BLOG

Tükröm-tükröm

Nem kerülheted el a pillanatot, amikor szembe kell nézned önmagaddal. Pedig lehet, hogy bizonyos esetekben ez a szembenézés fájdalommal jár, múltbeli önmagunk által elkövetett hibák felismerésével és sok kétellyel a jövőt illetően. De szembenézés nélkül nincs változás és nincs tovább haladás. Kinek előbb, kinek később jön el az a sorsdöntő pillanat, amikor rájön, ki is ő valójában, mire is vágyik, amikor megérzi a szabadság utánozhatatlan ízét, és ráébred arra, hogy soha többé nem akar megalkudni semmiért, senkiért. Mert semmi és senki nem ér annyit, hogy eltoljuk a szembenézés őszinte pillanatát egy olyan késői időpontra, amikor ez a tükörbe nézés pótolhatatlan veszteségekkel jár majd… mert annál nincs fájóbb érzés, mint amikor az ember ráébred, hogy elszúrta – hosszú éveket, vagy akár az egész életét – és nem lehet visszacsinálni… Szembenézni jó dolog. És nem csak egyszer kell, hanem időről időre elkerülhetetlenül fontos. Ahhoz, hogy rendezni tudjuk legbelül magunkban a dolgokat, kell egyfajta keménység is önmagunkkal szemben. Meglátni, belátni, elfogadni, és késznek lenni a változtatásra. Aztán persze kitartani, míg az új irány új úttá kövesedik a talpunk alatt, míg az új szokásokból jellemvonás válik… kemény munka, de a legszebb! Mert bemutatjuk saját magunknak és a világnak, hogy bizony képesek vagyunk rá!!!
Persze lehet őszinteség nélkül élni… de minek? Lehet úgy csinálni, mintha… mintha boldog lennél, mintha szabad lennél, mintha minden rendben lenne… de te legbelül úgyis tudni fogod, hogy ez mind csak színház. Az szabadság őszintesége az egyik legeslegnagyobb kincs az életben.

Én kis babarózsám

Nő, növekszik, szépül, okosodik, nyílik, mint az illatos babarózsa. Kis kertem éke, sőt, a legszebb ékszerem, ékességem, mindennél nagyobb büszkeségem, úgy, ahogy van. Életem értelme, akivel új értelmet nyert MINDEN, aki miatt érdemes levegőt vennem, akiért érdemes reggel felébrednem, aki segített abban, hogy minden másban is új értelmet találjak, és aki által jobb emberré válhatok. A legnagyobb csoda az életben, ahogy láthatom ugyanazt a kis életet néhány milliméteresként és 110 centiméteresként is. Maga a folyamat, amit végigkísérhetek, amiben végig részt vehetek, a kiváltság a csoda, hogy szemtanúja lehetek az egész életének. Mindannak a vele született csodának, ami benne volt már születése előtt, és mindannak, amit együtt tettünk/teszünk bele az évek folyamán. Látni, ahogy bimbózik, nyílik a kis értelme, rácsodálkozik a világra, kérdez, figyel, aztán napról napra érik, növekszik, saját gondolatai vannak, véleménye, vágya, akarata, kifejezi, elmondja, megmutatja, eléri. Csak gyönyörködöm ebben. Mert ez a dolgom tulajdonképpen. Azon túl, hogy életet adtam neki, szeressem, terelgessem, nevelgessem és gyönyörködjek… segítsek neki szárnyakat bontani és megtanítsam repülni. Rávezessem arra, hogy megismerje, milyen erő, tehetség, érzelmi intelligencia, érzékenység, mennyi finomság, gyöngédség, együttérzés lakozik benne. Megtanítsam arra, hogy különbséget tudjon tenni jó és rossz között, jó indulat és rossz indulat közt, helyes és helytelen közt, tudjon belátni és megérteni, helyesbíteni. Van, amire csak rá kell vezetni, hogy felismerje magában, mert bizony ott van benne. És van, amire meg kell tanítani. De a legeslegritkább esetben kell metszeni, csak ha muszáj, ahogy a növényeknél is. Például ahogy Nagymamám arany naplementés kertjében – ha eljött az ideje – megmetszettük az öreg meggyfát. Ahogy ő mondta, az oroszlánfarkakat kellett levágni az ágakról, a felesleges plusz hajtásokat, de csakis azért, hogy minden erő a gyümölcsökbe menjen és roskadásig legyen majd a fa, hogy alig győzzük majd szüretelni. De jó is volt az… és gyerekként hogy utáltuk néhány nap után, amikor még mindig tele volt a fa, és szedni kellett… mentünk volna inkább bicikli fogózni, de hát mit volt mit tenni, meg kellett mászni a fát, ha meggyesek is lettünk mindenhol, ha fárasztó is volt órákig az ág-vödör mozdulatot ismételgetni a kezünkkel, ha sütött is a nap és ragadtunk a meggytől meg az izzadtságtól… Nem volt mese, minden nyáron rengeteg meggyet szedtünk, mert jól metszettünk, amikor ott volt a metszés ideje.

Lányom van. Van egy lányom! Anyuka vagyok! Van egy kicsi lányom… Ezt leírni, kimondani, erre gondolni mind a mai napig csodálatos. Hatalmas ajándék. Mosolygok, ahogy e sorokat írom. Felpillantok. Az asztalkájánál ül és egy összeragasztgatott fenyő tobozokból készült kis bábut festeget. Együtt szedtük az erdőn a minap. Jó volt együtt… Hjaj, mindig olyan jó együtt… ott is csak gyönyörködtem benne, hogy élvezi a sétát, hogy kiszabadulhat kicsit a lakásból, hogy lobogott a hosszú haja, ahogy futott. Mit futott?! Nyargalt, szaladgált apától anyáig és vissza… Nevetett, kiabált, énekelt, virágot szedett, hatalmas csokorral.

Sokat vártam rá és most itt van velem minden nap. Azon a gyönyörű éjszakán öt évvel ezelőtt a szülőszobán meg is kérdezte tőlem a szülésznő: “Mit mondott, Eszterke, hány évet is várt a babára?” Kimerülten, kicsit kábán, de határtalan, kimondhatatlan boldogsággal válaszoltam, hogy: “hatot…”, és csak simogattam, simogattam a kicsi babám édes, puha bársony-bőrét. Ó, milyen elmondhatatlanul, lerajzolhatatlanul puha volt a bőre, kis újszülött bőr, újszülött hang… újszülött érzés. Anya vagyok. Abban a pillanatban tudtam, hogy az életem soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt. Hála Istennek!

Abban a pillanatban éreztem meg, hogy a szívem már a testemen kívül dobog. Őbenne.

Tudjátok, ez az érzés, az első pillanat érzése bennem nem csitult az elmúlt öt év alatt. Ugyanazzal a gyöngéd meghatottsággal babusgatom, ölelem, puszilgatom, szeretgetem. Ha boldog, én kétszer olyan boldog vagyok, ha bántja valamit, én is érzem, mennyire fáj, ha meg dicsérik, ezerszer jobban esik, mintha engem dicsérnének és melle aggasztó büszkeség, amikor azt mondja róla az óvónéni, hogy nem is kellett volna angyalkának öltöznie farsangra, mert ő amúgy is egy angyal…

Eldöntöttük előre, még jóval a születése előtt, hogy ő a szabadság szülötte lesz, a szeretet lesz két oldalról útjának korlátja és a mi két szülői szívünk lesz védelmező kísérője egy életen át. Mindenről beszélgettünk Robival, volt hat évünk, míg vártunk a babánkra… annyira akartuk, annyira szerettük volna, hogy szülessen valaki, akinek mindent átadhatunk. Azért szerettük volna, hogy megszülessen, hogy szerethessük, hogy megmutathassuk neki a világot, hogy tanítgathassuk szépre-jóra… de hogy mennyit mutatott már eddig is ő nekünk, és mennyi mindent tanultunk tőle mi… nos azt elmondani sem lehet! Csak felnézni lehet rá, tisztelni és csodálni. Végtelen nagy szeretet és jóság van a szívében.

Szülőnek lenni régen talán kicsit más fogalom volt, mint ma… régen inkább a poroszos, kemény szigor uralkodott, ez volt a bevett nevelési módszer. Ma talán új szelek fújnak, legalább is én így vettem észre. Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy számomra a szülői lét egy saját világot jelent, nem hasonlítom senki más szülői létéhez, mert mindenki más, minden család más…

Az én szülői létem egy olyan világ, ahová akkor léptünk be először, amikor a karjainkba fogtuk a mi kis rózsaszínba bugyolált szuszogó csomagunkat, és ahol minden viszonylagos, minden változó, ahol a legjobb útitárs egy hatalmas táskányi rugalmasság, együttérzés, megértés, önzetlenség, gondolat olvasás, kreativitás, találékonyság és végtelen türelem. Ez pedig összefoglaló néven maga a szeretet.

Előre elhatároztam, hogy nem fogok nevelni, csak szeretni. Lehet, hogy furcsán hangzik, mert ugye nevelni muszáj – mondhatják a többi szülők. Így van. De ez azért történt, mert ami nekem a nevelésről eszembe jutott – és talán sokaknak eszébe jut – az inkább az ágak letörése, a féktelen metszés, a levegőtől és napfénytől való elzárás volt… a szidás, fegyelmezés és nem sorolom… Például a “neveld meg azt a gyereket!” felszólítás leginkább a fegyelmezésre és gatyába rázásra szokott vonatkozni, nem igaz?! De mióta itt ez a kis nyíló babarózsa a kertemben, és csak szeretem, rájöttem, hogy ez maga a nevelés! Ez az igazi nevelés. Szeretni. Nincs gond magával a szóval: “nevelni”, csak a tartalommal, ami hozzá tapadt. Ezt kell csak rendbe tenni, ha úgy tetszik kicserélni. Mert a növénykéket is nevelgetjük, gondozzuk, hogy nagyok, erősek, termőek legyenek. Levélkéiket simogatva, hozzájuk gyöngéden beszélve, őket locsolva, kapálva, ápolgatva érjük el az eredményt. A gyerekekkel ugyanígy lehet elérni a kívánt eredményt. Minél többet teszünk beléjük, annál többet adnak vissza. Sugározzák, árasztják a jót, ha azt kapják. És a legtöbb, amit megtaníthatunk nekik (persze az óvatosság, az elővigyázatosság és minden fontos gyakorlati tudnivaló mellett, amit úgyis megtanítunk), hogy hogyan szeressenek, hogyan adjanak, hogyan fejezzék ki magukat, hogyan legyenek valóban önmaguk, hogyan legyenek szabadok, hogyan teljesedjenek ki… aki ezt megtanulja kicsi korában, aki szabadon nevelkedik – lelki szabadságban -, az véleményem szerint behozhatatlan előnyre tesz szert azokkal szemben, akik nem kapják ezt meg kicsi koruktól fogva. Ez az egyik legeslegnagyobb ajándék, amit szülőtől kapni lehet, amit szülő adni tud.

Szóval ha akarsz, ha nem… nevelni fogsz, ha gyermeked születik. Mert muszáj. Van, hogy valamit nyolcszázszor kell elmondani, kérni, van, hogy úgy érezzük, elfogy a türelem… de ha az első pillanat gyöngéd emléke örökké elevenen él a lelkünkben, ha a szeretet több, mint a türelem, akkor nincs gond… mert ahol a türelem véget ér, ott kezdődik a szeretet…

Boldogságom, én kis Felíciám ma reggel Karácsonnyal, a családi unikornis bébinkkel…

Királylányos, habos álmok helyett

Az élet nem szól másról, mint folytonos megújulásról. Bár nincs írásba adva, de mégis, kényszerít, kötelez. Ha élni akarsz, változnod kell. Ha tovább akarsz lépni, változnod kell. Ha fejlődni akarsz a szakterületeden, változnod, változtatnod kell. Ha jó szülő akarsz lenni, folyamatosan változnod kell. Ha egyáltalán bármivel is lépést akarsz tartani, változnod kell. Ha élni akarsz… változnod kell! De könnyű ez? Könnyű ez mindannyiunk számára? A kérdésben szinte ott kiabál a válasz. Dehogy könnyű! Piszok nehéz! Még a magamfajta roppant rugalmas személyiségű embereknek is. Jó volna néha elücsörögni a lágy habok közt, a langyos fürdőben – ábrándoztam korábban egy-egy álmos vasárnap délutánon az ablakon kibámulva. Persze arra is vágytam akkoriban, hogy az akkori életemből egy-kettőre, mindenféle nehézség és ön-megerőltetés nélkül kiszakadhassak, és a problémáimat mind hátrahagyva egy merőben más életbe csöppenhessek. Szerintem ezekkel a királylányos-habos álmokkal nem vagyok/voltam egyedül. Hisz a lottó sem szól másról tulajdonképpen, mint mesebeli pálfordulásról, egy hirtelen snittről, egy fenomenális deus ex machináról (isteni beavatkozásról)… minek következtében a főhős élete totális átalakuláson megy keresztül pillanatok alatt. De lássuk be, ahogy lottón is csak nagyon kevesek nyernek, úgy az ilyesfajta “de jó lenne, ha…” és “bárcsak most azonnal…” kezdetű álmodozások is a legritkább esetekben válnak valóra a mesék Jótündér-varázspálcájának suhintására.

A realitás az, hogy persze lehet álmodozni, de sokkal több értelme van annak, ha álmodozásainkat olyan célok és irányok felé terelgetjük, melyek eredményt hoznak majd nekünk a jövőben. Tudom, tudom. Ez megint energiát igényel és nagyfokú tudatosságot. De például én már nem is tudok másképp álmodozni. Annyira megszoktam az effajta céltudatosságot – vagyis változtam, alakultam -, hogy az üres időket, fölösleges, bármiféle realitást nélkülöző álmodozást, értelmetlen fecsegéseket messze kerülöm. Ráéreztem a módszeres, lépésről-lépésre építkezés ízére, a sikerek okozta kisebb-nagyobb örömök erejére, az összefogás titkára és a szívós, ‘csakazértis’ kitartásban rejlő motorra. Ha úgy tetszik, megtanultam az élet egyik nagy leckéjét: ne várd a csodát, hanem légy te magad a csoda! Tegyél azért, amiről álmodozol és egy nap azon kapod magad, hogy elérted, amire oly sokáig vágytál…!

Ó, hogy mennyire igaz a mondás, hogy az élet a legnagyobb tanítómester! Csak figyelni kell az órákon… megérteni az egyes életeseményekből, mire akar tanítani, mit tudunk profitálni az adott helyzetből. Mert talán mindenből lehet tanulni. Még a rossz dolgokból is. Igen, még a fájdalomból is. Valamit mindenből…

Csak engedni kell, hogy nyitott szívünkbe áradjon a sok jó, amikor épp az hullik ránk, behunyt szemmel élvezni a napfényt, nevetve, gondokat feledve ölelni, akit szeretünk, elengedni magunkat a legszebb pillanatokban, hagyni, hogy fújja a hajunkat a szél… És biztonságot építeni a jó napok idején, gondolni későbbre, gondolni arra, hogy ha borúsabb napok jönnek, gyorsan elbújhassunk a vihar elől… Hagyni, hogy az élet változtasson, mert talán a változni akarás, a változásra való képesség az egyik legfontosabb eszközünk, hogy ne csak túléljünk, hanem valóban ÉLJÜNK!

Túl a kegyetlen mínuszokon

Megküzdeni érted, hogy ölelhesselek, hogy csókolhassalak, megküzdeni értem, hogy ölelhess, hogy csókolhass – egykor nem lebegett más a szemünk előtt. Fogni a kezed, lopott pillanatokba feledkezve hinni, hogy ez most végtelen s örökre szól. Csak ültünk egymás mellett, mint két űzött, fiatal vad, kik a bokrok rejtekében futásra készen, remegve figyelik, mikor dördül a végzetes lövés. Nem volt ez hagyományos, készülődős szerelem. Harcban edzett, küzdelmek közt szövődött vastag szálak tartanak össze Veled. Nem terveztünk, nem álmodtunk, de így is tudtuk, mélyen, belül, igazán, hogy ugyanazt akarjuk, ugyanazt fogjuk majd együtt álmodni egyszer… a jövőben… ha majd eljön a szabadság. Azok a küzdelmek soha nem múlnak el, hiába telt el egy évtized azóta. Mindig itt élnek majd bennem, lelkem mélyén legbelül, s tudom, ha nem is mondod, hogy ugyanígy él benned is minden fájdalmas, titkos, reménytelenül reménykedő bátor nap emléke. Mert van, aki úgy indulhat az életbe, hogy megvan az alap, a támogatás, a szeretet, az az alapcsomag, amire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy nulláról kezdve szépen építkezhessen az ember egészen kicsi, zsenge korától kezdve. De van, akinek a nulla sem adatik meg. Bizony, mert a nulláért is keményen meg kell küzdenie. Mi ketten, te és én tényleg egyek vagyunk. És ha más nem is tudja, én mindig tudni fogom, hogy te végigküzdötted magad velem a mínuszokon, igen, a fájdalmas, kilátástalan, kegyetlen mínuszokon. És ha más nem is tudja, én azt is mindig tudni fogom, hogy a másoknak talán oly természetes és magától értetődő nulla neked mekkora siker és eredmény volt! Tudom, mert nekem is pont ugyanaz az öröm volt az első nap, amikor úgy éreztem, végre a nullához értünk. Igen, igen. Tudom, furcsa lehet bárki számára, hogy egy nullának, egy kezdőpontnak valaki ennyire tud örülni. De nem is érdekel, hogy más érti-e vagy nem. Mert mi szövetségesek vagyunk. És a szövetségesek titkos társak is. Tudnak és értenek mindent. Ennél pedig nincs fontosabb és becsesebb nekem a világon. Mint magam mellett tudni valakit, aki akkor is ért, amikor nem szólok egy szót sem. Mi ez, ha nem maga a tökéletes boldogság? És az élet tulajdonképpen a legnagyobbat adta nekem Veled… küzdhetünk EGYÜTT. És én nem hagylak el. Soha. Fogom a kezed, Veled vagyok és Veled leszek, míg csak dobban a szívem. És meglátod, nagyon magasra szárnyalunk mi együtt. Mert Te és én, mi ketten vagyunk egy.

Címkézd magad szabadon!

Eszti, akkor te most író vagy, vagy rajzoló? Tulajdonképpen mivel is foglalkozol? Ó, hányszor, de hányszor kell magunkat egyetlen mondattal, vagy néhány szóval bemutatni…! Ugye? Nincs idő, pörög minden, ahogy elküldenek az emberek egy levelet, máris el vagy késve a válasszal, ahogy megfogan egy gondolat, már kész is kéne, hogy legyen a projekt, kattintasz, fizetsz, villanás az egész, gyors, szélsebes minden, akárcsak a széles sávú internet, ahol száguldanak az infók és másodpercenként milliónyi honlapot nyit meg a világ. Egy ilyen pörgés közepette persze hogy azt várja tőlünk mindenki, hogy nagyon röviden, lényegre tűrően, címszavakban képesek legyünk összefoglalni magunkról a legfontosabb tudnivalókat. Ez pedig egyáltalán nem könnyű feladat! Gyakorlatilag saját magunkat címkézzük fel, hogy aztán a saját értékelésünk alapján értékelhessen és rangsorolhasson minket, aki csak találkozik velünk…

Pedig…

…igazából…

…kit érdekel?! (Most egy cinkos kacsintást képzeljetek ide!) Mondtam már Nektek, hogy musztáng vagyok, szabad, szárnyaló sas a pusztán, egy szabadságharcos, aki a végsőkig elmegy, ha a rabság hideg árnyékának csak egy kis sarka vetül is rá… Nem szeretem a címkéket. Pedig a címkék életünk részei. Többet kapunk belőlük nap mint nap, mint gondolnánk! Jó címkéket, rossz címkéket… én magam próbálok a címke nélküliség szabadságára törekedni. Oké, ez utópisztikus, mert egy ilyen modern világban a címkék különböztetik meg gyorsan az embereket egymástól… tehát ha akarom, ha nem, vannak címkéim.

A rossz címkék meg aztán pokolian tönkretehetik az ember életét. Mondok egy példát… volt már olyan veled – biztos volt!!! -, hogy egy adott szituációban, egy adott környezetben szinte megfoghatóan érezted, hogy bizonyos emberek valahogy vélekednek rólad, és hiába is teszel bármit, nem tudsz kitörni az ő véleményük alkotta ketrecből? Szinte nyomják rád a saját véleményüket a megnyilvánulásaidra adott reakcióikkal, gesztusaikkal, bebetonozva ezzel a helyzetedet az adott kapcsolatrendszerben. Az ilyen mások által eldöntött szerepből/helyzetből nagyon nehéz – vagy szinte lehetetlen – kitörni, és akár évtizedekig egy adott személyiséget, szerepet erőltethetnek rád – illetve feltételezhetnek rólad -, holott az köszönő viszonyban sincs a valódi lelkeddel, szándékoddal, belsőddel. Csak ugye esélyt sem adnak neked, hogy megmutasd, ki vagy valójában, hogy szabad légy… És aztán más helyzetbe, más emberek közé kerülve érdekes módon, nem érzel semmiféle előítéletet, szabadabban, önfeledtebben, önazonosabban tudsz kommunikálni, beszélni, mozogni, bármit a térben…

Na kérem szépen, ez a címke. Egy tartósabb bélyeg. A baj szerintem akkor van, amikor valóságalapot mellőzve innen-onnan negatív előjelű címkéket kapsz (tartósabban fennálló kapcsolatoknál megfigyelhető – pl.család, munkahely, suli). Az pedig, hogy ez megtörténik-e, az esetek nagy részében nem tőled, hanem leginkább a címkézőktől függ, és tény, hogy sokszor nem tehetsz ellene sokat… ezért ugye nincs is értelme törődni vele. Persze könnyű ezt mondani! Ki szereti a rossz címkéket?! Ha-ha. Senki! De bármilyen hihetetlen is, úgy tapasztaltam, hogy te magad döntesz arról, hogy rád tudnak-e ragadni a mások által rád nyomott ragacsok…

Vagyok, ami vagyok és vagyok, aki vagyok, én legalább is így gondolkodom magamról. Író, rajzoló… bármi. A lényeg nem az, mit tud az ember, nem is az, milyen eszközökkel kommunikál, mert a rajzolás, az írás, a tánc, az ének, a beszéd és minden egyéb önkifejezési mód csak csatorna a közléshez… hanem az, hogy mi lakozik ott benn. Mindenkinek egy saját világ van odabenn… amit ő maga ismer legjobban.

Az egyik feladatunk az életben szerintem az, hogy ezt a világot a lehető legjobban megmutassuk valakinek – vagy valakiknek. És visszakanyarodtunk az elejére: gyakorlatilag mégis úgy van, hogy saját magunkat kell felcímkézzük. Sokkal jobb, mintha más teszi, aki nem ismer valójában minket, nem igaz? Ehhez pedig nem kell más, mint mások címkéit lerázva magunkról, szabadon szárnyalva, szemünket lehunyva valóban éljünk, áradjunk, nyissuk ki a szánkat és a szívünket, kommunikáljunk, álljunk ki magunkért, helyesbítsük, ha tévesen ítélnek meg minket, legyünk tiszták és őszinték! Ez jó útravaló az élethez, legalább is nekem beválik…!

2020 kint és bent…

Karanténban a világ. A végét várjuk. Meddig tart még? Olyan érdekes gondolatok ezek… hát persze, hogy a végét várjuk! Mindenki szeretné visszakapni a régi életét. De gondoljunk csak bele: amikor a “régi” életünkben éltünk, akkor minden stimmelt? Minden jó volt úgy, ahogy volt? Szerintem nem. A másik kérdésem, hogy akkor nem vártunk ugyanígy valamire? Szerintem a válasz az, hogy dehogynem. Az emberi lét szinte kötelező velejárója a várakozás. Ha mást nem, várunk egy utazást, egy szülinapot, egy vacsorát, találkozót egy rég nem látott baráttal, ha beteg valaki, akkor a gyógyulás felszabadító örömét, várjuk, hogy a családdal lehessünk, kirándulhassunk, nyaralhassunk együtt, várjuk egy-egy projekt sikerét vagy az előléptetést, valamiféle előmenetelt a munkahelyünkön, van, aki vár egy visszahívásra, egy levélre, egy lánykérésre, várjuk, hogy érkezzen a baba, aztán várjuk, hogy először mosolyogjon, hogy nap mint nap lássuk a fejlődését, van aki labor eredményekre vár, van, aki szervátültetésre, ó, hogy mennyi féle várakozás, milyen sok reménykedés, türelempróba… mondjátok, ha nem így van! Biztosan vannak olyan időszakok, amikor épp nem várunk semmit, de ezek nem hosszú periódusok, mert jönnek helyzetek, és újra várunk valamit… és ez minden történelmi korban így volt. Ha belegondolok, a nagypapám három év hadifogság alatt minden nap a végét várta és azt, hogy újra ölelhesse testvérét, édesanyját, apját… a nagymamám meg biztos várta lány korában, hogy időnként hazautazhasson az intézetből az apukájához… és várta, hogy találkozzon az igazival. Annyira várta és annyira vágyott rá.
Sorolhatnék ezer történetet, amik eszembe jutottak…
De talán már értitek, mit is szeretnék itt körbedadogni…
Hogy most is várunk. Közben meg zajlik tovább az élet. Telnek a napok. Észre se vesszük, és eltelik egy hónap. Gyakorlatilag már így élünk. Ebben az új élet formában. És ha akarjuk, ha nem, telnek a napok. És nem tudjuk meddig tart. Bár sorra olvasom, hogy több országban lazítanak a szigorú intézkedéseken, és arra felé tartanak, hogy újrainduljon az élet… reménykedem benne, hogy előbb-utóbb itthon is vége lesz.
Igen, jól olvassátok, én is várom a végét. Hogyne! A legrosszabb a kényszerű bezártság. Játszóterek, kedvenc parkjaink bezártak, ha sétálni szeretnénk egy kicsit az örökmozgó kislányunkkal, az utcán tudjuk megtenni… nincs kert, erkély, udvar, természetes, hogy ez így nem ideális helyzet és természetes a várakozás érzése.
De ma valahogy arra jutottam, hogy ennek úgyis vége lesz. Mert ez így nem jó senkinek. Vissza fog állni a világ a normál kerékvágásba. Ez nem is kérdés. A mikor persze kérdés…
De tulajdonképpen hiába is várjuk, a várakozás csak türelmetlenné tesz… és nem szeretem azt a mondatot: be kell rendezkednünk egy másfajta életre…
mert szerintem nem kell… csak egyszerűen talán arról van szó, hogy nem a várakozásra kell fókuszálni. Hanem megpróbálni örülni annak, ami éppen van. Mert ebben a helyzetben is van jó… csak picit jobban kell keresni, figyelni rá. Azonban amint megtaláljuk, és ráállunk az új nézőpont pályájára, már azon fogunk mozogni. És ez például egy olyan új szokás lesz az életünkben, ami a karantén elmúltával is megmarad majd… és az élet egyéb nehéz helyzetein is átsegít!
És amúgy azt is gondolom, hogy már kezd az embereknek kicsit social média csömöre lenni… sok a negatív hír, már a mémekből is kicsit elég, és túl sok a vélemény, a sok fura, kamu, megmondó és akármilyen poszt és komment… sőt, már a karantén témából is elegünk van. A WC papíros posztok is elcsitulni látszanak… átléptünk egy másik szakaszba szerintem. Hamarosan vége kell, hogy legyen ennek az egész helyzetnek ebben a formában…
…én mindig azt rajzolom, amit belül érzek. Most ennek a képnek ki kellett jönnie, akkor is, ha nem életem képe. Minden képnek más a szerepe, ez épp egy lelki pillanat kivetülése, miután olvastam a Csernobilban 10 napja égő tűzről… azt kiáltotta a lelkem, hogy elég!
Kibújna az ember a bőréből, világgá menne… de hol van az a “világgá”? Mikor a világon most mindenhol gond van…
Ez nem egy negatív bejegyzés… inkább csak a gondolataim szerkesztetlenül, ahogy jöttek… kiírtam. És jól esett.
És nincs rossz kedvem amúgy…! Csak a kicsi lányomra nézek, és kisüt a nap!!!
Mert azért nézzétek meg a következő képet! Nekünk belül ott az összebújós béke, a kis mókus odú, ahogy mondani szoktuk… a kis családi kuckó. És ez nekem mindennél többet ér. Mert amire igazán vártam és vágytam, már az enyém. Minden más meg úgyis megoldódik…!

Kint és bent…

Úgy csináljátok, hogy jó legyen!

Mi végre is vagyunk a földön? Mi az élet célja, értelme? Minek ez az egész születés-élet-halál körforgás és miért van mindennek vége? Hogy van az, hogy valaki egyszer még nincs, aztán a semmiből lesz, és aztán egyszer csak megint eltűnik és volt – nincs? Túl nagy kérdések ezek szerintem, filozófikusak is, elméletiek is – bár talán nem véletlenül merül fel ez a néhány súlyos kérdőjel sok mindenkiben rajtam kívül is, mert lássuk be, azért elég gyakorlati kérdések ezek… hisz gondolkodó lények lévén nem csak úgy létezünk a vakvilágba… (legalább is egy adott életkor után biztosan nem).

Hozzám például az élet törékenysége és végessége akkor jött félelmetesen közel, amikor tizennégy évvel ezelőtt szén-monoxid mérgezést kaptam. Az most mindegy, hol és hogyan, rossz is rágondolni, nem jó emlék, rég is volt már, túl is éltem. De tény, hogy kerek öt percen múlt akkor az életem. Öt perc. Értitek?! Annyira nehéz ezt a kis hajszálnyi szerencsét vagy áldást felfogni. Tudom. Nekem is az. Pedig így van, nem én mondom, az orvosok mondták akkor. Öt mérhetetlenül drága perc, amiért mindig hálás leszek. Öt perc, ami az összes további évtizedemet ajándékozta nekem telis-tele lehetőségekkel, kinyitható ajtókkal, megkóstolható pillanatokkal. Az én öt percem hozott nekem lopott csókokat, édes, fűszeres, téli vacsorákat, tavaszi nevetést és pikniket a parkban, forró, üde nyarakat, esküvőt, biciklitúrákat, augusztusi kisbabát, festői naplementéket, elnyúlt árnyékok hűsében olvasott verseket és tóparton festett képeket, imádnivaló, szeretnivaló, falnivaló életet, és ó, igen, hát Titeket is. Az egészet, amiben most élek.

Szóval még épp időben érkezett a sziréna, ami akkor, ott értem zúgott a belvároson át, majd oxigén, kórház, rettenetes fejfájás, amit – ahogy írok róla – most is érezni vélek, és bármikor, amikor szóba kerül. Aztán néhány nap múlva, jó adag CO-val a szervezetemben mentem felvételizni a Dekoratőr Iskolába, úgy, ahogy voltam. Mit volt mit tenni? Akkor volt a felvételi, én meg oda akartam járni. Hát megcsináltam a két teljes napos, két fordulós, jó kimerítő felvételit. És sikerült. Tudtam egyébként, hogy fog, csak a szén-monoxidot nem kalkuláltam bele ugye… ami becsúszott. Így menni viszont nem is volt olyan egyszerű. De nem szóltam róla senkinek, mert szerettem volna egyenlő elbírálást. Végigcsináltam hát hősiesen (na, hát most hogy mesélek róla, ez is az egyik számontartható hőstettem, ha nem is a legnagyobb).

És hát ezekben az időkben kezdtem el először azon gondolkodni az ágyamban pihenve a nyitott ablaknál, ahogy besütött a nőnapi napsugár, hogy milyen is az élet… egyik percben még a legnagyobb gondod valami bagatell… a másik percben meg snitt, és történik egy váratlan fordulat. Akárcsak egy előre megrendezett filmben. Annyi különbséggel, hogy itt az élet a rendező és nem ismered a forgatókönyvet, amikor elvállalod a főszerepet. Aztán már az előző “nagy” problémád olyan nevetségesen semminek látszik, mert ott a sokkal nagyobb hegy, amit el kell hordani, hogy az előző problémád megoldásához ismét közel kerülhess… ugye, hogy így van?

Lássuk csak, hogy is kezdtem a mai elmélkedésemet…? Mi végre is vagyunk a földön? Mi az élet célja, értelme? Minek ez az egész születés-élet-halál körforgás és miért van mindennek vége? Valószínűleg ezekre a kérdésekre ma sem fogok tudni választ adni se magamnak, se nektek. De azért van néhány állomás, amire már eljutottam. Az egyik például az, hogy ezeken a kérdéseken nem szabad túl sokat merengeni. Mert az élet egyik értelme száz százalék, hogy az, hogy megéljük a pillanatot, ami adatik. Olyan rohadtul rövid ez az élet! Még egyszer ennyit élek, amennyit éltem, és már csak kilenctől délig mehetek a boltba például… Mi ez, ha nem egy szempillantás???! A MOST van. A JELEN. Ebbe kell belekapaszkodni. Pont azért, mert nem tudhatod, mi van a szövegkönyved következő oldalán! Csak légy főszereplő és élvezd a gyönyörű díszletet! Találj magadra! Itt vagy! Élsz! És úgy ahogy vagy, egy csoda vagy! (És épp olvasod a soraimat, amiért egyébként nagyon hálás vagyok ám! 😀 ) Aztán van egy másik dolog is… Nem csak hogy meg kell élni a pillanatot, hanem adni is kell… legalább is szerintem. Amikor adok, és boldoggá teszek, magam is boldogabb leszek ezáltal, megfigyeltem. Jó érzés, amikor olyan igazi, titkos, őszinte mosolyt tudok varázsolni mások arcára. Ez művészet! Szeress! Ez is a lényeg. Bármilyen közhelyes… azért közhelyes, és azért mondják sokan, mert tényleg az élet lényege és a legfontosabb! A szeretet nem más, mint hogy fontos valaki a számodra, és ezt mindenféle eszközzel és módon kifejezed, kimutatod felé. És van még valami, ez egy harcos tanács… de muszáj ezt is megtenni, ha olyan a helyzeted: törj ki! Ne várj, ne habozz. Én túl sokáig vártam. Nem kellett volna. Nem szabad fogságban leélni egy életet. Jómagam egyébként valódi szabadságharcos vagyok, és tapasztalatból tudom, hogy mi a különbség rabság és szabadság közt. Én már nem leszek többé rab. Soha. A szabadság nekem a levegő. Oly fontos nekem, hogy tudom, ha elvesztem a szabadságom, az életem veszik el vele együtt… mert az a szabadság, amiért te magad küzdöttél, drágább lesz számodra mint a világ bármely ragyogó, drága kincse. (Persze ez már egy másik fejezet, amiről legközelebb mesélek Nektek!)

Hogy miért élünk? Mert valaki vagy valakik azt akarták, hogy megszülessünk. És kaptunk egy életet, mint egy fehér festő vásznat, amire aztán az élet és mi magunk festjük fel a színeket. S hogy mi az élet célja és értelme? Mindenkinek más… de az a csoda benne, hogy mindenki képes arra, hogy azt megtalálja!

A ‘Vissza a jövőbe’ című filmek a kedvenceim közé tartoznak, így Doki szavaival búcsúzom most: “A sorsotok nincs megírva előre. Senkié sem! A sorsotokat magatok alakítjátok. Úgy csináljátok, hogy jó legyen!”

Legyetek jók, ölellek Titeket, Eszti.

A hőstettek nem évülnek el

Sokféle szakasza van az életemnek úgy általában is, meg madártávlatból nézve is. Vannak időszakok, amikor nem jut elég időm a blogolásra, a befelé figyelésre. Hiányzik is. Most karantén van. Gondolhatjátok, milyen az élet egy öt éves örökmozgó kislánnyal bezárva egy hónapja egy kis albérletbe erkély és kert nélkül… Maradjunk annyiban, hogy a karantén számunkra nem a pihenésről, a befelé fordulásról, a megnyugvásról és leginkább nem a különböző unaloműző technikák kipróbálásáról szól. Lényegében nincs mit elűzni 😀 Szóval bizonyos értelemben szenvedünk, de persze boldogan ezt is, ahogy mindent igyekszünk boldogan csinálni! És nézzük mindennek a jó oldalát… a gyerekem békésen játszik a babáival – egyedül! 😀 ritka drága pillanatok egyike -, és lám-lám, én magam pedig a gép előtt ülök, és az ujjaim a billentyűzeten kopognak. Édes, régi kopogás ez, szeretem és hiányzott már! Írhatnék sok mindenről, mert lenne bőven miről… és vannak készülődő bejegyzések még a fejemben, de az első a hőstettekről fog most szólni.

Többször hallottam már, amikor elmeséltem valaki(k)nek életem egy-egy hangsúlyos történetét, hogy: “ugyan már! Mikor volt már az? Négy-öt éves történet, már rég tovább léptetek, nem igaz?” A mosoly egy ilyen megjegyzés hallatán odafagy az arcomra, és bár igyekszem, hogy a kártyajátékosok pókerarcát magamra öltve semmi ne legyen leolvasható a vonásaimról, ismerve magamat, hogy mennyire nem vagyok jó színjátékos, valószínűleg látszik rajtam, mennyire nem értek egyet, sőt, mennyire rosszul esik nekem az adott kijelentés. De mosolygok tovább. Felmérem a beszélgetés pillanatnyi állását és a mögöttem álló évek tapasztalataiból kiindulva gyakran megjegyzést sem teszek, mert nincs értelme. Aki egy ilyet kimond, minden valószínűség szerint azt sem értené meg, ha elmagyaráznám, véleményem szerint miért is van jelentősége hangsúlyozni egy-egy történet fontosságát.

Csak az értheti meg, mit jelent egy-egy hőstett vagy győzelem az életben, aki maga is cipelni kényszerült súlyos vagy még súlyosabb terheket és maga is átment nehézségeken. Sőt, tovább megyek. Aki elbagatellizálja egy-egy győzelem fontosságát, lehetséges, hogy még soha nem élt át igazi nehézségeket, magányt vagy nem kellett úgy igazán, valóban megküzdenie semmiért az életben. Mert egyébként mi módon lehetne az, hogy ő maga is tudja, milyen egy rideg, hideg, sötét verem alján ülve felfelé, egy kis hasadékon át beszűrődő reménysugár felé vágyakozni és azon őrlődni, hogyan lehetne felmászni a réshez a csupasz, csúszós falakon, és mégsem tudja megérteni ugyanezt az állapotot, ha valaki más mesél róla…?

Sok minden elévül az életben. De a hőstettek nem. Gondoljunk csak az évezredek hőseire, akik tetteikkel, bátor, – népek sorsát megváltoztató -, cselekedeteikkel írták be magukat a történelem nagyjai közé. Hogy példának okáért csak egyet említsek: Dugovics Titusz, aki 1456-ban Nándorfehérvár viadalakor magával rántotta a mélybe a török zászlót a várra kitűzni készülő török katonát. Önfeláldozó hőstettével a hazaszeretet egyik legismertebb szimbólumává vált.

Hát saját életünkben – kicsiben – nincs-e szükség ugyanilyen horderejű hőstettekre, amikor szabadságunk, boldogságunk, egészségünk a tét? Amikor a lélek megérzi, hogy börtönben rekedt, mindent meg kell tennie szabadsága érdekében. És ha hőstettét végrehajtja, és felszabadul, e hőstett soha nem veszíthet értékéből. Minden alkalommal, amikor szembetaláljuk magunkat saját boldogságunkkal, eszünkbe kell jusson, hogy ez bizony bátorságunk, hősiességünk és – bizonyos esetekben – önfeláldozásunk gyümölcse. Ahogy telnek az évek, bátor, áldozatokkal járó lépéseink eleven emléke mély, belső, jó érzéssé csitul majd. De ott kell lakozzon legbelül az emlék örökké, hogy ha egyszer mesélünk bárkinek is, fellapozhassuk életünk régi lapjait és oly tisztelettel és hűen mesélhessünk magunkról, ahogy az hőstettünkhöz méltó.

Nekem vannak hőstetteim és számon is tartom őket. Vannak események, amik fájóak voltak a múltban, és amiket túlélve erősebb lettem. Mindent a helyére kellett tennem utólag – ezt egyébként mindenkinek meg kell tennie egyszer, nem megspórolható -, és hagynom kellett, hogy a hőstettek kiemelkedjenek a nehézségek és fájdalmak közül, és azokra, mint emlékoszlopokra nézhessek. Így is történt, és számomra a saját bátor lépéseim mindig drága kincsek lesznek.

Tudom, hogy szeretlek

Csak visz a lábam, rovom az utcákat, gondolataim valahol messze járnak. Nálad. Hol vagy? Vajon mit csinálsz most? És gondolsz-e rám úgy, ahogy én terád? Hiányzom-e, akarsz-e még? Vagy végleg elrontottunk mindent akkor, egyszer? Néhány napja történt, az új év első hétvégéjén. De mintha hónapok teltek volna el. Csak egy gombnyomás lenne, igazán semmiség, és hallhatnám a hangod. De mintha ujjaink kőből volnának, egyikünk sem tárcsáz. Csönd van, nem jön üzenet sem. Te sem ìrsz és én sem. Egyedül vagyok. Mégis veled. Csak visz a lábam, rovom az utcákat és nem hiszem el, hogy ez velem történik. Hogy egyáltalán ez megtörténhet velem. Hogy lehet valami ennyire végérvényes? Hogy hirdethet ítéletet fölöttünk az élet? Nem hagyhatom. Itt a kisbolt. Bemenjek? Ne menjek? Veszek egy kólát. Ez az ajtó mindig ugyanúgy nyikorog. Kiskorom óta ugyanaz a jellegzetes nyikorgás. Úgy látszik, nem elég megolajozni, cserélni kéne. Az meg drága. Meg ugye a cserére nem mindig szánja el magát az ember, az olyan végérvényes. És a néni is ugyanaz. Csak őszebb a haja meg idősebb. Én jövök. Ah, hogy ebben a táskában mindig rumli van. Mindjárt megvan. Utálom, ha megjegyzéseket tesznek mögöttem a sorban. Most minden jobban bosszant. 

–  Csak egy pillanat – mondom – , megvan. Tessék parancsolni, sajnos nincs apróm. 

– Ez legyen a legnagyobb baj, aranyom – mosolyog a néni. Milyen kedvesen nyújtja a visszajárót. Jól esik ez a mosoly. 

– Köszönöm, viszlát. 

Nyitom az ajtót. Megint nyikorog. 

– Legyen szép napja, kedves, és boldog új évet!

Aham, persze, boldog, mi? Azért visszamosolygok és röviden intek neki. Szinte várom, hogy visszasüppedhessek a gondolataimba. Mi van?! Fakír vagyok? Szenvedni akarok? Nem. Inkább az van, hogy végig akarom gondolni alaposan az egészet. Az állomásokat, amik idáig vezettek. Csak ez a tompaság múlna már. Minden olyan másodlagos. Ah, jó ez a kóla. Jó hideg és jó ez a megszokott íz. Hogy lehet valami mindig ugyanolyan jó? Biztos van benne valami, ami újra és újra vonz. Mennyi plakát. Mindenki hirdet valamit. Most nincs kedvem olvasgatni. A könyvemet se fogom elővenni. Csak jár az agyam. Jó lesz a Duna-parton. Mindjárt ott vagyok, remélem szabad lesz a kedvenc padom. Szeretem a Dunát, megnyugtat. Süt a nap, szép idő van. És dugó. Mindenki olyan türelmetlen, nyomják a dudát. Idegesek. Én is feszült vagyok. Te jársz a fejemben. Te olyan jó ember vagy. Önzetlen és őszinte. A legjobb barátom vagy. Nem akartam elszúrni. Magamra vállalom a felelősséget, még a te hibáidért is mindig. Ez bánt egy kicsit, de most is megteszem, ha ezen múlik, hogy legyen közös folytatás. Nem lehet ez az egész akkora ügy, amekkorának most érezzük. Fel akarlak hívni. De valamiért úgy érzem, te nem akarod, hogy hívjalak, és minden nappal távolibbnak érezlek. Ó, ezek az idegesítő falak köztünk. Hogy lehet két ember közt ilyen nagy akadály? A legmélyebb dolgokat miért olyan nehéz kimondani? Miért csengenek olyan másképp a gondolatok, amikor szavakba öntjük őket? Vagy csak én nem tudom elég pontosan kifejezni magam? Elbeszélünk egymás mellett? 

Itt is vagyok. Itt a pad is. Ne már! Ülnek rajta. Piros van, mindjárt odaérek, aztán hátha elmegy addig.

– Hé! – majdnem nekem jött ez a barom. Hát normális? Nekem van zöld. Nem hiszem el, komolyan. 

De szép a Duna. Most olyan nyugodt és játszik rajta a napfény. Azóta, hogy elsüllyedt az a hajó – hogy is hívták? Ja, igen, a Hableány. Szóval azóta valahogy másképp látom a Dunát. Mindig eszembe jut az egész, ha a folyót nézem, vagy sétahajót látok. Milyen sokszor beszélgettünk erről együtt. Valakinek szép és nyugodt, valakinek pedig a vég. Itt haltak. Milyen érdekes, hogy a szomorúság minden szépségbe képes belevegyülni. Ez maga az élet. Nincsenek maradéktalanul szép és boldog dolgok. Minden vegyes, minden változó. És ehhez képest mi a mi problémánk? Megoldhatnánk. Nem igaz? Rád gondolok megint és ide is értem a padhoz. Foglalt. De a mellette lévő szabad. Na, itt jó is lesz. Magam mellé engedem a táskám. Kicsit hideg van, szorosabbra húzom a kabátomat. Erősen süt a nap, szinte vakít. Behunyom a szemem. Jól esik a meleg. Rád gondolok. Folyton csak rád. Az illatodra, a mosolyodra, a pillanatainkra. Amikor együtt nevettünk, és annyira nevettél, hogy kicsordult a könnyed és az orrodon jött ki az üdítő. Mennyi hülyeséget csináltunk együtt. Mennyi hülyeséget. És némelyiket nem is mesélem el senkinek, mert úgysem értené. De te mindent értesz. Mindent tudsz. Befejezed a mondataimat. Senkivel nem tudok úgy nevetni, mint veled. Istenem, nekünk múltunk van. Nem hiszem el ezt az egészet. Komolyan nem hiszem el. Hiányzol. 

Csönd van. 

Persze, hallom a város zaját, egy pár sétál el mellettem, egy kutya csahol a közelben, és egy kocsi motorját indítják valahol. 

De belül csönd van. Hideg csönd. 

Ez a magány. Nélküled hogy folytathatnám? 

Még mindig csönd van. Két hete csönd van. Nem múlik. 

Kinyitom a szemem. Gépiesen a telefonom után nyúlok. Feloldom a zárat és a nevedet keresem. Azt hiszem, felhívlak. Azt hiszem, még mindig szeretlek. Nem. Én tudom, hogy szeretlek. A többit meg megoldjuk. 

Mi ez?! Egy kéz érintését érzem a vállamon. Megismerem ezer közül is azt az érintést. Egy pillanatig habozok. Te vagy az, látnom sem kell, tudom. Aztán…

– Szia – mosolyogsz rám, ahogy hirtelen megfordulok. 


Szilveszteri szemüveg


Anita és kislánya, Angyalka csillogó ruhába öltözve készülődtek a szilveszterre másfél szobás, otthonosan berendezett belvárosi albérletükben. A kislány a tükör előtt ült egy magas széken, izgatottan lóbálta a lábacskáit és bele-belefújt a trombitájába, miközben anyukája a haját fésülte. 

–  Alig várom a szilvesztert, anya, alig várom! – lelkendezett.

– Jó lesz, kicsim – mosolygott az édesanya, de mosolyába halvány szomorúság vegyült. Az ünnepek nehezebbek, ilyenkor mindig jobban hiányzik a férje. Már öt éve, hogy meghalt, baleset érte az építkezésen, ahol dolgozott. A tragédia akkor felfoghatatlan volt, tátongó és fájdalmas. Aztán teltek a hónapok, az évek, és a kezdetben eleven fájdalom tompa hiánnyá csitult, majd szépen lassan, mint tavaszi virágok a réten, úgy hajtottak ki az apró új, szép emlékek Anita lelkében: a kis Angyalka egyre jobban emlékeztette férjére, és nap mint nap olyan sok tiszta, vigasztaló örömöt hozott. Öt év hosszú idő egyedüli szülőként a kislánnyal, a terhekkel, a döntésekkel. Anita úgy érezte, férjét nem pótolhatja senki, de talán egyszer eljöhet majd a pillanat, amikor élete hátralevő útjára társául szegődhet valaki, aki így, kettejüket együtt tudja majd szeretni. 

Üde volt a december végi napsütés, anya és lánya kéz a kézben sétáltak a város utcáin. Angyalka lelkesen fújta a trombitáját, Anita nagyokat szippantott a friss, téli levegőből. 

Rengetegen voltak a téren, mindenfelé szilveszteri bódék trombitákkal, csillogó hajakkal, álarcokkal, 2020-as szemüvegekkel, kis szerencsepatkókkal és porcelán malackákkal. A levegőben lacipecsenyék illata terjengett, nagy hangszórókból ömlött a vidám zene, emelkedett volt a hangulat. Anita és kislánya nem tervezett semmi különöset erre az estére, hagyták, hogy magával sodorja őket az ünnepi hangulat. Angyalka minden bódénál megállt, felpróbálgatta a csillogó, színes szilveszteri csecsebecséket, nevetett, ujjongott. Anita egy idős bácsinál meg is vette a világító hajpántot, ami megtetszett a kislánynak. Míg aprót keresett a pénztárcájában, a kislány a szomszéd bódénál nézelődött. 

Egy jól öltözött, sármos, negyvenes férfi is a bódénál válogatott. Angyalka szóba elegyedett vele. 

– Mit veszel? 

– Egy szemüveget.

– Ezt válaszd, ez nagyon jó! – mutatott egy rózsaszín bohókás darabra a kislány.

– Ez rózsaszín – mosolygott a férfi.

– Igen, de az a kedvenc színem!

– Hogy állna nekem? – viccelődött a kedves idegen, miközben felpróbálta a szemüveget.

– Szerintem jól! – kuncogott a kislány.

– Tudod mit? Akkor megveszem! 

A férfi fizetett, a kislány pedig nagy szemekkel figyelte, nem tágított mellőle. A férfi egy pillanatra tétovázni látszott és a kislány mögé pillantott, tekintetével felnőtteket, kísérőket keresve. 

– Egyedül vagy? Hol vannak a szüleid? 

– Nekem csak anyukám van – válaszolta a kislány komolyan.

– Á, értem – bólintott kedvesen a férfi –, akkor anyukád hol van? 

– Ott – mutatott a férfi háta mögé Angyalka. 

Anita mosolyogva hozta a világító hajpántot. 

– Jó napot, a maga lánya egy kis angyal – kezdte a férfi kedves mosollyal. 

– Ó, köszönöm, a neve is Angyalka, az én kis angyalkám – ölelte magához Anita a szüntelenül mosolygó kislányt.

– Szép és különleges név… – a férfi és a nő tekintete egybeolvadt. Anita úgy érezte, mintha régi ismerősök volnának, bár biztos volt benne, hogy soha nem találkoztak azelőtt. Volt a férfi nézésében valami mély, valami otthonos, valami megnyugtató. A nő egyszerre rég elfeledett, kellemes melegséget érzett a lelkében. 

– Esetleg… – kezdte a kedves idegen – meghívhatom magukat egy italra? Forralt bor, puncs, a kis hölgynek egy habos kakaó?

Anita titkon remélte is, hogy válthatnak még néhány szót. A kislányára nézett, aki ragyogó mosollyal mondta: – Elfogadjuk.