BLOG

Jumanji

Hogy hogy telt el több, mint egy hónap azóta, hogy legutóbb írtam? Nem tudom… szó szerint rohan az idő!!! De tényleg! Rohannak a napok, minden napunk tele van izgalommal, csomó a tennivalónk, a láthatatlan utat tapossuk magunk előtt azzal, hogy a művészet útját választottuk, ezért aztán folyamatosan beszélünk a jövőről Robival, mit hogyan, mi a következő lépés, hogyan valósítsuk meg, stb, és minden nap megtesszük a maximumot a jövőnk érdekében, amit csak lehet! Szóval mi aztán tényleg több csatornán éljük az életünket, és ez online is így van: van a Facebook oldalunk ( (IDE KATTINTVA MEGNÉZHETED: www.facebook.com/esztiberzsan), és a párja, az Insta oldal (www.instagram.com/esztiberzsan), meg ott a TikTok is, ahol Felíciának is van profilja (esztiberzsan, és princessfeliciaofficial), van YouTube-unk (IDE KATTINTVA MEGNÉZHETED: Eszti Berzsán, és I love Felicee csatornák), ahova mindenféle csodálatos terveink vannak, amiket szeretnénk hamarosan előhívni a valóságba… és természetesen itt a weblap a blogunkkal, ahol épp olvasol is most.

Mindegyik felület kicsit mást ad, a kerek egészet meg szerintem az összes felület megismerésével, követésével lehet megtudni rólunk. Szóval hiába a videók világa, nekem azért csak az írás az otthonos, ezt nem fogja soha pótolni semmi. Mesélő vagyok, mesélek kicsiknek-nagyoknak, és ezt legjobban a finoman kopogó billentyűimen tudom megtenni… mondom is a következő történetünket, ami épp tegnap esett meg! Készen állsz? Akkor kezdhetjük is…

Kicsi lányunk, Felícia, boldog óvodás, épp ballagásra készülődnek kis csoportjával, fontos, könnyezve-mosolygós nap lesz az szülők és gyermekek számára, amikor a csepp ovisok újabb nagy lépést tesznek a nagy betűs életbe. Ezt az ünnepet az ovi udvarán tervezik megtartani, egyrészt ugye nyár van, másrészt a vírus miatt így a biztonságos. A gyerekek nagy lázban készülődtek már hét elején, hogy majd jönnek az udvari főpróbák, ahol elgyakorolják a ballagó műsort (lesz itt tényleg minden, színjátszás, versmondás, ének, játék… imádnivaló lesz, biztos vagyok benne!). De tegnapelőtt Felícia azt mesélte este, habos, királylányos, kék fürdősós fürdőzése közben, hogy az oviba beköltöztek a szürke varjak, és haragszanak, mert épp kicsinyük van, ezért a csoporttal nem tudtak kinn próbálni az udvaron. Felícia mindig igazat mond, így biztos voltam benne, hogy volt valami varjas kaland, de valahogy nem éreztem a szavai mögött olyan nagy traumát, így könnyedén túlsiklottunk a témán, és folytattuk a lubickolást, meg a fürdős játékot. Ám ez a varjas eset megismétlődött tegnap is, így a próbákat a zsibiben (zsibongó) kellett megtartani. Az történt ugyanis, hogy épp a mi csoportunk szerette volna megkezdeni az udvaron a reggeli próbát, amikor a két, dühös dolmányos varjú támadásnak indult feléjük. Szerencsére az óvónénik gyorsan és ügyesen cselekedtek, és a gyerekeket biztonságos helyre terelgették, de ez azért nagyon izgalmas volt. A gyerekek az ovi biztonságában utána még az ablakra ragasztották kis orrocskáikat, és úgy nézték, mi történik az udvaron. Előző nap már történt madármentés is, szakember emelte ki a fiókát az udvar lezárt területére, aztán később el is vitték a fiókát az udvarból, de sajnos a szülők bosszúja még ott van a levegőben. Micsoda izgalmak! Mi korábban is sokszor találkoztunk már dolmányos varjakkal: a fitnesz pályán, ahova minden nap kijárunk tornázni, nagyon sok varjú tanyázik. Súlyos, nagy szárnycsapásokkal repülnek át egyik fáról a másikra, olykor-olykor meg leszállnak a galambok közé, és mint sötét kabátos, sötét szemű bárók sétálgatnak fel s alá a parkban. Nem valami megnyugtató a jelenlétük, pláne, hogy mi már hasonló varjú támadást megéltünk a Bölcsi idején is! Akkor is kinn voltak a gyerekek, és a Bölcsi udvarán egy varjú rárepült az egyik bölcsinénire, és szó szerint karmolta, csípte! Alig tudta lerázni magáról. Ez nagyon ijesztő volt, úgyhogy mi azóta tisztes távolban szeretjük tudni magunktól ezeket az állatokat. Felícia a minap azt mondta a levegőbe mutatva egy épp felettünk szárnyaló varjúra, hogy: “Nézd, anya, ott a sas!!!” Nevettem, de tényleg olyanok, mint a nagy sasok… Aztán itt még nem ért véget a tegnapi állatos kalandunk. A délutánt kosarazással töltöttük a pályán, felavattuk az új kosárlabdáinkat, erről lehetne egy másik bejegyzést is írni, olyan jó volt a hangulat, de mivel a torna elmaradt, gondoltuk, este pótoljuk be a kinti edzőteremben. Át is mentünk a másik parkba, ahol a gépek vannak. Már sötét volt. Világítottak a szép állólámpák, a park nem volt teljesen néptelen, volt egy-két elszánt futó, meg egy idősebb úr a padon, de a torna részen csak mi voltunk. El is kezdtük a romantikus, békés edzegetést, amikor a baba felkiáltott: “Anya, nagy bogarak…” Hát nem bogarak voltak, hanem cikázó denevérek a fejünk felett. De nem kevesen. Sokan… ahhh…. Én mondjuk félig vidéki lány vagyok, mamámnál töltöttem a nyarakat egész gyerek- és tinikoromban, megszoktam az esti denevér táncot a kertben, de ezek a denevérek valahogy nagyobbak voltak, és közelebb is jöttek. Mondtam Robinak és a babának, hogy ne aggódjanak, nem lesz semmi gond, csak elkapkodják a bogarakat a levegőben, tornázzunk nyugodtan tovább. De aztán az egyik kövér, nagy denevér egészen közel repült el a fejemhez. Robi mindig mondja, hogy ezek az éjszakai állatok képesek beleszállni és beleakadni az ember hajába. Én erről még korábban nem hallottam, de most, hogy ilyen közel repült hozzám, és nem is egyszer, hanem többször, mintha direkt engem akart volna elkergetni, hát nem tudom… elég rossz érzés volt. Szóval leugrottam a gépről. A baba azt kiabálta, hogy fussunk, én meg nem tiltakoztam. Hárman, kézen fogva beszaladtunk az egyik fa árnyékába, onnan néztük, hogy enyhül-e a nagy cikázás. De nem enyhült. Sőt, jó sokan voltak. Na jó, ennyi volt a torna, futás a kocsihoz!!! Beültünk, erre a baba riadtan felkiáltott és mutogatott: “Anya, anya….” Egy nagy bogár szabadult be a kocsiba. Ez ennél a parknál gyakran megtörténik, itt sokan vannak. Gyorsan kitettük a szűrét, hadd másszon kinn! “Anya, ne húzd le az ablakot! Apa, indulj!” – kiabálta Felícia. Hát mondanom sem kell, csupa izgalom volt ez a nap, varjak, denevérek, bogarak. “Mi jöhet még?” – kérdeztem Felíciától. Mosolygott. Mondom neki: “Nem te mondtad, hogy akarsz játszani a Jumanjival?” (Új társasunk, amit a film hatására vettünk, nagyon izgalmas játék, főleg, hogy játék közben apa mindig bekapcsol a YouTube-on egy végtelenített Jumanji-dobot, és az szól, miközben játszunk… még feszültebb, még izgalmasabb… szinte fél az ember, hogy mikor szippantja be tényleg a játék!). “De…” – nevetett. “Hát akkor?! Csak vigyázzunk, nehogy holnap krokodilok lepjék el a játszóteret!” – mondtam. “Jaj, anya, ne is mondd, mert megtörténik!” – kiabálta. 

Szóval, ha esetleg ma krokodilokkal, vagy bármilyen furcsa, vadállattal találkoztok, akkor tudhatjátok, mi az oka 😀 

 

 

Suzy

Az egész történet másfél évvel ezelőtt kezdődött, amikor tudomásul kellett vennünk, hogy a kék Fiat Stilonk – amit azelőtt másfél évvel vettünk – már csak alkatrésznek lesz jó. Így hát a Covid kirobbanása előtt az autónkat roncs árban adtuk el. Aztán jött a pandémia, és az ezzel járó nehézségek, így nem vettünk másik kocsit, maradt a méreg drága hetven forint per perces bér kocsi, ha valahova olyan helyre kellett menni, ami messzebb volt, vagy autó kellett hozzá. Ilyen volt például egy könyv-elhozás a nyomdából, ami ötezer forintunkba fájt, és volt ugye, hogy többször mentünk egymás után, mert volt valami javítani, vagy plusz intéznivaló, vagy több nyomtatás egymás utáni időpontokban. Mindig számolni a perceket, mennyit vár ránk az autó, a legrövidebb utakat megkeresni, hogy ne fizessük ki ingünket-gatyánkat rá, vagy a Papa munkaidejéhez alkalmazkodva megbeszélni egy találkozót a benzinkútnál, ahol majd felvesz… ahhh…. ezek nem mi vagyunk. Mi hárman nagyon szeretjük a féktelen szabadságot! Akkor és oda, amikor és ahogy csak akarjuk! Hát az autótlanság ebben az amúgy is minden felől megszorongatott vírusos időben plusz szabadságvesztést hozott nekünk. Mindig volt valamilyen autónk, bár eddig mindkettő amolyan Flinstone-kocsi volt, ezer hibával, állandó javítanivalókkal, de legalább voltak. Bár az is igaz, hogy például az utóbbi kőkorszaki kocsink Robit otthagyta a Ferdinánd-hídon, meg volt olyan is, hogy mindhárman benne ültünk, és a négysávos úttest közepén lerobbant. Szóval nem volt valami biztonságos érzés benne ülni. Mostanra jócskán megérett bennünk a vágy, hogy kell egy olyan kis családi autó, ami megbízható, amivel repülhetünk bárhova még ezekben a maszkos időkben is, és amit nem lábbal kell áthajtani a Ferdinánd-hídon. Ja, és persze nem utolsó szempont az sem, hogy kifizethető legyen számunkra. Indult a nagy használtautó vadászat a neten.

– Halló – szólt bele a telefonba erős arab akcentussal az eladó. – Igen, megvan a kocsi – egy élénk békazöld –, de német rendszám, német papírok, ezt mind pluszban neked kell intézned. Ma nem érek rá, ma lesz az esküvőm, majd hétfőn hívj!

– Helló tesó, a kocsi érdekelne? – kezdte egy másik, reszelős, negédes hang. Olyan, amitől az ember semmi jót nem remél.

Aztán történt egy ilyen beszélgetés is:

– Jó napot kívánok, érdeklődnék, hogy megvan-e még az autó?

– Igen, megvan a kocsi.

– És tudsz róla mondani valamit? Vezérműszíj, olajcsere, vízpumpa, görgők, fékek és a futómű állapota, mikor voltak dolgok cserélve rajta?

– Nem, semmit. Én csak kereskedő vagyok.

– Értem, de úgy veszed meg az autót, hogy nem kérdezel meg semmit róla?

– Úgy.

– Akkor fel tudnád hívni az ex-tulajt, és utána vissza tudnál hívni a pontos részletekkel?

– Persze, hívlak.

Azóta is hív…

Tehát a megfelelő autót megtalálni sem egyszerű olyan gazdával, akivel egyáltalán érdemes lehet találkozni személyesen. Aztán mégis találtunk egyet. Döntöttünk, és – korábbi sorozatos rossz autóvásárlási tapasztalatainkkal a zsebünkben félve, de – belevágtunk a kalandba. Legyen. Megnéztük a kocsit, majdnem meg is vettük, de mivel a tökéletes műszaki állapotúnak mondott, egekig magasztalt – egyébként csomó esztétikai hibával, kárpit szakadásokkal, nagy felületű lakkhibákkal és korábban nem említett egyéb hiányosságokkal rendelkező – autóban  hirtelen felgyulladt a vészjósló motorjelzés, gyorsan rezdültünk a megérzéseinkre, és inkább tovább álltunk. Robi nem adta fel. Bújta tovább a hirdetéseket. Ugyanazon a napon este talált is egy bájos kis piros kocsit, Suzyt, ahogy azt eredetileg is terveztük, családi autócska, tetszett is nekünk. Meg Felícia is pont ezt a kocsit nézte ki a délutáni motorjelzéses fiaskó alkalmával, az utcában sétálva.

– Anya, nekünk ez a kocsi kéne! – mutatott csepp kis ujjával egy békésen parkoló piros Suzukira. – Vegyük meg ezt!

– De hát ez valakié, babám, csak itt parkol… ezt nem vehetjük meg most!

– Jó, de akkor ilyet! Nekünk ilyen kéne…

Elképzeltem magunkat benne, és igen, tetszett. Bájos, kívülről kicsi, belülről tágas, ismerőseinknek több oldalról is volt, és mindenki csak jókat mondott róla, jól szerelhető, egyszerű kis kocsi. Persze, nem a tökéletes álomautó, de most átmenetileg jó lenne, ide-oda furikázni, szabadnak lenni… és elérhető áron van. Mosolyogtam magamban, még a végén a baba választja ki a kocsinkat. Eddig mindig jól jártunk, amikor rá hallgattunk! Van egy teóriám a gyerekekről, és ebben én hiszek is. Mégpedig, hogy ők még közel vannak az angyalokhoz, meg a Mennyországhoz, hisz nem rég jöttek le onnan, ezért lehetnek nagyon jó ötleteik, meg tudnak irányt mutatni. Néha meg is kérdezem Felíciát, hogy milyen volt a Mennyben, meséljen! Ő meg mosolyogva mesél az angyalokról, hogy játszottak együtt az égi játszótéren. Még az is lehet, hogy pont így van odafenn… ki tudja…?

Most biztos mosolyogtak magatokban, hogy így vásárlunk kocsit, megérzésre… de hát ez van. Művész emberek vagyunk, kicsit sem nem vagyunk szerelők, se műszaki lelkek, ilyen ismerősünk sincs, arról meg végül letettünk, hogy vásárlás előtt elvisszük a kinézett kocsit egy random szerelőhöz, mert ezek a kísérleteink is sorra meghiúsultak, mivel vagy a szerelő nem fogadott, vagy az eladó nem járult hozzá, hogy megmutassuk, higgyétek el, mindent összehangolni nehezebb, mint elsőre gondolná az ember! Így ennél a kocsinál már nem is próbálkoztunk.

Szóval megnéztük azt a kis Suzyt, és mivel jónak ítéltük meg, Robi és a Papa együtt lementek vidékre érte. Na, innen indul a nagy kaland…

Persze, ahogy ez lenni szokott, elkeveredtek, és sötétedésre értek oda. Erős tájszólással és széles mosollyal várta őket a srác, aki eladni kívánta az autót. A kis Suzynak tárva nyitva állt minden ajtaja, várva a lelkes vevőket. Robi és Papa tüzetesen átnézték az autót – persze, mint utóbb kiderült, nem eléggé tüzetesen, de hát mindig utólag okos az ember, ugye –, és megtörtént a vásárlás. Kitöltötték a papírokat, a srác, meg Papa letanuzta. Robi kérdezte, nincs-e még egy papír, egy köztes, ami az első tulaj és mi köztünk kellene, hogy legyen, aki átadja most az autót, de nem, nem, nincs, hangzott a válasz. A srác – nehogy már ő fizessen rá – alig tett benzint a kocsiba, pedig tudta, hogy Pestre viszik fel, de ez már ugye legyen az új tulaj gondja.

– Van amarra, Káta felé egy kút, tankolja meg, Fater…! – volt a válasz.

Mondanom sem kell, hogy a kút zárva volt, tehát tovább kellett menni, a benzin meg kifogyott út közben, kút meg égen-földön sehol, így Robi vagy másfél kilométert tolta az autót. Az utcánkban leparkolva kiderült, hogy nem jók a zárak, csak az anyósülés oldaláról lehet nyitni az autót, és behasalva kézzel felhúzogatni a gombokat, hogy be lehessen ülni. Nagy sóhaj, mindegy, megcsináltatjuk, ez legyen a legkevesebb. Én közben végig úgy éreztem, hogy jó lesz minden, végtelen nyugalom szállt rám a piros kocsi vásárlásának első gondolatától kezdve. Robi ugyanígy érzett, habár bosszantotta több minden, de mégis… tudtuk, hogy jó lesz az egész. Tizenegy után ért haza a férjem erről a kalandos útról, mikor is kiderült, hogy a nap megkoronázásaképp a házban nincs meleg víz. Király! Egy ilyen nap után pont egy hideg vizes zuhanyra vágyik az ember… Robi kihagyta. Reggelre aztán hiába jött vissza a forró víz, mégis megkapta a maga hideg zuhanyát. Mikor a biztosítóssal telefonált, hogy megkösse a kötelezőt a kocsira, jött a hír, hogy nem ugyanaz a név szerepel a forgalmiban, mint a szerződésen. Upppsz, ez baj! Így nem fogjuk tudni átíratni az autót. Ezt sajnos a sötétben történt autóvásárlás alkalmával elmulasztották megnézni a fiúk. Sebaj, valahogy megoldjuk, gondoltuk. Aztán jött a további fogyasztás. A srácot, akitől előző este vettük a kocsit, ma reggel elvitték a rendőrök erőszakos bűncselekmény miatt, ami miatt már korábban körözték. Mi van???! Ilyen is csak velünk történhet meg. Nem is gondolkodtunk, irány a Rendőrség, be kell jelenteni, és ha ugrik a kocsi, akkor ugrik, ez van… de ez így valahogy nem stimmel. Robi nyolc hosszú órát várakozott a Rendőrségen emiatt a bejelentése miatt. Hosszasan kikérdezték, utánanéztek az autónak, hogy lopott-e, történt-e valami bűncselekmény az autóval, de semmi, a mi kis Suzykánk tiszta, mint a fehér bárány. Nincs vele semmi gond, nem körözik, nem lopott, csak hanyagul töltötték ki a papírokat, illetve nem kaptuk meg a köztes szerződéseket. De azért egy jó dolog is kiderült: hogy a forgalmiban szereplő non-profit Kft. egy megkülönböztető jelzést használó egészségügyi mentős szervezet volt, akiknek kötelező a teljes műszaki vizsga minden évben, és nem két évente, mint az általános autóknál, ezért aztán tényleg jó autót vettünk, és tényleg rendben van teljesen műszakilag, tehát legalább a hídon nem fog ott hagyni! Már csak a papírok hiányoznak… de nagyon!

– Hogy lehet így venni egy autót?! Kedves uram! Ráadásul éjszaka…! Hogy nem lehet megnézni, hogy stimmelnek-e az adatok?! És este Tápiófa…omban nem veszünk autót…! – ismételgette indulatosan a termetes rendőrtiszt.

Robi kérdezni próbált, de akkor meg azt mondta, hogy ő reggel hatig ráér, úgyhogy beszélgessünk nyugodtan, és akkor majd utána írja a jegyzőkönyvet, de így egyszerre nem tudja a kettőt. Szóval Robi csendben várta, míg két óra alatt, két ujjal gépelve megírta az egy oldal jelentést. Kész lett. Huh. Este tizenegy. A kocsinkat nem foglalták le, mert ártatlanka. De a papírokat nekünk kell beszerezni. Bár az önkormányzat indít majd valami kényszer-átírást, de az lassabb, mint tudjuk. Ezzel a gondolattal, félig megnyugodva aludtunk el. Robi, meg kell hagyni, sokkal higgadtabban tűrte a megpróbáltatásokat, mint az természetes lett volna… hercegi méltósággal biccentett este, és azt mondta, ha menni kell a kocsinak, akkor megy, valamiért ennek így kellett lennie… oh, pedig másfél évet vártunk a vásárlással, és most még egy kis külső segítséget is igénybe vettünk, hogy ne egyben fizessük, erre ez van… na mindegy, jó éjszakát. Másnap reggel Robi telefonálgatni kezdett. Ez már nyomozás volt a javából. A forgalmiban szereplő non-profit Kft-t hívta, hogy adják meg az ember címét, vagy telefonszámát, akinek eladták, és onnan majd haladunk tovább. Csak nevet és címet tudtak adni. A különleges tudakozó aztán megadta a címhez tartozó számot. Így aztán olyan furcsa alakokkal telefonáltunk ezen a délelőttön, akikkel amúgy soha nem akartunk volna… De volt egy mentőfonal: még a vásárlás estéjén az azóta rabosított eladó srác telefonált egyet Robi telefonjáról, az autószerelőt hívta. Ezt a számot most Robi újra hívta. Nem volt valami kedves és segítőkész az autószerelő, semmi köze nincs hozzá, ő nem tud segíteni, azt tudja, hogy tényleg elvitték a srácot, ott van a felesége gyerekekkel, úgyhogy nem tudja, hogy mi lesz, őt nem érdekli az ügy, úgyhogy hagyjuk békén. Le is tiltotta a számunkat, úgyhogy rejtett számról vissza tudtuk hívni, de lerázott. Mi meg higgadtan megbeszéltük, hogy mindent megtettünk, de nekünk nem kell ilyen furcsa embereket hivogatni, semmiképp nem fogunk lemenni, nem akarjuk kikényszeríteni a papírokat… majd megoldja az önkormányzat, vagy a helyi rendőrség, akikhez elküldték az előző napi jegyzőkönyvünket is. Majd lesz valahogy, és ha nem, az se baj…

– Velünk soha nem történik semmi ok nélkül – mondtam Robinak. – Gondold csak végig az elmúlt tizenöt közös évünket! Mindennek megvolt az oka, és tisztán látható. Ennek az egésznek is van oka.

– De mi? – kérdezte Robi.

– Nem tudom… talán az, hogy legyünk hálásak azért, hogy csak ez van, és nem rosszabb. Mert a rossz dolgok nem egy ilyen esetnél kezdődnek. Ez csak kellemetlen. És szerintem meg fog oldódni. Szerintem valahogy meglesznek a papírok.

– Ne adjuk bontóba? – kérdezte elszontyolodva Robi.

– Dehogy! – csattantam fel. – Miért adnád? Végre egy jó kocsi, ami tényleg rendben van, és mehetünk vele mindenhova… olyan nehéz kifogni egy jót. Marad a kocsi, és majd meglátjuk.

– Rendben, én is így gondolom… csak zavar ez az egész – sóhajtotta. – De közben meg nyugodt vagyok… valahogy azt gondolom, hogy rendben lesz minden.

Robi elment itthonról intézni a megrendelt vászonképeket, meg az átadásokat és a postát, mi maradtunk a babával, online ovi, ugye…

Néhány óra múlva kivágódott a bejárati ajtó, és Robi rontott be a szobába.

– Megvannak a papírok, Esztikém! Megvannak a papírok! Minden papír megvan – kiabálta.

– Mi?! Hogyhogy? Hol? Hogyan? – kérdeztem kikerekedett szemmel.

– Felhívott a szerelő…

– Aki letiltott?

– Igen! Képzeld, azt mondta, hogy úgy emlékszik, van egy mappa a kesztyűtartóban, nézzem meg, hátha abban vannak a papírok. És ott voltak, mindegyik! Két papír hiányzott, mindkettő itt van!

– Te jó ég… – bámultam magam elé – úristen! – ugrottam fel örömömben. – Hihetetlen! Robi! Olyan jó vagy! Te vagy a legjobb! Megcsináltad! Hihetetlen vagy! Úristen!!!!! Miénk a kocsi! Megvannak a papírok…. jeeeeeee!

– Igen… – sóhajtotta Robi – megvannak. Ezer kő esett le a szívemről.

Már csak a Rendőrségen kell bemutatni őket, de pénteken hiába hívtuk, már csak az ügyelet volt. Így a befejezés hétfőre csúszik, és reméljük, nem tart majd nyolc órán át… Minden jó, ha vége jó, ebből a sztoriból jól jöttünk ki, a gyereknek igaza volt, pont jó kocsit választottunk… és asszem, hogy mégiscsak lehet megérzések alapján vásárolni egy műszaki cikket… akár még autót is… de azért talán jobb, ha az ember dörzsöltebb, és ért is hozzá! Millió puszi, ölelés Nektek, Eszti. 

Varázsolj olyat, hogy ne akard kitörölni!

Nemrégiben olvastam egy jóslatot, miszerint az időutazás 2304-re már lehetségessé válik (Baba Vanga, a vak jósnő jóslata volt, azt hiszem). Én magam is úgy gondolom, hogy a jövőben lesz időutazás, bár én ezt inkább 2100 körülre tenném… nem tudom, miért, de úgy gondolom, előbb lesz – ha már titokban nem működik ebben a pillanatban is. És milyen érdekes belegondolni, hogy ha a jövőben lesz időutazás, akkor most, a mi korunkban is valószínűleg vannak itt időutazók, akik a jövőből jöttek vissza. (Van köztetek esetleg valaki, aki időutazó?) Brrrrr, kiráz a hideg, olyan izgalmas ez! Ti mit gondoltok, mikortól lesz lehetséges az időutazàs a valósàgban, nem csak a filmvásznon?

Azt is gondolom, hogy közvetlenül egy hatalmas technikai robbanás előtt állunk, repülő autók (már tesztelik! AirBus néven megtaláljàtok), sofőr nélküli autók (4 éven belül ezek fognak járni, mondják), nagyvárosok alatti modern alagút rendszerek (L.A. alatt nézzètek meg YouTube-on, mit épít Elon Musk), gondolat vezérelt világ következik… megváltozik minden, és nem csak a vírus miatt. A változás most elkerülhetetlen és nagyon közel van.

Az időutazás hatalom. És abba, hogy mekkora hatalom, talán nem is igazán gondolunk bele, vagy ha bele is gondolunk, jót mosolygunk rajta, hogy csak mese… pedig nézzétek meg! Amik korábban, 30-40 évvel ezelőtt csak filmen léteztek, itt vannak körülöttünk, természetessé váltak. Szerintem ez mindennel így lesz. Szóval igenis nagy hatalom, és le se merem írni, mekkora… Tegyük fel: ha tudtad volna tíz évvel ezelőtt, hogy most ilyen lesz az életed, amilyen éppen, akkor is ugyanúgy döntöttél volna, ahogy döntöttél annó (egy vagy több dologban, bármiben, fajsúlyos kérdésekben), vagy másképp? A jövő tudása talán nagyobb hatalom, mint a pénz, vagy maga a hatalom, amit az emberek szeretnek birtokolni (vezető pozíció, celeb státusz, politikai hatalom stb). Mert aki a jövőt tudja, az magabiztosan lépi egyik lépést a másik után. Teszi szépen a dolgát stressz nélkül. Mert ha stresszes idők is jönnek, ő tudja előre, hogy mi lesz, ezért aztán egyrészt megteszi az óvintézkedéseket, előre tud tervezni, tudja mikor, mit, mennyit, másrészt maga a stressz is felére csökken, egyszerűen azért, mert tudja, mire számíthat. Szerintem sokszor a stressz a bizonytalanságból fakad, hogy nem tudjuk, mit hoz a holnap.  És aki tudja, mi lesz a közeljövőben, vagy a távoli jövőben, az nem tud hibázni. Nincs kockázat. Belegondoltatok már ebbe? Kockázat nélkül élni… uramisten, micsoda varázslatos dolog lehet! Én ezt a fajta szemtelen magabiztosságot szeretném igazából. Ez stresszmentes. És ami stresszmentes, az egészséges is, mert mint tudjuk, a stressz nagyon is hozzájárul a megbetegedésekhez. Szóval nekem ez kéne: tudni biztosan előre, és úgy lépkedni. De mivel nem tudhatom előre, mert nincs időutazás, ezért nagyon dolgozom azon, hogy megérezzem a dolgokat előre, hogy kicsit tapogatni tudjam a jövőt. Közel tíz éve kezdtem el odafigyelni a belső hangra, és mára annyira megtanultam a finom rezdüléseket is meghallani, illetve megtanítottam a tudatos énemet, az akaratomat hallgatni a megérzésekre, hogy működik. Nagyon sokszor bejön, amit megérzek, és ez nekem valamiféle pluszt, támaszt, erőt, varázserőt ad a mindennapokban. Nem nagy dolog, mindenkinek vannak megérzései, csak eltompítja a világ zaja, és már gyerekként elhallgattatjuk. De elő lehet hozni.

Nem vagyok benne biztos, hogy száz éves koromig megvalósul az időutazás… és ha megvalósul is, felteszem a kérdést: akarnék-e utazni? És hova? A múltba vagy a jövőbe? Mondjuk 85 éves koromban bejelentik, hogy annak, aki hajlandó nagyon-nagyon sokat áldozni rá, lehetősége van egy oda-vissza útra, bár ez még kísérleti, de biztonságos. Mennék? 85 évesen azt tervezem, hogy fitt, mosolygós, csinos leszek, de hát azért csak 85 éves, aki megélte azt a háta mögött levő 85 évet. Miért mennék? Megváltoztatni valamit a múltban? És mit? Visszamennék-e azért, hogy a saját életem egy más szinten folyjon végig, és ezzel megváltoztassam azt az egész életet, ami a hátam mögött van, és amit végigéltem? Nem biztos, hogy 85 évesen, azzal a sok tapasztalattal, örömmel és bánattal megtenném. Mert azzal törölnék is. És szerintem nem akarnék törölni.

Bánt az öregedés. Engem, Robit, sőt, még a kis hat éves lányunkat is. Nem a ráncok, nem a görnyedt hát, nem is a fájós derék, vagy az időskori gyengeség, hanem az elmúlás szele. Nem bírjuk a gondolatot, hogy el kell egyszer szakadnunk egymástól. Nem, az nem lehet, mi nem szakadhatunk el soha! Utálom a mondást, hogy csak a halál választ el. Nem! Kislány korom óta tiltakozom ez ellen az esküvők alkalmával. A halál se! Milyen dolog ez, nem?! Hihetetlen, mennyire tudatosan éli meg a kislányom is az életet – mondjuk ez szerintem azért van, mert mi, apa és anya is ilyenek vagyunk. De megindító észrevenni a szemében a szomorú fényt, amikor meglátja az öregítős tévéműsort, hogy hirtelen milyen nagy a változás a szereplők arcán, haján, sőt viselkedésükön is. És gyakran szóba kerül itthon, hogy nem akarja, hogy mi megöregedjünk, a halálról, elmúlásról meg hallani sem akar, örökké csak így, hármasban akar lenni, ahogy most vagyunk, és azt mondja, megállítaná az időt, hogy örökké így legyünk. “Átosz, Mátosz, Pátosz” – ahogy ő mondja, vagyis “Atos, Portos, Aramis”. És mondanom sem kell, hogy én is ugyanígy érzek. És szerintem velünk együtt sok más embertársunk is. Ezért aztán mi az, amiért az emberiség mindig is küzdött: a halhatatlanság. Nem igaz? Erről szól a görög mitológia is, ahol halhatatlan istenek élik istenek közti társasági életüket, és ahol egy-egy szerencsés ember szerelmi partnerükké válhat. Az ember mindig is tágította a határokat kíváncsiságával. Ez hajtotta előre a felfedezőket és a feltalálókat, ez hozta időről-időre a változást. És ez visz bele most is minket a még fejlettebb technikai magasságokba. Bár én megkérdezem magamtól néha, hova lehet ezt még turbózni, és kell-e, de azt gondolom, ha kell, ha nem, már nincs megállás. Megyünk előre, bepörög a gépezet, jönnek a robotok, a fémes, embertelenebb világ, ahol már nem kell annyi sofőr, kiszolgáló, postás, ügyintéző munkavállaló, mert a robot gyorsabban és pihenés nélkül elvégzi ugyanazt a munkát. Tehát jobban, és olcsóbban. Akkor minek fizetni az emberi munkaerőt? És eljön a szomorú jövő, amikor bizony az emberiség legyőzetik saját kreálmányai által. A jövőben élünk. Jelen lett a jövő, valóság a fikció, realitás a sci-fi. Huh. Leírtam, visszaolvastam, és sajnos igazat kell adjak saját magamnak, ez így van. És akkor jön az időutazás – most, vagy nem sokára, az én életemben, vagy az unokáméban, az tulajdonképpen mindegy is, mert a lényegen nem változtat -, és az egyik részem azt mondja, atyaúristen, ez eszméletlen izgalmas és hátborzongató egyben, és tudni akarnék róla mindent, de a másik részem inkább eltolná magától az egészet. Mert ez valami egészen más. Más világ. Más emberiség. Más hozzáállás. Más társadalom. Más. Egészen más. Talán nem is emberi. Talán nem is szeretném látni. Talán nem is kérek belőle. Pedig lehet, hogy akik időutaznak, azoknak teljesebb az életük, hisz több minden belefér, rengeteg élményt átélhetnek, amit a nem utazók soha nem tapasztalnak meg, és lehet, hogy lassabban is öregszenek, ezt nem tudom… Sőt, most arra gondolok, hogy a jövőben fel fognak találni valamit, ami az öregedést nagyon kitolja, lelassítja sejt szinten, meghosszabbítva ezzel az életet, javítva a test állapotát. Sőt, szerintem az orvoslás is más lesz a jövőben, lesznek olyan kütyük, amik már otthon kijeleznek bizonyos elváltozásokat, és ki tudja, talán komoly otthoni gyógymódok is lesznek. Egyre gyorsul, zakatol a világ valami felé, amit nem ismerünk – mert nem vagyunk időutazók. De talán valaki, aki hajtja előre ezt az egészet, tudja, merre tartunk? Tudja, mit kell elérni? Én nem tudom, de nem tartom elképzelhetetlennek… és most ezt a bejegyzést valami derűssel kéne lezárni, ugye? Hogy mégse egy szomorú, elkeserítő, ‘minekélnihailyenajövő?’ életérzés maradjon utána…

Hát jó. Legyen valami nagyon közhely, mert jobb és igazabb nem jut eszembe: élj a mának. Mást, jobbat úgyse tehetsz. Próbálj meg úgy csinálni, mintha tudnád, mit hoz a holnap, és ne stresszelj tőle. Wow, ez nem is annyira közhelyes, mint gondoltam! Na, ez jó is lesz… legyél képzeletbeli időutazó, de csak azért, hogy szebb, boldogabb jelent varázsolhass magadnak. Egy olyan jelent, amibe ha mondjuk öreg korodban lehetőséged lenne se akarnál visszatérni, hogy megváltoztasd.

Csodás jelent kívánok hát Nektek, ölelés, Eszti.

Szerelmes sziklamászás

Túl vagyunk a húsvéton is… hihetetlen, de ez van. Valahogy a pandémia óta más az időérzékem, a napok mint egyetlen végtelen nap, egybefolynak, áll, és mégis rohan az idő, csak kapkodom a fejem. No, nem, mintha nem lenne ezer és még több tennivaló, sőt! Mióta hol van-hol nincs ovi, mint a mesében, azóta teljesen át kellett szervezni az életünket, és nem mondhatnám, hogy egyszerű, sőt, nehéz! Tehát dolog van millió, hisz anya, leesett, upppsz, véletlen kiömlött, és almát szeletelek, felsöprök, mosogatok, és egyébként is, ebbe a reggeli-ebéd-vacsi, ‘csak legyen a kicsinek egy tökéletes rendszer, mintha nem lenne feje tetejére állva az egész világ, és ő a legkevesebbet érezze belőle’ spirálba szorulva próbálok haladni a háztartáson túli saját dolgaimmal is. Nem egyszerű, de tudom, hogy megértitek, mert valószínűleg most mindenki ugyanezeken az élet-adta egyensúly gyakorlatokon megy keresztül. Szóval 2021 van, és már túl vagyunk az első negyedéven is. Bele sem akarok gondolni abba, hogy mindjárt újra karácsony, pedig így van, figyeljétek csak meg… na mindegy, ez ellen most nem tudunk mit tenni, az időérzék majd visszaáll a normális kerékvágásba, ha az életünk is normalizálódik. Egyszer. Addig meg maszkjaink alól reménykedve pislogunk a körülöttünk folyamatosan változó világra. Na, de mi történik a maszkok mögött, a négy fal adta szabadságban, ahol végre lekerül az első számú védelmi rendszer, és végre szabadon mosolyoghatunk, fagyizhatunk, kávézhatunk? Mert hogy itthon zajlik életünk java része. Mi – amint ma frissített Biográfia menüpontunkban, itt a honlapon is láthatjátok – nagy munkába temetkeztünk. Sorra jelennek meg a könyveink, és lett egy webshopunk is. Az írás elrepít egy másik világba, ezért hát írok. Nektek. 2019 óta igen termékeny vagyok könyvek terén, a webshopunkban sorakoznak a szebbnél szebb mesekönyvek, novellás kötet, színezők felnőtteknek-gyerekeknek, és hamarosan jön első nagyregényem, második novellás kötetem és izgalmas, kalózos meseregényem. Mi ez, ha nem áldás? Hát igen… ez van. Az élet megdobott egy jó nagy adag sárral, én meg neki álltam, hogy valami szép szobrot formáljak belőle… szüntelen keresem az egérutakat, a lehetőségeket, persze ebben eléggé el is fáradok, de nem lehet feladni, ha csak éjszaka van csönd, akkor éjszaka írok. Nem vagyok valami jó alvó, főleg, mióta a kislányom megszületett. Éberen alszom, minden neszre rezzenek, hisz rám van bízva, mindig ott kell lenni, késznek kell lenni, hogy segítsek. Robi ugyanez. Így aztán, ha épp megébredek az éjszaka közepén, és eltelik tíz perc úgy, hogy csak nézem a plafont, inkább megírok egy párbeszédet. Így készül a nagyregényem, aminek az utolsó oldalait szántom épp, aztán tördelés, nyomda, és a kezünkbe is foghatjuk! Nagyon várom már. November eleje óta írom, de már szeptemberben megálmodtuk Robival az egészet. A szereplők a barátaim lettek, a történetet én magam is élvezem. Olyan nekem, mint egy nagyon jó fajta esti sorozat, ahol mindig várja az ember, vajon mi lesz a következő esemény, hogy alakulnak a sorsok. Mindig is szerettem írni, volt is érzékem hozzá, belülről fakadt, hogy naplózzak, meséket gyártsak illusztrációkkal már alsós általános iskolás koromban. Most többet írok, mint rajzolok, mert szeretném, hogy mielőbb kész legyen a könyv. Nekem egyébként – ahogy az utóbbi időben rájöttem – teljesen mindegy, hogy rajz, vagy írás, egyforma öröm mindkettő, de tény, hogy az agyamnak teljesen más részeit mozgatja meg, és máshonnan kell felhozni a dolgokat mindkét csatornához. Így hát most az írás. Nem szeretek semmit úgy húzni, mint a rétestésztát, mert félek, megromlik. Frissiben, hamar-hamar, ahogy a mamám mondta mindig. Gyorsan, megesszük, keresztbe! Hányszor hallottam tőle… és milyen igaz! Meg persze az is igaz, hogy a jó munkához idő kell. Na erre varrjatok gombot! Mindkettő igaz, és egyszerre is. Az arany középútnál van az igazság. Minden nap törekedni, csinálni, pörgetni a dolgokat, de amikor ott vagyok, hogy csinálom, benne vagyok a folyamatban, akkor bizony nem hajtok semmit, mindenre megadom azt az időt, ami kell hozzá. Igazából a burkot elérni nehéz így a pandémia alatt, azt a meghitt, mindentől távoli lélek-milliőt, és ehhez kell nagyon, sőt, most duplán nagyon a törekvés és az akarás, mert ha már benne vagyok, akkor kész, megszűnik a világ. Írok, írok, és érezni, hogy haladok, csodálatos. És azt mondjátok meg, hogy az miért van, hogy egyik nap nagyon megy, másik nap az istennek se? Ha-ha! Vicces… mert hogy így van. De én olyan vagyok, hogy ha nagyon megy, akkor mindent háttérbe szorítok, és hagyom, hadd folyjon ki az ujjamból a sok szöveg, csak kattogok, gépelek, minden más számára megszűnök aznap, ha meg nem megy, akkor csakazértis nekifeszülök, és ha nehezebben is, de haladok valamennyit. Ezért megy gyorsan a munka, ezért ilyen termékeny a pandémia alatti időszakom… mert ha kell, a sziklát is megmászom érte. Robi nélkül meg nem menne! Ezt már sokszor elmondtam, de fogom is még sokszor, mert nagyon így van. Ő minden nap megment a sárkány torkából, a nehézségben társam, hősöm, beáll mellém, érzi hogy mire van épp szükségem. Együtt tényleg csodákat hozunk létre, még ha sziklát is mászni érte… ez egy szerelmes sziklamászás. És ezt én imádom… Végülis jó volt a 2020-as évünk, minden nehézség ellenére, és ezt a mostanit is szeretem. Amikor írok, akkor nem is vagyok itt, szóval azért én utazom – ha csak lélekben is. És a családunk egyre jobban összekovácsolódik, ami meg csodálatos érzés. Sokat társasozunk, beszélgetünk, együtt eszünk, együtt sportolunk a szabadban, többet vagyunk együtt, mint amúgy. És egyébként ha nem megyek ki az utcára, és nem nézek híreket, minden napfényes… miközben természetesen tisztában vagyok a valósággal. Nagyon is. De ez az egész helyzet már csak ilyen kettős. Túl kell élni mindenhogy. Lelkileg is.  

Hát ez van a maszk mögött nálunk. És nálatok? 

 

 

Túlpart

Bambán bámulok ki az ablakon. Átmegyek Budára, intézek valamit, meg találkozom Klárival. Már vagy háromszor áttettük a kávézást, valami mindig közbejön. Most megejtjük. Az utasok maszkban, a lelkem is abban. Nem négy hónapja. Már vagy négy éve. Robot vagyok, élő, hús-vér robot, úgy csinálom végig a heteket, hónapokat. Gépiesen, megfáradtan. És élni sincs kedvem sokszor, de muszáj. Muszájból van előttem a holnap, muszájból ülök állandóan az orvosnál, muszájból fut Budára a villamos is most. Nem akarom már. De muszáj. Mert belül mindennek ellenére mégis ott van egy kis pislákoló láng egészen mélyen, amit én míg csak tehetem, őrzök, mert erre tanítottál. A legjobb anya te voltál s vagy, míg világ a világ és anyák élnek e földön. És amit az anyaságról tudok, amit csinálok, mind tőled és belőled van. Azt hiszem, a gyerekekért meg a kis unokámért vagyok még itt, de bevallom, piszkosul nehéz minden. Mázsás teherként nyom az élet. Megvan a magam küzdelme, szamár vagyok, aki cipeli a terheit. Mindenki megéli a maga válságait és háborúit, a pandémia csak hab a tortán most. Március óta érzem, hogy eljött az idő, választanom kellene, mit akarok, erőre kellene kapnom egészen belül, ott, ahol senki se át. Naplemente… milyen szép a Duna. Sziporkázik rajta a tiszta napfény. Milyen könnyű a fény, és milyen gondtalan. És milyen nagy és öreg a Duna. A hátát adja a fénynek, hadd játszódjon rajta estig. Fény akarok lenni. De azt hiszem, a Duna vagyok én, s a hátamat én tartom a sziporkáknak, az én három sziporkámnak, meg az egy kis apróságnak, hadd játsszanak, míg majd egyszer a saját kis sziporkáiknak ők is öreg Dunává válnak. Átértünk. Nekem is át kéne már érnem a túlpartra. Úgy igazából. Ó, ha az ilyen egyszerű volna. Jó leletek, rossz leletek, újabb kezelések, örök lelki tusa és félelem. Egy égi jel, egy kis segítség jól jönne… hányszor kívánom ezt mostanában…
Az ellenőr érdes hangja szakítja félbe gondolataimat, jegyeket, bérleteket. A táskámban kotorászom, hisz emlékszem, hogy eltettem, itt kell lennie valahol. Hozzám ér az ellenőr. Kényszeredetten rámosolygok, egy pillanat, mondom. Csak tessék, mosolyog vissza a körülbelül velem egy idős, hatvanas, dús bajuszú, deresedő halántékú, jó vágású férfi. Kutatok a jegyem után, átforgatom a táskámat, fertőtlenítő, sminkes szütyő, a gyógyszereim, kulcs, pénztárca, zsebkendő, szemüvegtok, de jegy sehol, biztos a pulton maradt otthon, elfelejtettem betenni. Ismét a férfira nézek. Míg keresgéltem, másik két utas jegyét ellenőrizte, majd visszafordult hozzám.
-Nos? – kérdezi felvont szemöldökkel.
-Sajnálom, nem találom, pedig úgy emlékeztem, betettem – magyarázkodom halkan.
Kellemetlen számomra a helyzet. Azt érzem, szeretnék mihamarabb túlesni ezen az egészen és folytatni az estémet.
Ezt észrevehette rajtam az ellenőr is, mert türelmesen vár tovább, nem sürget, nem hoz még kellemetlenebb helyzetbe.
Megáll a villamos, felállok, szedelőzködöm, az ellenőr jelzi, hogy leszáll velem, majd a megállóban megbeszéljük. A régi utasok leszállnak, az újak fel, elrobog a villamos, magával viszi a gondolataimat is. Most az ellenőrre figyelek.
-Minden rendben van, hölgyem?
Meglepődöm a kérdésén. Nem kéri a a személyimet, nem nyújt csekket, csak kérdez.
-Persze, rendben. Miért kérdi?
-Csak láttam a villamoson, hogy szomorú.
-Csak elgondolkodtam.
-Nem büntetem meg – mondja komolyan. Ahogy ránézek meglepetten, egyszerre feltűnik, milyen szokatlanul
világos, erőt sugárzó, tiszta kék szemeket kereteznek a sűrű, határozott szemöldökök. És látom a ráncokat is a szemek körül. Pont, mint az enyèmek. Mosolyráncok. Én még régebben gyűjtöttem őket, mostanra kikopott a mosoly a napjaimból. Csak a gyerekeimnek és az unokámnak jut. Nekik tartogatom azt a keveset, ami maradt.
-Hogyhogy?
-Elég magára néznem és látom, hogy maga sosem bliccel. Maga rendes asszony. Igazi családanya. És úgy gondolom, van most magának elég baja egy plusz csekken kívül is.
Örülök, de megkönnyebbülésembe egy kis csalódottság vegyül, lévén, hogy egy kívülállónak ez az első benyomása rólam. Elgondolkodom. Pont azt látja rajtam, ha rám néz, amit korábban még minden erőmmel igyekeztem palàstolni, s ami ellen jó ideje már küzdeni sincs erőm. A feladást. Ez nem esik jól. De erről csakis én tehetek és az élet, ami jól meggyötört.
-Köszönöm – mondom halkan és hálásan mosolygok. – Igaza van, így most egy gonddal kevesebb.
-Örülök – mosolyog rám ez az érdes hangú, ám roppant szimpatikus, bajuszos ellenőr. – Vegyen valamit magának a büntetés helyett, aztán mosolyogjon többet, kedves, egész másképp fest, ha mosolyog.
-Majd igyekszem – bólintok ugyanazzal az előző mosollyal az arcomon.
-Jól teszi! Nem való a sírás azoknak a szép bogárka szemeinek. Úgyis olyan sok a komor ember a mai világban, kell a mosoly.
-Igaz – sóhajtom. Jól esik a bók is. Meg a pozitív szavak is.
-Látja, büntetnem kell, ez a munkám, most ez van, tehát ezt csinálom. De nem szeretem. Szívvel kell ezt is csinálni, ahogy mindent, különben megette a fene az egészet. Nem lehet kegyetlennek lenni. Egyébként kertészmérnök a szakmám, abban dolgoztam harminc éven át.
-Hát, az ellenőrök nem így gondolkodnak általában – nyugtázom lefelé pillantva, de még így is érzem, hogy erősen az arcomat fürkészi. Beszélgetni akar.
-Tudja, maga kedves asszonynak látszik. Ritka az ilyen gyöngyszem, naponta több ezer emberrel találkozom, nekem elhiheti.
Ha gondolja… esetleg… meghívnám egy kávéra. Itt erre van egy kedves kis hely, régi törzsvendég vagyok náluk, s ha gondolja, beszélgethetnénk egy kicsit. Persze csak ha nem veszi tolakodásnak, és van egy fél órácskája.
-Nagyon kedves – szabadkozom -, de talán majd máskor.
-Persze, értem.
-Tudja – magyarázom meg gyorsan -, elígérkeztem, a barátnőmmel találkozom.
-Ó, igen, értem. Hát akkor majd legközelebb.
-Igen…
A kedves bajuszos elfordul, hogy akkor most indul, majd hirtelen visszafordul, mutatóujját Columbo-ként felemelve. Tényleg olyan, mint Peter Falk, az egész fizimiskája, de még a frizurája is rá emlékeztet. És emiatt is árad belőle valami megnyugtató.
-Ha gondolja, és lenne kedve… minden pénteken ebben a kis kávézóban találkozunk néhány kedves barátommal. Péntekenként este hatkor itt megtalál… ha gondolja…
-Rendben, köszönöm – mosolygok visszafogottan. No, nem szándékosan visszafogottan, csak mert jó ideje csak így megy. De közben ki tudja miért, ez a hatvan éves nagymama belül örül…
-Akkor – fogja most már rövidre és kedvesen mosolyog sűrű bajusza alatt- minden jót, asszonyom.
-Minden jót, és még egyszer, köszönöm!
Az ellenőr biccent, megfordul és az átkelő felé veszi az irànyt.
Én ott maradok a megállóban, lelassul minden körülöttem, nézem, ahogy távolodik. Kizökkentett ez az eset, pedig csak néhány perc volt az egész. Hatvan év alatt sokat láttam, sok mindent átéltem, voltam nagyon boldog és nagyon összetört is. Az utóbbi időben meg leginkább lemondtam már mindenről. Lehet, hogy a sors küldött egy ellenőrt nekem, aki majd vigyàz ràm, és ellenőriz, hogy ne felejtsek el mosolyogni. Nem tudom, talán még ez is lehet. Mindenesetre egy halovány, múltbeli, derengő jó érzés tölt el most, ha arra gondolok, hogy holnap pont péntek…

Özvegykönnyek

A temető az örök csend hazája. Ahogy belépsz, mintha egy másik bolygóra érkeznél, érzed a tisztelet és a más világ nesztelen, súlyos némaságát. Itt minden kötőjel egy egész élet, minden kripta egy csendes fekhely, ahol az itt hagyott anyák, apák, árvák, szerelmek gyászától ölelve csendben alusszák örök álmukat a lelkek. 

Lassan lépdelek, már nem olyan könnyű a járás, mint húsz évesen, dagadnak, fájnak a lábaim. Kezemben szatyor, benne mécses, kis csokor virág. Sárga rózsa, mindig azt hozok, te is azt hoztál nekem mindig. Csukott szemmel is odatalálnék a sírhoz, annyiszor jövök. Annyiszor kellett már jönnöm. Ide húz a szívem. Harminc éve elmentél. Pedig mintha csak tegnap lett volna, mikor először találkoztunk, jól emlékszem a hivatalra, a sok férfira a váróteremben, és rád is, ahogy magad elé engedtél, aztán meg utánam szaladtál a villamoshoz. Mindig jöttél utánam. Most én jövök hozzád. Ide kell jönnöm, mert tudom, hogy itt nyugszol, itt pihensz, de nagyon különös érzés ez így, ennyi év után. Mintha már feltámadtál volna, mintha soha nem is mentél volna el, a lelkemben minden apró közös pillanat, minden rezdülés, minden közös vacsora, kéz a kézben séta, nyaralás, karácsony… minden, minden nagy és hétköznapi esemény itt él elevenen. Nem haltál te meg. Velem vagy minden percben azóta is. A részem lettél és vagy mindörökre, látlak a lányunkban, az unokáinkban. És közben minden nap hiányzol. De erősebb is lettem. És mosolygok, ha eszembe jutsz. A nevetésed és ahogy behúztad az ajkad, amikor tréfáltál, itt van előttem. Mindig kell a sírodra virág, és én jövök és hozom. Elkapargálom a leveleket, lehullott terméseket, kicserélem a vizet a vázában, beleteszem az új virágot, meggyújtom a mécsest és csak rád gondolok. Harminc éve minden nap fáj, hogy ide kell jönnöm, ha meg akarlak látogatni. Harminc éve is csak téged szeretlek.

Mindjárt megérkezem, még két sor, és ott vagyok, ahol te vársz rám. De nicsak, új sír, friss a föld rajta, tele frissen nyíló virágokkal. Szalagok mindenfelé. Istenem, ez mekkora fájdalom. Vajon kit temettek? Halk zokogást hallok. Megállok egy pillanatra. Egy nő ül a sír előtti kis, kopott padon. Rázza a sírás. Körbenézek. Sehol senki, csak a temető csöndje hömpölyög lassan, egykedvűen a sírok közt. Meleg van, a délutáni nap bearanyozza a temetőkertet, a fák árnyékai finom táncot lejtenek, ahogy a szél motoz a levelek közt. Minden időtlen, minden végtelen, és a maga módján szép is, csak egyedül ez a sírás oly eleven és szívet szaggató. Olyan más, annyira evilági, annyira élő, húsba vágó. Szinte érzem a fájdalmat, amit érez. Mindig is együttérző voltam, ez volt az egyik gyengém és erősségem is egész életemben. Csak állok és nézem hátulról, ahogy sír. Aztán egyszer csak lassan feláll, és a virágokhoz lép, igazgatni kezdi a szalagokat. Meglátom az arcát. Fiatal, úgy harminc éves lehet, hosszú barna haját bánatos kontyba csavarta a tarkóján, fekete magas nyakú blúzt és egyszerű fekete szoknyát visel. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok felé. Nem vesz észre, a virágokkal bíbelődik. Leteszem a szatyromat a padra. Ekkor rám néz. Szomorú szemeit már duzzadtra sírta, látom rajta, hogy a lelkét elsorvasztja a bánat. Megállapítom, hogy nagyon szép szemei vannak, mély, barna, bogárszemek. És milyen kis fiatal még. Összetalálkozik a tekintetünk. Magamat látom benne. Fiatal magamat, pont így, ebben a koromban. Nem kell szóljak egy szót sem ahhoz, hogy ő is tudja, pontosan tudom, min megy keresztül. 

-Szabad? – kérdezem. Ő bólint. Leülök a padra. Ő lassan, gépiesen feláll és a padhoz lép. Mellém ül. Halványan rámosolygok. Zsebkendőt nyújtok neki, elveszi és a szemét, orrát törölgeti. Csendben ülünk egymás mellett, a vállára teszem a kezem, ott nyugtatom. Lassan csillapodik a sírás, elapadnak a könnyek. Így ülünk vagy negyed órát egymás mellett. A két özvegy. Majd érzem, hogy itt az idő, tovább kell mennem – ahogy neki is. 

-Később jobb lesz, kedves – mosolygok rá, és megsimogatom az arcát. Könnyes szemmel, bizonytalanul, hitetlenül néz rám. – Higgye el, tudom – erősítem meg. 

-Köszönöm – rebegi, majd elbúcsúzunk. 

Megyek, és közben azon gondolkodom, hogy talán nem is mondtam igazat. Mert sosem lesz jobb. Csak más. Mert nélküled is mindig kevesebb lesz a világ… 

Nagymama – Eltette a nyarat nekünk

Délután volt, aranyló késő délután. A hátsó teraszon ült az asztalnál és magozta a meggyet. Fürge, gyakorlott mozdulatokkal, elképesztő sebességgel és hozzáértéssel fordította ki a meggyszemekből a magokat és pottyantotta a kimagozott gyümölcsöt a tálba. Az egészet pont úgy csinálta, ahogy kötni szokott. Gyorsan és tökéletesen. Nem először csinálta, ezredjére. Napokig piros volt az ujja a meggylétől. A saját kertjében ültetett, minden évben gondosan megmetszett, bőven termő, egészséges meggy fájáról szedte le a meggyet – illetve szedtük le vele együtt mi, mert a meggy szedés egy napokon át tartó hosszadalmas program volt. A ‘meggyszedés’ szó hallatán már szaladtunk volna a bicajokért, hogy meneküljünk és ne kelljen szedni a meggyet, de hiába. Nagy volt a fa. Mit nagy?! Hatalmas! A földig húzták az ágait a bordó meggyek. Alatta a föld is tele volt lehullott gyümölcsökkel, nem tudtál nem rátaposni, bárhova is léptél. De mit volt mit tenni? Szedtük a Nagymamával, mert azt mondta: “A szörpi bezzeg kelleni fog, igaz? Kis pernahajderek! Irány a meggyfa, mindenki csinálja egy órát, aztán mehettek biciklizni!”. Aztán megfőzte belőle a meggy lekvárt és a meggy szörpöt. Mondanom sem kell, olyat nem iszol sehol! Üvegekbe zárva egész évre éltette a nyarat nekünk, hogy csak egy telefonba kerüljön… 277-55-68, hogy emlékszem rá, még nem volt okostelefon, nem volt esemes, minden fontos számot megjegyeztünk… és ő már hozta is legközelebb a szörpit, amikor jött. Nem csak meggy szörp volt. Ribizli is volt és must is. Vesszőfonatú demizsonban. Még a színére is emlékszem – mármint a demizsonnak. Pirosra, kékre, sárgára voltak festve a vesszők, amiből fonták. Imádtam a mustot. Sokszor ittam. Kiültünk a kertbe a körasztalhoz a farönk székekre, és mindenki kapott egy pohárka mustot. Szerettem az ízét. És csinált baracklekvárt is. Volt barack fánk, talán több is, de ehhez még vettek sok tíz kilónyi szép barackot, hogy jó sok lekvár legyen télire. Aztán a negyven fokos konyhácskában órákon át kavargattuk a lekvárnak valót. Mi, gyerekek persze nagyon untuk, inkább bicajoztunk kinn az utcán. Mekkora bicaj fogók voltak, nagyon imádtam. Aztán a lekvárok elfoglalták a konyhát, míg dunsztolódtak. Nagy párnákban és takarókban altattuk őket körben, a konyha ülőkéken. Mikor elkészültek, kihűltek, nagyon óvatosan rakosgattuk el őket a beépített kincses szekrény mélyére, hogy aztán majd ősszel felutaztassuk őket Pestre. Micsoda rendszer, micsoda szorgalom, mekkora szeretet. És milyen nagyot fordult a világ azóta. Nagymama egy régi világ utolsó sóhajtása, a régi nap utolsó sugara volt. Egy másik század szülötte, amikor még a lovaskocsi és a jegesember volt a természetes, amikor még lassabb volt az élet. Ő a nagy változások és a felgyorsulás szemtanuja, akinek már idős korában saját mobiltelefonja volt, és aki végül csak lemondta azt a vonalas telefont, amire oly sok évet várt annak idején, hogy megkapja. Mert az ő élete a változásról szólt, és ő megértette, hogy a világ nagyot fordult. Mindig is modern lány volt, a Papát is úgy ismerte meg, hogy jogsit ment újítani, és a váróteremben a sok férfi közé belibbenve a piros-fehér pöttyös ruhácskájában a Papa szeme örökre megakadt rajta. Maga elé engedte, amit a Nagymama könnyedén és nőiesen elfogadott. Miután végzett a hivatalban kecsesen távozott… a Papa meg utánaszaladt. Felugrott a Mama után a nyitott villamosra, és megszólította. “Kisasszony…” Hát így kezdődött… (egyszer megìrom egy regényben szerintem!) és a Nagymama mindig is vezetett, az autóinak nevet adott. Az első kocsiját például Kupori Tündinek nevezte el, mert olyan sokat kuporgatott rá, hogy meg tudja venni. Azt is tőle tanultam meg, hogy kell a pénzzel bánni, hogy összegyűljön egy kis tartalék és nagyobb dolgokat is meg tudjak venni. Leírta, lerajzolta nekem, talán még meg is van. Szerettem a kézírását. Kicsit bizonytalanul, régiesen, de nagyon szépen, telten formálta a betűket. Tele volt bölcsességgel, ami áradt belőle. Ha jól figyeltünk, a részünkké vált minden (de sokszor nem figyeltünk… gyerekek voltunk, és látjátok, mégis…) Ő ott volt, jelen volt az életünkben.
Ezek aranyló idők nekem, színük van, ízük van, ahogy behunyom a szemem, ott vagyok, mintha visszautaznék az időben. Nem voltak felhőtlen idők azok sem, ahogy soha semmi nem az az életben. De amit és ahogy elmesélem, az úgy volt… Nagymama-gondoskodással ölelve.

Nagymama

Hajnalban kelt minden áldott reggel, fél öt körül. Aztán indult a jól megszokott reggeli szertartás. Megcsinálta a kávéját régi, tiszta konyhácskájában a sparhelt mellett állva, régi kotyogósban. Mi másban? Hiszen abban az igazi! A járólap fekete-fehér mintás, a konyhabútor a legbájosabb nagymama-piros, fehér gomb fogantyúkkal, az asztalon piros-fehér kockás műanyag terítő, amit néha csipkére váltottunk. Barna mintás tapéta a konyhácska bal oldali falán a földtől a plafonig, és beépített szekrény, amit ha kinyitsz, mindent találsz benne. Száraz tésztát, konzerveket, a belső falra felszerelt szöges akasztóról lógó lopótököt, régi, míves, ezüst nyelű merőkanalakat, mindenféle házi készítésű lekvárokat és szörpiket, fokhagymákat egy kissé hibás fonott kosárban, ami ki tudja hány éves, talán még a nagymamájától örökölte… és ha kinyitod, olyan illat fogad, ami csak a Nagymamánál van a beépített szekrényben. Utánozhatatlan keverékké elegyedik benne a szeretet, a lekvárok és a régi kor aromája. Sokszor csak azért nyitottam ki, hogy lássam szigorú rendben tartott, patyolat kincseit, mert bár hiába tudtam pontosan, mit tart benne, az a szekrény valahogy mindig olyan érzés volt nekem, mintha a királylányok titkos kincsesládájába kukkanthatnék be. Fölötte másik beépített szekrény, szintén ugyanaz az egyszerű, itt-ott már szakadt, ki tudja hány éves barna tapéta fedte, és csak egy kis kulcslyuk árulkodott arról, hogy ott is van egy titkos rejtekhely a frissen mosott, vasalt, kék-fehér virágmintás, hímzett monogramos ágyneműknek. A legtöbb még a déditől maradt. Kis párna, nagy párna, paplan huzat és lepedő, tökéletes szettekbe rendezve. A csempéken körös-körül több, mint 30 év mindenféle sör címkéi. Gyűjtötte őket. Ha jöttek vendégek hozzá, hoztak neki sört a világ valamelyik tájáról, ahonnan még nem volt. Ilyenkor keresett a cimkének egy szabad csempét, és felragasztotta. Drága, értékes gyűjteménye volt a fakó, zöldeskék retró falicsempéken. Olyan, mint senki másnak. Büszke is volt rá, mondta nekem többször, mennyire. Amikor elkészült a kávé, leült a piros bőr ülőkére a rendezett, tiszta asztalka mellé, és belekortyolt a kávéjába. Utánozhatatlan, friss, nagymama-kávéillat lengte be a házat. Lehunyta a szemét egy pillanatra. Csak ültem mellette és néztem, hogy szereti a kávét, meg ezt az egész reggeli rituálét. Erőt gyűjtött az egész napra, mert reggel elindult, és estig meg nem állt. Csodáltam és szerettem őt.
Mindig volt valamilyen állata, általában madara, de azt mesélte, hogy fiatal korában volt cicája is, akit megtanított a szobatisztaságra, és a cica még a vécét is le tudta húzni maga után. (Biztos is vagyok benne, hogy így volt, mert én láttam, hogy bánik az állatokkal, mennyire törődik velük, tanítgatja és szereti őket, és mennyire megérti a nyelvüket. A mamám olyan volt, mint egy igazi állattündér.) Kis hullámos papagája ott csipogott és csilingelt a kis csengőjével mellette, a kalickájában. Éjszakára letakarta a kalickát, hogy nyugodtan aludjon a kismadár, a hajnali kávé mellett pedig leszedte róla a takarót, friss vizet és magocskákat adott neki, aztán kiengedte repülni a konyhában egy kicsit. Különleges kapcsolata volt a madaraival. Leghűségesebb társa Laura volt, aki tizenhat évig élt vele. Nagymama megtanította beszélni, kerek mondatokat tudott mondani. “Laura szép kislány. Laura jó kisfiú. Szeretlek.” Ha Joli mama hazajött, Laura hangosan köszönt neki. “Helló! Laura vagyok! Szia!” Reggelente együtt kávéztak. A madár Nagymama vállára röppent, és csipegetett Nagymama kekszéből, belekortyolt a kávéjába, közben Nagymama becézgette, simogatta a lábát, tollait, összebújtak, Laura meg szabályos puszikat adott Nagymama arcára. Titkos, családias szimbiózisban éltek, olyannyira, hogy amikor Laura többször valahogy kirepült a kalickájából, a házból (Pesten a lakásból is egyszer), minden alkalommal visszaszállt, ami igen ritka. Nagyon vicces az, hogy Laura igazából fiú volt, mégis lány nevet viselt! (Ez azért történhetett meg, mert később kékült be a madárka csőre és lába, amiből tudni lehet a nemét, és mikor Joli mama megvette a kismadarat, úgy látszott, lány, így lány nevet kapott… aztán meg már úgy maradt).
A reggeli kávé után mintás, derékban megkötött, ciklámen köntösében gerebélyvel a kezében kiment a ház elé és elgereblyélte a lehullott leveleket, terméseket, megtisztította a füvet. “Tiszta udvar, rendes ház” – mondta mindig. Én a söprűt vittem magammal, és sepregettem a bicikli utat, ami közvetlen a kerítésünk előtt futott a járdán. Emlékszem, hogy bosszantotta, amikor megépítették. Elég veszélyes is, mert ahogy kilépünk a kiskapun, szinte rálépünk a bicikli útra, ami keresztül fut a falun, és ahol 30-40 km/h sebességgel száguldanak el a biciklik, motorok. Aztán mit volt mit tenni, megbarátkozott vele. “Nézd, mókusok! Ott fenn!” – mutatott a fölöttünk magasodó gesztenye fa alagútra, mely az út két széléről nyújtózkodva sátrat formált a Balaton legszebb, legárnyasabb utcája fölé. Rengeteg mókust láttam az utcánkban, ahogy ágról-ágra ugráltak, mintha repkedtek volna a levegőben. Időnként krétát is vittünk ki a bicikli útra, és ott rajzoltunk. Nagymama elmesélte, hogy van a bolygók állása, hogy árnyékolja a Föld a Holdat. Ismert és tudott mindent, a természet és a föld dolgait, tudós volt. Az élet tudósa. Nem hagyta abba a tanítást harminc év után, hiába ment nyugdíjba a születésem után, mi lettünk az osztálya, a négy kisunokája. A legjobb pedagógus volt, akit ismertem, úgy magyarázta a földrajzot és a biológiát, ahogy senki más. Megszeretette velem az olvasást, a történelmet, és igen, tanulástól kétségbeesett, könnyes szemeinkbe nézve nekigyűrkőzött annak is, hogy olyan tantárgyakat is elmagyarázzon, amiket nem tanított vagy szeretett különösebben. Előttem van eres, csontos keze, ahogy a sok kerti munkától és szorgalmas élettől göcsörtös mutató ujjával vezeti a sorokat az előttem fekvő, nyitott tankönyvben. A hátam mögött áll, egyik kezével a könyvben vezeti a sorokat, másik kezével simogatja, dörzsölgeti a hátam – most már tudom, hogy azért, hogy serkentse a vér áramlását, pezsdítse a tudást, lendületet adjon, és persze… Istenem, könnyben úszik a szemem, ahogy e sorokat írom, hogy éreztesse, velem van, végig velem van az egész tanulásban. Velem merült a betűk tengerének mélyére, és velem úszott fel a felszínre, míg meg nem tanultuk az egész leckét. “Megesszük keresztbe’!” – mindig ezt mondta. Ha sírtam, vagy panaszkodtam, azt mondta szigorúan: “Nem sírunk, hamar, hamar, gyorsan, megesszük az egészet, gyerünk!” Egy csoda volt. Tényleg. Egy csoda. Határozott és csípős, amikor kellett, éles eszű, okos, szorgalmas, és hihetetlenül jól rajzolt. De mégis… ami a legeslegjobb volt benne: hogy valóban SZERETETT, minden lehetséges módon, ahogy szeretni lehet és kell egy nagymamának. Rengeteget tanultam tőle… majd még mesélek! Legyetek jók, millió csók! Eszti.

Nagymama és kedvenc trombita virágai a teraszon

Kérek egy első csókot!

Milyen sokan írtatok a legutóbbi ‘első csók’ témához… mosolyogva olvastam a kommenteket, mert egyik-másik filmszerűen megjelent a szemem előtt, idézve az általam igencsak kedvelt gimis filmek hangulatát. Aztán a képernyő fölött kicsit elmerengve a mi első csókunkra gondoltam. Nem lehet feledni, belém égett örökre. Ahogy nem csak az a bizonyos első csók, hanem Te magad is… Mikor először megcsókoltál, már mindketten tudtuk, hogy ez örökre szól. Mikor először megcsókoltál, lélekben már elválaszthatatlanok voltunk. A mi első csókunk varázslatos volt, mint egy fénylő, ragyogó pecsét egymás ajkaira ragasztva. Nekünk gyűrű sem kellett volna és papír sem, mert az igazi véd-és dacszövetségünk minden külsőség nélkül akkorra már megszületett. És én – idealista romantikus vélelmeimmel – valahogy mindig azt hittem, hogy természetes, hogy minden első csók ilyen. Vagyis igazából nem is gondolkodtam eddig mások első csókjain. De teljesen érthető, hogy nem minden első csók romantikus és jó értelemben feledhetetlen. Mert talán az sem mindegy, hogy kivel, mikor és hol történik. Ezek a tényezők meghatározzák a csók kimenetelét. Például ha valakit csak úgy lekapnak, egészen váratlanul, nem megtervezetten, az hiába lesz első csók, én nem nevezném hivatalos első csóknak. Ilyen esetben muszáj egy official változat… és azt kell bevezetni a képzeletbeli emlékkönyvbe… mert az első, bizsergető, romantikus, szerelmes, akármilyen… de igazi csóknak minden lány naplójában szerepelnie kell. 

A miénk lehetett volna nyálas, béna, esetlen is, nekem akkor is drága kincs volna, mert Veled éltem meg. De nem volt béna.

Viszonylag későn csattant el, már egymás legjobb barátai voltunk hosszú évek óta, és én nagyon vágytam Rád, hogy szeress, hogy merj szeretni. És igazából szerettél is, de nem mertél. Azt mondtad később, hogy a barátságunk volt a legeslegjobb dolog az életedben, és ezért nem akartad elrontani egy szerelemmel. Hála Istennek, hogy mertél ugrani… a legnagyobb és legjobb ugrásod volt! Az első csók pont emiatt a dilemma miatt magán viselte az addigi közös történetünk nyomait… tapasztalatlan és bátortalan volt. Ártatlan. Szűzies. De végtelenül őszinte és kedves. Finom, gyöngéd, egyáltalán nem törtető, törekvő. Egy olyan pillanat, amikor mindketten közelebb léptünk egymáshoz az élet láthatatlan részében, és azt mondtuk, akarlak. Olyan volt, mintha egy új módon köszöntünk volna egymásnak először. Ismerkedős és új. Nagyon új volt az addigi hat-hét éve tartó legjobb barátság szerelembe fordulása, nagyon új érzés volt megcsókolni a legjobb barátomat. Egészen elképesztő. És semmire nem vágytam jobban abban a pillanatban. Éreztem, hogy Te sem. Akkor és ott megszűnt a világ. Nem gondoltunk senki másra, csak egymásra. Nem gondolkodtam azon, mi lesz, ha…

Mi lesz, ha például nem passzolunk, ha nem jól sikerül, ha benyit valaki, és meglát, mi lesz a csók után, hogyan tovább, mi lesz, ha, mi lesz, ha… amely kérdés úgy általában az akkori énemet szinte minden helyzetben szorongatta. Veled akkor tényleg megszűnt a világ és minden kétely, nem csak olyan felszínesen, csöpögős-romantikus-közhelyesen, hanem egész belül. Pont ez az, amit megszerettem benned. Hogy veled egészen belül békére leltem, ott, ahol senki nem lát és senki nem ismer igazán. A legbelső kételyeim is elmúltak, amikor igazi, mély barátságodba fogadtál és ölbe vetted a lelkemet, azt ígérve szavak nélkül, hogy örökre ringatni fogod, mint egy kisbabát, vigyázol majd rá és óvod, soha le nem teszed többé. 

Ajkaink első érintését tizenhárom év elmúltával sem tudom feledni. És a legjobb az egészben, hogy néha, ha azt mondom Neked, kérek egy ‘első csókot’, Te is annyira emlékszel rá, mint én, és mintha együtt visszarepülnénk az időben, úgy nézel rám, úgy hajolsz felém, és megismétled pont ugyanazt a történelmi első csókot, amit először adtunk egymásnak… A szerelmed a legnagyobb ajándék számomra az életben, mindennél fontosabb, és minden jó ebből származik. 

Ma is tanultam valamit…

Nőnapra kaptam egy szál vörös rózsát a szerelmemtől. Vízbe tettem és a kis fehér asztalkánkra állítottam a vázát, hogy minden reggel lássam, amikor kinyitom a szemem. Szeretek vágott virágot kapni, számomra van egyfajta romantikus varázsa. (Nem mintha a töves virágnak nem volna, de én a vágottat is szeretem.) Ahogy lenni szokott, a víz cserélgetése mellett is néhány nap múlva kókadni kezdett a rózsaszálam. De valamiért ez most még így is tetszett. Máskor a hervadt virág rossz érzéseket szokott kelteni bennem, ám most nem akartam megszabadulni tőle. Tetszett, hogy nagy, formás feje van, és figyeltem, ahogy napról napra szabályosan összeszáradnak és sötétednek a szirmok. Egy idő után elkezdtünk viccelődni a rózsával, hogy milyen vicces lenne már, ha egyszer elmennénk egy Bye Alex koncertre és ezt a teljesen összeszáradt rózsát vinnénk magunkkal, és ragyogó mosollyal nyújtanánk át neki, hogy: tessék, Alex, neked hoztuk, mert tudjuk, hogy ez a lekókadó rózsa a kedvenc emojid! Abban a pillanatban amikor ezt mondtam, eléggé nevettem, nagyon viccesnek találtam a szitut, ahogy kivettem ezt a kórót a vázából… aztán máskor is nagyon nevettem ezen, amikor eszembe jutott, úgyhogy egy hónappal nőnap után már rég ki kellett volna dobnom, de ezek után már a plusz vicces jelentéstartalom miatt is megtartottam. Eltelt még egy hónap. Épp nagytakarítottunk, és majdnem kidobtuk, de ahogy megfogtam a vázát, valamiért azt mondtam, ha már eddig itt volt, maradjon, megszerettem, ezt a teljesen elszáradt virágot. El is felejtettem hogy nem cseréltünk neki vizet már jó rég (minek is egy rég elszáradt vágott virágnak?!), meg arra se gondoltam, hogy maradhatott benne egyáltalán bármi is a vázában ennyi idő múltán. Szóval a rózsa maradt. Egész korona és karantén alatt. Ma reggel édes családi hangulat. Tündérpor, babaország, béke, nyugalom, végre nyár, végre napsütés, finom tejeskávé az asztalon, ülünk, kortyolgatjuk, nevetünk, beszélgetünk, hangolódunk a hétre és az extra sok tennivalónkra… egyszer csak a rózsára pillantva felkiáltok: Nézd, Robi! Kihajtott! Kihajtott?! ÚRISTEN, kihajtott a rózsám… ez meg hogy lehet? Ezt nem hiszem el!

Felpattantunk, izgatottan léptünk a vázához. Megérintettem az új hajtást. Erős, nagy hajtás volt, már lehet, hogy egy hónapja elkezdett hajtani… nem láttuk, nem néztük, ugyanis az ablak felé, a fény felé törekedve nőtt felfelé, az új hajtás pont kiesett a látóterünkből. Friss zöld, egészséges, szép hajtás, sok-sok dundi levéllel, tele élettel. És még egy hajtás néhány kisebb levélkével alatta. Eddig mindig elszáradtak nálam a töves virágok. Nagyon akartam ápolni őket, sokszor neki is futottam, de ehhez mindennapi törődés és kitartás kell. És mivel a növények nem szólnak hallható hangon, hogy ‘locsolj meg! Szomjazom! Ültess át, kicsi a helyem! Segíts, beteg a levelem…’, ezért aki növényt nevel, annak a szívével kell hallania a finom hangjukat. Eddig talán nem értem meg még erre… vagy nem éreztem át ezt a csodát, ami most megtörtént… de ma reggel… ma megváltozott valami. Megláttam azt, hogy mekkora élni akarás van egy ilyen egyszerű kis vágott virágban. A saját életemet/életünket láttam benne egy pillanat alatt. A semmiből sarjadt egy új élet. Észrevétlen. Egy olyan elszáradt alapból, amitől már senki nem várt semmit. Szívemig hatott, egész lelkem mélyéig ez az egész. Csak néztük, néztük hosszan, hogy mi történt itt a szemünk előtt. Már többször majdnem kidobtuk, aztán mégsem. És tessék… 

Van víz a vázában? Vagy hogy lehet ez? – kérdeztem Robitól. Megnéztük, volt benne egy kis állott, régi víz. Azonnal kicseréltük. Aztán a mamám gondos kertépítéséből, kerti sétáiból merítettem, amikor kislány koromban rendszerint végigmutogatta nekem a kert fáit, növényeit, a gyümölcsöseit, amiket saját kezével telepített, gondozott évről évre… (földrajz és biológia tanár volt, imádta és ismerte a természet minden apró élőlényét, a növényeket, bogarakat, minden teremtményt és folyamatot…). Levágtunk a szárból annyit, hogy egy harminc centis szár maradjon, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a száradt rózsafejet is levágtuk. Maradt egy szár és a két hajtás, hogy a víz gyorsabban és az új élethez érjen. Gyorsan irány a YouTube, villám rózsa gyökereztetési tanfolyam. Találtunk is egy tíz perces kis filmet, időnként megállítottam, kijegyzeteltem, listát írtam, mit kell vennem haladéktalanul az új kis virágomnak. És tökéletesen vágtuk meg a szárat! Ösztönből és a mamám régi tanításaiból merítve jól csináltuk. Mondom, annyira átjárt ez az élni akarás, és a filmet megnézve még értékesebbnek láttam, ami történt, mert azt mondta a kertész lány, hogy bármilyen rózsát lehet gyökereztetni, ám a vágott virág sokkal ritkábban hajt ki… és a miénk hosszú száradt állapot után… hogyan? Miből? Hogy történt? Senki nem akarta, nem várta, nem sürgette, nem is gondozta. Mégis… Hát mondd nekem ezután, hogy nem lehetséges bármi az életben! És most gondolj bármi olyanra az életedben, ami elszáradt… amiről úgy érzed, már rég vége, nincs tovább. Aztán gondolj a rózsámra! Biztos, hogy vége? Lehet… mert eddig is voltak elszáradt rózsáim… és egyik sem hajtott ki. De az is lehet, hogy még nincs teljesen vége… lehet, hogy újjáéled majd… sosem tudhatod, hogy egy tönkrement élet, egy tönkrement helyzet nem hajthat ki újra… nem véletlen a mondás, soha ne mondd, hogy soha… az élet ma is tanított nekem valamit. És ezt a rózsát én nagyon fogom ápolni, becsülni, gondozni, mert ez több számomra, mint egy szál rózsa…