Csillagtenger

Hinni, bízni, remélni. Háború után csendes, naplementés békét festeni az égboltra. Szeretettel öntözni a tűzvész után üszkös fából sarjadó kis zöld hajtást. Pusztító árvíz után újratelepíteni és fejleszteni, óvni az új életet. Küzdelmek és fájdalmak ellenére életben és együtt maradni, távol a megszokottól, távol a kényelmestől nekiindulni egy sokkal nehezebb, ám tiszta és őszinte életnek. Minden lehetőség dacára kihozni a helyzetből a lehető legtöbbet. Századszor is újra nekifutni és hinni, hinni, hinni. A ‘nincs’-ből ‘van’-t teremteni. Adni akkor is, ha nem kapunk. Szeretni akkor is, ha nem szeretnek. Nem nézni hátra, csak előre. Csakazértis élni akarni akkor, amikor levegőt venni sincs erőnk. Mindez nem nehezebb, mint csillagokból hintát szőni, a csillagfűzért áthurkolni a Holdon, és önfeledten hintázni ég és föld közt, lábunkat az égi csillagtengerbe lógatva. Ha ez megy, minden megy. Ha úgy könnyebb, válaszd először ez utóbbit, és meríts erőt a csillagokból! És van úgy, hogy minden könnyebb, ha nem nézel a körülményekre és megteremted a saját valóságodat…

Önkifejezésem darabjai

Szeretem a nyugodt időket – amikből most a karantén alatt elég kevés jut -, szeretek olvasni mindenfélét, különösen szeretem az érdekes cikkeket a divat és a művészvilágból. Néha csak úgy véletlen bukkanok izgalmas életrajzokra, interjúkra, amiket aztán elolvasok, és a világ egy újabb kis szelete nyílik meg előttem. Ilyen véletlen folytán olvastam nem rég egy híres rajzolóval készült interjút. Nagyon meglepett néhány kijelentése, ami azóta sem megy ki a fejemből, és mint a kis hernyó, aki gubót épít maga köré, úgy járnak egyre a gondolataim a téma körül. Van egy szubjektív véleményem, amit szeretnék megosztani Veletek. A legbelsőbb gondolataim következnek az élet egy olyan területéről, amibe nem hogy belelátok, de kívül-belül ismerek, és amit művelek egészen fiatal korom óta, amihez a legjobban értek, s ami a szerelmem, szenvedélyem, maga az életem.

Számomra a rajzolás igenis önkifejezés. Ez az első és legfontosabb értelme. Enélkül lényegét veszti és parancsra végzett robotszerű cselekedet sorozattá válik. Természetesen munka és pénzkereset is, hiszen én magam is ezen a területen képeztem magam több iskolában is. Alapozás, képzés, építkezés, a szakma titkainak elsajátítása és látószögtágítás nélkül nem is lehet profi az ember, tehát természetes, ha valaki jó valamiben, illetve már kiskorban látszik, hogy egy-egy tevékenység jobban leköti, kiemelkedik abban, szereti csinálni, akkor abban elkezdi képezni magát és mindig a maximumra törekszik. Egyszerűen, mert szereti, mert ez természetesen fakad. Tehát én is így tettem. Ehhez értek legjobban, ez a szakmám, a hivatásom. Pont, mint ahogy másnak orvos, tanár, ács, fodrász, lakatos, kutató, autószerelő és még sorolhatnám. Nálam ráadás, hogy a szerelem és a munka egybeesik. És ezt kívánom mindenkinek, hogy azt dolgozza, abból élhessen, amit a legjobban szeret, és ezáltal irányba álljon az élete.

Sok művész van, a művészlét különböző szakaszaiban szerte a világon. Vannak, akik kicsi korukban már művészek, minden képzettség nélkül, és tudják is magukról. Úgy mozognak, úgy beszélnek, úgy alkotnak, áradnak, adnak, erre születtek. Vannak, akik később eszmélnek, szép lassan alakul ki bennük a tudat, az adni akarás, az önkifejezés művészi vágya, vannak, akik nem tanultak soha, vannak, akik mindent kijártak, amit lehetett… mind művészek. De nem minden grafikus művész. Ezt is hozzá kell tegyem. És nem minden illusztrátor művész. (Ahogy az általam olvasott interjú is alátámasztja.) Vannak olyanok, akik szeretik, hogy újat tudnak létrehozni, de nincs meg minden, ami a művészi léthez kell, vannak, akik bezárkóztak, nem mernek vagy nem tudnak átadni, vannak, akiknek elég, hogy elvégzik a kreatív megbízásokat, élvezik, de nem is vágynak többre, és vannak olyanok is, akik képesek lelketlenül végezni a munkájukat.

Különválasztható a művészet, a lélek és az elvégzendő munka? Ez egy nagyon jó kérdés. Szerintem vannak hivatások, ahol nem! Ilyen a tanári hivatás például, és az orvosi is. Ezeket a hivatásokat is lehet lélek nélkül végezni, ám a lélek, a lelkiismeret a szakma igazi motorja. Ilyen az énekesi, előadói, színészi pálya is. Amikor a színpadra lép a művész (mert ugye művészeknek hívjuk őket, nem véletlen, hisz itt is egybeesik a munka és a művészi hivatás… maga a művészet a megélhetési forrás is), lélekből játszik félretéve minden mást. Ha nem így tenne, azonnal észrevenné a közönsége! És… itt a lényeg szerintem… az illusztrátori, alkotói munka is ilyen. Ha nem lélekből rajzolnék, ti lennétek az elsők, akik észrevennétek! Ráadásul míg egy színházi előadást végignézünk, majd emlékeinkben él tovább, addig egy kép örökre születik, bármikor visszanézhető, bogarászható. Ha lehet, akkor még nagyobb a felelősség! A művészet teremtő munka, kitalálni, megtervezni, lerajzolni valamit, ami addig nem létezett, vagy létezett, csak szöveg formájában… a láthatatlan világból áthúzni egész jeleneteket a látható világba… nos ez művészet.

Az én véleményem, hogy ezt lélek nélkül, robot módján nem lehet. Roppant fájó az ‘azt csinálom, amit mondanak, úgy rajzolom, ahogy kívánják, nem művészkedek, nem önkifejezek, nekem ez így tökéletesen megfelel’ hozzáállás. Fásult. Száradt. Kiégett…? Igen. Mintha lefejezné az illusztrációt, mint művészi szakmát. Sőt, mintha minden értékét elvenné és nem tisztelné. Kiszívja belőle a lényeget. A lelkét. Pláne, ha valaki gyerekeknek is rajzol. Az egy szent dolog szerintem. A gyerekek tiszták, formálhatóak, alakulnak, fejlődnek, és az a megtisztelő feladat, hogy valaki hatással lehet rájuk – legyen az bármilyen hatás -, óriási lehetőség és felelősség. Egy-egy rajzban nem a vonalak halmazát, színek árnyalatait csodáljuk csupán. Nem. Valami egészen különleges lakozik a képekben. A megalkotó művész lelke. Nézd a képeit, és megismered őt magát. Hogy hogy nyúl egy adott témához, az mindent elárul! Ez egy misztérium. Ez a lényeg. Ez a titok. Nincs szebb a lélekből rajzolásnál, az önkifejezésnél, ha úgy tetszik, a ‘művészkedésnél’. A láthatót, a képet nézve meg láthatod mögötte a láthatatlant. És bizony ez működik! Próbáljátok ki! Sosem volnék képes egy értéktelen, monoton, lélektelen cselekvés sorozatként gondolni az általam készítendő képekre, készüljön az megrendelésre, vagy szabadon, általam. Megrendelőim is a lelket várják, azért kérik a képeimet, mert azt a plusz fűszert szeretnék a portrékban is viszontlátni, ami miatt a rajz több, mint a fotó. Ez a lélek…

Tehát illusztrációkat (és egyébként bármit) rajzolni lélek nélkül vétek. Csupán lelketlen tollbamondás, kiszáradt, megrepedt kődarab az út mentén, odadobott száraz kenyérhéj… Pont a lélek beletételében van az energia. Belerakni valami élőt egy rajzba mindig fárasztóbb, mint csak odadobni, ‘nesze, jó lesz neked ez is’. De ha nem teszek bele mindent, akkor mit adok? Minek is rajzolok? Szív nélkül nem lehet élni, de szív nélkül rajzaim szíve sem dobban, hisz az én szívemet adom nekik, hogy éljenek általa.

Vallom, hogy én önkifejezek. Vallom, hogy művészet, amit képviselek. Vallom, hogy nem grafikus vagyok, hanem alkotó, művész. Rajzaim nem egy ügyes grafikus munkái, hanem egy lélek önkifejezésének darabjai, mely mozaikdarabokat együtt olvasva kirajzolódik lelkem útja, életem története, valódi lényem rejtett titka. Vallom, hogy azért születtem, hogy adjak, kifejezzek, alkossak. S hiszek abban, hogy azért, mert így élek, minden napot szenvedéllyel megélve, életem nem volt és nem is lesz hiábavaló. Értelme van és lesz, s reménylem, hogy céljaimat is közben mind elérem. Mert maga a folyamat, minden nap, még a nehéz napok, a küzdelmes napok is – mert vannak bőven! – mind boldogsággal töltenek el utam építése közben… mert azt csinálom lélekkel, amit szeretek.

A Szivárvány Róka és a királylány

Egy kis előzetes, hogyan készült ez a mese:

Amikor a kislányom rajzol valami eszméletlenül jót… és nem is tudja, milyen jó, amit csinált… nem is rókának készült eredetileg ez a forma… királylány ruhát tervezett… de én azonnal láttam, ahogy rám néz a kis róka a papírról! Mondjuk neki az apukájával, hogy ez valami szuper… aztán ráébred abból az ovációból, ami a kész vonalait követi. Fotózzuk, megtapsoljuk. Ezt az esetet láthatjátok itt most. Elképesztően imádom a friss látásmódját. Rendkívül inspiráló számomra a tartalmasan eltöltött közös idő. Ez a közös alkotásunk ma született. Ő itt a néma kis Szivárvány Róka. Annyira megszerettem ezt a karaktert, hogy utólag beleszőttem abba a mesébe, amit Felíciának elalvás előtt meséltünk együtt Robival egyik este. (Robival nagyon jó mesélni. Egyik mondatot ő mondja, másikat én, és szuper mesék kerekednek a végére… Felícia meg mosolyogva alszik el a karjaimban…) Szóval imádtam a szivárványos mesénket és megírtam. Este kiteszem ide az oldalara, hogy Ti is olvashassátok. Ez egy nagyon békés, finom mese, csupa olyan elemmel, színnel, lágy fordulattal, ami kifejezetten lélek-nyugtató hatású nem csak gyerekek, hanem felnőttek számára is. Jön a mese este… addig is, legyen csudaszép napotok! Időnként igazi sárkányreptetős szél kerekedik… megyünk is sárkányt eregetni! 💕

És most következzen a mese:

A Szivárvány Róka és a királylány

A királylány hajója könnyedén suhant a Türkiz tavon. Csillámlott, sziporkázott a napfény az önfeledten játszadozó vízfelszínen. A kis felhőhajó arany vitorlája boldogan dagadt a reggeli szélben. A királylány énekelt, hangja betöltötte a tájat. A felhőhajó habos palánkjára támaszkodva kihajolt, hogy beleérintse karcsú, fehér kezecskéjét a vízbe. Olyan kristálytiszta volt a tó vize, hogy a fenekéig le lehetett látni. Arany és ezüst halacskák táncoltak a hajó körül és apró, lila teknősök úsztak át közöttük. A királylány felkacagott, ahogy a halacskák uszonyukkal megcsiklandozták a tenyerét. Kacagására kíváncsian előbújt az álmos, vadkacsa mama is vasárnapi nádpaplanja alól, majd egyszerre tizenegy kis sárga, pelyhes csöppség úszott szét fürgén a félrehajtott nádas közül. Álljatok meg, hápogta Mamakacsa, de a kicsik ügyet sem vetettek rá, kuncogva, viháncolva úsztak a királylány hajója felé. A mama csak ennyit gondolt: “Eh, a kis huncutkák, elkezdődött egy újabb nap, csak győzzelek számon tartani titeket…!” A kiskacsák a hajóhoz értek és addig csipogtak, míg a szépséges királylány végig nem cirógatta mindannyiuk puha buksiját. A legkisebb pelyhes gombócot kezébe is vette, és megbabusgatta, majd bájosan csókot hintve útjára bocsátotta a sárgálló, csipogó, pancsoló kis csapatot. A királyi felhőhajó a parthoz érve lágyan érintette az arany mólócska deszkáit, s a királylány habos ruháját kecsesen megemelve a partra libbent. Az ég tiszta volt és kék, sehol egy felhő, a reggeli nap melengette a tájat. Minden varázslatos volt, körös-körül zöld gyep, apró virágok, zsongó természet, éneklő kristálymadárkák, arany méhecskék, áttetsző pillék, rubint színű katicabogarak. A királylány ámulva sétált a mezőn, s egyszerre, a bokrok közt megpillantotta egy álombéli szivárvány egyik hídfőjét. Elmosolyodott. Odaszaladt az apró levelű, arany bokrokhoz, s láss csudát, a szivárvány vattacukorból volt. A királylány rögvest a rózsaszín sávhoz nyúlt és szakított belőle egy falatot, behunyta gyönyörű szempilláit, úgy élvezte a szájában szétmálló szivárvány ízét. Ó, be édes volt, ó, be omlós, tökéletes málnás vattacukor. Mikor kinyitotta szemét, hogy a kéket is megkóstolja, egy kristály nyuszi ugrott elé.
– Nem szabad – kiáltotta -, ne egyél többet belőle, mert ha eszel, akkor nekünk mi marad? Ha megeszed a szivárványt, nem lesz szivárványunk!
– Ó, nem akartam én rosszat – guggolt le a szép királylány a nyuszikához.

– Ott, arra van egy kis tengerszem, annak a partján is találsz vattacukrot, falatozz abból, mutatott a négy domb erdőin túlra a kristály nyuszi. A királylány nagyon szerette az édességet, így hát útnak indult a dombokon át, hogy megkóstolhassa a tóparti vattacukrot. Az erdőben sétálva szakított az egyik karcsú, magas fa ezüst bogyóiból egy marokkal, séta közben szemezgetett. Milyen fanyar az íze, gondolta, de mégis milyen kívánatos és finom. Szedett egy másik fáról is. Minden fa bogyójának más íze volt, ez aztán a csodálatos erdő, és nicsak, ott ült az egyik fa tövében egy szivárvány színű róka. Egykedvűen nézett maga elé, s csak ült, ült mozdulatlan.
– Szervusz, Róka – köszönt csilingelő hangon a királylány. A Róka ránézett, majd ismét csak maga elé bámult.

– Hát veled meg mi történt? Miért vagy bánatos?

A szomorú Szivárvány Róka nem szólt, csak ült tovább némán. A királylány megsimogatta a fejét.

– No, hát nem tudsz beszélni?

A Róka megrázta szép fejét és tágra nyílt szemmel nézett a királylányra, mint aki hosszú, magányos szendergésből riadt, és mintha azt szeretné mondani, vigyél magaddal, legyél a barátom. A királylány mintha értette volna a Szivárvány Róka gondolatait, így szólt:

– Gyere velem! Megyünk a tengerszemhez a négy dombon túlra, hogy megkóstolhassam a tóparti vattacukrot. Vigyázol rám, vigyázok rád. A Róka elmosolyodott, majd méltóságteljesen kibontotta nagy, lompos farkát és a királylánnyal tartott. Az fák lombjainak árnyékában, napfényfoltok közt sétáltak a tengerszem felé, a fák ágairól kristálymadárkák vidám dala kísérte útjukat. A királylány és a reménykedő szívű Róka beszélgettek. A királylány csengő hangon kérdezett, nevetett, énekelt, a Róka pedig a szemeivel válaszolt. A királylány érteni akarta, s ezért értette is a Szivárvány Róka válaszát. Hamarosan megpillantották a négy domb ölén drágakőként ragyogó tengerszemet. A tengerszem szivárvány színben pompázott, ragyogott, hívogatóan csillogott, sziporkázott.

– Ott van, megérkeztünk! – csilingelt a királylány boldogan – Gyere, Róka, fussunk versenyt a tóig! Nekiiramodtak a tiszta, zöld lejtőnek, egyre gyorsabban vitte őket a lábuk. A lejtő alján a királylány kacagva feküdt bele a puha gyep-ágyba és karjait tarkója alatt összefonva nagyot sóhajtott. Hanyatt fekve csak nézte a kék eget. Ragyogott az arca.

– Ugye, milyen szép az ég, Róka?

A Szivárvány Róka őt nézte mosolygó, hálás szemekkel, és arra gondolt, milyen szép a királylány. Kis idő múltán a királylány és a Róka a vattacukor nádashoz léptek. Végtelenül zöld volt a nádas és végtelenül hívogató is. A királylány szakított egy falat vattacukrot, majd behunyt szemmel hagyta, hogy a finom szőlő íz szétáradjon a szájában. Ó, mily fenséges volt, mily feledhetetlen, ehhez foghatót még nem kóstolt soha. Ezt a végtelen pillanatot harsány hápogás szakította félbe. A királylány meglepődve nyitotta ki a szemét, s csudák csudája, egy apró gumicukor kacsát pillantott meg. A sárga gumicukor Mamakacsa felháborodva magyarázott.

– Ne edd meg a nádasunkat! Épp a tetőt falatozod! A királylány nem tudott nem mosolyogni, olyan bájos volt az apró Mamakacsa.

– Ne haragudj, kiskacsa, nem tudtam, hogy ez a házad! Csak olyan szép és hívogató volt a vattacukor, hogy nem tudtam ellenállni…

– Menj a dombon túlra, királylány! Ott egy kis tisztás, a tisztáson vattacukor fák állnak, ott aztán kedvedre szemezgethetsz mindenféle ízű vattacukorból! – mutatott a magas dombon túlra Mamakacsa.

Ekkor a vattacukor nádas közül előúszott tizenegy kis gumicukor kacsa csipogva, hápogva. Mindenféle színűek voltak, pirosak, sárgák, kékek, zöldek, narancsok, rózsaszínek és lilák. Fröcskölve, lubickolva a parthoz úsztak, és a királylány kezéhez bújtak. A királylány mindet megsimogatta, megbabusgatta. A néma Róka mosolygó szemekkel nézte a királylányt, és arra gondolt, hogy neki van a legszebb lelkű barátja a világon. A királylány és a Róka hamarosan tovább indultak Vattacukor liget felé. A sűrű aranyerdőt átszelve jó volt ismét kiérni a napfényre. Friss, édes, fűszeres volt a levegő, a királylány nagyokat szippantott belőle. Rózsaszín virágszirmokat táncoltatott mindenfelé a langyos tavaszi szellő. Az arany fák ágain fürtökben lengedeztek a mindenféle színű, csillogó vattacukor csokrok.

– Itt vagyunk, Róka! – lelkendezett a királylány. – Nézd, micsoda fák! Gyere, szedek neked is egy kis vattacukrot, megkóstoljuk mindet!

A királylány és a Róka kényelmesen letáboroztak az egyik vastag törzsű arany fa árnyékában és kellemesen eszegették a vattacukrot. Ekkor a Róka hirtelen abbahagyta a falatozást és egy távoli fa irányába nézett. Valami nagyon csillogott, sziporkázott a napfényben.

– Mi az, Róka, mit látsz? A királylány és a Róka a fához szaladtak.

– Ó, hisz ez egy gyönyörű ezüst szánkó! Nézd, Róka, virágfűzér a dísz rajta! A királylány ki akarta próbálni a kis szánkót. Ketten éppen elfértek rajta. Ahogy nekiindultak a domb túloldalának, a szánkó alatt pitypang paplan termett. Szállt-repült a pitypang szirom mindenfelé a szánkó alatt, mint a nyári hó. Repült a királylány habos szoknyája is utánuk. Csilingelve kacagott a boldog királylány, boldogsága kezdett átragadni a Szivárvány Rókára is. A domb tövében legnagyobb ámulatukra ezüst szobor kertet találtak. A napfény csak úgy sziporkázott a szobrok arcán, testén. Micsoda szobrok voltak ezek! Mind a tündérmesék mesehőseit ábrázolták, hercegeket, hercegnőket, tündéket, unikornisokat, sellőket. A szobrok szépek voltak és mind mosolyogtak. A királylány odalépett az egyik tündér szoborhoz és megérintette ezüst bőrét. Erre a szobor megrázkódott és megmozdult. A királylány elkapta a kezét és hátralépett meglepetésében. A tündér szobor megszólalt.

– Szép királylány, mit szeretnél, miért ébresztettél föl?

– Én nem tudtam, hogy csak alszol, azt hittem, szobor vagy…

A tündér felnevetett.

– Olyan vagyok, mint az emberek. Másnak látsz kívülről, mint amilyen valójában vagyok. Szóval, mit szeretnél? Kívánhatsz tőlem egyet.
A királylány a kedves, néma Rókára pillantott, aki mellette ült a földön és nagy, hűséges szemekkel nézett rá. Tudta, mit szeretne most a legjobban.

– Hogy tudjon beszélni a Róka.

A tündér szobor bólintott, intett a kezével, megrebegtette szárnyait, majd behunyta szemét és újra mozdulatlanná dermedt. A királylány kisvártatva a Rókára nézett. A Róka csak ült, ült mellette a földön és nézte a királylányt.

– No, szólalj meg! Hisz ezt kívántam! A Róka nem szólt, csak nézett a királylányra könnyes szemmel. A királylány simogatta a Róka fejét, úgy várta, várta, hogy megszólaljon a barátja. Hiába. A Róka némán nézte a királylányt. A királylány most először nem értette, mit szeretne mondani.

– Hát nem sikerült, nem teljesült a kívánságom – sóhajtotta csalódottan. – Esteledik, ideje indulnom.

A Róka nem mozdult, csak nézte a távolodó királylányt, ahogy a domb felé sétál. Lassan szóra nyitotta ajkait:

– De… si… ke… rült… – súgta halkan.

A királylány megtorpant, majd lassan megfordult.

– Hogy mondtad?

– Köszönöm, királylány.

A Róka hangja bársonyos volt és szelíd. A királylány odaszaladt hozzá, szorosan magához ölelte. A Rókánál abban a percben nem volt boldogabb a világon senki.

– Te mindig értettél, akkor is, amikor senki más – mondta a Róka boldogan. -Szeretlek, királylány.

Ebben a pillanatban feltámadt a szél. Erős, szivárványszínű szél volt, felkapott mindent, ami az útjába került, pilleként kapta fel a szobor kert ezüst szobrait, a kis virágos szánkót, lefújta a vattacukrokat a fákról. Felkapta a királylányt és a Rókát is. A színes forgószél belsejében báli zene szólt, a szél forgatni, táncoltatni kezdte a királylányt és a Rókát. A királylány kacagva táncolt, pörgött, forgott a Szivárvány Rókával a csodaszélben, fodros szoknyája csak repült utána. Táncoltak, énekeltek, nevettek mindent elfeledve, csak a szél tudja, meddig… színes és szabad volt a világ, ringató a zene és édes az örök barátság…

Ilyen az élet…

Csak annyi terhet cipelj, amennyit muszáj. Ott a sorsod, a körülményeid, a családi adottságaid, amibe beleszületsz, az élet alapból pakolja rád a terheket, amik alól nem lehet kibújni, és ehhez jönnek az egyéb – emberek által pluszban rád terhelt – súlyok. Csomó konfliktus, stresszhelyzet, energiaszívó, fölöslegesen gyártott probléma. Szelektálj, dönts, és csak azt a gondot vedd a nyakadba, amihez valóban közöd van, amit valóban muszáj. A “mindenki gondját megoldom” és “ide nekem a világ baját, majd én hős mártírként hordozom” hozzáállás nem vezet semmi jóra. Ha tudsz jól dönteni egy-egy helyzetben, ez segítség lesz számodra abban, hogy maradjon hely a válladon azoknak a terheknek, amik valóban a tieid. Persze megint az önismeretnél tartunk… tudni, mennyit bírsz, tudni, mik a feladataid az életben, tudni, mi a felelősséged, és eszerint rendezni a kapcsolataidat, az életedet – egy külön odafigyelést igényel. Az önismeret egy folyamat, mely egész életünkön át tart, és mivel változunk, időről-időre újra rá kell ébredjünk saját milyenségünkre. Izgalmas kaland, az már egyszer biztos, és tulajdonképpen semmi más nem kell hozzá, mint figyelem és őszinteség saját magunkkal szemben. Persze tudom, tudom, tudom, sokszor tombol vihar életünk egén – mostanában nagy viharok dúltak az egész világon… pusztító koronás viharok -, és viharos időkben igencsak nehéz a mérlegelés, olyankor az ember nem gondolkodik, elfelejt elemezni, magára vesz sok mindent, többet is, mint amit elbír, mert választása sincs (vagy legalább is azt gondolja, hogy nincs, pedig az igazság, hogy mindig van…) De jó hír, hogy a vihar elmúlik. Ezt tudni kell a vihar alatt is! (Kivéve az Örök Viharok Országát, de ha oda tévednék, én mihamarabb tovább is mennék békésebb világba… ha veled is ez történne, akkor csak állj tovább, mert örök viharban élni pokoli nehéz ám!) Nagy vihar után elcsendesedik a táj, csitul a szél, kiderül az ég. Bár még nedves a fű az esőtől és érezni a levegőben a múló vihart, szakadoznak a felhők, megjelennek az első napsugarak, béke van. Amikor kitisztul az ég, behunyt szemmel mélyet szippantasz a friss levegőből, lehetőséged van átrendezni magadban a dolgokat. Tulajdonképpen én hálás vagyok életem viharaiért, bármilyen nehéz is volt átélni őket, bármennyire is életveszélyesek voltak és bármilyen ócska kis összeeszkábált tulajon kellett végigszenvedjem őket… mert túlélve egy-egy vihart a hősök bátorsága öntötte el lelkem legmélyét, és ha senki nem is látta elkeseredett és elszánt küzdelmemet az életért, én tudtam, mit éltem át, és büszkén húztam ki magam, igen, ezt megcsináltam, és most akkor gyerünk tovább. Vihar után beszédes a csend és átrendeződik a táj. Átértékelődik minden. Hagyom, hadd fújja el a szél mindazt, ami nem az enyém. Leteszek fölösleges terheket, és amint lehajolok, észreveszem a fű közt csillogó kis gyémántot. A fű közt találom, ott, ahol nem keresem és akkor, amikor nem számítok rá… Amikor elengedek, kapok is. Ilyen az élet…

Megérzős süti

Kapcsolatok… vannak. Ha akarjuk, ha nem. A Föld nevű bolygón élünk, emberek vagyunk, kapcsolataink pókhálóként hálózzák be a világot. Van, aki kifelé nyílik, van aki befordul, de kapcsolatai mindenkinek vannak. Még annak is, aki elzárkózik. Már az is kapcsolat, ha az ember lemegy a boltba és találkozik az eladóval, akivel rendszerint köszönnek és egymásra mosolyognak a kasszánál. Általában kapcsolati rendszerünk sokrétű. Vannak egészen közeli, bizalmi kapcsolatok, ezek közt vannak napi kapcsolatok, és vannak ritkábbak. Aztán vannak lazább baráti, haveri kapcsolatok, és vannak egészen felszínes, érintőleges kapcsolatok, vannak üzletiek, hivatalosak, kívánatosak és nem kívánatosak. Mindenki eldönti az adott személlyel való kapcsolatáról, hogy mennyit ér neki. Ez így van. De mi van a törésekkel? Fájdalmasak. És mi van az újrakezdéssel? Lehetséges? Meddig van időnk, lehetőségünk egy kapcsolat helyreállítására? Van olyan, hogy túl sok idő telik el, és nem lehet újrakezdeni? Nem szabad azt várni, hogy ugyanott folytassuk, ahol abbahagytuk? Van új közös jövő? Ezek érdekes kérdések, nincs egyféle válasz, de talán vannak általános törvényszerűségek, amik úgy kábé mindenkinél életbe léphetnek a kapcsolatok terén. Azt gondolom, hogy igenis van egy idő, amit ha túllép két ember a kapcsolat törése után, nem biztos, hogy újra tudják kezdeni. Egyszerűen túl sok idő telik el, túl sok minden történik és túl sok minden változik. Ha lényegi dolgok változnak, talán már nem is találják meg a vonzást egymás felé (legyen szó bármilyen kapcsolatról, nem csak szerelmiről, kell vonzás, kell tapadási felület, ahol passzol a két ember). Aztán függ ez a két féltől is. Lehet, hogy az egyik mindig többet tesz a kapcsolatba, mint a másik (milyen sokszor látok ilyet!). Ha ez tartósan fennáll, igazságtalannak érezhetjük – ha mi áldozunk többet, ha mi vagyunk az a fél, akinek fontosabb a kapcsolat. Sokszor hallottam már, hogy azért a kapcsolatért kell harcolni, ami megéri. Egyetértek, én is így teszem. Ami nem megy, nem erőltetem. Nem vagyok nagy barátkozós típus. Nagyon be van osztva az életem, céltudatos vagyok, tervező, nagyot álmodó, családcentrikus, tudatos anya és feleség. Nincs felesleges időm, egy perc sem, amit olyan emberekre, kapcsolatokra tudnék pazarolni, ami egy: nem éri meg, kettő: leszívja az energiámat, a kreativitásra és alkotásra fordítható erőmet, három: elveszi azt a kevés lehetséges szabad időmet, négy: elveszi az időmet a kislányomtól és a szerelmemtől. Ezek a legfontosabb szempontjaim, így aztán nagyon is meggondolok még egy telefonbeszélgetést is. Egyszerűen sokszor nem éri meg, többet árt, mint használ. A siker és boldogság egyik titka (most jól figyeljetek!), hogy a megfelelő emberekkel kell körülvenni magunkat. Megfelelő pedig sajnos kevés van. Mindenféle van… de olyan, aki pont passzol, kevés. Ez az igazság. Én már nem alkuszom meg, nem engedek abból, ami nekem fontos. Kell az őszinteség, a mélység, a normális emberi értékek (mindenkinek más, nekem is megvannak a saját normáim), és kell a tisztelet. Enélkül nem megy a kapcsolatozás. Vannak idők bizony, amikor sokkal jobban feltölt és édesebb nekem a magány, mint a nagy, felszínes barát-tömeg. Ez is az éréssel és a korral jár, biztos, vagy a művészettel, vagy talán a kettővel együtt, nem tudom. A lényeg, hogy mostanra tudom, milyen vagyok, mitől vagyok boldog, kiegyensúlyozott, mitől működöm hatékonyan, mitől vagyok kerek egész, egy szóval tudom, mi kell nekem, és eszerint rendezem az életem a kapcsolataim. Tudjátok mit? Már jó ideje megtanultam használni a kulcsot a bejárati ajtómon! Nem félek bezárni, ha úgy a jó nekem. Nincs mit veszítenem, szabad vagyok, nem függök senkitől. Megvan minden, ami fontos, és amit szeretek… a többi pedig mellékes, és ez az érzés mindennél fontosabb nekem. Magányos? Igen, lehet. Boldog? Mindenképp!!! És csak ez számít. Azt mondom, van, hogy nem éri meg küzdeni valamiért, ami sose lesz jó. Persze ahhoz, hogy eljuss egy ilyen végeredményre, sokat kell gondolkodni, mérlegelni és még többet tapasztalni. A fájdalmak, örömök, a végigkínlódott életszakaszok és mindenféle tapasztalatok ereje, az évek rutinja, a sok csalódás és siker együttesen alkot majd egy olyan masszát a lelkedben, amiből meg tudod gyúrni a saját csodasütidet. Egy megérzős sütit. Aztán amikor kell, eszel belőle egy szemet. Már egy kis falatkától tudni fogod, hogy kell-e küzdeni, harcolni, lejárt-e az idő, vagy adhatsz még egy esélyt, belemenj, ne menj, maradj vagy indulj… anélkül, hogy végigmennél keserves hónapokon, fél éveken, oltári sokat fog segíteni! És utólag visszatekintve mondanád, hogy ahhhh.. megéreztem, nem kellett volna… kár volt, csak veszítettem vele… ez a csodasüti mindennél értékesebb. Ez maga a tudatos élet. Odafigyelni nem csak a külső, fizikai dolgokra, a mindennapok teendőire, a problémák megoldására, a gyerekekre, a munkára, a csekkekre, számlákra, az ügyintézésre, a folyamatos pörgésre, elvárásokra, megfelelésre és külsőségekre… hanem kicsit a belső dolgokra is. Nem is kicsit. Legalább annyira, mint a külsőkre! Mert a megfelelő önismerettel, belső értékeléssel, analizálással, raktározással, szortírozással sok-sok jövőbeli fájdalmat és csalódást lehet megspórolni! A megtapasztalt keserves fél éveket pedig fogd fel alkotóelemnek, tedd el az esszenciát, hogy egy napon megsüthesd majd a saját értékes, titkos csodasütidet…

Saját megérzős sütimmel… a recept top secret!

Titkom, a fókusz

A belső békéről eszembe jutott még valami nagyon fontos. Bennem az életutak úgy jelennek meg, mint több sávos, hatalmas autópálya külön sávjai. Nekem pedig, aki saját autómban ülve haladok saját úti célom felé, csak haladnom kell előre. Az a lényeg, hogy megérkezzek oda, ahova indultam, hogy biztonságban utazzak, hogy figyeljek a saját kocsimra, a vezetésre, utitársaimra, és hogy élvezzem az utat, a tájat, a beszélgetést, magát az utazást. Magamra kell figyelnem. Ez a fókusz. Ha a valóban fontos dolgokra fókuszálok, boldogabb leszek. Ha ide-oda tekintgetek, bosszankodom mindenen, folyton hátra nézek, olyan múltbeli állomásokat vizslatok, amiket már rég elhagytam, szétmegy a fókuszom, és akár balesetet is szenvedhetek. Lehet, hogy soha nem érek célba. Az én egyik titkom tehát most elárultam nektek, én így élek, és erről sokat beszélgetünk Robival és a kislányunkkal is. A fókusz az egyik legnagyobb titok, amit ha az ember megtanul, majd alkalmaz, sokkal kiegyensúlyozottabb lesz a belső világa, és sokkal sikeresebb az élete. Egyszerű elmondani – annál nehezebb megvalósítani, de nem lehetetlen!

Berendezkedtem

Mint egy tollpihe, ha becsukom a szemem, oly könnyű és gondtalan vagyok. Elengedem magam néhány csöndes, hajnali percre, élvezem a ‘végre én idő’-t. De ahogy telnek a hónapok, ez az egész egyre nehezebb. Mikor lesz vége? Nem tudom. Most – hiába is bizakodom a végsőkig, azt mondom – akár évekig elhúzódhat. Mondhatom úgy is, hogy évekig el lehet húzni. Bármit lehet, úgy látom. A vírus itt marad velünk, ez nem is kérdés. Nem lehet megbeszélni vele, hogy nyártól köszönjük, nem kérjük, viszlát. Sőt, újabb, más vírusok is jöhetnek. Jöhet bármi. Tényleg, ezután a tavasz után azt mondom, bármi. Ma reggel a kávémat kortyolva egy olyan gondolat fészkelte be magát a fejembe, amit eddig seprűnyéllel kergettem el, ha már csak az árnyékát is megpillantottam… mégpedig az, hogy “be kell rendezkednünk egy másfajta életre, erre vagy hasonló életre, mert senki nem tudja, mit hoz a holnap vagy ez meddig húzódik/húzható”. Utálatos gondolat, utálatos jövőkép, még utálatosabb minden hordalék, amit ez a világméretű vírus-őrület partra vetett. Érezzük már most is, de még fogjuk is jó ideig. Ha ennek tényleg hamarosan vége lenne, akkor is maradna nyoma, évek lennének, mire minden finoman, lassan a helyére billenne. De attól tartok, a világ tényleg nem lesz már olyan, mint előtte. (Van ennek jó és rossz vonatkozása is persze… én szubjektíven írom, ahogy jönnek a gondolataim, elvégre is ez az én naplóm…) Nem leszünk már végkészültség nélkül soha, aki most ezt átélte, nem felejti, milyen volt, nyomot hagy, és ezért belül, mélyen az egyik részünk mindig ugrásra készen figyel majd égnek meredő fülekkel a bokor rejtekében, és minden neszre rezzen majd. Mert ahogy ez jött, úgy jöhet más. Mi jöhet még? Mi? A válasz az egyszerűnél is egyszerűbb. Bármi. De a ma reggeli kellemetlen, új vendégem, az a bizonyos régi gondolat, mégpedig az, hogy ‘Be. Kell. Rendezkedni.’, sajnos úgy érzem, egy iránymutatóvá vált számomra. Tudjátok, nekem működik a hatodik érzék, a megérzés, sokszor segített és segít nekem eligazodni az élet útvesztőjében. Már ismerem az érzést, amikor egy gondolat egész mélyről fakad, a megérzések szintjéről. Ez nem jóslás, nem is előrejelzés, nincs semmiféle tudományos alapja, csak egy erős megérzés, amire én magam igyekszem minden esetben támaszkodni. (Hogy hogy tanultam meg meghallani a belső hangot, hogy tanultam meg rájönni, melyik érzésnek mi a gyökere, mi a valódi megérzés és mi fakad másból, és hogy melyik megérzés az, amire mindenképp hallgatni kell, egy másik izgalmas és tanulságos történet. Talán egyszer elmesélem, ha szeretnétek.) Tehát mi berendezkedünk. Ez nem jelent mást, mint egy belső berendezkedést, a tudatunk ráhangolását arra, hogy ez nem egy gyorsan múló átmeneti állapot, nem lehet minden percben a végét várni, hanem ez egy létforma, amit jelenleg élünk, mely – ha enyhül is majd a korlátozás és újra is indul az élet majd – akár hosszú ideig fennáll vagy visszatér. Bárki bármit mond, új világ van és lesz. Hogy ez miben áll, arról hosszan lehetne beszélni. De hogy sok minden nem lesz ugyanolyan, mint előtte volt, az biztos. És még biztos valami: aki tud alkalmazkodni, túlél, halad, fejlődik. Aki nem, az szenved. Hát én túlélek. Sőt, élek! Annyi mindenen átverekedtem már magam életem során, személyes életemben volt már többféle hosszútávú berendezkedés és küzdelem, alkalmazkodás és forradalom. Ez a mostani több szinten zajlik. Világszinten és egyén szinten. A korábbi tapasztalataimra támaszkodom hát, győzelmeimből merítek erőt, a gyermekemre nézve boldogan várom a jövőt és bizakodva hiszek egy jobb világban. Mást nem tehetek, a kesergésre nincs idő! Mert én egy túlélő vagyok. Szívósabb, mint a válság, erősebb, mint a vírus, nagyobb, mint a pánik, szorgalmasabb, mint a hangya. A reggeli nap reménységével kelek és az éjjel világító hold nyugalmával tekintek a holnapba. Mert én egy túlélő vagyok és ha eddig túléltem, akkor túlélek ezután is mindent. És ezzel én be is rendezkedtem. Minden más majd alakul…

Békében önmagammal

Békében önmagammal – békében a világgal. A kettő csak együtt képes létezni, egyik a másik nélkül nem lehetséges. Sok mindentől függ, hogy a belső békét, önelfogadást, önszeretetet, harmóniát, egyensúlyt megleljük-e, és hogy mikor, milyen úton érjük el. Nincs két egyforma lélek, két egyforma sors, egyforma életút. Ezért nincs egyetlen tökéletes recept sem. De nekem vannak gondolat-köveim, amiket eddig összegyűjtögettem életem folyamán, és amiket oda tudok adni nektek, és ha szeretnétek, be tudtok építeni a ti saját önfejlesztő, önépítő utatokba… Aki önmagát nem szereti, másokat is nehezen, vagy nem is tud szeretni, én így látom. A régi neveltetés arra ösztönözte az embereket, hogy ne szeressék magukat. Mondok példákat: ha büszkék a teljesítményükre, az beképzeltség, ha kiemelik erényeiket, az egyenlő azzal, hogy közben lenéznek másokat, ha szeretik magukat, az hamis önimádat… és még sorolhatnám. Ez azonban merőben téves gondolkodásmód és irány, mely sok elfojtást, sérülést okoz. Az önbizalom szükséges az érvényesüléshez és igenis vonzó, a harmónia is vonzó, az egyensúly pedig kívánatos, egy boldog, békés ember környezetében jó lenni. És igenis érezhető a belső béke, ha valakiben ott van, akkor az körbelengi. Ez nem egy állandó bohócmosolyt az arcra rajzoló happy állapot, hanem egy mélyebben meghúzódó egyensúly, belső harmónia, mely az esetleges felszíni viharoktól, hullámzásoktól függetlenül mindig jelen van. Ma a régi modell ellentéte megfigyelhető. Mutasd meg, hadd lássák, hogy élsz, milyen ruhád van, mennyi pénzed van, neked telik rá, milyen jól nézel ki, tökéletes a sminked, a bőröd, hajad, milyen autód van, hol nyaraltál, kötelező a boldog mosoly, kötelező a szép kirakat…, mégsem jellemző egy erős gerinc, egy mély erkölcsi tartás, ami ott, belül jelen van (Persze, persze teljes tisztelet a kivételnek! Ez most nagy vonalakban a mai világunk keresztmetszete, az elvárás és az, ami annyira jellemző lett sok mindenkinél… Szerintem pontosan értitek, mire gondolok…) Mint mindenben, szerintem ebben is az arany középút a legjobb, amit valahogy ki kell tapogatni, amire valahogy rá kell lelni. Hogy mennyit mutassunk kifelé, mit őrizzünk meg magunknak, ezt megérzés alapján, saját bölcs megítélésünk alapján tudjuk eldönteni. A belső harmóniát ma nagyban befolyásolja az, hogy megvan-e a belső lelki kert, ami el van kerítve, ami csak a miénk, a szeretteinké. Hogy nem kifelé élünk, hanem valóban élünk. Mert az életünk első sorban a mi saját életünk, nem pedig egy kirakat. Hogy boldogok vagyunk-e, a mi saját felelősségünk. A felismerés először fájdalmas lehet, hogy senki mást nem okolhatunk esetleges boldogtalanságunkért, még akkor sem, ha hányattatott, zaklatott sors adatott gyermekkorunkban, vagy nem jött össze egy igaz szerelem, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük! A döntés minden helyzetben a saját kezünkben van! Mondom, ezt felismerni fájdalmas. Mert a felismerés pillanata azonnal és könyörtelenül a jövő felé fordítja tekintetünket. Nem lehet az önsajnálat langyos kádjában ejtőzni tovább, és nincs helye az önsanyargatásnak sem. Súlyos felismerésük birtokában amit lehet, menteni kell. A múlton változtatni nem lehet – amit lehet, helyre lehet hozni, de kár keseregni az elszalasztott lehetőségek és a pocsékba ment évek miatt! A legjobb megoldás, hogy gyógyítsuk sajgó lelkünket: csak arccal előre, a jövő felé! Mikor ráébredünk szerepünk és döntéseink valódi súlyára saját életünkre vonatkozóan, abban a pillanatban történik valami történelmi is: felnövünk. Igen, bizton állíthatom nektek, hogy ez a valódi felnőttség első pillanata. Nem az érettségi. Nem az első komoly munkahely. Nem az első fizetésnap vagy lakás. Nem is az esküvő. Hanem az, amikor valóban, tudatosan a kezedbe veszed sorsod irányítását – történjen ez időben bármikor. Velem is megtörtént. Emlékszem a napra, az órára, a percre. Egy késő délutáni őszi nap volt. Kiléptem a sürgősségi rendelőből, az most mindegy, hogy miért jártam ott, behunytam a szemem, sóhajtottam egy nagyot. És amikor újra kinyitottam a szemem, éreztem, tudtam, hogy ott, akkor minden megváltozott. Pedig ugyanaz a piros kocsi parkolt a sarkon, ugyanaz a pár fiatal dohányzott a túloldalon fáradtan, unottan, és még csak egy tapodtat se mozdultam én magam sem. De a világ akkor nagyot fordult velem. Hát mondjátok, hogy nem agyban dől el minden! Mondjátok, hogy a nagy változás nem döntés kérdése? És mondjátok, hogy nem minden kicsiben kezdődik…! Éreztem, tudtam, hogy ott a színpad, ott a mikrofon, eljött a nézőközönség, csak rám várnak. Fel kell állnom a színpadra, hogy én legyek végre a saját életem főszereplője! Ez egy olyan színpad, ahol nincs más. Nem lehet összehasonlítani magamat senkivel, mert nincs más. Vagy főszereplő vagyok, vagy nem. Ennyi az egész… és nem az Eszti Berzsán Illustrations-re gondolok most egyébként, hanem az EGÉSZ ÉLETEMRE. A napjaimra, a kapcsolataimra, a gondolataimra, arra, hogy mi mennyire fontos, és kinek a véleménye mennyire számít. Ekkor kezembe vettem az irányítást, és ajándékba kaptam hozzá a belső harmóniát. Minden ekkor kezdődött…

Tükröm-tükröm

Nem kerülheted el a pillanatot, amikor szembe kell nézned önmagaddal. Pedig lehet, hogy bizonyos esetekben ez a szembenézés fájdalommal jár, múltbeli önmagunk által elkövetett hibák felismerésével és sok kétellyel a jövőt illetően. De szembenézés nélkül nincs változás és nincs tovább haladás. Kinek előbb, kinek később jön el az a sorsdöntő pillanat, amikor rájön, ki is ő valójában, mire is vágyik, amikor megérzi a szabadság utánozhatatlan ízét, és ráébred arra, hogy soha többé nem akar megalkudni semmiért, senkiért. Mert semmi és senki nem ér annyit, hogy eltoljuk a szembenézés őszinte pillanatát egy olyan késői időpontra, amikor ez a tükörbe nézés pótolhatatlan veszteségekkel jár majd… mert annál nincs fájóbb érzés, mint amikor az ember ráébred, hogy elszúrta – hosszú éveket, vagy akár az egész életét – és nem lehet visszacsinálni… Szembenézni jó dolog. És nem csak egyszer kell, hanem időről időre elkerülhetetlenül fontos. Ahhoz, hogy rendezni tudjuk legbelül magunkban a dolgokat, kell egyfajta keménység is önmagunkkal szemben. Meglátni, belátni, elfogadni, és késznek lenni a változtatásra. Aztán persze kitartani, míg az új irány új úttá kövesedik a talpunk alatt, míg az új szokásokból jellemvonás válik… kemény munka, de a legszebb! Mert bemutatjuk saját magunknak és a világnak, hogy bizony képesek vagyunk rá!!!
Persze lehet őszinteség nélkül élni… de minek? Lehet úgy csinálni, mintha… mintha boldog lennél, mintha szabad lennél, mintha minden rendben lenne… de te legbelül úgyis tudni fogod, hogy ez mind csak színház. Az szabadság őszintesége az egyik legeslegnagyobb kincs az életben.

Én kis babarózsám

Nő, növekszik, szépül, okosodik, nyílik, mint az illatos babarózsa. Kis kertem éke, sőt, a legszebb ékszerem, ékességem, mindennél nagyobb büszkeségem, úgy, ahogy van. Életem értelme, akivel új értelmet nyert MINDEN, aki miatt érdemes levegőt vennem, akiért érdemes reggel felébrednem, aki segített abban, hogy minden másban is új értelmet találjak, és aki által jobb emberré válhatok. A legnagyobb csoda az életben, ahogy láthatom ugyanazt a kis életet néhány milliméteresként és 110 centiméteresként is. Maga a folyamat, amit végigkísérhetek, amiben végig részt vehetek, a kiváltság a csoda, hogy szemtanúja lehetek az egész életének. Mindannak a vele született csodának, ami benne volt már születése előtt, és mindannak, amit együtt tettünk/teszünk bele az évek folyamán. Látni, ahogy bimbózik, nyílik a kis értelme, rácsodálkozik a világra, kérdez, figyel, aztán napról napra érik, növekszik, saját gondolatai vannak, véleménye, vágya, akarata, kifejezi, elmondja, megmutatja, eléri. Csak gyönyörködöm ebben. Mert ez a dolgom tulajdonképpen. Azon túl, hogy életet adtam neki, szeressem, terelgessem, nevelgessem és gyönyörködjek… segítsek neki szárnyakat bontani és megtanítsam repülni. Rávezessem arra, hogy megismerje, milyen erő, tehetség, érzelmi intelligencia, érzékenység, mennyi finomság, gyöngédség, együttérzés lakozik benne. Megtanítsam arra, hogy különbséget tudjon tenni jó és rossz között, jó indulat és rossz indulat közt, helyes és helytelen közt, tudjon belátni és megérteni, helyesbíteni. Van, amire csak rá kell vezetni, hogy felismerje magában, mert bizony ott van benne. És van, amire meg kell tanítani. De a legeslegritkább esetben kell metszeni, csak ha muszáj, ahogy a növényeknél is. Például ahogy Nagymamám arany naplementés kertjében – ha eljött az ideje – megmetszettük az öreg meggyfát. Ahogy ő mondta, az oroszlánfarkakat kellett levágni az ágakról, a felesleges plusz hajtásokat, de csakis azért, hogy minden erő a gyümölcsökbe menjen és roskadásig legyen majd a fa, hogy alig győzzük majd szüretelni. De jó is volt az… és gyerekként hogy utáltuk néhány nap után, amikor még mindig tele volt a fa, és szedni kellett… mentünk volna inkább bicikli fogózni, de hát mit volt mit tenni, meg kellett mászni a fát, ha meggyesek is lettünk mindenhol, ha fárasztó is volt órákig az ág-vödör mozdulatot ismételgetni a kezünkkel, ha sütött is a nap és ragadtunk a meggytől meg az izzadtságtól… Nem volt mese, minden nyáron rengeteg meggyet szedtünk, mert jól metszettünk, amikor ott volt a metszés ideje.

Lányom van. Van egy lányom! Anyuka vagyok! Van egy kicsi lányom… Ezt leírni, kimondani, erre gondolni mind a mai napig csodálatos. Hatalmas ajándék. Mosolygok, ahogy e sorokat írom. Felpillantok. Az asztalkájánál ül és egy összeragasztgatott fenyő tobozokból készült kis bábut festeget. Együtt szedtük az erdőn a minap. Jó volt együtt… Hjaj, mindig olyan jó együtt… ott is csak gyönyörködtem benne, hogy élvezi a sétát, hogy kiszabadulhat kicsit a lakásból, hogy lobogott a hosszú haja, ahogy futott. Mit futott?! Nyargalt, szaladgált apától anyáig és vissza… Nevetett, kiabált, énekelt, virágot szedett, hatalmas csokorral.

Sokat vártam rá és most itt van velem minden nap. Azon a gyönyörű éjszakán öt évvel ezelőtt a szülőszobán meg is kérdezte tőlem a szülésznő: “Mit mondott, Eszterke, hány évet is várt a babára?” Kimerülten, kicsit kábán, de határtalan, kimondhatatlan boldogsággal válaszoltam, hogy: “hatot…”, és csak simogattam, simogattam a kicsi babám édes, puha bársony-bőrét. Ó, milyen elmondhatatlanul, lerajzolhatatlanul puha volt a bőre, kis újszülött bőr, újszülött hang… újszülött érzés. Anya vagyok. Abban a pillanatban tudtam, hogy az életem soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt. Hála Istennek!

Abban a pillanatban éreztem meg, hogy a szívem már a testemen kívül dobog. Őbenne.

Tudjátok, ez az érzés, az első pillanat érzése bennem nem csitult az elmúlt öt év alatt. Ugyanazzal a gyöngéd meghatottsággal babusgatom, ölelem, puszilgatom, szeretgetem. Ha boldog, én kétszer olyan boldog vagyok, ha bántja valamit, én is érzem, mennyire fáj, ha meg dicsérik, ezerszer jobban esik, mintha engem dicsérnének és melle aggasztó büszkeség, amikor azt mondja róla az óvónéni, hogy nem is kellett volna angyalkának öltöznie farsangra, mert ő amúgy is egy angyal…

Eldöntöttük előre, még jóval a születése előtt, hogy ő a szabadság szülötte lesz, a szeretet lesz két oldalról útjának korlátja és a mi két szülői szívünk lesz védelmező kísérője egy életen át. Mindenről beszélgettünk Robival, volt hat évünk, míg vártunk a babánkra… annyira akartuk, annyira szerettük volna, hogy szülessen valaki, akinek mindent átadhatunk. Azért szerettük volna, hogy megszülessen, hogy szerethessük, hogy megmutathassuk neki a világot, hogy tanítgathassuk szépre-jóra… de hogy mennyit mutatott már eddig is ő nekünk, és mennyi mindent tanultunk tőle mi… nos azt elmondani sem lehet! Csak felnézni lehet rá, tisztelni és csodálni. Végtelen nagy szeretet és jóság van a szívében.

Szülőnek lenni régen talán kicsit más fogalom volt, mint ma… régen inkább a poroszos, kemény szigor uralkodott, ez volt a bevett nevelési módszer. Ma talán új szelek fújnak, legalább is én így vettem észre. Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy számomra a szülői lét egy saját világot jelent, nem hasonlítom senki más szülői létéhez, mert mindenki más, minden család más…

Az én szülői létem egy olyan világ, ahová akkor léptünk be először, amikor a karjainkba fogtuk a mi kis rózsaszínba bugyolált szuszogó csomagunkat, és ahol minden viszonylagos, minden változó, ahol a legjobb útitárs egy hatalmas táskányi rugalmasság, együttérzés, megértés, önzetlenség, gondolat olvasás, kreativitás, találékonyság és végtelen türelem. Ez pedig összefoglaló néven maga a szeretet.

Előre elhatároztam, hogy nem fogok nevelni, csak szeretni. Lehet, hogy furcsán hangzik, mert ugye nevelni muszáj – mondhatják a többi szülők. Így van. De ez azért történt, mert ami nekem a nevelésről eszembe jutott – és talán sokaknak eszébe jut – az inkább az ágak letörése, a féktelen metszés, a levegőtől és napfénytől való elzárás volt… a szidás, fegyelmezés és nem sorolom… Például a “neveld meg azt a gyereket!” felszólítás leginkább a fegyelmezésre és gatyába rázásra szokott vonatkozni, nem igaz?! De mióta itt ez a kis nyíló babarózsa a kertemben, és csak szeretem, rájöttem, hogy ez maga a nevelés! Ez az igazi nevelés. Szeretni. Nincs gond magával a szóval: “nevelni”, csak a tartalommal, ami hozzá tapadt. Ezt kell csak rendbe tenni, ha úgy tetszik kicserélni. Mert a növénykéket is nevelgetjük, gondozzuk, hogy nagyok, erősek, termőek legyenek. Levélkéiket simogatva, hozzájuk gyöngéden beszélve, őket locsolva, kapálva, ápolgatva érjük el az eredményt. A gyerekekkel ugyanígy lehet elérni a kívánt eredményt. Minél többet teszünk beléjük, annál többet adnak vissza. Sugározzák, árasztják a jót, ha azt kapják. És a legtöbb, amit megtaníthatunk nekik (persze az óvatosság, az elővigyázatosság és minden fontos gyakorlati tudnivaló mellett, amit úgyis megtanítunk), hogy hogyan szeressenek, hogyan adjanak, hogyan fejezzék ki magukat, hogyan legyenek valóban önmaguk, hogyan legyenek szabadok, hogyan teljesedjenek ki… aki ezt megtanulja kicsi korában, aki szabadon nevelkedik – lelki szabadságban -, az véleményem szerint behozhatatlan előnyre tesz szert azokkal szemben, akik nem kapják ezt meg kicsi koruktól fogva. Ez az egyik legeslegnagyobb ajándék, amit szülőtől kapni lehet, amit szülő adni tud.

Szóval ha akarsz, ha nem… nevelni fogsz, ha gyermeked születik. Mert muszáj. Van, hogy valamit nyolcszázszor kell elmondani, kérni, van, hogy úgy érezzük, elfogy a türelem… de ha az első pillanat gyöngéd emléke örökké elevenen él a lelkünkben, ha a szeretet több, mint a türelem, akkor nincs gond… mert ahol a türelem véget ér, ott kezdődik a szeretet…

Boldogságom, én kis Felíciám ma reggel Karácsonnyal, a családi unikornis bébinkkel…