, amikor a babát magunkban hordozzuk, növeljük, tápláljuk… minden pillanatunk egy, egy testben két szív dobog… aztán mikor megszületik elkezdi az önálló életét, még picurka és törékeny, de már kifejezi az igényeit… Ebben az időszakban magunkon hordozzuk, egybe olvadunk, szinte egy a bőrünk, a lélegzetvételünk, lessük a mozdulatait, a sírásából tudjuk, hogy mit szeretne, szavak nélkül is értjük – a világon a legjobban mi értjük meg őt, olyan szoros szimbiózisban élünk vele – a testünkből tápláljuk, a testünkkel védjük -, hogy elképzelhetetlen számunkra, hogy egyszer ez a kis csöppség majd iskolába megy, erdei táborozik és nem látjuk napokig… Később eljön a bölcsi/ovi ideje, az elválás könnyes, fájdalmas, mert egy picit megnyúlik az a szoros szalag, ami összeköt minket. De nem szakad el… dehogy szakad! Erősebb az mindennél! És jót tesz neki ez a megnyúlás, mert felkészít az életre… sokszor lesz majd szükség arra, hogy ez a szalag tartson össze minket egymással… Minden korszaknak megvan a maga szépsége… én gyönyörködöm abban, hogy a kis Felícia önálló, hogy egyedi személyiség, hogy mindenkivel barátságos, hogy leveszi a lábukról a felnőtteket, hogy a kicsiket gondosan terelgeti és a nagyoktól tanulni akar, hogy szabad madárka, hogy akkor boldog, ha szabadon szárnyalhat, ha tele van programokkal a napja, ha érte elég élmény, ha tanulhatott új dolgokat és köthetett új barátságokat – önállóan, kis felnőttként a gyerekek társadalmában…

Irány a Hercegnő tábor!

…és álás vagyok az estékért, amiket együtt tölthetünk a kuckónkban elbújva a világ elől a magunk megszokott esti hangulataival, szokásaival, amikor újra egy picit kisbaba és bújik… amikor anya karjaiban alszik el, és apa nyaka köré fonja apró, dundi kezecskéit… Anyának lenni a legszebb dolog a világon… érzem, hogy az évek múlásával tágul az ölelésem, hogy a kislányom ki-beszaladgál kitárt karjaim közt, és hogy ezt a tág ölelést ő így szereti… legyen tág, legyen szellős… adjon szabadságot… de legyen ott, mert szüksége van rá… az én karjaim már örökre így maradnak… tágan ölelve, széttárva felé.

Nagyon tetszett minden korszak eddig… de ez most a kedvencem… csodálatos az élet. Sok a nehézség, de minden gond közepette a családi pillanatainkba kapaszkodom, mert ezek jelentik számomra a világot…

Sakklépések

Már napok óta készülök megírni ezt a bejegyzést, de csak most jutottam hozzá… ha mondjuk három nappal ezelőtt írtam volna meg – amikor először terveztem -, akkor egész más írás kerekedett volna, mint ami most fog… egyébként mindig elkezdődik bennem az adott cikk/poszt, és csak folynak a mondatok, gondolatok egymásba karolva, arra várva, hogy papírra vessem őket… de rendszerint ilyenkor nem vagyok gépközelben és valami egész más zajlik éppen…

Szóval az egész történet lényege ennyi: hiába is számítja ki előre az ember a napokat, hiába tervez, hiába is alakítja ki a lehető legjobban a közeljövőt, az élet mindig közbeszól – ha akarjuk, ha nem. Aztán rajtunk múlik, mennyire vagyunk rugalmasak és mennyire tudunk alkalmazkodni az új feltételekhez, amiket nem mi szabtunk. Ez bizony edzés a javából. És mostani tapasztalataim, illetve számos ilyen váratlan közbeszólás után azt mondhatom: soha nem lehetsz elég felkészült arra, ami következni fog, és sosem lehetsz benne százszázalékig bizonyos, hogy minden úgy lesz, ahogy eltervezted…

Az élet egy sakk játszma. Lépsz valamit, és a körülmények, a helyzetek, a meglepetések meglépik a válaszlépést. És konkrétan lesz4rják, hogy neked az mennyire bonyolítja majd meg az életed és borítja fel az addigi stratégiádat. Két dolgot tehetsz: lehetsz az örök lázadó, a keserű kemény. Te márpedig nem fogadod el az élet folytonos módosításait és nem szerzel be valami extra nagy adag türelmet és rugalmasságot. Maradsz, aki voltál, lépjen mást az élet! Vonja vissza!

De sajna a legritkább esetben teszi és így nem te fogsz nyerni. Puffogthatsz, kesereghetsz és sóhajtozhatsz. Lefelé görbül majd a szád, roskadozol majd a stressz és az élet gondja-baja alatt… de nem lesz jobb.

Vagy lehetsz a másik fajta… ehhez több alázat kell, és igen, talán nem annyira büszke és kemény, mint az előbbi, de talán inkább sikerre visz… először persze sikítasz egyet… megpróbálod felfogni mindazt, ami történt/történik… aztán meg megkeresed a lehetőségeket – mint lyukakat a sajton. Valami kiutat, valami új kaput, amin kimászva az adott helyzetből folytathatod az utadat. Nem mondom, hogy ez könnyű. Dehogy! Rohadt nehéz. De ha már adott egy keresztbehúzás, és tényleg pont sokkal pocsékabb minden, mint ahogy pár nappal azelőtt volt, akkor meg kell csinálni valakinek az újratervezést… ki fogja, ha nem te? Kis ember, az ő kis életének nagy gondjaival…, vagy nagy ember az ő életének még nagyobb bajával… végülis ugyanaz, nem? Mindenképp a hozzáálláshoz lyukadunk ki. Ha megpróbálunk némi türelemhez jutni, lehiggadni, rugalmasságot magunkra öltve újratervezni, még a végén nyerhetünk is!

Csak ugye persze az, hogy nyertünk-e, talán sokára derül ki, utólag. De én szeretek a végsőkig kitartani és szívósan küzdeni – inkább, mint feladni! Van kiért, és van miért… ezért én az utóbbit választottam ezen a héten is – ahogy korábban is mindig. Úgy látszik, az élet észrevette, hogy valamit nagyon jól csinálunk, hogy valamit nagyon szeretnénk, hogy együtt küzdünk, hogy itt a ‘kéz-a-kézben’ működik… és taktikát váltott. Jól áthúzta a számításainkat. De én most is azt mondom: nevetek. Ha még kívül nem is megy, de belül mindenképpen! Mert az nevet, aki utoljára nevet. És azt mondom, hogy ez csak egy újabb lecke, hogy még rugalmasabbak legyünk, hogy még jobban vegyük az akadályokat, hogy még jobban össze tartsunk, hogy még inkább megtervezzük a dolgokat és közben még jobban hagyjuk szabadon az utat, lehetőséget adva a hirtelen változásoknak. És még többet dolgozzunk, még keményebben, még elszántabban az álmainkért…

Most, hogy a lényeget elmondtam – mert szerintem ez a lényeg… ami lecsapódott bennem az elmúlt napok eseményei kapcsán -, azt is elmondom, mi minden történt velünk a színfalak mögött.

Szépen elterveztem előre, hogy meglepem Robit a névnapja alkalmából egy miniszabival a Balatonra, mert nekünk a június eleje mindig családi ünnep… ott a házassági évfordulónk és másnap a névnap… és hát a névnap mellett a házassági évfordulónk épp oly kerek idén, mint az én gömbölyű beachbody-m kerekedő formái… egy évtized együtt… ezt is meg kell ünnepelni. Szóval időben szervezni kezdtük a családi ünnepünket és a három napos miniszabinkat. Ruhát rendeltem a babának, koszorúkat készíttettem a nagy napra, két csokrot köttettem, apa megjavíttatta három hónapja kómában fekvő családi autónkat (aki azért várt a feltámadásra ennyit, mert minden mozgatható anyagi forrásunkat a mesekönyvkiadás és az idei három kiállítás megszervezésére és lebonyolítására fordítottuk), kapott új szívet (azaz számítógépet… de ahogy vittük a kiszerelt számítógépet a szakszervizbe, és egy kis dobozba zárva fogtam a kezemben, pont olyan érzés volt, mintha a szívét vinném a műtétre), még egy szuper fotóst is letöltöttem a netről (egyébként szívesen ajánlom bárkinek, nagyon kedves, rugalmas, és nagyon szép képeket készített!)… szóval felkészültünk erre a hétre. Minden munkát ütemeztünk, előre dolgoztunk…

Aztán jött a hideg zuhany. (De én most is azt mondom: kit érdekel, bármi is történik?! A lényeg, hogy mi jól vagyunk, hogy a családban senkinek ne legyen baja, minden megoldódik, csak egészség legyen… de azért mesélek tovább 😀 )

Kedden mikor bekapcsoltam a táblámat – tudjátok, amivel dolgozom minden nap -, legfontosabb munkaeszközömet és hangszeremet… nem töltött a toll. Azonnal szervíz… javíthatatlan. Tönkrement az aksi benne, egyben van, nem lehet javítani. Régebbi fajta iPad pro, a régi fajta toll jó hozzá. De a táblám sajnos elrepedt egy hónapja… az is váratlan volt, egy egész nap sírdogálást okozva nekem kíméletlenül elrepedt, és vele együtt kicsit meghasadt a szívem is. Törött szárnyú madárkának éreztem magam néhány napig akkor… aztán összeszedtem magam, és egy védő fóliával használtam tovább a törött táblámat (amire egyébként két évet spóroltunk, hogy meg tudjuk venni annak idején). Most meg a toll… szóval hosszabb gondolkodási időnk nem lévén (határidős munkáim miatt) és egyéb választási lehetőség hiányában kellett vennünk egy új táblát. Hogy mi a drága vagy mi a nagy összeg, az relatív. Mindenkinek más… de nekünk bizony egy új iPad pro és hozzá való toll nagy összegnek számít. Amit az ember szorgalmas és kemény munkával összekuporgat, most ismét el kell költeni egy eszközre, ami a munkám feltétele… ezzel dolgozunk, elengedhetetlen… két nap volt, mire befejeződött teljesen az összes adatokon lementése és újra dolgozni tudtam az eszközömmel… ez a tábla egyébként fantasztikus: teljesen más, mint a régebbi modell, de sokkal törékenyebb is. Szóval ha nem lenne elég az eddigi váratlan és nagy mértékű pénzkiadás, azért hogy megőrizzem egy esetleges repedéstől/sérüléstől, körbevédettük egy speciális fóliával, ami tompítja az ütéseket (bár tudjátok… én mint a szemem fényére…!)

Aztán felvirradt a mi napunk. Lecke az élettől… mosolyogni, és a közös múltunkra és jövőnkre nézni a nehézségek helyett… figyeljetek! Nekem nem volt annyira kedvem az ünnepléshez aznap, elhitetitek… és hát Robinak sem… de a nap felkel minden reggel, és ha már megszerveztük, belevágtunk. Délutánra már egész vidámak voltunk, a Piczinke Póniudvar csodás programnak bizonyult… nyugtatta az idegeket, kellemes volt az egész környezet, a kicsikénk imádta. Aztán éjszaka befulladt a babánk. Akinek asztmás a kicsikéje, tudja, ez milyen stresszes és ijesztő. Nem mertük lehúnyni a szemünket, hogy ha gond van, azonnal halljuk és ha kell, szaladjunk az ügyeletre… végül csak reggel mentünk orvoshoz vele – mert bizony én így nem mertem volna eljönni a Balcsira. Kellett hogy lássa orvos, mondjon valamit, hogy jól van-e… de hál’Istennek minden rendben, meg is dicsértek minket, hogy jól alkalmaztuk az inhalálni és elláttak további tanácsokkal az ilyen esetekre… Nem sokat aludtunk éjszaka, fáradtan és kialvatlanul, de mosolyogva hagytuk el az I. Sz. Gyermekkliniikát… és mentünk haza bepakolni – mert hogy előző nap nem jutottunk hozzá, pedig úgy terveztem…

Úton végre… késő délután. Szól a zene, vidámak vagyunk, a kedvenc családi játékunkat játsszuk: mindenki mesél egy régi gyerekkori emléket… persze a négy éves kislányunk meséi a legjobbak:… anya, most én jövök! Amikor kilenc éves voltam, akkor elmentem anyával és apával a Balatonra… 😀 😀

Martonvásárnál Robi úgy érezte, valami nem stimmel a fékkel. Pont hívott telefonon a Papa, és mondtuk neki, hogy nem jó a fék. Mondta, hogy meg kell nézni a fékolajat. Kanyar, benzinkút, minden rendben… még mindig rossz a fék, lassan fog… ez nagyon félelmetes volt! Araszolva mentünk le a Balatonra, nehogy baj legyen, hagytuk, hadd előzzenek, a régi úton mentünk. Féltem, de Robi a legjobb sofőr a világon, nagyon óvatosan vezetett. Megbeszéltük, hogy persze, hogy itt megjavíttatjuk a kocsit, és haza már biztonságosan megyünk, de aztán valahogy…. ha összeszedtük magunkat a tábla után, akkor végre megvesszük életünk első JÓ kocsiját, ami 10 évnél fiatalabb…

Mikor felhívott az unokatesóm, hogy hogy vagyunk és milyen volt az évforduló… hát én csak azt tudtam mondani, hogy az már olyan rég volt…! (Pedig csak egy nap telt el azóta) Mert hogy tényleg annyi mindent történik folyamatosan… hogy én csak kapkodom a fejem. És eközben rajzolok, rajzolok és rajzolok. De hát ezt mondtam az elején… Robival erről beszélgettünk az utóbbi napokban… hogy az élet zajlik, folyamatosan változik, és ami tegnap volt, az elmúlt, az már csak a múlt… nem lehet keseregni rajta, menni kell tovább… mert a jövő előttünk felfedezésre vár.

És hogy most mi van?

Kibéreltünk egy apartmant. Hát nagyon picike. Még a lakásunknál is kisebb, mint amiben otthon lakunk – pedig az is olyan csöpp, hogy egy nagy családi autó mellett egy nagy családi otthonra is vágyunk ám -, de kert van… és süt a nap. És itt csicsereg a babánk mellettünk. Dolgozunk. De majd lemegyünk fürdeni is. És az új táblán írom a blogot nektek, új tokkal, billentyűzettel. Érdekes volt ez a hét… érdekes, mi minden kavargott bennem, miközben minden nap győzött a kötelességtudat és a kitartás…

Amikor azt érezném, hogy mindent előlről kell kezdeni, már azonnal tudom, hogy ez nem is igaz! Itt vagyok szerető családom körében, egészséges, szép kislányunk van, 12 éve szeretjük egymást, itt vagytok ti, szeretlek titeket és szerettek minket… olyan sokan ismertek már országszerte… gyakorlatilag szinte minden nap megismer valaki az utcán, boltban, különböző helyeken… annyira megható ez nekem, mosolyogtok, köszöntök, árad felém a szeretet. Várjatok a rajzaimat minden nap… csodálatosak vagytok, én pedig igyekszem visszasugározni nektek mindezt a sok szeretetet és támogatást, amit kapok tőletek. Itt voltunk, itt vagyunk, itt leszünk. Tele vagyunk álmokkal, tervekkel, új mesekönyveket írok (kettő előkészületben), rajzfilmet szeretnék, kiállításokat, és még oly sok mindent a ti örömötökre. Folytatom a munkát, és hiszek abban, hogy visszaadja nekünk az élet mindazt, ami most még/vagy ismét hiányzik…

milliószor puszillak titeket!!!!!!!! A ti Esztitek.

Október májusban

Ülünk egy kiülős kajáldában, és beszélgetünk. Nem annyira májusi az idő, inkább olyan októberi. Nyirkos, nyálkás, esős, szürke, hűvös… kell a kardigán meg a sál is. A babán pulcsi és még két kis kabátka is elfér… De nem zavar ez az idő. Kicsit jobb lenne a napsütés, de a lelkemben süt a nap. Azt kérdezitek sokan, hogy honnan ez a pozitív életérzés? Ez a sok mosoly, ez a boldogság minden nap? A válaszom több rétegből tevődik össze: először is nekem sincs minden nap ennyire jó kedvem… sok könny is van a háttérben, amikről nem tud a világ. De hát mind így vagyunk ezzel. A párnánkba sírunk, amikor fáj vagy nehéz valami, és olykor erről beszélünk is, hogy könnyebb legyen utána… de amikor örülünk… hát akkor szikrázik minden, és tényleg a bánatfelhők messze szállnak. Aki látja, mi zajlik az oldalaimon, mi munka került ki az utóbbi háromnegyed évben a kezünk alól és milyen tudatosan és szorgalmasan, fáradhatatlanul építjük az Eszti Berzsán Illustrationst, az gondolhatja, sejtheti, hogy bizony a nehézségeket is együtt küzdjük le, és van abból is bőven. Tehát nem minden nap van a felhőtlen jó kedv, ahogy az időjárás is változékony… de minden nap ott a mosoly a szívemben. Ezt érzitek szerintem! Hogy nekem a szívem mosolyog. De hát miért? Hogyhogy? Jaaaj… hát annyira közhelyes a válaszom és lehet, már uncsi is… annak aki ezt többször hallotta. De küldetésemnek érzem, hogy mondjam, mert én ebben hiszek, és engem már nem egyszer tartott életben ez: a hála. Hálásnak lenni mindenért, minden pillanatért, amit átélhetünk, amit megélhetünk. És örülni a jó dolgoknak, hogy most minden jó… hogy itt vannak velünk azok, akiket szeretünk. Lehet, furi amit most mondok… de fogalmazhatunk így is, hogy a ‘hála’ kicsit megfoghatatlan misztikuma érthetőbb legyen: lehetne rosszabb is, és milyen jó, hogy legalább ez meg az megadatott, legalább boldogság, egészség van…stb. Mindig észrevenni, mi a jó egy adott helyzetben. Ez egy olyan gondolatmenet, amit ha mélyen beengedsz az ereidbe, a tüdődbe, akkor a szervezetedet át fogja járni, és már egy idő után természetes lesz, hogy így gondolkodsz. Észre sem fogod venni, és a szíved még a fájdalmas, rossz napokon is mosolyogni fog belül. Ott, ahol senki nem látja… de mindneki érezni fogja, hogy béke van.

Lehet, hogy most ki vannak az idegeid, hogy kéne már egy kis szabadidő, mert szétrobban a fejed… de miért? Mert van munkád! És ez tök jó, biztonságban vagy, megvan a helyed a világban. Lehet, hogy nehéz a munkahelyen a légkör, és vannak bosszantó kollégák is, sőt, valami olyanért hibáztatnak, amiről nem tehetsz… mert simán vannak ilyen helyzetek, de ebben is meg lehet találni valami apró jót. Például engem gyakran a nagyon nehéz helyzetek indítottak el egy másik irányba. Lehet, hogy egy ilyen nehezebb szitu fog kimozdìtani egy sokkal jobb jövő felé… Az Eszti Berzsán Illustrations is egy hihetetlenül nehéz és fájó élethelyzetben kezdődött, ahogy olyan sok más jó dolog is az életemben.

Valahogy azt látom utólag visszatekintve, hogy a rossz helyzetekből is jó dolgok tudnak származni, kérdés, hogy mennyire akarjuk a jót és mennyire akarjuk a változást… erről akár sok bejegyzést is lehetne írni.. szóval ezért a derü! És ezért a mosoly. A lendület… valahonnan mélyről, belülről fakad nálam.

És hát Felìcia. Az én kis Felìciám… Ez a kislány…. gyerekek! Ez a kislány egy álom. Hogy lehetnék negatív, hogy hagynám, hogy lehúzzon a depi, az élet szürkesége, hogy befesse a lelkem szürkére… ha itt a napfény? Figyeljetek! Elég egy mosoly, és elfelejtek mindent. Pedig tudjuk, hogy az élet tényleg nem minden pillanatban napfény, szánsájn, heppinessz!!! Főleg amikor az ember a kifizetnivalókra meg a megoldani való feladatokra gondol… Van tényleg ezer gond… és én soha nem fogom azt mondani, hogy vattacukor és barbimosoly minden….dehogy! De a gyermekek mosolya, élet vidámsága, szeretete, őszinte tisztasága egy olyan kis vidám csónak, ami fenntart a szomorúság tengerén… elringatózunk az élet tengerén… és belefeledkezünk a játékba és a gyermekkor aranyló boldogságába.

Olyan sok mindent átéltünk már együtt Robival a közös életünk folyamán (ó, ha én azt elmesélném…) , hogy tudom, hiába is várunk egy olyan időszakra, amikor nem lesz nehézség…. az élet egy végetnemérő kaland, vannak mély völgyei, magas hegyei, és amig élünk és levegőt veszünk, mindig lesznek nehézségek. Mindig mondom Robinak, hogy a nehézségek és problémák maguk az élet. Mert az élet zajlik. Már ő is tudja… Nincs szélcsend, nincs teljes nyugalom, nincs olyan, hogy elengeded magad, hátradőlsz és azt mondod: na akkor most megérkeztem, innentől nincs semmi gond, nincs nehézség és slussz-passz, a légüres boldog tér van. Dehogy! A nirvánára még várni kell!!!!!

Nem! Az élet kőkemény küzdelem. Szóval én soha nem fogom azt mondani, hogy csak mosolyogjatok, és minden oké lesz. Én azt mondom, hogy a nagy hullámok fölött lássatok át. Lássátok meg a napfény játékát a vizen. Vegyétek észre a nagy kupac sárga csekk közt lapuló rajzocskát… a gyermeketek keze munkáját. Egy pillanatra hagyjátok, hogy megálljon az idő, amikor átkarol a szerelmetek… és engedjétek, hogy az a gondolat átmelengesse belülről a lelketeket, hogy milyen csodálatos, hogy akkor, azon a szép napon egymásra találtatok és ennyi éve együtt vagytok.

Azt hiszem egyébként, hogy minden túlzás nélkül mi hárman ennek a fajta életmódnak kezdünk a művészeivé válni… csak úgy, ahogy a ‘bárhol és bármikor tudok dolgozni’ életmódnak is… D 😀

Szóval én most ennek az időnek is örülök… jó nekifutni a nehéz időszakoknak, izgalmas benne lenni, csodálatos végrehajtani a kitűzött feladatokat, és valami eszméletlenül jó érzés befejezni és sikeresen zárni! Együtt ünnepelni, családi ünnepeket csinálni…

Most ez jön… jövő héten ünnepeljük a 10. házassági évfordulónkat. Már várom, majd mesélek… sok puszi, Eszti.

Négy nap Párizsban 4.

Az utolsó nap reggele Párizsban kicsit nosztalgikusan indult… én máris búcsúztam a szobától, az ablakban pizsiben utoljára néztük az ébredő várost a babával… kicsit borús volt az idő. Aztán lementünk megenni az utolsó reggelit… na jó! Nem lehet ilyen szomorkás az utolsó bejegyzésem! Sőt… a legboldogabb lesz, mert ennél nagyobb öröm még nem ért minket családilag, hogy egy ekkora miniszabit külföldön tölthessünk együtt… és repülővel utazzunk oda… szóval akkor vágjunk bele újra…! Ennek kell a legboldogabb bejegyzésnek lennie. Tehát…

Az utolsó nap reggele Párizsban kicsit borongósabban indult – már ami az időjárást illeti. Reggeli után gyorsan összepakoltunk a szobában… – hihetetlen, hogy négy nap alatt mennyire szét tudjuk pakolni még azt a kevés cuccot is, ami a szabványbőröndjeinkbe belefért, és mennyi szemetet gyártottunk. De hárman együtt pikk-pakk rendet vágtunk, még egy utolsó ellenőrzés, nem hagytunk-e valami fontosat az ágyon, ágy alatt, szekrény mögött… és zártuk az ajtót. Lekameráztuk a csigalépcsőnket – amit már háromszor másztunk meg tökfáradtan egy-egy csodás nap után -, hogy megmaradjon az emlék örökre. Aztán lehurcibáltuk a bőröndöket a recepcióra, ahol szerencsére megőrizték nekünk a repülő indulásáig, így nem kellett a városnéző sétánkra magunkkal gurítgatni őket – annál is jobb, mivel az egyik bőröndünk kihúzó szára elromlott az utazás elején, így idefelé is végig kézben kellett cipelni, ami nem volt valami egyszerű feladat…

Az utolsó nap menetrendjét már előző este megterveztük az alvó babánk mellett suttogva az ágyikónkban, nézegettük a térképet, bejelöltük a reptérre vezető pontos útvonalat is. Aznapra a Montmartre-ot terveztük, mivel nagyon közel volt az otthonunkhoz a Sacré-Coeur, néhány utcára laktunk tőle. Ez volt a legkézenfekvőbb, hogy az utolsó napra valami olyan sétát tervezzünk, ami nem olyan hatalmas, le lehet ülni közben, ha már elfáradtunk, és hamar visszaérünk a csomagokért a szállásra, hogy le ne késsük a repülőt… ne kelljen átbumlizni az egész városon hatalmas távolságokat megtéve. Nagyon okos volt az ötlet, tökéletesen bevált… és imádtuk, hogy ez egy lazítós nap volt. Az idő kiderült, szépen sütött a nap, le is kerültek rólunk a kabátok séta közben. Elindultunk felfelé a hegyre, gyönyörűek voltak a házak, az utcák, a lámpák, minden olyan volt, mintha egy tökéletes tündérmese illusztrációja volna… A Sacré-Coeur felé sétálva az utca bal oldalán hopp… megpillantottunk egy picike parkot. Olyan apró volt és olyan hívogató, hogy mindhárman úgy éreztük, muszáj bemennünk megnézni. A kis kapu nyitva volt. Ez egy kis kutyás park volt, ide jártak a helyiek kutyázni, sétáltatni. Olyan cuki hely volt, hogy legszívesebben hazarepítettem volna magunkkal 😀 Leültünk az egyik kis padocskára, napoztunk egy kicsit. A parkban megállt az idő. Újra 16-nak éreztem magam, Robira néztem, ahogy ott állt a hátfényben és a babát figyelte, ahogy épp egy helyi kutyussal barátkozik a zöld fűben… és arra gondoltam, hogy ez most a tökéletesség. Hogy itt tényleg elfelejtheti az ember minden gondját, baját… és hogy én vagyok a világon a legszerencsésebb, mert ilyen utitársam van az életben…

A kertben összebarátkoztunk egy feltűnően jóvágású, kifejezetten vékony testalkatú, őszes, formára nyírt szakállú, roppant stílusos gazdival, aki épp Marcelle nevű két éves, fekete-fehér foltos kiskutyáját sétáltatta. Fekete kemény kalap, elegáns sötétszürke, rövid szövetkabát, piros selyem sál, fekete csőszárú nadrág, fehér tornacipő, napszemüveg… aaaah! Nagyon jól nézett ki! Ahogy beszélgetni kezdtünk, szent meggyőződésem volt, hogy biztosan angol, olyan tökéletes brit kiejtése volt, és anyanyelvi szinten társalgott angolul. Aztán kiderült, hogy francia, csak épp ez a munkája, angolt oktat nagy cégek munkatársainak. Nagyon vicces, jó kedélyű figura volt, sokat poénkodott, engedte a babának is hogy kutyázzon, simizze, dögönyözze a kutyust… beszélgettünk mindenről: milyen az élet Párizsban, milyen az élet a kutyussal, a ruháiról – mivel iszonyatosan jól nézett ki, nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá, stylistként dolgozik-e esetleg, vagy a divat szakmában van-e… mire ő nevetve hárította a kérdést, hogy dehogy is… ez csak a kutysétáltatós ruhája. Mondom, olyan szépen sütött a nap, olyan jót beszélgettünk, olyan jó volt a társaság, hogy észre se vettük, hogy elröppent egy egész óra. Ideje volt indulni, hogy még láthassuk a Sacré-Coeur-t is, meg a művészeket a művészek terén…

Nem voltunk már messze, néhány utcányi séta, és elértük a Montmartre tetejét. Tele volt árusokkal – mindenféle párizsi szuvenírt lehetett venni, francia sapka, Eiffel torony mintás táskák, sálak, mini Eiffel tornyok minden mennyiségben, színben és fazonban, hűtőmágnesek, képeslapok, mini műanyag macaronos kulcstartók… és volt egy csomó kiülős kávézó. Nem volt meglepetés, mivel ugye Párizs tele van kiülős helyekkel, de tényleg! De hát itt fönn még hívogatóbbak voltak ezek a helyek a napfényben, a hely romantikus hangulatától ölelve…

Végigsétáltunk a művészek terén, ahol megszámlálhatatlanul sok portrérajzoló üldögélt vendégre várva, vagy portrézott épp, esetleg sétálgatott kezében táblával és ceruzával leszólítgatva a turistákat – köztük minket is… Voltak jobbak, voltak kevésbé jó rajzosok és voltak egyenesen rossz rajzolók (bármiféle sértő szándék nélkül, csak a szakmai véleményemet írom most). De mindenkinek volt vendége, úgy látszott, mindenkinek megéri ott lenni egész nap, mert csak jön egy-két turiszt, aztán beül egy kép erejéig… meg hát olyan módszereket alkalmaznak a vendégfogásra, ami hogy is mondjam… hát nekem kicsit szokatlan volt!

A baba persze ismét a legfennköltebb pillanatban érezte úgy, hogy nem bírja tovább a sétát – pedig az előző három naphoz képest sokkal kevesebbet mentünk…, de hát a fáradtság bizony összeadódik, és teljesen érthető, hogy a kicsi lábak már követelték a pihenést, a kicsi gyomor követelte az otthoni piros szörpöt (Párizsban mi nem találtunk sehol higítható szörpit… szóval maradt a kis jeges tea vagy a víz), és a kis lelke igényelte a nyugalmat egy kávézó békéjében öldögélve…

Beültünk hát egy kávézóba, ahonnan szépen láttuk a művészek terét, és kilátásunk volt a városra is. Gyönyörűen sütött a nap, nem kellett a kabát, sapka, sál és hozta is a jól öltözött francia pincér fiú az almalevet, kávét nekünk. Nem telt bele sok idő, épp csak belekortyoltunk az italunkba, egy testes galamb szállt egy néhány centire a fejünk fölött… ahhhh… elég rossz érzés volt, és hirtelen is történt, nem voltunk felkészülve arra, hogy bizony a kávézó ajtaja fölött lakik egy egész galamb kolónia. Ezek a madarak ki-be repkedtek a napfényernyő alatt. A pincéreket ez egyáltalán nem zavarta… annál inkább zavart ez minket, mert pont fölöttünk fészkeltek. Féltem, nehogy letojjanak minket. Egyszer-egyszer a legkövérebb madár ki is fordította a fenekét Robi fölött, én meg rikkantottam, hogy húzódjon arrébb, nehogy jöjjön az égi áldomás… 😀

A baba applikációzott, pihentettük, mi beszélgettünk, szívtuk be a francia délután hangulatát… nagyon jó volt! Tényleg, eszméletlen jó… ahogy most írom, máris visszavágyom oda… kéne még nekem ebből a légkörből, annyira megtaláltuk ott magunkat.

Hármunkról készült ez a papír sziluett kép. Először csak a babáról készítette egy sziluett vágó művész ott a kávézóban, a Montmartre-on. Ahogy a baba itta az almalevét, odaállt mellé egy magas, szikár, első látásra hajléktalannak kinéző művész, és kivágta anélkül, hogy kértük volna. Bámulatos, ahogy elkapta az orra vonalát, a száját, az állát… végül megvettük tőle. De tényleg nem akartunk már semmire költeni, mert igyekeztünk az egész utazás alatt minimális költséget csinálni, hiszen így is ez volt eddig a legdrágább szülinapi ajándékom… erre pár perc múlva oda állt mellénk egy másik sziluett művész, És hiába mondtuk neki, hogy nem fogjuk tudni megvenni mert már nem szándékozunk pénzt kiadni, mindjárt indul a repülőnk… csak erősködött, hogy ő megcsinálja és reprezentálja nekünk, hogy mennyire jól tud vágni, mert ő profi… kb. 8 perc alatt kivágta mind a kettőnk sziluettjét egyetlen papírból, Elképesztő volt amikor megláttuk, hogy mennyire hasonlít ránk… A hajpántomat, a fülbevalómat és még a medálomat is belevágta a képbe. Aztán természetesen odarakta elénk és mondta, hogy mennyibe kerül. Ha négyszer nem mondtuk el, hogy nem szeretnénk most ilyet, akkor egyszer sem… végül amikor mondtuk, hogy mi nem kértük és nagyon nagyon tetszik, és fantasztikusan ügyes, de köszönjük most ezt nem terveztük megvásárolni 20 €-ért, akkor azt mondta, hogy ha nem fizettek, oké, akkor is itthagyom nektek, és látszott rajta hogy egy kicsit megsértődve állt tovább egy másik asztalhoz. Pedig nekem nagyon szimpatikus volt és elég jól el is beszélgettünk… Amit csinált, az pedig egyenesen fantasztikus, tényleg!!! De észrevettük, hogy itt ez a divat a művészek között, hogy akkor is lerajzolnak ha nem akarod, aztán kényszerítenek, hogy fizesd ki… legalábbis kellemetlen helyzetbe hoznak… majd teljesen megsértődve hagynak ott leforrázva.

Robi csak beszaladt fizteni a kávézóba, azalatt két művészt sikerült vérig sértenem azzal, hogy mondtam: köszönöm nem kérek portrét, mert már indulunk haza… Tényleg megsértődnek, de nagyon, és csak addig kedvesek, amíg remény van egy munkára. Érdekes tapasztalat volt, az már biztos!! Úgy terveztem, hogy én is rajzolok majd egy kicsit a Montmartre-on, de nem olyan volt a helyzet. Hatalmas volt a tömeg… és a babánk is már nagyon fáradt volt a negyedik nap végére. De egy kis hős, mert végig gyalogolta velünk az egész utat. Meg hát… én amúgy is rajzolok nektek minden nap! És nem sértődöm ám meg olyan könnyen, mint a Monmartre-művészek… 😀

Eltelt az idő, lassan indulnunk kellett vissza, de még elsétáltunk a Sacré-Coeur-hoz is, fotózkodtunk a rengeteg turista között, megnéztük a kis sétavonatot, megcsodáltuk az eszméletlen kilátást a városra. A babának nagyon tetszettek a szerelem-lakatok, amiket százával lakatoltak oda a turisták a korlátra.




A Hotel Coulaincourt felé sétálva még jó pár házba beleszerettünk, lefényképeztük a legszebbeket. Olyan erkélyeket láttunk, amiket azonnal elfogadtunk volna sajátnak! Nem titok, hogy a mi álmunk egy erkélyes, tágas, amerikai konyhás, több szobás családi otthon… egy saját! Nem albérlet… nekünk nagyon fontos az élettér, és szeretnénk erkélyt, ha egy mód van rá. Nem csak tárolásra használnánk 😀 ahogy sokszor látjuk itt Budapesten a lakások erkélyeit, hogy létrát, és mindenféle egyéb eszközt tárolnak rajta, és látszik, hogy nincs “emberi” használatban… neeeem! Mi bizony nagyon hangulatoznánk az erkélyünkön! Egy pohár bor… benn alszik a baba, nyári este, csillagos, tiszta égbolt, lágy zene, laptop-on megy egy jó film, lábak fel az erkélykorlátra, hátradőlni a kényelmes székekben és beszélgetni, megnyugodni az élet gondjától, bajától… nekünk ezt jelentené egy erkély. És ezért imádtuk annyira, hogy Párizsban tényleg minden lakásnak volt erkélye…

A hotelben kivettük a csomagokat, elbúcsúztunk a recepciós lánytól, és a lépcsőkön lehurcolkodva a metró felé vettük az irányt. A metró lejáró előtt minden nap találkoztunk egy indiai bácsival, aki kis kempingasztalkára kipakolva árulta a gyümölcseit. A babának minden nap vettünk egy banánt 50 euro centért. A búcsú napján a baba ismét szólt, hogy anya, kérem a banánomat… már vettük is elő az aprót, de a bácsi a baba kezébe nyomta a banánt, és azt mondta: “It is just for you” csak úgy, ajándékba… Robi megköszönte mosolyogva, de a bácsi ismét megerősítette: “not for you, for the baby!” Nagyot mosolyogtunk rajta utólag… mit gondolt?! Hogy megesszük a babánk elől? 😀 nem is maradt belőle egy falat sem, Felícia úgy beburkolta a finom banánkáját, mire odaértünk a ticket office-hoz jegyet venni 😀 De aztán megjegyeztük, amit mindig is mondunk: hogy a babánk tényleg mindenkit levesz a lábáról kivétel nélkül, mert van benne valami eredendő kedvesség és szeretet, amivel az emberek felé közelít, még akkor is érezni lehet, ha nem beszéli a nyelvet… itthon is látjuk ezt az ide érkező turistákkal és külföldön is láttuk, amikor mi voltunk a turisták. Szóval tényleg, kivéltel nélkül mindenki megszereti és kedvez neki, megajándékozza… és ez anyaként egyébként nagyon jó érzés ám! 😀 😀

Hamar elrepített minket a metró, meg a másik metró, meg az RER (ejtsd: ER-Ü-ER) a reptérre. Végig tömeg volt a vonatokon, hatalmas tömeg, leírhatatlanul nagy tömeg. Az emberek fürtökben lógtak egymáson, a metró ajtaja alig tudott bezáródni. Volt, hogy két metrót is elengedtünk, mire fel mertük préselni magunkat a harmadikra. Féltettem a babát. Olyan csöpp… az emberek meg annyira csak magukkal voltak elfoglalva… tényleg mindenki taszigálta egymást. Volt ott egy jó pár közlekedés-irányító ember – nők-férfiak – piros mellényben, sapkában, akik terelgették a hatalmas -metróból kiömlő és oda betolakodó – tömeget. Az egyikőjük tanácsolta, hogy várjunk egy üresebb vonatot… és vigyázzunk az értékeinkre. Nagyon sok rossz arcú ember volt a tömegben. Némelyik egyenesen félelmetes volt. És persze mondanom sem kell, hogy zömmel fekete a lakosság. Ez még négy nap után is furcsa volt, bár már kezdtünk teljesen hozzászokni.

Az RER (ejtsd: ER-Ü-ER) egy órás menetidővel vitt minket egyenesen a 2-es Airport-ra. De végig álltuk az utat, mert nem volt hely. Elég fárasztó volt, közben fogtuk a babát és a csomagokat, meg vigyáztunk az értékeinkre, nehogy úgy járjunk, mint több turista is, akikkel beszéltünk, hogy ellopták az egész pénztárcájukat, minden iratukkal. Szerencsére mi ezt megúsztuk, de olyan áron, hogy iszonyatosan figyeltünk erre végig, fogtuk kézben a cuccokat, és szorítottuk magunkhoz a táskákat… de hát csak így lehet!!!

A reptéren a babának pisilni kellett, Robi intézte, mivel ő úgyis akart menni vécére, én meg vigyáztam a három bőröndre, a kabátokra, a laptop és tablet táskára, hogy ne kelljen lecipelni a lépcsőkön mindent. Ezt elintéztük… legalább nem a repülőn és nem úgy, mint idefelé, amikor a baba akkor jelentette be, hogy pisilnie kell, amikor épp már a repülőbe szálltunk be…!!!! Akkor visszafordultunk, és elvittem a szárazföldön még a vécére (mert közben odasúgta, hogy nem csak pisilni…. ahhhhh… hogy ez mindig a legjobbkor történik 😀 😀 én ezt nem értem 😀 )

A visszafelé tartó repülő út nekem valahogy hosszabbnak tűnt. Már többször kérdezgettem Robit, hogy szerinte még mennyi idő mire landolunk… nem szerettem a magasban lenni, sötét is volt, valahogy melegebb is volt, nem volt annyira jó a levegő és rázott is a repülő – sokkal jobban, mint odafelé. A baba nyugodtabb volt, mint odafelé, szépen játszott a telefonomon, rajzoltunk a tableten, meséltem neki, evett egy kis ropit, ivott narancslét… végre megérkeztünk. A landolást viszont meg se éreztük, nem fájt a fülünk sem, nem dugult be, és már hipp-hopp a földön gurultunk… Magyarországon! Imádtam Párizst, meg minden… de azért az az érzés, amikor először megláttam egy magyar feliratot a reptéren… azért nagyon nagyon jó érzés volt, olyan megnyugtató…. 😀 persze, szerintem már tudjátok, mi következik… ahogy kiérkeztünk a Liszt Ferenc reptér aulájába (hogy én még mindig Ferihegyet akarok mondani… és nem tudom, hogy csak nekem tűnik-e úgy, hogy az, hogy Ferihegyből Liszt Ferenc lett, az pont olyan, mintha eddig Liszt Ferencet becézgettük volna Ferinek… nem tudom 😀 😀 ), a baba elkeseredett. Este 11 is elmúlt, nagyon nagyon fáradt volt. Már semmi nem nyugtatta meg. Még az sem, hogy ölbe vettem, cipeltem, hozzám bújt… semmi nem használt. Haza akart érni, és nagyon nagyon sírt. Nem érdekli ilyenkor a kicsi gyerekeket, hogy ki van körülöttük, kik figyelik őket, mit gondolnak róluk… ők bizony sírnak, ha sírni kell. Felícia pont ilyen, nem kell félteni, ha az érzelmek kifejezéséről van szó, ő bizony teljesít! 😀 Nagyon sírt, én meg annyira szerettem volna segíteni rajta, de jól tudom én, hogy ilyenkor már csak a puha ágyikója és a kis alvós párnái segítenek, semmi más. Még tíz percet kellett várni az előre megrendelt MiniBud transzfer buszunk érkezéséig. A 125-ös busszal jöttünk be. Amikor kiírták, hogy megjött, már siettünk is ki a reptér aula elé a síró babánkkal és a táskákkal. A busszal rajtunk kívül mások is utaztak, egy idős nő és a párja, egy idős férfi – nem magyarok, és egy másik lány. A lány előre ült, az idős házaspár pedig hátra ült hozzánk. A baba vígasztalhatatlanul sírt. Míg Robi bepakolta a táskákat a sofőrrel, addig a nő egy olyan kérdésfélét intézett hozzám, amit azóta sem értek… azt kérdezte angolul: Szerintem ez a sírás majd a buszban csitulni fog? Értetlenül néztem rá egy rövid pillanatig a zokogó babámmal a kezemben a buszbaszállás előtt… Mondtam neki, hogy hát nem tudom, nagyon fáradt a baba, lehet, hogy még fog sírni… hiszen repültünk is és elég késő van… erre azt mondta: oké, csak hát én is fáradt vagyok…! Azzal beszállt elénk a buszba. Én csak néztem, hogy ezt hogy értette… de nem szóltam semmit, nem szoktam visszaszólni, inkább hagyom a hangulatot úgy, ahogy van, és magunkkal törődöm ilyen helyzetekben, meg hát ott sírt a babám. Mikor beszállt Robi, megemlítettem neki, hogy mit mondott ez a hölgy…hát Robi nagyon dühös lett, hogy egy felnőtt, nagymama korú nő hogy kérdezhet ilyet… és hogy várhatja el, hogy csitítsuk el a babát fél 12-kor úgy, hogy ez igazából egy rajtunk kívül álló történés, nem lehet mit csinálni, ha már ilyen fáradt egy gyerek, mert ez nem hiszti!!!!

Aztán az anyai varázsom megint győzött a sírás felett. Magamhoz öleltem a buszban, simogattam az arcát – ez mindig hatásos! Meséltem neki Piroska és a farkast, ez most a kedvenc meséje, ezt rajzoltuk a repülőben is hazafelé… és ezt játszottuk el együtt még Párizs előtt az egyik kedvenc játszóházunkban hármasban… szóval ez a mese bevált. Elalult rá a baba, csak azt vettem észre, hogy hangosan szuszog. A hölgy is meghallotta előttünk a buszban, és elégedetten mosolyogva hátrafordult. Ha én nem mosolygok vissza valakire, az már rosszat jelent… most valahogy nem tudtam rámosolyogni… persze azért úgy csináltam… de csak halványan… 😀 😀 😀

Végre befordultunk az utcánkba. Otthon – édes otthon!!!! Csomagok ki a raktérből, gyerek a kézbe, cuccok a liftbe, és irány haza.

Itthon mindent rendben találtunk, pont úgy, ahogy hagytuk. Jó érzés volt a saját ágyunkban aludni egy ekkora kaland után. Letettük a babát az ágyra, levetkőztettük, ő ebből semmit nem érzett, aludt, mint a bunda. Mi is mellé bújtunk, nagyon-nagyon fáradtak voltunk, így öt percen belül már az igazak álmát aludtuk… és mindhárman valami egészen új kalandról álmodtunk…

Négy nap Párizsban 3.

A harmadik nap reggelén fáradtabban ébredtünk, mint a korábbi két napon. Aznap volt a szülinapom. Robi úgy ébresztett, hogy megpuszilgatta az arcom, és a fülembe súgta: boldog szülinapot, babám! Boldog voltam… nem éreztem, hogy ez a nap más lenne, mint a többi, mint ahogy általában érezni szoktam a szülinapjaimkor… mert már két napja annyira ünnepi és más volt minden…! Egy csoda ez az egész!!!!

De fáradt voltam és úgy éreztem, egy másik nap sokkal alkalmasabb lenne az egész napos Disneyland-i sétára, de hát nem volt választásunk, ez volt az utolsó előtti napunk, illetve az utolsó teljes napunk, hiszen a következő napon, csütörtökön már délután négykor el kell majd indulnunk a reptérre, hogy időben kiérjünk. A babánk nagyon izgatottan ébredt, reggel az első szava az volt, hogy ‘Disneylaaaaand….’, és bele is kezdett az ágyon ugrálás boldog ritusába, amit itthon is akkor végez, amikor belül repes a boldogságtól, és ezt máshogy nem is tudja kifejezni. Ugrálás közben a következő szöveget kántálja egész szobát beragyogó mosolyával: ‘Vég-re-bó-dog-vaaaa-gyooook, vég-re-bó-dog-vaaaa-gyooook….!’

A szállodai szobánk francia ablakát kitártam és kikönyököltem a kovácsoltvas korlátra. Friss és csípős volt a párizsi reggel, de sütött a nap. Szinte hívogatott… én pedig nem álltam ellen. Összekaptuk magunkat, és lementünk gyorsan reggelizni. Még épp időben, fél tízre értünk le, az utolsó pillanatban. Ekkor még kiadták a reggelit, aztán bezárt a konyha, de a helységet továbbra is lehetett használni, akár egész nap lehetett ott enni-inni, beszélgetni, netezni, stb… Elmajszoltuk a müzlinket, megittuk a narancslevünket, szalvétába hajtogattuk a croissant-jainkat (azokat az isteni finomakat), és fellépcsőztünk a szobánkba, hogy felkészüljünk életünk nagy útjára. Felícia eredetileg egy gyönyörű zöld tüllszoknyás egyberuhát szeretett volna felavatni Disneyland-ben, de sajnos egy váratlan reggeli joghurt-öntős-kortyolás és anya egy pillanatra való másfelé figyelése következtében az egész ruhán végigfolyt a joghurt… így újraterveztük a toalettet… B-tervként előkerültek a bőröndből a baba Disneyland-es ruhái: a rózsaszín habos tüllszoknyája, a csillogó Minnie-feliratos leggings és a Minnie mintás kapucnis pulcsika. Hozzá a fekete lakkcipő és a fekete kis elegáns kabátja… kész magazinbaba! És ráadásul tudja is viselni a ráadott ruhákat… sőt, sokszor ő maga válogatja, párosítja össze a különböző darabokat… már most stílusos, imádom! És nem mellesleg szeretem jól öltöztetni, mert ugye hát szeretem, ha a szememnek kedves a kompozíció, amit nézek rajta… 😀

Minden reggel térképekkel felszerelkezve indultunk útnak, így aznap sem volt másképp. A szállodából kilépve az utcán bogarásztuk, merre kell induljunk, melyik irányú metróra kell majd szállni és hol kell majd átszállni a RER-re (amit franciául ER – Ü – ER-nek ejtenek, és ami egy vonat, mely kirepít minket a városból egészen Disneylandig, körülbelül egy Budapest-Gödöllő távolságot fogunk majd a vonattal megtenni). Felícia annyira megszokta, hogy minden metró járatban levő nagy térképnél megállunk kicsit, hogy megbizonyosodjunk, jó felé tartunk-e a föld alatt, hogy aznap már akkor is megállított engem és húzott az aktuális térképhez, ami mellett elhaladtunk, ha nem akartunk megállni: ‘Anyaaaa, tudod… meg kell nézni!’

Disneyland-be három átszállással jutottunk el. Először a mi metrónkkal, ami a Lamarc-ról megy, aztán egy megállót egy másikkal az Operától (itt egy kicsit elkavarodtunk, mert bárhogy is figyeltünk, koncentráltunk – amiben egyébként estére duplán el lehet fáradni -, a másik irányba tartó metró felé indultunk), és végül kikötöttünk a hatalmas RER megállórendszerben jó mélyen, vagy 50 méterrel a föld alatt. Minden metró kicsit lejjebb volt az előzőnél, ugyanis itt szintek vannak egymás alatt-fölött, úgy futnak a metró vonalak. Csak az tűnt fel, hogy megint lefelé kell menni, hol hagyományos lépcsőkön, hol mozgólépcsőn – mert ilyen mélyen már megjelent egy-két szakaszon a mozgólépcsőzés is. ‘Még mindig lefelé megyünk?’-kérdeztük egymástól… és ebben a földalatti vakond-mélységben megláttuk az első lepukkantabb részeket is, csúnya, nagy beázásokat, kilógó hatalmas csőrendszereket… korábban nem tudtam róla, hogy a bezártság (a repülőn) vagy a mélység (itt a föld alatt) ilyen nyomasztóan tud rám hatni… de most már ezt is tudom…

Meglepő volt látni, hogy a párizsiak tényleg félig a föld alatt élnek, mert ha el akarnak jutni A-ból B-be időben, akkor egyetlen esélyük, hogy a metróvonalakat használják. Ennek megfelelően a legmélyebb szinten is elegáns boltok vannak ékszerekkel, órákkal, utcazenészek zenélnek gitárral, félplayback-kel, és csoki és üdítőautomatákból lehet finomságokhoz jutni, igaz a magyar pénztárcának igen borsos áron… Párizsi tartózkodásunk alatt a baba két alkalommal kapott egy kis fél literes teát az automatából 3-3 euróért, de hát nem lehetett mit csinálni, néha muszáj volt megvenni egy nagyon fáradt és szomjas babának azt az italt, ami először az utunkba került, amikor már a víz elfogyott…

Az RER állomáson kivetítőkön lehet követni, melyik irányba tartó vonat érkezik épp, és bizony nem szabad bármelyikre felszállni még akkor sem, ha sikerült eltalálni a helyes megállóhoz, és jó helyen várakozunk… mi két vonatot vártunk meg és a harmadikra szálltunk fel, amelyik kiírás mellett egy kis Mickey-fej volt rajzolva, ez vitt egyenesen Disneyland-be. A vonatok két szintesek, hatalmas jószágok, hosszúak, robosztusak. Ilyen vonaton még soha nem ültem életemben, izgalmas volt. Ahogy beszálltunk, a felső szinten választottunk magunknak helyet az ablak mellett, néhány lépcsőn lehetett fel-és lemenni a két utazó-szintre. Utastársaink javarészt aludtak, bámultak kifelé az ablakon… velünk ellentétben, akik lelkesen beszélgettünk, szemmel láthatóan nagyon izgatottak voltunk…

A vonat elindult, szélsebesen száguldottunk a cél felé, de így is kábé egy órát utaztunk. A reggeli müzli óta már eltelt három óra, így megkínáltam a babát egy almával és egy fél croissant-tal, amit boldogan falatozni kezdett. A vonat végre elindult fölfelé a felszín felé, és hamarosan megpillantottuk a napfényt is. Ez nagyon felszabadító érzés volt nekem, és örültem, hogy gyakorlatilag majdnem végig a felszínen mentünk…

Disneyland a végállomáshoz nagyon közel van, alig kellett menni egy kicsit, és már meg is pillantottuk a nagy Disneyland Park feliratot, és egy kis üzletet előtte. Betértünk – tudva, hogy benn nagyon drága lesz az étel-ital -, gondoltuk felkészülünk két baguette-tel és egy kis felvágottal, amit a bolt egyik félreeső pultján meg is csináltunk gyorsan szendvicsnek. Illetve itt megvettük a Minnie-füleket a babának, és ráadtam a sapkájára kívülre. Nagyon nagyon cuki volt benne! A Minnie-füles hajpánt ott 14 euró volt, benn pedig 15-16… szóval jól jártunk.

A bejáratnál nem volt nagy sor, mivel koradélután értünk oda, délután kettő körül, így hamar megvettük a jegyeket (uhh… hogy mennyiért? Hát inkább euróban írom, hogy ne legyen olyan sokkoló: fejenként 84 euró és a babának 70… számoljatok…. 😀 😀 és ebben nincs benne a fastpass, vagyis a gyors jegy, hogy benn ne kelljen sorba állni a különböző vidámparkos játékokhoz)

Bejutottunk… BENN VOLTUNK DISNEYLANDBEN! EZ EGY ÁLOM, EZ HIHETETLEN, NEM HISZEM EL, HOGY ITT ÁLLOK, ÚRISTEN… ÉVEKIG CSAK YOUTUBE-ON NÉZTEM A FELVONULÁSOKAT… ÉS MOST ITT VAGYOK! Mindig mutattam a babának, milyen gyönyörű ott minden, és álmodoztam, milyen lehet ezt élőben látni… és most megtörténik, nem hiszem el… ez maga a csoda! A babával kézenfogva szó szerint futottunk befelé a parkba, annyira izgatottak voltunk mindketten… hol ő húzott engem, hol én őt. Robi pedig fotózott mindent és követett minket.

Disneylandben az első, ami feltűnt, hogy mindenhol szól a zene, különböző Disney zenék egész nap… folyamatosan. Ez olyan varázslattal tölti meg a levegőt, mintha máris a Disney mesékbe csöppentünk volna bele… aztán a második, amit láttunk – amit előre gondoltam és olvastam is -, hogy mindenkin van valamilyen jelmez féle: van, aki teljesen be van öltözve hercegnőnek… (láttunk sok Hamupipőkét, Csipkerózsikát és Belle-t, néhány Jázmin hercegnőt és Elzát) és van, aki csak Minnie-füleket visel. Minnie-fülekből is van száz féle, van flitteres, lila, arany, van mintás, és van hagyományos (mint amilyen a miénk is volt, fekete fülek, piros-fehér pöttyös masnival).

Nem kellett sokat sétálni, máris megláttuk a gyönyörű Disney kastélyt. Ez a park központja, itt vannak a felvonulások és itt tartják este a gyönyörű illumination nevű fény- és tüzijátékot.

A kastély a fő tájékozódási pont a térképen is, amit a bejáratnál kaptunk. Innen lehet bejárni az egész hatalmas parkot. Azt már akkor láttuk, hogy nem fogjuk tudni az összes helyet megnézni, így a hercegnők felvonulásához igazodtunk – mivel megadott időkre vannak rendezve a programok -, hogy őket mindneképp lássuk. Addig még volt fél óránk, így elsétáltunk a kastély mögötti részre. Mindenfelé boltok, töménytelen mennyiségű mesefigurás játékkal. Mind tökéletes minőségű, gyönyörű!!!! Oroszlánkirályos bögre, Szimbás sapka (aminek ha a hosszú lelógó mancsát megnyomod, a füle a fejeden mozog), királylány jelmezek, de rengeteg (Hófehérke, Hamupipőke, Csipkerózsika, Merida, Jázmin, Belle, Vaiana, Elza, Mary Poppins fehér ruhája abroncsos változatban kislányoknak…), rengeteg plüss állat, nagyon tetszett nekem Zordon plüssben, olyan jól meg volt varrva, és Stitch mindenfelé… óriási Stitch-ek, annyira cukik voltak… volt Maui plüss is (a félisten a Vaianából, őt családilag nagyon szeretjük! 😀 ), voltak bögrék (Minnie-s és Mickey-s ezer féle, és mindenféle meséből mindenféle különleges fajta… kiállós figurás… mintás… ), nyakláncok, ékszerek, kulcstartók, pólók, hűtőmágnesek… fel sem lehet sorolni. Olyan az a hely, hogy tényleg minden gyönyörű. Lehet, hogy Kínában gyártják a játékokat, mert az van rájuk írva, de nagyon minőségi… és úgy de úgy hazavittem volna mindenből valamit, ami tetszik… tetszettek a hercegnő babák, Barbie méretűek voltak, és az arcuk valami meseszépen volt megcsinálva, a hajuk sűrű és puha… én még ilyen szép babákat sehol nem láttam. És akkor mondjam el, hogy mik az árak? Szerintem sejtitek… kicsit elérhetetlen… olyan az egész, mint egy álom… amiben ott vagy, megfoghatod ezeket a dolgokat, felpróbálhatod, de szertefoszlik, mert nem tudod hazavinni magaddal…

Egy ilyen hercegnő baba, amiről meséltem, 90 euró (kb. 30.000 forint), a hercegnő jelmezek 40-50 euróba kerülnek, itthon újonnan 7-8000 forint egy ilyen ruha… de nem fájt a szívünk, mert nem vásárolni mentünk, csak nézelődni, és imádtuk, amit láttunk!

Minden meséhez van kis múzeum, ahova be lehet menni és különféle üveggel fedett kuckókban megelevenednek a mesefilmek jelenetei faragott figurákkal. Nagyon jól mutatnak, izgalmas látni így megformálva a filmeket. Láttuk a Csipkerózsika mese sárkányát ‘élőben’ zöldes színű vízben fekve, ahogy tátja ránk a száját, hörög és füstöt fúj sötét barlangjában… a baba szorította nagyon a kezem. Kérdeztem tőle: félsz? Azt mondta, nem… 😀 de azért fogta a kezem. Szereti az izgalmakat!

Nagyon kívánatos volt a pop-corn a parkban, mert mindenfelé terjedt a levegőben a finom, friss pattogatott kukorica illat… sőt, amikor láttunk egy-egy családnál, megkívántuk, hogy séta közben falatozzunk. De amikor megláttuk az árát, örömmel lemondtunk róla. Egy liter pattogatott kukorica 23 euróba kerül (átszámítva kicsit több, mint 7000 ft…) A kajákat meg se néztük, milyen árban vannak az éttermekben, miután megtudtam, hogy egy hotdog sültkrumplival 30 euró… szóval jó volt nekünk az alma és a croissant… na meg azért ettünk egy isteni finom fagyit! Csokit én, epret a baba… tökéletes volt! (3,5 euró egy gombóc)

A királylányok felvonulása perceken belül megkezdődött, úgyhogy a sétánkat a kastély felé folytattuk. Megszólalt a hangos zene… de milyen zene! Úristen… már attól a zenétől is összefacsarodott a lelkem, olyan nagyon jó zene volt! Fennkölt, ünnepélyes, romantikus… leírhatatlan. És akkor ott volt a sok kalóz (mert hogy “Pirates and Princesses” show volt aznap), és Mickey meg Minnie… és mind együtt táncoltak. Eszméletlen élmény volt. A hercegnők átutaztak a virágos parádés járgányukon egy másik helyre, ahol folytatták a közös táncot, és éneklést, és lejöttek a gyerekek közé. Nagyon közel ment el mellettünk Aranyhaj (annyira szép volt) és Hamupipőke… pont a két kedvencem! Aztán vége lett a shownak. Én végig a könnyeimmel küzdöttem, egyszerűen úgy hatott rám az egész… az a hely, a zene, a hercegnők… hogy nem tudtam megállni, hogy ne sírjak. Gyönyörű volt!!!!!! És mikor láttam a program füzetben, hogy hamarosan lesz még egy parádé, és újra láthatjuk őket, már tudtam, hogy nem megyünk messzire a kastélytól… így szinte egész nap a kastély környezetében járkáltunk, mindent megnéztünk, amit tudtunk, láttuk a vadnyugati részt, nagyon-nagyon jól meg van építve, és imádnivaló az a kis vasút, ami ott száguld hegyre fel és hegyről le… de nem ültünk fel semmire. Bár a jegyünkkel mindenre felülhettünk volna a parkban, a baba nem bírta a sorbanállást. Egyszer egy csészealjas játékra szerettünk volna felülni, és be is álltunk a sorba. Kivártunk már fél órát, mikor megláttuk, hogy a sor bizony még kanyarodik egy nagyot, és még a felénél sem vagyunk, hogy sorra kerüljünk… a baba ezt látva egyszer csak megmakacsolta magát, elengedte a kezemet és azt mondta: ‘…én megyek ki, nem akarok sorban állni, megyek a hercegnőkhöz.’ Mit volt mit tenni, mentünk utána, nem lehetett erőltetni, hiszen igazából nekünk se volt már kedvünk még fél vagy egy órát ott állni ahelyett, hogy beszívnánk Disneyland varázslatos hangulatát… inkább mentünk nézelődni és több sorba nem álltunk be. De azt kell mondjam: nekem így is teljes az élmény, nincs semmilyen hiányérzetem!

A második parádé még meghatóbb volt számunkra, mint az első, mert már tudtuk, hova kell állni, hogy mindent jól lássunk. A babánk az első sorban állt a kötél korlátnál, ott táncikált, ott élvezte a show-t. Minnie pedig lejött a parádé kocsiról, és néhány gyereket megölelt, aztán visszatáncolt a helyére… bizony! Jól gondoljátok! Felícia köztük volt… ő volt az első, akit megölelt.. és hosszan! Annyira megható pillanat volt, videóra is vettük… én bizony elsírtam magam, annyira boldog voltam! Sosem felejtem…!

A Kalózok és Hercegnők show után nem sokat kellett várni, így inkább a kastélynál maradtunk, mert délután ötkor kezdődött a Nagy felvonulás az összes Disney szereplővel. A két parádé közti várakozás napfényesen telt, még a kabátot is levettük, olyan meleg volt. Egy csomó család kisgyerekekkel ott várt, és a gyerekek nagy táncolásba kezdtek, szaladgáltak a kastély előtti téren, Felícia is nyargalt… láttam, hogy nagyon élvezi, hogy végre nincs kézfogás (mivel Párizsban tényleg végig fogtuk a kezét… nem volt egyedül séta!), és nagyon tetszik neki a régi, otthoni játszóteres szabadsága… Olyan táncot lejtett, hogy megtapsolták a szülők! A tánc végén mozdulatlanul maradt egy befejező pózban… annyira cuki volt, hogy azt nem lehet leírni! Bárhova is megyünk, saját nézőközönséget toboroz magának, és megkapja a figyelmet, amit igényel… sőt… az egészet olyan ösztönösen és finoman csinálja, hogy az emberek észre sem veszik, hogy elkezdenek rá figyelni… nagyon okos és értelmes, és közben megvan még a babás bája, és ez olyan jó mix, hogy a siker nem marad el 😀 és bár itt nyelvi akadályok voltak, teljesen megértette magát azzal, akivel akarta…

A spontán kialakult napfényes piknik hangulatban a családok letelepedtek a földre és eszegettek, pihentek a nagy séta után várva a parádéra. Felícia kiválasztott magának egy amerikai családot, és odakucorodott melléjük a földre. A családban volt egy kisbaba (egy éves korú kisfiú) és egy Felícia korú kislány. Nagyon jól eljátszottak, táncoltak, az anyukával szem-és mosolykontaktust tartottunk 😀

…eljött a nagy parádé ideje. Megszólalt a zene, kigördültek a járgányok… volt ott minden! Káprázat! Az összes hercegnő is ott volt hercegeikkel együtt hintókban érkeztek és integettek, volt Toy Story kocsi Buzz-zal és Woody-val, Némó nyomában fesztivál kocsi, hatalmas kalózos járgány, egy óriási sárkány, ami még tüzet is okádott, Csipkerózsika három tündére guruló eszközökön keringett…

Mindent fotóztam és kameráztam és fél szemmel persze a babát néztem a nagy tömegben, hátulról pedig Robi figyelte, így szabadon lehetett, önállóan, kézfogás nélkül élvezhette a parádét az első sorból, mégis megvolt a “kamerás védelem” 😀

A parádé után hatalmasat sétáltunk még a parkban, mert volt két óránk zárásig. Ezt tényleg végiggyalogoltunk. Imádtunk minden részletet, amit csak láttunk. Az épületek, a házak, az utcák, minden mesebeli, minden varázslatos. Tényleg…! Ide még szeretnénk egyszer visszamenni – persze megfelelő mennyiségű anyagi bázissal -, hogy kiélvezhessük jobban… mert ez maga a varázslat! A tiszta, valódi tündérmese.

A két óra hamar elrepült, és a baba ismét nagyon elfáradt, csak úgy, mint előző nap. Itt is sokan babakocsikban tolták az ilyen korú, sőt idősebb gyermekeiket is. Felícia már babakocsiért könyörgött… úgyhogy a kastély felé vettük ismét az irányt, hogy ott találjunk egy leülős helyet, ahonnan majd nézhetjük a tüzijátékot. Pont jókor értünk oda, épp felszabadult egy asztalka székekkel az egyik étterem kiülős részén, szemben a kastéllyal. Leültünk, volt még egy almám, elővettem, apánál meg volt még a fél literes teából, úgyhogy a babának királylányos jó dolga volt! 😀 Robi többször említette azt a bögrét séta közben, amit egyik boltban nem messze a kastélytól még délután láttunk. Ez egy Vaiana-s bögre volt, aminek Maui kampója volt a füle… eszméletlen jól nézett ki tényleg! Mondtam neki, hogy tudom, hogy ő nem szokott ennyire vágyni semmire, menjen vissza nyugodtan, vegye meg.. még pont visszaérne a tüzijátékra! De mi már nem mennénk a babával, mert nagyon fáradt… kétszer mondtam neki, de láttam a szemében a vágyat, szóval végül elment megvenni (a bögre magyar árra átszámolva 4500 ft volt, ez nem olyan vészes… de mégis egy csodálatos emlék lesz innen! Mégiscsak vinni kell Disneyland-ből valamit… muszáj! Ez egy olyan fantasztikus hely!!!!!)

Sötétedett, a fényeket is felkapcsolták mindenfelé. A mellettünk lévő asztalnál cserélődtek a vendégek, leült egy angol család két iskolás korú gyermekkel és egy nagy adag friss, finom kajával, amit az étteremből hoztak, hogy vacsizzanak majd a tüzijáték alatt…

Hát… tudjátok, mondtam már, hogy a legfennköltebb pillanatokban történnek a balesetek… mindjárt kezdődik a tüzijáték, asztalok vannak elég közel egymáshoz (karnyújtásnyira vannak tőlünk az asztalszomszédok és esznek – ami a történetünk szempontjából lényeges), Robi épp nincs ott, aznap van a szülinapom… és akkor bammmmm!

Rám néz a kis ártatlan babám: “Anya… ne haragudj, nem akartam, bocsánat… de szerintem… nézd meg a bugyimat!” Uhhh…. én ebből a nézésből és mondatból már tudtam, hogy mire számíthatok. Az én babám szobatiszta már több, mint egy éve, és nincsenek baleseteink otthon sem, de az utazás nagyon elfárasztotta. Sajnos most nem pisi sikerült… kicsit bekukkantottam a leggings alá.,.. és jjajjjjj! Néhány másodperc szünet következett, néztünk egymásra, ő kétségbeesetten, én kétségbeesetten… hirtelen olyan lehetetlen volt ez a helyzet. Sötét volt, mondom, és hideg is… és minden táskánk ott volt velünk, azokat mind vinni kellett volna a wc-re, ha megyünk, de a nagyobb baj, hogy nem tudott volna így elgyalogolni a mellékhelyiségig a baba széttett lábacskákkal, á, lehetetlen volt… szóval étterem-nem étterem, Disneyland-nem Disneyland… én ott kellett, helyben megoldjam a helyzetet. Megfordítottam a babát, nekem háttal, elővettem a maradék három darab frissikendőnket, amik a napi ragacsos kéztörlésből és orrfújásból megmaradtak, és fohászkodtam, hogy elég legyen. Megnéztem a meglepetés csomagot és elkeseredve láttam, hogy a három kendő nem lesz elég. De hát belevágtam. Elkezdtem lassan letekerni a nadrágot, befelé forgatva, bele a bugyit, hogy vigyázzak a babára, hogy tiszta maradjon amennyire lehet, és láthatatlan legyen a probléma a többi ember számára. Nem mertem felnézni, hogy a hozzánk közel ülő vacsorázó angol család mit szól… de a látóterembe ekkor egy angyali kéz szalvétákat nyújtott. Felnéztem és láttam, hogy az angol hölgy mosolyog, és angolul mondja nekem: Semmi gond, megértem, velünk is megesik, segítsek? Hát ez olyan jól esett… pedig mondom, vacsoráztak. Elfogadtam a szalvétákat, és még kétszer adagolta nekem. Tényleg annyira jól esett!!!!!! Egy jó ember… egy igazi anya… – gondoltam. Közben nyugtatgattam a babánkat, hogy minden oké, és mindjárt kész vagyunk és senki nem látott semmit. Mire lehúztam az egész harisnya-bugyi-leggings kombót, és ott volt a baba alul pucéron a kis dundus lábaival a cipőmön állva, Robi visszaért a zsákmánnyal, és kérdezte: mi történt? Pisi? Intettem, hogy nem… mondanom sem kellett semmit, azonnal segített, elvette a szalvéta csomagot a kezemből és a leggings-harisnya-bugyi csomagot szétbontva a leggingset meg tudtuk menteni, mert sértetlen volt, de a másik két elemet gondolkodás nélkül a kukába dobtuk. A babára hipp-hopp feladtam a gyönyörű, illatos, tiszta váltóruhát, gond volt-nincs! 😀 Újra mosolygott… és ez mindennél többet jelentett. Egy nagy puszi és ölelés a kaland lezárásaképp… és a szomszédaink még egy forró csokival is megajándékozták a babát, mert azt mondták, hogy hiába vették meg a gyerekeik nem akarnak inni belőle. Szóval Felícia a nagy izgalmak után még bedobott egy Disneyland-es forrócsokit is boldogan. És kezdődött is a tüzijáték… időre elkészültünk! 😀 😀


Úristen! A Disney kastélyon este hétkor bemutatott fény és tüzijáték valami elképesztően gyönyörű volt, leírhatatlan… különböző Disney mesék zenéje szólt és az adott mese képei elevenedtek meg a kastély falára vetítve művészien. Közben a kastély körül álló fákon is kigyulladtak a színes sziporka fények, a kastély mellől szökőkutakkal vízvarázst lőttek fel, a vizet fénnyel megszínezték, füstöt fújtak, a füst is mindenféle színben pompázott, fénysávok szelték àt az eget mindenfelé és tüzet lőttek a magasba… mondom, leírhatatlan, fantasztikus!!!

A felétől a könnyeimmel már nem küzdöttem, patakokban folyt… a meghatottságtól! Annyira gyönyörű volt minden, tényleg, életem legcsodálatosabb estéje volt. És azokkal lehettem, akiket a legjobban szeretek a világon!!!! A babát felállítottam egy asztalra (mindenki asztalokra, székekre állította a gyerekét, hogy lássanak), én meg öleltem. Robi kicsit messzebb tőlünk végig kamerázta az egészet. Ez volt a legszebb szülinapom életemben, tényleg… keresem a szavakat, de erre nincs szó, ezt át kell élni, és videón nézve sem ugyanaz az élmény… ez a miénk marad örökre!

A tüzijáték vége a park zárásának időpontja is egyben, a tömeg kifelé indult. Robi szerint 15.000-ren biztos voltak a parkban, ha nem többen. A babánk persze a hömpölygő tömeg közepén, amikor sodor az áramlat és nincs nagyon mód vécét találni, bejelentette, hogy mindjárt bepisil. Egymásra néztünk… most mit csináljunk? Pásztáztam gyorsan, de sehol egy vécé… pedi Disneyland-ben több helyen is volt, és gyönyörűek a vécék. Hercegnő illat van benn, mint a vattacukor… és rózsaszín minden és tiszta, és gyönyörű! De most egy hercegnős vécét se találtam… még egy szolálólányos is jó lett volna, de az se volt sehol. Maradt a fa, ha nem akartuk pisis ruhában hazáig vinni, mert nem volt több váltóruhám aznapra a táskámban… szóval gyors ruha-lehámozás, guggolás, és meglocsoltuk a fát. Szerencsére nem szólt senki, pedig izgultam, nehogy a semmiből előjöjjön egy őr és ránk szóljon…

A parkból kiérni is idő volt, de végül eljutottunk a Minnie-füles tömegünkkel együtt a RER állomásra. Rövid várakozás után meg is érkezett a két szintes vonatunk. Nem volt nagyon hely, mert nagy volt a tömeg, mindenki ezzel utazott vissza. De állomásról állomásra ürült a kocsi, így találtunk ülőhelyet is. Összebarátkoztunk egy jordán lánnyal és egy olasz párral a vonaton. Felícia mindkét lánynak fésülgette a haját, mert szép hosszú hajú lányok voltak. Kiderült, hogy az olasz lánynak szintén aznap volt a szülinapja február 20-án… boldog szülinapot kívántunk egymásnak, és leszálltak a következőnél.

Mi pedig még két metró járattal és bonyolult átszállásokkal, lépcsőzésekkel hazáig utaztunk. De valahogy a lépcsőket is könnyebben szeltük egy ilyen kaland után… teljesen a hatása alatt voltunk mindhárman még akkor is, amikor bebújtunk a szép fehér dunnáink alá… aznap este Disneyland-ről álmodtunk…

Négy nap Párizsban 2.

A második nap reggele vidámságot hozott az előző nap izgalmai és megpróbáltatásai után. Kicsit tovább aludtunk a szokásosnál, nyolc körül ébredtünk, mivel előző nap eléggé elfáradtunk… ahogy kinyitottam a szemem, azonnal úgy éreztem, hogy egy álomban ébredek… “Párizsban vagyok”. Hófehér, puha takarók és párnák közt bújtunk egymáshoz a babával, aki csicseregve ébredezett, kérdezgetett, rögtön mesélt, mit álmodott… kérdezte, hogy mikor megyünk Disneyland-be (nagyon várta, hogy találkozhasson a hercegnőkkel). Mondtam neki, hogy ma a Notre Dame-i toronyőr mese helyszínét nézzük meg és Disneyland holnap lesz… kicsit elszontyolodott, de csak addig, amíg le nem mentünk reggelizni a konyhába (ami minden nap reggel 7:30-9:30-ig járt a szállodai szobánkhoz). A közösségi konyhába hosszú, meredek, türkiz zöld burkolattal borított lépcsősoron át vezetett az út, mely a recepciótól indult. A konyha – és amúgy az egész szálloda – nagyon stílusos volt, volt négy-öt lámpabúra egymás mellett, különböző magasságokban lelógva a terem közepén, de nem volt két egyforma lámpabúra, azonban mind azonos stílusú, mintha rajzolva lettek volna. A falakon fekete kontúros dzsungelmintás falfestések.

Mikor a baba meglátta tágas, asztalkákkal és székekkel teli, napfényes konyhát, széles mosollyal repült, hogy kiválasszon egy helyet, ahol hárman le tudunk ülni. Volt három féle müzli nagy tárolókban – csokis, sima és vegyes -, narancs juice, meleg tej, kávé, kakaópor, forró víz a teához, jam és vaj (isteni finom a vajuk!), illetve croissant és mini baguette. Kiválasztottuk, mit szeretnénk enni – a baba nagyon élvezte a müzli tekerőjét, minden reggel ő tekerte ki a müzlijeinket -, majd leültünk reggelizni. Amikor először beleharaptunk a croissant-ba, nem hittünk az ízlelőbimbóinknak, ezért újra kellett harapjunk egyet… egyszerűen mesésen finom volt. Pedig nem nézett ki máshogy, mint az itthoni croissant… egyszerű, barnásra sütött, leveles tésztás, puha péksütemény… de az íze! Ahhh… ezt meg kell kóstolni! Négy nap alatt nem tudtuk megunni ezt az ízt (pedig minden nap pont ugyanez volt a reggeli felhozatal), annyira vajas, puha, omlós és zamatos… A reggeliző helységben mindig voltak rajtunk kívül más hotel-lakók is, magyarokkal a hotelben nem találkoztunk. De voltak németek, amerikaiak, spanyolok és franciák. Angolul tudtunk kommunikálni – mármint azokkal, akik tudtak angolul… mert a franciák tapasztalatom szerint tudnak-tudnak… de nagyon enyhén, tényleg alig… csak annyit, amennyit muszáj, így elég nehéz volt időnként kézzel-lábbal elmagyarázni, mit szeretnénk. Néha azt gondoltam, hogy meg kéne tanuljak jobban angolul, mert nem járja, hogy nem tudunk normálisan elmondani egy-egy dolgot… aztán mikor összefutottunk egy-egy amerikai vagy jordán turistával és folyékonyan elbeszélgettünk, akkor jöttem rá, hogy milyen könnyű volt a beszélgetés… hát akkor mégis megy nekem az angol… akkor nem az én angolommal volt a gond, hanem a többiekével 😀 😀 és tényleg! 😀

Reggeli után felmentünk a lépcsőn a recepcióhoz, megkérdeztük, hogy betehetjük-e a laptopunkat megőrzésre egész napra, amit természetesen megengedtek. A rajztáblámat minden nap vittem magammal, azt én bizony sehol nem hagyom… velem volt, vigyáztam rá, mint a szemem fényére! 🙂 A recepciótól egy másik ajtó mögött három emeletnyi csigalépcsősor vitt fel a szobánkba, tehát fellépcsőztünk, összeszedtük a cuccainkat, bepakoltuk a reggeliről maradt croissant-jainkat és két szem almát a táskámba, megtöltöttük vízzel a fél literes üvegeket és zártuk az ajtót. Indulás!

Ahogy kiléptünk a hotelből, az első utunk a pénzkiadó automatához vezetett a napfényben. A napsütés olyan szikrázó és szép volt, hogy feledtette a kártya-dolgot velem egy kicsit… de azért még aggódtam belül, hogy vajon most működni fog-e a kártya chip-je. Az automata nem volt messze, egy utcasarok, így hamar túl is estünk a procedúrán, ismét sikerült kivenni készpénzt, annyi eurót vettünk ki, amennyit kiszámoltunk előző este, hogy biztosan szükség lesz rá még a hátralevő három napban… megnyugodtam… jó érzés volt a biztonság, hogy most már nem lehet semmi gond… végre gondtalanul átadhatom magam az érzésnek, hogy Párizsban vagyunk… ez hihetetlen, fantasztikus, most teljesül az egyik legnagyobb álmom!!!

Annyira szépen sütött a nap és olyan jó idő volt, hogy reménykedtem, hogy ez így marad négy napig. Bizony így is maradt, végig csodálatosan szép időnk volt, semmi eső, semmi mínusz… Az automata mellett volt egy méregdrága virágbolt. Talán a napsütésben még szebbek voltak a virágok és jobban hivogatták a babát… vagy egyszerűen az van, hogy ő máris nő, függetlenül attól, hogy csak három és háromnegyed éves… nem tudom… a lényeg, hogy ismerem a kislányomat, és tudom, milyen az, amikor csak a szeme kíván valamit és milyen az, amikor tényleg vágyik valamire… és bizony ő most hirtelen nagyon vágyni kezdett egy szál virágra.

Otthon is szokott kérni virágot, ha a virágos mellett sétálunk el, és apa mindig vesz neki egy szál szép rózsát… csak épp az árak különböznek egy kicsit. Az a rózsa, ami otthon 400 forint, az itt 1800 forintba került, és apa vett két szálat nekünk… azt mondta, hogy elvégre is szülinapom van, és ez egy szülinapi virág… nagyon meghatódtam, és nagyon jól esett ez a drága párizsi virág… a baba is nagyon örül a virágának, egész nap velünk voltak a rózsák, és időnként kérte, hogy megszagolhassa a virágát…

Szóval virágokkal a kezemben elindultunk lefelé a széles lépcsősoron a Metró megálló felé. De arra gondoltunk, hogy gyönyörű az idő, és annyira szép Párizs, menjünk most gyalog, ne használjunk tömegközlekedést, csak gyönyörködjünk a városban… és kicsit nézzük meg, milyen Párizs, milyenek az emberek, hogyan élnek…

A Google Maps egy órás sétát írt, amiből nekünk lett egy hét órás sétánk, mert egyrészt a babával lassabban lehetett haladni, többször meg kellett állni pisilni és kicsit elkalandoztunk közben az útvonaltól, mert nézegettük az utcákat, házakat. A kicsikénk végig jött velünk apró lábaival. Út közben láttuk, hogy többen az ekkora gyerekeiket babakocsival tolják, gondolom, mert egy városnéző túrán a gyerekek tényleg elfáradnak… de mi nem gondoltunk erre otthon, így nem hoztunk se babakocsit, se semmilyen húzó eszközt.

Le a kalappal, Felícia végig gyalogolt velünk, és csak a séta legvégére merült ki… szuper erős kiscsaj, az már biztos! 😀 Megedzettük a babát! 😀 😀 Sétánk közben ámulatba ejtett a sok ruhaüzlet, egymás mellett volt vagy ötven is… szebbnél szebb ruhákkal, kétszer nem láttuk ugyanazt az estélyit, mind elegáns, mind csillogós, habos, fantasztikus látvány volt… az öltönyök is kicsit más szabásúak voltak, mint itthon, és változatosak mind színben, mind kínálatban.









Az egyik üzlet előtt ki voltak rakva gyerekcipők. Milyen gyönyörűek! – kiáltottam fel… nézzétek! Találtam egy fekete lakkcipőt, de magas szárú volt, és egy nagy, szőrös pom-pom volt a fűzőjére fűzve. Ez annyira de annyira jó lenne Felíciának, és pont nem téli, mert nem bélelt, de mégis magasszárú, fogja a lábát… és csak 19 euró… ez nagyon jó árnak számít Párizsban, de átszámolva sem tér el a hazai áraktól, ami meglepő, mert amúgy a ruhák, cipők elég drágák kinn… Bementünk az üzletbe, felpróbáltam rá a cipőt… tökéletes volt a 28-as… régen én álmodni se mertem volna arról, hogy Párizsban egyszer veszek is valamit, nem csak városnézni jövök (amikor tizennégy éves koromban a mamám elhozott Párizsba, tényleg nagyon szigorúan csak a városnézésre költöttünk, a belépőkre, még a kaja is szendvics volt minden nap a táskánkból… nem vettünk semmi egyebet)… és most itt vagyok, és megvehetek egy cipőt… igaz, hogy a mi költségvetésünk is nagyon szoros volt, megvolt, hogy mire mennyit költhetünk, és nem is költöttünk semmi extra dologra, de ez a cipő belefért, és még három kávézás is volt a három nap alatt… és ez így fantasztikusan jó érzés volt… hogy egy kis darabot elhozhattunk Párizsból. Úgy örültem a baba cipőjének, mintha én kaptam volna… fel is húztuk a boltban, és onnantól minden nap ebben jött, nagyon szereti… és nagyon jól is áll neki! Igazi párizsi elegancia…

Nagyon hosszúnak éreztük a sétát a Notre Dame-ig, a Google Maps mindig mondta nekünk, hogy mennyi van még hátra… még mindig 4,5 km… mi meg csak sétálgattunk mindenfelé… néha újra kellett tervezni miattunk az útvonalat, mert elkószáltunk… láttunk egy haj-sort, ahol kábé hatvan üzlet volt egymás mellett, mind-mind afro haj szalon. Afro fonással foglalkoznak, parókákat árulnak töménytelen mennyiségben. Franciaországban nagyon sok féle ember él, és azt kell mondjam, néha úgy tűnt, hogy több a fekete bőrű, mint a fehér, vannak ázsiaiak is… de zömmel inkább feketék. És a fekete nők előszeretettel hordanak parókákat. Első nap furcsa volt, második napra annyit láttam belőle, hogy egészen hozzászoktam. Tényleg mindenféle parókát felvesznek, van, akinek egészen jó parókája van, alig lehet látni, hogy mű, másnak pedig nagyon rosszul van felhelyezve, szinte kiabál, hogy nézz ide, ez bizony paróka! Szóval nem csodálom, hogy megy a paróka és hajüzlet, de hogy ennyi legyen belőle… meglepő volt…

A házak gyönyörűek. Egyszerűen gyönyörűek. Nincs rá szó, mennyire. Mindegyik stukkókkal díszített, szép állapotú, fekete kovácsoltvas erkélyek mindenfelé… imádják az erkélyeket! …én is… Robi is… szóval imádtuk nézegetni a házakat. Mikor a babának pisilni kellett, beültünk egy kávézóba az egyik sarkon (mert hogy kábé alig lehet választani, hova ülj be, annyi kávézó van mindenfelé… ha be akartál ülni valahova, de nem tetted, semmi gond, nem kell aggódni… fél percen belül úgyis három másik közül választhatsz!)

A kávé kábé 5 euró, az almalé 4 euró… persze üzlete válogatja, van eltérés, de ez az átlagos ár. 3 euró alatt nincsen kávé. Ez 317 forinttal számolva is 951 forint. Annyira nem vészes, kábé Starbucks árak, ha viszonyítani szeretnénk… mindenképp hangulatos egy kávézás, mert minden kávézó kiülős, élvezheted a napfényt, nézheted, hogy zajlik az élet Párizsban. Az emberek mindig rohannak. Állandó rohanásban van ez a város. Mindenki fut-szalad, hiába a sok lépcső, a lejtők és emelkedők, hozzá vannak szokva a nagy távolságokhoz és hogy emiatt állandóan kapkodnak, sietnek valahova… cuccokkal megrakva, nagy pakkokkal a kezükben, babakocsikkal nekimennek a több száz lépcsőnek simán! Mégis, amikor leülnek kávézni, akkor úgy látom, hogy megadják a módját, akkor élvezik Párizs légkörét, ami utánozhatatlan…

A kávézás után tovább mentünk a Notre Dame felé vezető úton, már csak másfél kilóméter séta várt ránk, a babánk kezdett fáradni, de sikerült megtalálnunk az utcát, amit kerestünk, ami rávezetett a hídra a Notre Dame mögött. Itt megpihentünk és fotózkodtunk egy kicsit. Nagyon szépen sütött a nap, gyönyörű volt a víz, ahogy szikrázott rajta a napfény. Kicsit gyönyörködtünk a tájban, a házakban, a környékben. Nagyon tetszett nekünk, hogy bármelyik keresztutcába benéztünk, mindenhol ugyanolyan szép házakat láttunk, francia ablakok, erkélyek… a tisztaság, rendezettség, tudatos építkezés volt a jellemző. Később megtudtuk, hogy az az egész útvonal ahol végigsétáltunk, az volt a régi Párizs a Montmartre-tól a Notre Dame-ig.

A híd túlsó oldalán a madarak bulit rendeztek. Ezernyi galamb és sirály tanyázott, járkált, trécselt és gyártotta a guánót a híd kőkorlátjára meg a Szajna parti bodegák tetejére… vidám és zsúfolt látvány volt, fel is vettem videóra.

Ahogy a hídon átsétáltunk, már meg is pillantottuk a katedrális legendás tornyait… mesés volt, ahogy előbukkantak a házak közül. Az ember azt gondolná, hogy ebben a fennkölt pillanatban, amikor végre-végre eljut álmai egyik helyszínére, szem-száj tátva marad, egy kicsit elcsendesedve nézi majd a látványt, beszívja a pillanatot, és semmi nem jöhet közbe, semmi nem zavarhatja meg.

Hát egy kisgyerekes utazás nem pont a fentiek szerint zajlik. De mint a legelején is mondtam: ha kalandot akarsz, utazz gyerekkel! 😀 Szinte forgatókönyvszerűen az ilyen fennkölt, rég várt pillanatokban robban a bomba, történik a baleset, jön egy váratlan hidegzuhany… így volt ez most is. A kis Felícia annyira elfáradt, hogy a Notre-Dame lábánál eltört a mécses, de nagyon! Nagyon!!!! Annyira elkeseredve sírt, hogy a szívem majd’ megszakadt. “Nem szeretem Párizst, anya, elfáradtam, le akarok ülni, haza akarok menni a piros párnáimhoz, hiányoznak a plüss állataim az összes, amit otthon hagytunk…” Egy anya szívének ezek a szavak súlyosabbak, mint a Notre Dame összes évszázados köve… annyira megható volt, ahogy sírt… magamhoz öleltem azonnal, felkaptam, és odasiettünk egy padhoz. Leültünk, ölbe vettem, ott a Notre Dame lábánál, és ringattam. Nyugtatgattuk, puszilgattuk, öleltük… szépen megnyugodott. Mondtam neki, hogy már csak két nap és hazamegyünk, nem maradunk itt örökre, és várják otthon a plüss állatai… de nézzen csak ide… és előkaptam a táskámból az utazó Minnie-nket, egy kicsi Minnie egeret, amit csak gyorsan bedobtam reggel, hogy legyen nálunk egy játék… mondtam, neki, hogy Minnie eljött vele, hogy együtt éljék át az élményeket. Ez teljesen bevált! Meg is jelent újra az első kis Felícia mosoly… és odaadtam neki a telefonomat, hogy kicsit játsszon az applikácókkal (ami megjegyzem csakis ünnepi, különleges alkalmakkor engedélyezett… de az utazás teljes mértékben ilyen volt!). Amikor eltelt megfelelő idő, talán fél óra is, pihengetett egy kicsit, és már vidám volt a hangulat… megkérdeztem, hogy bemehetünk-e a templomba, hogy körülnézzünk, ha már idáig elutaztunk repülővel. Megígértem, hogy másnap nem lesz ekkora iram, csakis Disneyland-be megyünk majd a hercegnőkhöz. Nagyon édes volt, azt mondta, persze anya, mehetünk!

De már nagyon fáradt volt. A biztonsági ellenőrzés után benn a katedrálisban azonnal újra jelentkezett a sírás… annyira, hogy semmi nem hatott, és ezért Robi azt mondta, hogy kiviszi egy kicsit megnyugtatni, én pedig fotózzak, sétáljak körbe. Az emberek nagyon csúnyán néztek ránk, érthető, hiszen a templom szent csenjébe behoztuk az élet zajait… 😀 de hát ez van, én nem szégyellem, én tudom, hogy milyen sokat gyalogolt ez a kicsi lány, hogy mennyire együtt volt velünk minden élményben, milyen aktívan részt vett mindenben, amit eddig átéltünk az utazásunk alatt, és mennyire nagyon fegyelmezetten viselkedett megértve, hogy külföldön nem lehet elszaladgálni, nem lehet a repülőn rugdosni az előtte levő széket, nem lehet sírni bármikor, nem lehet ugrálni a buszon, nem lehet csapkodni az ajtót a szállodában, a boltban nem lehet mindenféle finomságot bepakolni a kosárba és megvásárolni… szóval nekem ő a kis hősöm… tényleg… és nem érdekeltek a megrovó tekintetek. Legszívesebben én is kimentem volna velük, de hallgattam Robira, és bíztam benne, hogy sikerül hamar megnyugtatnia, és visszajönnek majd. Így is történt, tíz percen belül jöttek is, a baba szaladt hozzám, de nem volt jó kedvű… én úgy éreztem, hogy már kéne egy taxi vagy valami csodajárgány, ami most hazarepít minket, hogy ne kelljen hazáig sétálni, buszozni, metrózni…

A katedrális egyébként csodálatosan szép! Magas, hatalmas, monumentális, ősi szentség uralja. A kövek gazdagon díszítettek, mindenfelé gyertyák fénye világít, éppen zajlott a mise és az énekek dallama betöltötte a teret…





körbesétáltam, megnéztem a szentek szobrait és egy pillanatra azokra gondoltam, akik már nem lehetnek velünk… szép pillanatok voltak. Szépek, de rövidek… a nagy lelki magasságokból máris visszarántott az élet.

Ahogy a templomi szuveníreket nézegettük, egyszer csak a kis ártatlan Felícia rám néz a nagy tömegben… megállt az idő azonnal: ‘Anya, ne haragudj, én nem akartam… véletlen volt, bocsánat…’ Kérdezem hirtelen, hogy: ‘Mit nem akartál, mi van, drágám?’ és akkor látom, hogy egy lefolyó fölött áll pont, és sajnos hát.. hogy is mondjam, megszenteltük a Notre Dame-ot… semmi baj, semmi baj, kicsikém! – mondtam. Adtam neki egy nagy puszit, és dehogy maradtam én a templomban, egy percet sem! Szaladtunk ki, ahogy tudtunk, mondtam neki, hogy van váltó ruha, ne aggódjon, mindjárt ellátom. Apa hozt utánunk a sok cuccot, táskákat, mi meg a katedrális lábánál kezdtük is a vetkőzést és öltözést. Rendbeszedni egy kisgyermeket a hideg estében, sötétben, az utcán… nem egyszerű feladat, leírni itt egyszerűbb, de aki már csinálta, tudja, miről beszélek. De végig nyugtatgattam, és mondtam, hogy mindjárt hazaérünk és alhat egy nagyot. Már sötét volt, a fényeket is felkapcsolták, annyira hangulatos volt mindenfelé a gyönyörű állólámpák sorfala, ahogy vigyáztak ránk… mint az angyalok a Notre Dame körül…



Metróval mentünk a hotelbe, viszonylag hamar hazaértünk. Már csak egy nagy halom lépcsőt kellett megmászni a fáradt babánkkal, hogy a felszínre érjünk, aztán megint vagy száz lépcsőt, hogy a Lamarc megállótól feljussunk az utcánkba, ott egy kis öt perces séta után még a szállodában is három emelet… és végre nyithattuk a szobát. Gyors fürcsi és pizsi, és higgyétek el nekem, hogy aznap este senkit nem kellett álomba ringatni. Még az esti sorozatunkat, a kis kedvencünket, Ökörapáti örököseit se néztük meg… aludtunk, mint a tej másnap reggelig…

Négy nap Párizsban 1.

Kalandot akarsz? Hát akkor azt mondom, utazz egy kisgyerekkel! 😀 Mi kalandot akartunk… nagyon is! Nagyon akartuk… még soha nem utaztunk ezelőtt külföldre együtt, még kettesben sem, nem hogy a babával (aki most három és háromnegyed éves). De mivel én már öt éve vágyom Disneyland-be, és azóta vágyom vissza Párizsba, hogy egyszer tizennégy éves koromban elvitt egy napra a mamám, hát mindketten úgy éreztük Robival… így tíz közös év, sok együtt megélt öröm és még több nehézség átvészelése után elérkezett az idő, hogy együtt elrepüljünk a szerelem városába, és kikapcsolódjunk egy kicsit a hétköznapok rohanásából. De hogy mennyi utánajárással, ötleteléssel, agyalással, felkészüléssel jár egy ilyen külföldi út megszervezése, azt előre nem mértük fel.

Repjegy foglalás (körültekintően) oda-vissza, transzfer foglalás a reptérre és majd visszafelére is (miniBud), euró váltása előre (mi azt ajánljuk, hogy több készpénz legyen nálatok, mint amit mi vittünk, mi ugyanis csak biztonsági okokból utolsó pillanatban váltottunk 1oo eurót, hogy legyen… de aztán nagy kalamajka adódott… sokkal jobb lett volna, ha van nálunk több készpénz! Külföldön bármi megtörténhet….! A későbbiekben elmesélem), odafigyelni, hogy az iratok ne legyenek lejárva, nálunk legyen minden fontos irat, kiváltani az EU-s tajkártyát (ez is egy pár órás ügyintézés, várakozás, odafigyelés), telefonokhoz külső aksit beszerezni, ha nincs, hogy legyen töltési lehetőség (nálunk három is volt, mindegyiket lehasználtuk minden nap! Így nem volt gond, tudtunk fotózni rendesen), utikönyvek, térkép beszerzése,

biztosítás elrendezése, megfelelő táskák beszerzése (nem volt még uti bőröndünk, mivel ugye még eddig nem volt szükség gurulós bőröndre), és kellett egy kicsike táska is Robinak, amiben az iratokat és pénzt tartottuk, ezt betette a pulcsija alá, mert mindenki kivétel nélkül arra figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, nehogy kiraboljanak, mert nagyon sok a zsebes Párizsban (ezt még kinn Párizsban is sokan mondták nekünk, a metróra felszálláskor is például mondta az egyik irányító ember, odasúgta az utolsó pillanatban, ahogy a zsúfolásig tömött metró ajtaja éppen záródott), Patika (hogy a legszükségesebb gyógyszerek nálunk legyenek), kis méretű (max. 1oo ml-es) folyékony cuccok (tusfürdő, testápoló, parfüm, fogkrém stb…) beszerzése, higéniai eszközök (nedves törlőkendő például, ami a legnagyobb szolgálatot tette meglepetés-helyezetekben), appok letöltése a telefonomra, amik lekötik majd a kicsikénket a repülőn, illetve a babának vettem néhány olyan ruhát, amiben el tudott jönni Disneylandbe, mert tudtam, hogy ott mindenki beöltözve lesz, de hogy az árak milyen magasak, azt csak sejtettem előre… (így vettem a Pepco-ban egy tüllös szoknyát, Minnie-s leggingset, és ebben volt egész nap, nagyon boldogan viselte, és nagyon csinos volt… és tényleg tényleg minden kislány be van öltözve! Akkor sírt volna, hogy vágyik egy szép tüllruhára, ha nincs nálunk… és akkor megvehettem volna 5o-8o euróért… uhhhhh…. 😀 ), útvonalak megtervezése, melyik nap merre megyünk (mivel Párizs nagyon nagy, előre tudni kell, melyik útvonalon miket nézünk majd meg), néhány francia kifejezés elsajátítása (mivel nagyon szeretik a saját kultúrájukat, nem nagyon beszélnek angolul… beszélnek-beszélnek, de nem mindenki és nem olyan szívesen, viszont azt vettük észre, hogy mindenki mosolyog, ahogy Bonjour-ral köszönünk… onnantól nyert ügyünk van 😀 ), összepakolni mindent a táskákba, megfelelő méretűre hajtogatni, és kitalálni, hogy mire lesz szükség és mi az, ami felesleges…

Most hirtelen ennyi jutott eszembe, de már ez is soknak tűnik így egyben… hát még átélve, mindenre odafigyelve. A babánknak ez muszáj, hogy egy varázslat legyen, erre gondoltam végig… muszáj a háttérben mindent tökéletesen elrendezni, megszervezni, hogy minden klappoljon, és az élmény örökre megmaradjon nekünk…

Így hát a repjegyeket megvettük már decemberben, a szállást lefoglaltuk január elején, és utána a többi intéznivalóról listát írtunk, és úgy haladtunk a megvalósítással apránként… mert a hétköznapi egyéb mindenféle teendő mellett kellett pluszban még az utazást is szem előtt tartanunk. Az utazás napja, febr. 18-a nagyon hamar elérkezett. Sajnos – ahogy előre tippeltem – a mindenféle zajó események nehezítették az utazásra való felkészülést – mert ahogy lenni szokott, az embernek egyszerre nem hogy kétfelé, de inkább négyfelé kell figyelni, és mindenhol a maximumon teljesíteni -, sajnos a táskák bepakolása az utolsó estére csúszott. A babát este hétkor sikerült elaltatnom, ami nagy bravúrnak számít tekintve, hogy soha nem akar lemaradni semmiről, és este hétkor ő még javában játszani és huncutkodni szokott… vagy épp élvezettel táncol valami pörgős számra… most viszont – mivel előre már sokat beszélgettünk vele, hogy repülni fogunk, és ki kell pihennie magát előtte – elaludt időben… kis édes! Nagyon cuki volt, ahogy várta Párizst, és az indulás előtti este különösen édes volt, ahogy kétszer is megígértette velem, hogy ugye felébresztem majd ha jön a kocsi..?! Mi ketten még éjfélkor is a táskákat pakoltuk, mire az utolsó cipzárt is behúztuk, volt fél egy is hajnalban… a transzfer busz pedig háromra jött értünk, mivel a repülőnk hatkor indult. Hiába aludtunk keveset, fél háromkor kipattant a szemünk, annyira nagy volt az izgalom. Ilyen korán még nem utaztunk a babával, kicsit tartottam tőle, hogy sírni fog, nyűgös lesz, vagy egyszerűen megmakacsolja magát, hogy nem megy sehova hagyjam aludni… teljesen érthető lett volna… de nem! Ő egy csodababa, tényleg az! Mosolyogva ébredt, átölelt, ahogy szokott, a fejemet odahúzta magához és azt mondta, mehetünk anya Párizsba! Felöltöztettem, kabát, cipő, sapka, nyitottuk az ajtótt, a táskákat megfogtuk, kinyitottuk a huziga karokat, zártuk az ajtót, bepattantunk a liftbe és irány a világ…

A szívem a torkomban dobogott, de az a jó fajta izgalom volt ez… a kicsikém fogta a kezemet, és folyamatosan csicsergett, teljesen ébren volt, nem számított, hogy hajnai három óra van. A transzfer buszban is végig nevetgélt, beszélgettünk, annyira cuki volt, a többi hajnali utas is mosolygott ránk. Megérkeztünk a reptérre, rögtön kellett egy fotót csinálnunk, mert annyira izgalmas, hogy most fel is fogunk szállni egy repülőre… nem csak kimegyünk várni valakit a reptérre, vagy repülőket nézegetni… hihetetlen volt már ez is nekem! Aztán – mivel minden olyan új volt – nézegettük a kiírásokat, megtaláltuk a Check in-t, és máris szert tettünk az első uti barátunkra. A nyitásra várakozva beszélgetni kezdtünk egy kedves, szőke, elegáns, ötvenes hölggyel, aki extra nagy bőrönddel és kézi poggyásszal várakozott előttünk. Mondtuk, hogy először utazunk, ő meg mondta, hogy gyakorlatilag állandóan úton van, mivel ő már hosszú évek óta Spanyolországban él, és Párizsba is gyakran kell mennie, meg Budapestre is sokszor jön, mivel van itt is lakása… én eléggé aggódtam a csomagok mérete miatt, mert centire pontosan a megengedett méretűek voltak a táskáink… de szerencsére a hölgy megnyugtatott, hogy ez pont jó, és itt nem nézik centire pontosan, ez belefér, sőt még jogom lenne egy kis táskához is pluszban a húzós böröndkém mellett… mondtam, hogy hoztam, de azt is belecsomagoltam a húzós táskába, mert nem tudtam, hogy lehet kinn is vinni… hát ezt is megtudtuk 😀

Becsekkoltunk, átmentünk a biztonsági ellenőrzésen, a cipőt és övet is le kellett venni, én aggódtam a hajcsattjaim miatt, de nem sípolt be (nem úgy, mint visszafelé, ahol Párizsban viszont besípolt, és meg is motoztak, mire kiderült, hogy a kis fém hullámcsattjaim miatt van…)

Még volt az indulásig egy óránk. Egy olyan váró részre érkeztünk, ami hasonlított egy plázához, boltok, kajáldák és még játszó sarok is volt benne, sok szék, asztalka, ahol le lehetett ülni inni egy kávét vagy enni valamit… szerintetek hol töltöttük az egy óránkat? Hát persze, hogy a gyerek saroknál. Cipő le, és zsupsz a hatalmas, puha építőkockák közé… Apa hozott egy finom kávét, valami harapnivalót az útra… de már el is telt az egy óra, kiírták a táblára, hogy kapunyitás, mi pedig már indulhattunk is. Beszálltunk a repülőbe. Úristen… repülünk… ha még nem lenne babám, vagy gyerek nélkül repültünk volna, valószínűleg még inkább hatalmába kerített volna az izgalom, de így sokkal inkább rá figyeltem, és fogtam a kezét, mert a gyerekeknek erős, támogató szülői háttérre és védelemre van szükségük… szerettem volna, ha nem fél, nem izgul, nem dugul be a füle.. hát azt kell mondjam, Felíciának meg se kottyant, simán végigülte az utat, egy hangos szava nem volt – igaz, ebben segítségemre voltak az előre letöltött ártatlan kis játékos, fejlesztő appok a telefonomon, amik net nélkül is működtek a gépen.

Most, hogy már kétszer repültünk (oda-vissza), azt mondom, nem lesz a kedvencem a repülés, sose fogom szeretni… de sokszor fogok még repülni, mert nagyon szeretem az érzést, hogy új világokat fedezhetek fel, új színeket, kultúrákat láthatok… és erről már nem akarok lemonadni a jövőben… szóval nem szeretek a levegőben lenni, zavar, hogy nagyon sok ember kicsi helyre van összeszorulva, néha úgy éreztem, nincs elég levegő – főleg a beszállás idején -, és zavar az a bizonytalan érzés, hogy még annyira sincs kontroll az ember kezében, mint az autóban ülve… de kétségkívül csodálatos… a felhők, a napfény, a táj felülnézetből… ezt muszáj átélni az életben egyszer – vagy többször.

Odafelé rövidebbnek tűnt az út, mint visszafelé. Air France-szal utaztunk, narancsleveztünk és Robi kávézott a repülőn, a pilóta és a stewardess-ek is mind angolul vagy franciául beszéltek. Még szokatlan volt kicsit a francia, de négy nap alatt teljesen hozzászoktunk a nyelvhez, utánoztuk a kiejtésüket, megtanultunk egy-két szót, teljesen bele lehet szokni! 🙂 (Párizsban az egyik fiú, akivel összebarátkoztunk, először egy pillanatra azt hitte, Robi francia, mert úgy utánozta a kiejtésüket magyar szavakkal, hogy megzavarta a párizsiakat 😀 vicces volt nagyon!)

Landoláshoz készülődött a gép… a baba végig teljesen nyugodtan ült a repülőn, de pont a legvégén bejelentette, hogy pisilnie kell. Pont a legrosszabbkor (mint tapasztaltuk, ezen az utazáson végig mindig a legeslegrosszabbkor jelentkezett a probléma). Landoláskor nem lehet használni a vécét, mi megpróbáltuk, de nem engedték… a baba egyre jobban kiabált, sírt, hogy nem fogja kibírni, nem tudja visszatartani… (szerintem el is fáradt a repülésben, meg abban hogy végig tényleg nagyon fegyelmezetten ült egy helyben). Persze sikerült kibírnia, és szaladtunk, ahogy tudtunk az első vécéhez a reptéren. Ebben a nehéz helyzetben az utastársaink nem voltak gorombák, megértették a problémát, sőt, találkoztunk egy angyallal, egy magyar apukával, aki üzleti útra tartott Lyon-ba, és aki segített nekünk az első párizsi fél óránkban eligazodni a roppant kusza fővárosi metró-térképen…

Pisilés után egy gyors ivás, evés, apa közben a térképet böngészte, majd megtaláltuk a városba befelé vezető járatot… ezután egy ticke office-hoz vitt az utunk, hogy jegyet vegyünk a metróra. Ami ezután következett, az maga volt a rémálom, és nem is szeretnék sok szót rápazarolni, mert leírva a történetet, újra átélem, és nem szeretném… egyáltalán!!!!!! Nagyon rossz volt!!!!! Szóval… amikor a jegy automatánál szerettünk volna jegyet venni, egyszerűen nem működött a kártyánk. (Visa kártyánk van, ki volt írva, hogy Visa-t is elfogadnak, és nekünk három éve semmi gondunk nem volt itthon a kártyánkkal, fedezet is volt rajta) Kipróbáltuk egy másik automatánál… közben persze eljött a baba elfáradásának ideje, igen-igen…eltelt annyi idő hajnali fél három óta, hogy elfáradt, tíz óra volt,nyűgösködni kezdett (nála a fáradtság úgy szokott jelentkezni, hogy nehezebben hallgat rám, elszalad, esetleg lefekszik a földre… én hát ez történt, meg hangosan kiabált, sírni kezdett, hogy menni akar a szállásra, le akar feküdni, álmos stb…) Közben Robi megpróbált nem automatánál, hanem benn az Office-ban a reptéri alkalmazottnál fizetni, terminállal. Érintéssel nem lehet Párizsban fizetni – legalább is nekünk mindig azt mondták, ha akartunk, hogy nincs ilyen -, és bedugósan se működött a kártya. Sajnos rajtam úrrá lett a pánik. Nem vagyok pánikolós, de most megtörtént, és soha nem fogom elfelejteni. Sírni kezdtem és mindenem remegett belül. Lepörgött bennem minden egy pillanat alatt, közben a kicsi lányunk egyre nyugtalanabb volt… egy vadidegen helyen, leszállva a repülőről, mindent kártyával terveztünk fizetni, a szállást is beleértve… most mi lesz? még jó, hogy a visszautunkra megvan a repülőjegy, van 1oo eurónk, sebaj, akkor majd négy napig itt leszünk a terminálban, úgyis hatalamas, ezerszer nagyobb, mint a budapesti… és majd a babának veszünk ebből kaját… majd lesz valahogy, csak menjünk már haza, haza akarok menni…! Ez kalapált bennem, rettenetes volt. Robi feltűnően nyugodt volt. Én nem. Nem tudtam egyszerűen megnyugodni. Én magam sem értem, hogy lehetett ez, mert nem jellemző rám, mindig igyekszem mindent a napos olaláról nézni és a problémákat is együtt szoktuk megoldani… de talán az, hogy ott volt velünk Felícia, és hogy hiába figyeltünk előre oda mindenre, mégis megtörtént egy váratlan sokk… ez okozhatta nálam, hogy nem tudtam úrrá lenni az aggodalmaimon. Robi viszont – le a kalappal – csodálatos volt. Utánajárt mindennek. Ő többet ért angolul, mint beszél, de így is mindent megoldott. Először felhívta Magyarországon a bankunkat és megkérdzete, hogy minden rendben van-e. Rendben van minden. (Sőt, ma – itthon – el is ment, meg is kérdezte, minden renden. Azt mondták, valószínű, a Visa-t nem fogadják el mindenhol – pedig ki volt írva. Szóval lesz másik kártyánk is, ez tanulság ebből a történetből…)

Ezután elment a terminálba egy pénzkiadó automatához, és megpróbált pénzt kivenni, hála Istennek, SIKERÜLT! Megkönnyebbült mosollyal jött vissza hozzánk… de én nem tudtam olyan könnyen túltenni magam a történeteken. Túl sokkos volt ez az egész. De tényleg!!!

És ráadásul elmesélem a helyzetet: a baba közben végkimerülésben elaludt rajtam (olyan nagyon cuki volt, kérte, hogy énekeljek neki és ringassam, ő most aludna kicsit), ültem egy padon, málha, cuccok, kabátok, táskák, alvó gyerek rajtam… és ez az egész helyzet: külföldön. Persze Robi később elmondta, hogy simán meg lehetett volna oldani a helyzetet, és tudja, hogy nem lett volna gond, mert meg lehetett volna kérni valakit végső esetben, hogy WU-n keresztül küldjön egy összeget, amit e-bankon keresztül akár azonnal vissza lehetett volna utalni… de sajnos ez az esemény rányomta a bélyegét az egész első napunkra.. Robinak sem volt felhőtlenül jó kedve, de nekem sem. Még amikor végre a szállásunkra értünk, akkor se nagyon mosolyogtunk… sok lépcső megmászása után, a csomagjainkat magunk után vonszolva… a recepción kedvesek voltak, a kártya persze ismét nem működött – többször már inkább nem is próbálkoztunk, hanem kivettünk készpénzt, hála Istennek ismét működött a pénzkiadó automata.

A szoba kicsi volt, de szép. Francia erkélye volt, amit imádtunk. Minden reggel kiálltunk, néztük kicsit az ébredező várost. Párizsban minden háznak francia erkélyes ablakai vannak, és minden ház gyönyörű. Az épületek, nem romosak, jó állapotúak, a város látképe egységes, mégsem unalmas, hanem romantikusan hangulatos és csodás! Összeszedtük magunkat egy kicsit az utazás után, elrendezkedtünk és elindultunk, hogy megnézzük az Eiffel tornyot. Metróztunk ismét… és már ekkor levontuk az első következtetéseinket: Párizs a szerelem és a lépcsők városa. Ez a véleményünk négy nap után még csak határozottabb lett. Ez így van. Nem nagyon van mozgólépcső, mászni kell… és nagyon oda kell figyelni, melyik metró járatra száll az ember, milyen irányba… mert könnyen el lehet tévedni. Késő délutánra értünk oda, a baba már nagyon vágyott valami játszóházba, vagy játszótérre. Szerencsére találtunk egy játszóteret a torony lábánál.

Nagyot játszottunk, a kedvünk is kezdett javulni… olyan gyönyörű volt a torony, lassan sötétedett, épp kivilágították… ahogy sziporkázott, káprázatosan szép volt!

Mi pedig ott bújócskáztunk a lábánál… hát mesés volt, tényleg. Fotózkodtunk, egy kis szuvenírre is szert tettünk… de már elég fáradtak voltunk, úgyhogy lassan hazaindultunk. Minden nap este 1o körül értünk vissza a szállásra… a kedvünk sajnos a reptéren történtek miatt nem volt az igazi… de mégiscsak Párizsban voltunk… és ez hihetetlenül izgalmas volt. Este senkit nem kellett álomba ringatni. Egy nagyon jó barátommal beszéltem telefonon, ő azt mondta erre a történetre, hogy ne akarjak hazamenni, mert jobb lesz a holnapi nap, az utazás mindig ilyen izgalmas, és mindig lehetnek váratlan helyzetek, de szeretncsére megoldódott és jól alakult minden… fel a fejjel. Hát ezekkel a gondolatokkal aludtam el… és mit mondjak: igaza lett! A másnap sokkal jobban indult… ezt a következő bejegyzésemben el is mesélem majd!

Gerida farsang

Imádok beöltözni. Mindig is imádtam, és ez nem változott attól, hogy felnőttem… 😀 Csak az utóbbi években annyi volt a felelősség és a felnőtt-léttel járó feladat, hogy nem volt beöltözős farsangunk. De idén másképp van… a baba most már nagyon élvezi az ünnepeket, odavolt a karácsonyért, várja a szülinapi partyját és a húsvétot, és ki akarja élvezni a farsang minden pillanatát. Így hétvégente beiktatunk egy-egy családi farsangi mulatságot, amit találunk a neten. Az a jó abban, ha több farsangra is elmegy az ember, hogy mindig másnak lehet öltözni. Felícia legutóbb mesebeli királylány volt, tegnap pedig pillangó. Szerdán lesz az ovis farsang, még kitaláljuk, mi legyen 😀

Tegnap délután a Gerida farsangra esett a választásunk… szintén a Szélforgó.hu kínálatából, sok más egyéb program közül szemezgetve. A József Attila Művelődési központ előtt parkoltunk le, kezünkben a jelmezekkel felsiettünk a lépcsőn a nagy aulába.

Balra volt az Információs pult, de a csupa csillámos macska sminkemmel, füleimmel és széles, izgatott mosolyommal meg se kellett kérdezzem, merre találjuk a farsangot, csak mutatott a recepciós: balra, második emelet, ott a lift…

Ahogy kinyílt a liftajtó, azt láttam, amire vágytam… mindenfelé jelmezesek, mosolygós felnőttek és tinigyerekek, balra terített asztal, párizsis szendvicsekkel, pogácsával, üdítőkkel és egy nagyon kedves, mosolygós, lilacsipkés ruhás hölggyel – aki első pillantásra olyan volt, mint az egész este gazdasszonya -, jobbra kedves fiatalokkal, akik fogadtak minket. A nagy terem ajtószárnyai kitárva, beláttunk a rendezvényre, középen, a terem túlvégében a farsang királya és királynője álltak mikrofonnal a kezükben, ők vezették az estét. Mi még gyorsan levettük a kabátokat, és elrendezgettük magunkon a jelmezt, a kis Felíciát beötöztettem pillangónak, ráadtam a vadiúj hófehér pillangószárnyakat, fehér tüll szoknyát és pillangós hajpántot, hercegnős topánkára cseréltük a téli bakancsot… ahogy elkészültünk, és felpillantottam, akkor vettem csak észre, hogy többen is mosolyogva figyelnek minket, ahogy öltöztetem, és olvadoznak a kicsikém láttám, hogy milyen cuki, milyen gyönyörű a kis jelmezében… persze ilyenkor mindig megmelegszik a szívem… olyan jó érzés, hogy nem csak nekem, hanem kábé mindenkinek a világon így tetszik a babánk! 😀 Mosolyogtunk egymásra, aztán a baba már szaladt is be a terembe. Közben már oda is jöttek körénk néhányan: Jancsi, Herkules és még két másik mesehős (akikre most nem emlékszem pontosan, mert nekem rögtön Herkulesen akadt meg a szemem, olyan aranyosan mosolygott). Mind tinik voltak, kedvesek, közvetlenek. Azt kérdezték, melyik mesehős asztalához szeretnénk ülni, mi pedig azt választottuk, ahol a legkevesebben voltak, így Herkuleshez kerültünk. A nagy teremben meleg volt és jó hangulat.

Úgy éreztem, hogy belecsöppentünk egy összeszokott közösség farsangjába… mi csak annyit tudtunk előre, ami a Szélforgón ott volt, hogy ingyenes a rendezvény, farsang lesz, jelmezes a megjelenés, és a rendőrség hagyományőrzésével kapcsolatos az esemény. Többet nem. Tőlem megszokott közvetlenséggel meg is szólítottam az asztalnál mellettünk ülő – a teremben látható átlagnál korban kicsit érettebbnek látszó – urat, hogy tudja-e ez milyen rendezvény… Mosolyogtam, és mondtam, hogy arra vagyok kíváncsi, hogy ez egy összeszokott közösség farsangja-e… aztán kiderült, hogy tényleg egy nagy csapat közös farsangja, ahol konkrétan mi voltunk a külsős vendégek 😀 Sőt, az is kiderült, hogy ő az este dìszvendége: Szalai Péter úr, a Rendőrökért Közbiztonsági Alapìtvány főigazgatója… Közösen kibogoztuk, hogy valószínűleg a Művelődési ház tette fel a programot a netre, és így bukkanhattunk rá. Nem bántam… nem éreztem magam kívülállónak – szerintem azért, mert olyan kedves és közvetlen volt a légkör, mintha ezer éve ismertük volna egymást… de lehet, hogy azért is, mert én valahogy nem érzem a 15 éves korom óta eltelt 19 évet (úristen! 😀 )… egyszerűen simán jól érzem magam a tinibabák társaságában, és székfoglalózom vagy ölbeülőset játszom velük. Így is tettünk, legfőképp azért, mert van az a kábé tíz perces felolvadási idő a babánknak, amikor kicsit asszimilálódik az új helyzetekhez, mielőtt átveszi a főszerepet….

Megnyerte a székfoglalót! 😀

Az ölbeülős játék vicces volt, a címe: “Közös-ülés” 😀 Mindenki kapott egy kártyát a kezébe, a farsang királya pedig minden körben húzott egy kártyát a négy közül, ha egyezett azzal, ami a kezedben volt, akkor jobbra arrébb kellett ülnöd. Ha ott ült valaki, akinek sajnos nem olyan volt a kártyája, akkor az ölébe kellett ülj… volt, hogy 5-en, 6-an ültünk egymás ölében, a Jolly Joker pedig helycserét jelentett 😀 vicces volt és hangulatos. Ezzel a játékkal feloldódott a hangulat, Felícia már önállóan szaladgált, és mindenkivel összebarátkozott. Shrek volt a legjobb barátja és persze ki más, mint a bál királynője, a rózsaszín habos ruhás királylány. Sajnos az este végén el is törte a királylány koronáját – természetesen megtérítettük a károkat sűrű bocsánatkérések keretében… a királylányok nagyon cukik és elnézőek – főleg, ha ilyen édi babáról van szó, aki az egész farsangi mulatság kedvencévé vált.

Időnként magához ragadta a mikrofont, énekelt bele vagy válaszolt a farsangi király kérdéseire. Élvezte, hogy mindenki szereti, csodálja 😀 Este fél nyolcra már annyira fáradt volt, mint a felnőttek egy kiadós szilveszteri éjszakán hajnali öt felé… kóválygott, álmosan, kábán mosolygott és folyton földön fekvőset játszott 😀 de hazaindulásról hallani sem akart, annyira cuki volt, hogy azt nem lehet elmondani!

Mi pedig az asztalnál beszélgetésbe elegyedtünk először a gyerekekkel, majd a Gerida lovagrend megálmodójával és elnökével, Mikó László nyá. rendőr alezredes úrral. Mindent elmesélt erről a varázslatos világról, amit 20 éve teremtett meg és amibe a gyerekek 6 éves korukban csöppenhetnek bele, és aminek gyakorlatilag az érettségi sem vet véget, mert akár felnőtt vezetőkké is válhatnak. Nyáron teli létszámmal viszik mesebeli táboraikat, több tábort is, melyeknek mindig valamilyen tematika az alapja: Mátyás király középkori világa, Harry Potter mágikus története vagy épp a Star Wars őrület elevenedik meg, a gyerekek teljesen beleélik magukat, izgalmas nyomozásokban vesznek részt, hogy megoldják a titkos, csavaros rejtélyeket. A táborok végére mindig ott a sikerélmény, a hatalmas, színes, játékokkal telerakott nyári élménykupac, amit magukkal vihetnek amikor hazatérnek. Laci azt mesélte, hogy sok gyerek már azonnal helyet akar foglalni a következő táborra, amint hazaér, nehogy beteljen és ne tudjon menni.

Imádtam, hogy van közös himnuszuk, közös táncaik, egy közös varázsige, amit együtt elmondanak, hogy az univerzumban az időben bárhova tudjanak együtt repülni. Igazi mesevilág, valódi varázslat itt a 21. században, a belváros közepén. Évközi eseményeik is vannak a táborozáson túl. Nagyon szuper szerintem, hogy ebben az online világban, amikor mindenki a telefonját nyomkodja a metrón, a villamosmegállóban, a boltban sorbanállás közben, az orvosi váróban, az óvodában a gyerekre várva… akkor létezik egy ilyen mozgalom, egy lovagrend, ahol a gyerekek közt valódi kapcsolatok születnek, életre szóló barátságok szövődnek. Ahogy megismertem őket, és hallgattam Laci beszámolóját a munkájukról, egyre csak az kalapált bennem, hogy ha tini lennék, és találkoznék ezzel a mozgalommal, az biztos, hogy beállnék Gerida lovagnak!

Herkules (aki amúgy Peti) elmesélte nekünk, hogy ő már készül a lovagságra, mert túl van a bolygós kitűntetéseken (minden táborozás után a gyerekek kapnak egy bolygó nevű jelvényt, mindig egyre közelebb a Naphoz… az első tábor után Plutó-t, majd Neptunusz-t, és így tovább…), és az apródi fokozatokon is (bronz apród, ezüst apród, arany apród). Jelenleg a gyémánt apród fokozatra vár, hogy utána lovaggá válhasson… nagyon alapos, logikus és részletes az egész lovagrend felépítése – imádom! -, és valószínűleg nem is tökéletes pontossággal írtam le… de igazából mindenki megismerheti a Geridákat, aki szeretné, mert van Facebook oldaluk, itt találjátok: https://www.facebook.com/GeridaLovagrend/

A képen Mikó Lacival, a Gerida Lovegrend elnökével.

Laci és felesége – a lila csipkeruhás gazdasszony – megleptek minket az éves naptárukkal, sőt, mindkét tombola jegyünk is nyert! 😀 Micsoda este… 😀

A Gerida Lovagrend éves naptára

Robi pedig – tudjátok milyen… mindig szeret ajándékozni, csupaszív, és térül-fordul, azonnal ott a kedvesség körülötte, bárkivel is találkozunk – leszaladt a kocsiba, és hozott fel néhány vászontáskát, bögrét ajándékba a készletünkből, amit pont hazahoztunk egy kiállítási helyszínről. Oda is tette a tombola asztalra, hogy legyen még több nyeremény a gyerekeknek.

Köszönöm ezt az estét, Gerida farsang! És köszönöm, édes Robikám, hogy mindenhova együtt megyünk, és gyűjtöd velem a közös élményeinket. Szeretlek 😀

Az égig érő almafa

Az utóbbi időszakban a hétvégéket telerakjuk programokkal… talán azért, mert az életünk annyira az adásról, a közlésről, a teremtésről és a kreatív energiák mozgatásáról szól, hogy szükségét éreztem, hogy legyen több input, bármi, amit feltölt, ami hozzátesz a láthatatlan részemhez, ami gazdagít ha csak egy elcsípett gondolattal vagy két megható pillanattal is… Két hónap kellett hozzá, hogy azt érezzem, a sok babás kultúrmorzsa is – mert hogy a még nem egészen négy éves kislányunkkal megyünk csupa olyan helyre, ami őt is leköti – olyan sok új színt és töltést tudott adni, hogy a lelkem göröngyei kezdenek kisimulni. A Szélforgó.hu-n szoktunk keresgélni már péntek este, hogy kitaláljuk, mi is legyen a hétvégi programsorozatunk. Járunk mindenfelé tényleg, egy csomó új helyet és embert ismerünk meg, látunk mindenféle színielőadást, gyerek-operát, táncszínházat, néha meglepetés ér, van, hogy jó meglepi, vagy hogy nem olyan jó… de mindenképpen élmény és kaland együtt ez a kultúr-felfedezőtúra.

A képen Felícia és Csipkerózsika a múlt hétvégi táncszínházas élményünk után. Nagyon imádta, hogy az előadás után a szereplők lejöttek a színpadról és oda lehetett menni hozzájuk…

Komolyan… már várom a hétvégét, hogy kicsit letegyem imádott ceruzámat, és körülnézzek a főváros gyerekelőadás kínálatában.

Szerelmeimmel…

Tegnap két fő fogást is megkóstolhattunk, és azt kell mondjam, amikor az első véget ért, azt gondoltam: na erről mindenképp írok egy bejegyzést… annyira szuper volt! Erre jött a délután, és valami egész mást találtunk, de legalább annyira nagy élmény volt, így hát persze, hogy megfogadtam, a délutáni programot is elmesélem nektek.

Ez a bejegyzés az Égig érő aranyalma fáról fog szólni, a következőben pedig elmesélem, milyen volt a délutáni családi mulatságunk…

Tehát… szeretünk babaszínházi előadásokra menni most, hogy végre akkora a kislányunk, hogy érdekli és végig tudja ülni, sőt, ha lehet választani mozi és színház között, akkor ő mindig a színházat választja. Így esett a választásunk az Ódry Színpad Égig érő almafájára szombat délelőtt.

Épp odaértünk a kezésre, mert az utolsó pillanatban döntöttünk úgy, hogy délelőttre is beteszünk egy programot a délutáni mellé. Csini ruhában a baba, már a bejáratnál hámoztam lefelé róla a sálat, sapkát, hogy ne bent vetkőzzünk, ha már megy a műsor. Sötét portafülke magányában mosolygott a portásbácsi, csak a kis tévéje képernyője világította meg az arcát. Sietősen bekérdeztünk, hogy merre van az előadás. Ahogy a terem felé vettük az irányt, megkönnyebbülve láttuk, hogy még egy nagy csapat szülő és gyerek kinn várakozik a terem előtt. Huh, nem késtünk el, kicsit később kezdődik… – gondoltam, és ezt félhangosan csak magamnak, félig Robinak mondtam is, mire az egyik kedves anyuka reagált és azt mondta, hogy már elkezdődött, csak fokozatos beengedés van, a gyerekek mennek be először külön, és utána a felnőttek.

Hűha… ez nem lesz egyszerű. Az én kicsikém nagyon vagány, nyitott, huncut, beszédes és társasági kislány, de az elején ha új helyzet van, és új emberek veszik körül, kicsit megszeppen és bújik és nem akar egyedül menni sehova, kell kábé tíz perc, hogy visszanyerje eredeti valóját. Bújt is, amikor ő következett, de én nem féltettem, mert a gyerekek beengedésekor nyíló ajtó résén láttuk, hogy egy Égből pottyant mesék-hez hasonló hangulat fogadja benn a gyerekeket, és lebbenő leplek alatt mehetnek majd be meseországba…. annyira lennék ilyenkor gyerek és annyira részt vennék ezekben a történetekben én is!

Végül annyira bújt a baba, és annyira nem akart bemenni egyedül, hogy Robi megkérdezte, hogy mehetek-e vele… de szerencsére a hosszú hajú, bájos fiatal lány, aki nyitogatta az ajtót, kedvesen, mosolyogva azt mondta Felíciának, hogy nagyon jó lenne, ha egyedül tudna bemenni, és ígért neki egy bátorság jelet a tenyerébe, ami segíteni fogja őt, ha ügyesen bemegy… több se kellett, azonnal elengedte a ruhámat és bátran bement, meg is kapta a tenyerére ujjalt rajzolt jelet… lebbent a lepel, csukódott az ajtó, minden gyerek benn volt. Mi szülők pedig kinn. Láttam Robin, amit mindig látok rajta, amikor a gyerek önállóan megy valahova, vagy új helyzet van, hogy aggódik. Megszorítottam a kezét, és odasúgtam neki, hogy ezt a Felícia imádni fogja, nyugi!!

Aztán a beengedő lány a szülőkhöz fordult, és elmondta, hol tudunk bemenni, hol tudunk majd helyet foglalni. A szülők libasorban a terem oldalán végighaladva helyet foglaltak a tornapadokon, kezükben a sok kabáttal, sállal (ez bizony a tél állandó cuccolása… ahhh… sebaj, mindenki sorstárs ilyenkor, akinek legalább egy kisgyereke van, és cipel három napi hideg élelmet és váltóruhát baleset esetére plusz fogas híjján a családi kabátokat és mindenféle meleg kiegészítőket hurcolja a kezében)

Fekete, közepes méretű terem volt, itt-ott megkopott festékkel a falon. Minden feketére volt festve, a középen álló két tartó oszlop, a falak… fekete volt a vastag linóleum is. A terem egyik oldalán hosszú tükör, ami épp csak kikandikált a sötétbarna függöny alól, ami takarta. A bal sarokban két zongora letakarva fekete anyaggal, a plafonon fény és hangtechnika.

A gyerekek a terem közepén ültek körben a földön, díszlet alig… épp csak egy mindenféle színű és fajtájú sálakból összecsomózott hosszú kígyó tekeredett középre lefektetve a földre. És az egyik lány mesélt. A gyerekek figyeltek, ha kérdezték őket, válaszoltak. Mesebeli hangulat volt… pedig mondom, se jelmez, se díszlet. Lekötötte őket, hogy csak ők vannak, a négy fiatal (három lány és egy fiú), aki vezette az előadást és a varázslat.

Lehet, hogy azért is tetszett nekem ennyire ez az egész, mert én pont így játszom a gyerekekkel már tini korom óta, kis jelmez, hatalmas képzelőerő, mesélek, és kitaláljuk együtt a történetet, és mindenféle vad kalandokban veszünk részt együtt: kalózokkal harcolunk, legyőzzük a sárkányt, királylányok vagyunk, vagy bármi, ami épp jön… szóval nagyon ismerős volt nekem az egész érzés, amit ők generáltak ott négyen. Ügyesek voltak! Nagyon ügyesek!!! Egy pillanatra sem engedték el a történet fonalát, de mindezt úgy, hogy közben a gyerekek teljesen szabadnak érezhették magukat, több olyan pont is volt a mesében, amikor a gyerekekkel kupaktanácsot tartottak és a gyerekek szavazták meg, hogy legyen a folytatás… és úgy volt! A mese elején megtanultak egy közös éneket, ami időnkét felcsendült a történet folyamán, miközben a kis csapat kézenfogva kígyózva sétált a teremben és a következő állomáshoz vándorolt. A sálakból font kígyó volt fa hatalmas gyökérzete, ami alatt át kellett bújkálni ügyesen, volt labirintus… és minden, amit akartok! Azért előkerültek előadás közben a jelmezek is: egy-egy sál, kalap, egy kis kesztyűs báb, egy fekete talár, egy sárkánypikkelyekkel díszített mell-öv… de nem túl sok. Épp elég. A gyerekek képzelőereje határtalan, elég csak egy apróság, amit kinevezünk valaminek, és onnantól az bizony úgy néz ki, olyan az illata és olyan a hangja is, mint a valóságban… a királylány például egy rózsaszín selyemsál volt… láttam a babánkon, hogy már az elején elvarázsolta, hogy a mesében szerepel egy kis királylány is… a mese közepén, amikor a vándor csapat odaért a sárkány várához és végre megszelidítették együtt a sárkányt (hejj de jó móka volt az is, minden gyerek annyira komolyan vette a feladatot, szerintem az volt az előadás legeslegjobb pontja, olyan csönd volt a teremben, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna…), már csak az volt hátra, hogy a királylányt magukkal vigyék, Felícia odapenderült középre, és addig nem hagyta magát, míg ő nem lehetett a királylány (pedig az egyik felnőtt játékvezető lett volna szerepe szerint a királylány), így a sálat az ő nyakára terítették, és együtt lettek királylányok… két királylány egy helyett! Micsoda fogás 😀

Királykisasszonyom…

Felícia egyébként végig büszkén viselte a sálat, és királylányként vonult a teremben. Egyszer megeszem, annyira cuki! És mindezt úgy tudja csinálni, olyan finom eleganciával viszi el a showt, bárhol is vagyunk, hogy mindenkit levesz a lábáról… tényleg királylány! 😀

Szóval… azt kell mondjam, hogy sok felé járunk, sok mindent látunk, de ez az előadás több szempontból is eddig a nyertes nálam. A négy másodéves drámavezető fiatal olyan bravúrosan, lazán adogatta egymásnak a történetmesélést egy tarisznya formájában, olyan finoman és természetesen váltottak az eljátszott szerepeik között és olyan ügyesen terelgették a gyerekeket kellő határozottsággal és végtelen kedvességgel, hogy le a kalappal, már most profik! A mi kislányunk jelenleg általában a legkisebb korosztályhoz tartozik a színházi előadásokon, fesztiválokon, foglalkozásokon. Itt is ő volt a legkisebb, ennek megfelelően néha odaszaladt hozzánk oldalra, adott egy puszit, bújt egy kicsit, aztán visszaszaladt, időnként azért – bármennyire is szociális és imádja a nagyok világát, de tényleg! – előjön benne a kicsi, és ha hosszan kell figyelni, elfárad… de ez a négy művész úgy lekötötte, és annyira elvarázsolta, hogy utána se akart elindulni haza, imádta az egészet, láttam rajta… és hát persze, hogy én is!

Az előadás után odamentem hozzájuk, megköszöntem az élményt, és elmondtam nekik, amit most nektek is, hogy szerintem nagyon szuperek voltak… sőt, megígértem, hogy írok a blogomon róluk… nos tessék! 😀 Várom még az emailt tőlük, hogy pontos neveket tudjak hozzátenni a cikkhez, meg fotókat, ha esetleg küldenek nekem, és akkor még majd kiegészítem ezt a bejegyzést… sőt, várom tőlük a következő előadást is! 😀

A három színes táska

Utazunk! Bármilyen hihetetlen is, de végre elutazunk külföldre. Ilyen még az elmúlt tíz közös évünkben nem volt, de remélem annál több lesz a jövőben! Hogy lehet úgy élni, hogy nem lát világot az ember? A mamám mindig azt mondta, hogy spórolósan kell beosztani a jövedelmet, hogy aztán az ember arra költhesse, amire igazán fontos: egy-egy utazásra a világ szép tájaira, tető javíttatásra, az egészségére, és a szeretteire. Ő így csinálta. Nem volt túl módos, de mindig vigyázott a pénzére, és azt tanította nekem, hogy soha nem szabad megünnepelni, amikor nagy jövedelem érkezik, hanem inkább félre kell tenni ínségesebb időkre. Milyen igaza volt… ezzel a módszerrel eljutott Rómába, Athénba, Velencébe és Párizsba is. Görögországba, Olaszországba és Franciaországba minket, unokáit is magával vitt, nagy kaland volt… bár kicsik voltunk még, de igyekezett megőrizni minden közös pillanatot. Az úton hagyományos füzetbe naplót vezettünk a hosszú buszúton, fényképeket vágtunk ki utazási magazinokból és utólag beragasztgattuk őket, mellé tűzdeltük a helyszínen készített előhívatott fotókat és időnként elővettük a házi albumunkat, hogy nézegessük és beszélgessünk a közös élményekről. Így elérte, hogy nem felejtettem el az emlékeket, sőt… élesen bennem maradt azoknak a napoknak az illata, színe, íze, amiket külföldön tölthettem, habár 10 és 13 éves korom között jártunk ezeken a csodás helyeken. Repülőn még soha nem ültem, de ami késik, nem múlik… Drága Mamám intelmeit követve kezelem a pénzügyeimet gimis korom óta, mindig kuporgattam, spóroltam, háromszor is meggondoltam, mire költsek, mire ne… (emlékszem, az első komolyabb keresményemből, amit a rajzolással kerestem 17 éves koromban, nagyon vágytam, hogy vehessek néhány új felsőt, ami nem turis… így hát megvettem az első nőiesebb fazonú ingjeimet, és kis fekete táskámat. Nagyon büszke voltam rá, hogy én kerestem meg a pénzt és én költhettem el… )

Most elérkezett az idő, hogy egy rég dédelgetett álmunk valóra váljon, és együtt repülőre üljünk. Izgulok! Nem is kicsit… a babával repülünk… és mondom, még soha nem repültem… de arra gondolok, hogy itt vagyunk egy gyönyörű világ kellős közepén… muszáj világot látni, és nagyon vágyom rá. Szóval a jól bevált módszerrel és gyűjtögetéssel elértük, hogy a zsebünkben a repülőjegy Párizsba. Úristen! Kimondani is izgalmas… felmegyünk az Eiffel torony tetejére, bejárjuk a szép utcákat, a Monmartre-nál fogunk lakni, megnézzük a Szajnát, és eljutunk végre Disneyland-be is!

Minden megvan már… csak a táskák hiányoznak. Nem sokára megvesszük őket: a kézipoggyász táskáinkat. Színes kis helyes, gurulós táskák lesznek, bájosak, tökéletesek… teljesen kifejeznek minket és kalandunkban hű utitársaink lesznek. Hihetetlen, hogy a mi három színes táskánk útrakel és meg sem áll Párizsig! …én már számolom vissza a napokat, és abban biztosak lehettek, hogy részletesen beszámolok majd erről a négy varázslatos napról! Alig várom!!!! 😀