Egy kis reménysugár

Kezdve azzal, hogy a vírus egyik hordaléka az, hogy az emberek sokkal nagyobb hányada az online térbe tódult, mint akik egyébként tették volna - természetes történés, hiszen ugye az offline térből kizárva, otthonról kényszerültek megoldani az életüket -, és mindenki online próbál szerencsét. Olyan ez az új, 2020 utáni élet, mintha az online tér egy eddig még el nem foglalt virtuális bolygó volna, ahova az addig már ott kóborló vagy már kisebb-nagyobb saját területet foglalt néhány polgárhoz hirtelen egy óriási tömeg érkezett volna, hogy mindenki gyorsan leszúrja a maga zászlóját a még szabadon maradt telkekre. Most meg hemzsegnek. Sokkal sokkal több lett a reklám. Észrevettétek? És ezzel együtt az emberek már kezdenek rezisztensek lenni a színes, mozgó, felkiáltójeles, határozott, csábító, ilyen-olyan hirdetésre. És ez is természetes. De mégis mi érdekli még az embereket egy olyan világban, ahol a félelem érzése felerősödött, a bizonytalanság az egyetlen, ami biztos, és ahol mindennek ellenére vagy mindezekkel párhuzamosan a technika és az orvostudomány rohamosan fejlődik és csak kapkodjuk a fejünket, hogy hol tart a világunk?  Érdekli még valami őket? Hat nappal ezelőtt egy férfiba egy génmódosított sertésszívet ültettek, amire eddig nem volt példa, aztán hamarosan megyünk az űrbe meg a Marsra, és ez már nem sci-fi, hanem valóság, még a Cápák is beszálltak az űrutazásba a Cápák között eddigi legmagasabb - több százmilliós befektetésével -, a belső égésű motorokat magunk mögött hagyva az elektromos autók veszik át az uralmat az utakon - hogy a repülő autókat ne is említsem -, egyszerűen rá vagyunk kényszerítve szó szerint, mert nem fogják gyártani a hagyományos autókat, szépen lassan eltűnik egy 500 éves szakma, a régi értelemben vett újságírás - egyrészt mert az internet mindennél gyorsabb és kiszorítja a szerepét vesztő papír alapú újságot, másrészt mert már nem az objektív leírásra van szüksége az olvasóknak -, és sejtjük, hogy a telefon is el fog tűnni egyszer, és lesz helyette majd valami más… Csak végiggörgetsz a hírfolyamodon, és azt látod, hogy mindenki kínál valamit, el akar adni valamit, vagy fizetett hirdetés formájában, vagy influencerek, sztárok kínálásával, hogy a hírek ömlenek mindenhonnan, hogy előbb olvasod a faladon, mint ahogy látod a tévében, és este csak elhúzod a szádat, hogy jé, egy újabb hír, amiről én már tudtam reggel tízkor… közben ha akarod bekapcsolod a rádiót, megy a zene folyamatosan, milliónyi szám van, egész napra, egész hétre, egész hónapra ott a változatos kínálat, és milliónyi stílus van, összegyűlt a kínálat az elmúlt hatvan-hetven évben, amit lehet játszani, és nap mint nap születnek ezrével az új számok… egyre többen vagyunk, sok a tehetséges ember, hát egyre gyorsabb az iram… aztán látsz egy címet a fészen, és gyorsan felmész a jutubra, hogy megnézd az érdekes interjút, látsz mellette egy másik kockát a jutub kínálójában, kattintasz, aztán megint kattintasz, és pillanatok alatt egy csomó új infóhoz jutottál, közben még csak dél van… tényleg túlpörög minden, nagyon gyors, vibráló. Szinte lehetetlenül vibráló, és én tudom, hogy ez még mindig csak az új kezdete. Bepörög az új világ - és nem fog visszatérni a régi, hiába is vágynak rá sokan -, és ezzel fel kell tudni venni a versenyt, mert ez csak még gyorsabb lesz, ezért aztán új technikai eszközökre lesz szüksége az embernek, hogy ne érezze a sebességet. Mondta is Elon Musk, hogy az embernek majd eggyé kell válnia a géppel, ha túl akar élni… annyira gépesítünk magunk körül mindent. 

Hát persze, hogy ebbe a gyors és túlszínezett világba nem is fér bele annyira a míves, választékos beszéd. A mai tinik - tisztelet minden becses kivételnek! - összességében kevesebbet beszélnek, összefüggően nehezebben fejezik ki magukat, és ez is természetes, ha egyszer emojikon és a tiktok tizenöt másodperces mutogatós videóin nevelkednek. Így viszont tökéletesen tudják tartani a tempót, beszéd helyett mutogatnak és rövidítenek. 

Én mindent értek… csak Y generációsként még valahogy rá kell vennem magamat, hogy felvegyem a ritmust. Vagy nem kell? Anélkül is tudok érvényesülni? Mi érdekli még ebben a káoszban az embereket? Van ami érdekli? Persze. Minden, ami véglet. Szerintem a cuki és kedves dolgok kicsit idejét múltak a többség szerint. Elvárás, hogy legyél nagyon valamilyen, könnyedén kategorizálható, azonnal megjegyezhető, mert ugye nincs idő árnyalni, nincs idő megjegyezni, tehát gyorsan, azonnal vésd be magad az emberek fejébe. Jó ha van valami kis botrány, amiről lehet beszélni, vagy meztelenség, vagy furcsaság… vagy elég, ha csak realityzel, többet mutatsz, mint amit a - reményeim szerint még létező - jóérzésű átlagember mutatna magából… na, akkor már van miről beszélni! Ha pedig nem akarod mindezeket, akkor tűnj ki valami nagyon különlegessel - és lehetőleg olyannal, amit még soha senki nem talált ki az elmúlt x ezer év alatt, és nem vitt sikerre, hanem ami a te fejedből most pattan ki!

Ja, és légy könnyed, mosolyogj, ragyogj, éld az életed, mutasd és valóban érezd is, hogy könnyű… hogy szép… hogy színes… hogy békés… és van pénzed mindenre! Ne legyen rajtad nyomás, mert miért is?! Csináld szabadon, lazán… még akkor is, ha rengeteg a megkötés, és ha nem csinálod, van retorzió, nem is kevés a platform részéről, mert a te főnököd az algoritmus. De te mondom, te ne érezd! Csak élj… szabadon… 

Na kérem, ez a művészet! Ez az igazi művészet. Találni egy egérutat, egy lyukat a sajton, egy olyan kis halvány fénysugarat, amit más nem vett még észre, abba belekapaszkodni, és azon átindázni a túlpartra… ja, persze… hát hol a túlpart? Először találni egy túlpartot, ami biztonságos, és ahol meg lehet pihenni egy picit… 

Ehhez kívánok most erőt magamnak.

És ha elolvastál, az azt jelenti, hogy van még remény, hogy az új világba való átlépésünkkel járó gyorsulás közepette ebben a felpörgetett, végletes társadalomban is lehet még érdekes egy összefüggő gondolatsor… lehet még érdekes egy írónő naplója…