BLOG

Tudom, hogy szeretlek

Csak visz a lábam, rovom az utcákat, gondolataim valahol messze járnak. Nálad. Hol vagy? Vajon mit csinálsz most? És gondolsz-e rám úgy, ahogy én terád? Hiányzom-e, akarsz-e még? Vagy végleg elrontottunk mindent akkor, egyszer? Néhány napja történt, az új év első hétvégéjén. De mintha hónapok teltek volna el. Csak egy gombnyomás lenne, igazán semmiség, és hallhatnám a hangod. De mintha ujjaink kőből volnának, egyikünk sem tárcsáz. Csönd van, nem jön üzenet sem. Te sem ìrsz és én sem. Egyedül vagyok. Mégis veled. Csak visz a lábam, rovom az utcákat és nem hiszem el, hogy ez velem történik. Hogy egyáltalán ez megtörténhet velem. Hogy lehet valami ennyire végérvényes? Hogy hirdethet ítéletet fölöttünk az élet? Nem hagyhatom. Itt a kisbolt. Bemenjek? Ne menjek? Veszek egy kólát. Ez az ajtó mindig ugyanúgy nyikorog. Kiskorom óta ugyanaz a jellegzetes nyikorgás. Úgy látszik, nem elég megolajozni, cserélni kéne. Az meg drága. Meg ugye a cserére nem mindig szánja el magát az ember, az olyan végérvényes. És a néni is ugyanaz. Csak őszebb a haja meg idősebb. Én jövök. Ah, hogy ebben a táskában mindig rumli van. Mindjárt megvan. Utálom, ha megjegyzéseket tesznek mögöttem a sorban. Most minden jobban bosszant. 

–  Csak egy pillanat – mondom – , megvan. Tessék parancsolni, sajnos nincs apróm. 

– Ez legyen a legnagyobb baj, aranyom – mosolyog a néni. Milyen kedvesen nyújtja a visszajárót. Jól esik ez a mosoly. 

– Köszönöm, viszlát. 

Nyitom az ajtót. Megint nyikorog. 

– Legyen szép napja, kedves, és boldog új évet!

Aham, persze, boldog, mi? Azért visszamosolygok és röviden intek neki. Szinte várom, hogy visszasüppedhessek a gondolataimba. Mi van?! Fakír vagyok? Szenvedni akarok? Nem. Inkább az van, hogy végig akarom gondolni alaposan az egészet. Az állomásokat, amik idáig vezettek. Csak ez a tompaság múlna már. Minden olyan másodlagos. Ah, jó ez a kóla. Jó hideg és jó ez a megszokott íz. Hogy lehet valami mindig ugyanolyan jó? Biztos van benne valami, ami újra és újra vonz. Mennyi plakát. Mindenki hirdet valamit. Most nincs kedvem olvasgatni. A könyvemet se fogom elővenni. Csak jár az agyam. Jó lesz a Duna-parton. Mindjárt ott vagyok, remélem szabad lesz a kedvenc padom. Szeretem a Dunát, megnyugtat. Süt a nap, szép idő van. És dugó. Mindenki olyan türelmetlen, nyomják a dudát. Idegesek. Én is feszült vagyok. Te jársz a fejemben. Te olyan jó ember vagy. Önzetlen és őszinte. A legjobb barátom vagy. Nem akartam elszúrni. Magamra vállalom a felelősséget, még a te hibáidért is mindig. Ez bánt egy kicsit, de most is megteszem, ha ezen múlik, hogy legyen közös folytatás. Nem lehet ez az egész akkora ügy, amekkorának most érezzük. Fel akarlak hívni. De valamiért úgy érzem, te nem akarod, hogy hívjalak, és minden nappal távolibbnak érezlek. Ó, ezek az idegesítő falak köztünk. Hogy lehet két ember közt ilyen nagy akadály? A legmélyebb dolgokat miért olyan nehéz kimondani? Miért csengenek olyan másképp a gondolatok, amikor szavakba öntjük őket? Vagy csak én nem tudom elég pontosan kifejezni magam? Elbeszélünk egymás mellett? 

Itt is vagyok. Itt a pad is. Ne már! Ülnek rajta. Piros van, mindjárt odaérek, aztán hátha elmegy addig.

– Hé! – majdnem nekem jött ez a barom. Hát normális? Nekem van zöld. Nem hiszem el, komolyan. 

De szép a Duna. Most olyan nyugodt és játszik rajta a napfény. Azóta, hogy elsüllyedt az a hajó – hogy is hívták? Ja, igen, a Hableány. Szóval azóta valahogy másképp látom a Dunát. Mindig eszembe jut az egész, ha a folyót nézem, vagy sétahajót látok. Milyen sokszor beszélgettünk erről együtt. Valakinek szép és nyugodt, valakinek pedig a vég. Itt haltak. Milyen érdekes, hogy a szomorúság minden szépségbe képes belevegyülni. Ez maga az élet. Nincsenek maradéktalanul szép és boldog dolgok. Minden vegyes, minden változó. És ehhez képest mi a mi problémánk? Megoldhatnánk. Nem igaz? Rád gondolok megint és ide is értem a padhoz. Foglalt. De a mellette lévő szabad. Na, itt jó is lesz. Magam mellé engedem a táskám. Kicsit hideg van, szorosabbra húzom a kabátomat. Erősen süt a nap, szinte vakít. Behunyom a szemem. Jól esik a meleg. Rád gondolok. Folyton csak rád. Az illatodra, a mosolyodra, a pillanatainkra. Amikor együtt nevettünk, és annyira nevettél, hogy kicsordult a könnyed és az orrodon jött ki az üdítő. Mennyi hülyeséget csináltunk együtt. Mennyi hülyeséget. És némelyiket nem is mesélem el senkinek, mert úgysem értené. De te mindent értesz. Mindent tudsz. Befejezed a mondataimat. Senkivel nem tudok úgy nevetni, mint veled. Istenem, nekünk múltunk van. Nem hiszem el ezt az egészet. Komolyan nem hiszem el. Hiányzol. 

Csönd van. 

Persze, hallom a város zaját, egy pár sétál el mellettem, egy kutya csahol a közelben, és egy kocsi motorját indítják valahol. 

De belül csönd van. Hideg csönd. 

Ez a magány. Nélküled hogy folytathatnám? 

Még mindig csönd van. Két hete csönd van. Nem múlik. 

Kinyitom a szemem. Gépiesen a telefonom után nyúlok. Feloldom a zárat és a nevedet keresem. Azt hiszem, felhívlak. Azt hiszem, még mindig szeretlek. Nem. Én tudom, hogy szeretlek. A többit meg megoldjuk. 

Mi ez?! Egy kéz érintését érzem a vállamon. Megismerem ezer közül is azt az érintést. Egy pillanatig habozok. Te vagy az, látnom sem kell, tudom. Aztán…

– Szia – mosolyogsz rám, ahogy hirtelen megfordulok. 


Szilveszteri szemüveg


Anita és kislánya, Angyalka csillogó ruhába öltözve készülődtek a szilveszterre másfél szobás, otthonosan berendezett belvárosi albérletükben. A kislány a tükör előtt ült egy magas széken, izgatottan lóbálta a lábacskáit és bele-belefújt a trombitájába, miközben anyukája a haját fésülte. 

–  Alig várom a szilvesztert, anya, alig várom! – lelkendezett.

– Jó lesz, kicsim – mosolygott az édesanya, de mosolyába halvány szomorúság vegyült. Az ünnepek nehezebbek, ilyenkor mindig jobban hiányzik a férje. Már öt éve, hogy meghalt, baleset érte az építkezésen, ahol dolgozott. A tragédia akkor felfoghatatlan volt, tátongó és fájdalmas. Aztán teltek a hónapok, az évek, és a kezdetben eleven fájdalom tompa hiánnyá csitult, majd szépen lassan, mint tavaszi virágok a réten, úgy hajtottak ki az apró új, szép emlékek Anita lelkében: a kis Angyalka egyre jobban emlékeztette férjére, és nap mint nap olyan sok tiszta, vigasztaló örömöt hozott. Öt év hosszú idő egyedüli szülőként a kislánnyal, a terhekkel, a döntésekkel. Anita úgy érezte, férjét nem pótolhatja senki, de talán egyszer eljöhet majd a pillanat, amikor élete hátralevő útjára társául szegődhet valaki, aki így, kettejüket együtt tudja majd szeretni. 

Üde volt a december végi napsütés, anya és lánya kéz a kézben sétáltak a város utcáin. Angyalka lelkesen fújta a trombitáját, Anita nagyokat szippantott a friss, téli levegőből. 

Rengetegen voltak a téren, mindenfelé szilveszteri bódék trombitákkal, csillogó hajakkal, álarcokkal, 2020-as szemüvegekkel, kis szerencsepatkókkal és porcelán malackákkal. A levegőben lacipecsenyék illata terjengett, nagy hangszórókból ömlött a vidám zene, emelkedett volt a hangulat. Anita és kislánya nem tervezett semmi különöset erre az estére, hagyták, hogy magával sodorja őket az ünnepi hangulat. Angyalka minden bódénál megállt, felpróbálgatta a csillogó, színes szilveszteri csecsebecséket, nevetett, ujjongott. Anita egy idős bácsinál meg is vette a világító hajpántot, ami megtetszett a kislánynak. Míg aprót keresett a pénztárcájában, a kislány a szomszéd bódénál nézelődött. 

Egy jól öltözött, sármos, negyvenes férfi is a bódénál válogatott. Angyalka szóba elegyedett vele. 

– Mit veszel? 

– Egy szemüveget.

– Ezt válaszd, ez nagyon jó! – mutatott egy rózsaszín bohókás darabra a kislány.

– Ez rózsaszín – mosolygott a férfi.

– Igen, de az a kedvenc színem!

– Hogy állna nekem? – viccelődött a kedves idegen, miközben felpróbálta a szemüveget.

– Szerintem jól! – kuncogott a kislány.

– Tudod mit? Akkor megveszem! 

A férfi fizetett, a kislány pedig nagy szemekkel figyelte, nem tágított mellőle. A férfi egy pillanatra tétovázni látszott és a kislány mögé pillantott, tekintetével felnőtteket, kísérőket keresve. 

– Egyedül vagy? Hol vannak a szüleid? 

– Nekem csak anyukám van – válaszolta a kislány komolyan.

– Á, értem – bólintott kedvesen a férfi –, akkor anyukád hol van? 

– Ott – mutatott a férfi háta mögé Angyalka. 

Anita mosolyogva hozta a világító hajpántot. 

– Jó napot, a maga lánya egy kis angyal – kezdte a férfi kedves mosollyal. 

– Ó, köszönöm, a neve is Angyalka, az én kis angyalkám – ölelte magához Anita a szüntelenül mosolygó kislányt.

– Szép és különleges név… – a férfi és a nő tekintete egybeolvadt. Anita úgy érezte, mintha régi ismerősök volnának, bár biztos volt benne, hogy soha nem találkoztak azelőtt. Volt a férfi nézésében valami mély, valami otthonos, valami megnyugtató. A nő egyszerre rég elfeledett, kellemes melegséget érzett a lelkében. 

– Esetleg… – kezdte a kedves idegen – meghívhatom magukat egy italra? Forralt bor, puncs, a kis hölgynek egy habos kakaó?

Anita titkon remélte is, hogy válthatnak még néhány szót. A kislányára nézett, aki ragyogó mosollyal mondta: – Elfogadjuk. 

Karácsony a padláson

Hideg, fagyos volt a december, téli szelet hozott magával. Pajkos, csípős volt ez a karácsonyi szél. Felkapott mindent az utcákról, amit csak talált és vitte-fújta a város hordalékát, hogy aztán, mikor már elfáradt, lerakja valahol messze. Út közben betekintett a város lakóinak ablakain, süvítve terelgette a kéményekből kíváncsian kikandikáló füstpamacsokat és megállt a boltok szépen díszített, csillogó kirakatai előtt. Kedvenc mókája az volt, hogy körbetáncolta a nagybevásárlásból hazafelé igyekvő apukák táskáit, szatyrait, lelopta a nagypapák fejéről a kalapot és belekapott az ünnepi kirakatok előtt bámészkodó kislányok hosszú, göndör tincseibe. 

A régi Mesebolt kivilágított kirakatában sok szép játék csücsült új gazdára várva. A kirakat közepén egy nagy, ölelnivaló plüssmackó ült, hatalmas, ábrándos szemekkel. Mellette két doboz építőkocka húzta ki büszkén magát és egy Barbie család teázott rózsaszín összkomfortos házikóban, autóval meg motorral felszerelkezve. A kirakat üvegének támasztva a legújabb karácsonyi mesekönyvek mosolyogtak, az alsó polcokon pedig mindenféle különleges, egyedi játék tekintgetett jobbra-balra. Volt köztük fejlesztő fa játék, sötétben foszforeszkáló párna, sok darabos puzzle, konyhai felszerelés, makett repülő és homokgyurma készlet, amit Amerikából rendeltek és hajón érkezett a kis Meseboltba. 

Sok féle játék csillogott a kirakatban, egy azonban közös volt bennük: mindannyian nem rég érkeztek, és nap mint nap gazdára talált közülük valaki, ahogy közeledtek az ünnepek… mind új volt, mind divatos, egy játékot kivéve. Egy antik hajas babát, aki a bal felső polc legbelső sarkában üldögélt csöndben, eldugottan, és hallgatta a kirakati játékok beszélgetéseit. Porcelán bőrét halovány pír díszítette, szőke haja két copfba fonva pihent a vállain és kék kötényruhát viselt – pont olyan kéket, amilyen a szeme volt. Hosszú idő óta a kirakat volt az otthona. Az Öreg Boltos időnként leporolgatta és átültette egyik polcról a másikra, de Eliza babát nem vásárolta meg eddig senki. Nem játszotta a tévé a reklámjait, nem mutatták be youtuberek kicsomagolós műsorokban, sőt, már nem is gyártotta a játékgyár ezt a fajta régi babát jó néhány éve, mert helyette az elemes, interaktív babák és plüss állatkák lettek a gyerekek új kedvencei. Így élte Eliza baba az elfelejtett játékok magányos életét. Volt neki egy testvérkéje, a vörös hajú Fanni baba, de őt nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt megvásárolta egy vörös hajú kislány. Még elevenen éltek a régi közös évek Eliza emlékeiben. Amikor együtt voltak, nagyon boldog volt, soha nem érezte egyedül magát. Fannival mindig egymás mellett ültek, teáztak a polcon, felpróbálgatták a babaruhákat, jókat nevettek és esténként összebújva aludtak a baba ágyban. De mióta Fannit elvitte a kislány, Eliza minden nap csak arra vágyott, hogy érte is eljöjjön valaki, aki a kirakat üvegre tapasztott orrocskával csak őt figyeli és mutatja az anyukájának, hogy rá vágyik. 

Ahogy közeledett a karácsony, a kirakat is egyre üresebb lett. Elvitték a macit, az építőket, az összes Barbie babát, konyhai felszerelést és különleges játékot. Néhány asztali dísz, gyertyatartó és kifesteni való fa játék maradt a polcokon. És Eliza baba. 

– Hjaj, karácsony van… – sóhajtotta bánatosan a porcelánbaba – …és értem idén se jött el senki. 

Ebben a pillanatban egy szőke kislány állt meg a kirakat előtt. Gyönyörű, hosszú, göndör haja volt két copfba fonva, pont, mint Elizának. A baba szíve olyan nagyot dobbant, hogy talán a kislány is meghallotta a kirakat üveg túloldalán, mert odatapasztotta az orrocskáját az üveghez és mindkét kezével a kirakatot támasztotta, úgy nézte-nézte megbűvölten a babát a bal felső polcon. 

– Anya, nézd! Ő kell nekem! Őt szeretném! – húzta a kirakathoz anyukáját a kicsi lány. 

Eliza szíve a torkában dobogott, csöpp porcelán kezeit ökölbe szorította és ében fekete pilláit is lehunyta, úgy hallgatta, ahogy megcsendült a Mesebolt ajtaja fölé szerelt csengettyű és nyikorogva kinyílt az ajtó. A kislány és az anyukája a pulthoz lépett és beszélt az Öreg Boltossal, aki ezután gyöngéden leemelte a kirakat polcáról a régi babát, majd a pénztárgép mellé fektette, míg előkészítette a díszdobozt és a masnit a karácsonyi csomagoláshoz. A szőke kislány kipirult arccal, izgatottan toporgott a pult előtt és le sem vette a szemét Elizáról, aki ugyanilyen izgatottan várta, hogy végre, életében először, oly sok év várakozás után eljöjjön a pillanat, hogy őt is dobozba csomagolva elvigye magával egy édes kislány. 

Karácsony este volt. Eliza a díszdobozba csomagolva  türelmesen várta, hogy a kislány családja elénekelje a karácsonyi dallamokat, csillagszórózzanak, és megkezdődjön végre az ajándékbontás. Amikor a szőke kislány letépte a masnit, és kiemelte őt a dobozból, Eliza szeméből könnyek gördültek volna ki, ha tudott volna sírni, annyira meghatódott a kislány szeretetétől. A kislány szorosan magához ölelte, simogatta a haját, puszilgatta az arcát, rendezgette kék ruhácskáján a ráncokat. 

– Nézd, Nagyi, mit kaptam Anyától! Ezt a régi babát kértem…

– Nahát, édes kicsikém, mutasd csak! 

Azzal a Nagyi kézbe vette a porcelánbabát. Ráncos, görcsörtös ujjaival végigsimította a baba arcát, puha haját, majd így szólt: 

– Gyönyörű ez a baba és nagyon értékes, régi darab. Büszke vagyok rád, hogy ezt kérted. Képzeld, én is pont egy ilyen babát kaptam karácsonyra ennyi idős koromban, mint amennyi most te vagy… 

– Tényleg, Nagyi? – nézett csodálkozón a szőke kislány karjaiban szorongatva a boldog Eliza babát. – És megvan még? 

– Igen, valahol megvan még a padláson. 

– Lehozzuk, Nagyi, lehozzuk? Kérlek! Akkor lenne testvérkéje, és teázhatnának együtt a babaházamban! – ugrándozott a kislány. 

A Nagyi elmosolyodott és már indult is a padláskulcsért. 

A padlás félhomály-takarójában mindenfelé dobozok, régi holmik szenderegtek.      Nagyi arrébb tolta a kis ládákat és zsákokat, hogy hozzáférjen a legnagyobb fa lábához. A kislány izgatottan figyelte, ahogy kinyitja a láda korhadt fedelét és sorra kiemeli belőle Nagypapa régi katonai ruháit, a Dédi ékszeres ládikóját és Anya gyerekkori játékait, csupa családi emléket. Majd a láda mélyére nyúlt és egy poros dobozt vett elő. Lefújta róla a port és a kislányhoz hajolva óvatosan leemelte a doboz fedelét. 

– Ez az én babám, Fanni – mondta. 

Varázslatos pillanat volt ez. A kislány egyik kezében Elizát szorongatta, másik kezével kiemelte a dobozból Fannit és ámulva, meghatottságtól könnyes szemekkel így sóhajtott: 

– Gyönyörű! 

– Neked adom, kicsikém, mert tudom, hogy te nagyon fogsz rá vigyázni, és egyszer majd te is tovább adod ezeket a szép babákat az unokádnak. 

Eliza nem hitt a szemének. Ott pihent rég elveszített testvérkéje mellett a kislány karjában. Fanni ugyanolyan szép volt, mint réges-régen, mint ahogy az emlékeiben élt. A babák egymásra mosolyogtak és úgy érezték, ez a legszebb karácsony a világon. 

“A baba szíve olyan nagyot dobbant, hogy talán a kislány is meghallotta a kirakat üveg túloldalán, mert odatapasztotta az orrocskáját az üveghez és mindkét kezével a kirakatot támasztotta, úgy nézte-nézte megbűvölten a babát a bal felső polcon…”


De nem tudják.


Éjféli novellák 7.

Zsong a játszótér. Nem süt erősen a nap, nehéz párás a levegő. Jól belátom az egész parkot az egyik félreeső padon ülve. A két unokámra vigyázok. Ők a szemem fényei, a mindeneim. Ez a két kis rosszcsont. Beni az idősebb, már nyolc éves, hogy repül az idő. Bali is már két éves, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy babakocsival toltam ki. Minden délután kihozom őket. Minden. Áldott. Délután. Számomra ez nem teher, hanem természetes. Nekem is hosszúak a munkanapok, ahogy mindenkinek, de úgy érzem, hogy az az idő marad meg igazán, amit a gyerekekkel töltök, ìgy aztán nem maradhat el az unoka-idő. Nem bírnám ki, ha nem játszanék velük délutánonként. Hiányozna ez a két kis babszem.

-Papaaa! – kiabálja egyszer csak Beni. 

De nem tudják. részletei…

Kapás van, Bandi!


Éjféli novellák 6. 

A nyarakat egészen kicsi koruktól kezdve rendszeresen a Nagymamánál töltötték Balatonon. Júniusban, az iskola végeztével lementek, és kisebb-nagyobb megszakításokkal nyár végéig lenn is maradtak. Nagymama nyáron kiadta a szobákat, a lányok megszokták a gyakorta érkező és távozó német vendégeket, s hogy mindig idegen van a házban. Segítettek is a kertészkedésben, takarításban, nagymosásokban, teregetésben. Nagymamának nagyon jó szíve volt, mindent megtett az unokáiért. Megszámlálhatatlanul sok palacsintát sütött, megfőzött minden finomságot, amire csak a lányok vágytak és úgy kényeztette kisunokáit, ahogy csak tudta. Jók voltak vele a nyarak. Az üdülőtelepen nagy barátságok szövődtek, hiszen együtt nőttek fel az itt nyaraló gyerekek. Nagy, tizenöt fős brancsba verődve játszottak a kis öbölben, horgászni jártak együtt, felfedezték a Balaton vadregényes nádasait és régi, partra vonszolt csónakokban bunkeroztak. Szerették a hűs gesztenye fasorok gondtalan árnyékát, naphosszat bicikliztek, fára másztak. Naplementés fürdőzéseket csaptak a Balatonban és világra szóló matrac versenyeket rendeztek a kis stégtől a vizibicikli kölcsönzőig. Virágot szedtek, üvegekbe bogarakat gyűjtöttek a közeli mezőn és ringlót meg vadszedret eszegettek az ösvény menti fákról. Gyerekek voltak, boldogok és szabadok. Kedvenc játékuk az indiánosdi volt meg a kalózosdi. Titkos, égetett szélű térképeket gyártottak, táborokat jelöltek ki, csapatokra bontották a brancsot, és egymás ellen harcoltak ősi kincsekre vadászva, például fél pár mandzsetta gombokra, üveggolyókra, játékpénzekre és kopott bizsu nyakláncokra. Mindig volt megoldani való feladat, jött új ötlet és jöttek új, velük egy idős gyerekek is, akik csatlakoztak a közös játékokhoz. Aztán már a kisebbek is odacsapódtak a nagyokhoz, így egész nagyra duzzadt a csapat. Az üdülőtelep évről évre változott, fejlődött. Egyik nyáron például új játszótér fogadta a gyerekeket a strandon. Eltűnt a régi, lepattogzott, kék libikóka és a kedvenc hinta, aminek a láncát kis botokkal lehetett bekapcsolni, mert már rég letört róla az eredeti zár. Lett helyette gumis talaj, modern hálóhinta meg rugós játékok. Meg kellett szokni a változást, hiszen ez az élettel jár. De jó érzés volt, hogy a csapat állandó volt, a brancs minden nyáron összeverődött és kezdődhetett a felhőtlen két hónap. A balatoni barátságok évről évre mélyültek, ahogy nőttek a gyerekek. 

Kapás van, Bandi! részletei…

A százhuszonhatos szoba


Éjféli novellák 5.

A zongorista szerelmes melódiákat játszott. Hajnali fél kettő volt. A hotel bárjában egy-két fehér abroszú asztalnál gyertyafény és néhány boros pohár mellett üldögéltek a vendégek. Hallgatták a zenét. Itt-ott finom nevetgélés, incselkedés, röpke csókok. Az egyik félreeső asztalnál egy fiatal nő ült. Hosszú barna, lágyan hullámos haját babrálta, melyet fél oldalra húzott s így látni engedte tökéletes nyakát, vállait, bőrét. Mélyen kivágott hátú fényes, vörös, szatén ruhája szorosan ölelte körbe karcsú testét. Egykedvűen ült és hallgatta a zenét. Szemmel láthatóan egyedül volt, nem várt senkire. Egy távolabbi asztalnál szintén magányosan borozgató sármos, ötvenes férfi figyelte őt. Elegáns, fekete öltönyt viselt, haja frissen nyírt, őszes. Gazdag üzletember volt, sikeres ingatlan fejlesztő, két nap múlva már úton Amerikába. Egyre csak a nőt nézte, formás, hosszú lábait, kecses lábfején az apró lakk bőr tűsarkút, ahogy játszottak rajta az éjszakai bár fényei. 

A százhuszonhatos szoba részletei…

Az első csók


Éjféli novellák 4. 

Weisz Jankának hívják. Eredetileg matek-fizika szakos tanárnő, néhány évet tanított is, de nem szerette a tanítást, inkább kutató szeretett volna lenni. Nem jött össze. Új a cégnél. Az előző titkárnő elment szülni, kellett valaki a helyére. Valaki alkalmas, aki nem csak jó kávét tud főzni, de ért az Excelhez is, meg jó logikai gondolkodása van és akár tanácsot is tud adni stratégiai kérdésekben, ha megkérdezik. Sőt, legyen kedves az ügyfelekhez is, mosolyogjon, tudjon angolul meg németül társalgási szinten és mindezek mellett legyen megbízható. Öt jelentkezőt hívtak be az interjúra, végül Jankára esett a választás. 

Az első csók részletei…

Vihar után

Éjféli novellák 3. 

A csodás, régi kastély rendezett, friss gyepű udvarán kedélyesen telik a csütörtök esti kikapcsolódás. A lányok hátul, a kertben sütögetnek, a fiúk elől, a nagy teraszon kártyáznak és söröznek. Alkonyodik. A grillek illata pikánsan fűszerezi a nyáresti levegőt, a füst pedig szerelmesen andalog a levegőben. Betti fordít egyet a húsokon.

Vihar után részletei…

Egy egyáltalán nem átlagos szerda délután

Éjféli novellák 2.

05:30 Serceg az olíva olaj a teflonban, János felüt egy tojást. Tükör lesz. Minden reggel egy tükörtojást eszik sajttal, öt karika uborkával, hozzá tejeskávét iszik két cukorral. Minden reggel. Az étel néhány perc alatt elkészül, János megeszi. Késsel, villával, komótosan, megadja a módját. A kávé is elfogy. A szennyes edényeket a mosogatóba teszi, azonnal elmossa és a csepegtetőn sorba rendezi. A pultot szárazra törli a reggeli tevékenységek után.  A fürdőszobába megy, megborotválkozik, fogat mos, majd úgy pizsamában, ahogy van, nekiáll vasalni az előszobában. Az előző este kikészített tiszta ruháit: alsónadrágot, zoknit, farmert, fehér atlétát, inget kivasalja, mert ő melegen szereti felvenni. Így szokta meg. Korábban az édesanyja mindig így csinálta reggelente, de most már magának vasal. Édesanyjával kettesben él egy két és fél szobás belvárosi lakásban. Negyvenöt éves.

Egy egyáltalán nem átlagos szerda délután részletei…

Örülök, hogy boldog vagy!

Éjféli novellák 1.

Nevetgéltek, könnyedén beszélgettek, hajukba bele-belekapott a július végi szellő. Frissek és fiatalok voltak és imádták a déltuán szabadságát. Egy belvárosi cukrászda nyitott teraszán üldögéltek fehér ernyők alatt. Körülöttük a többi vendég is jó kedvűen fogyasztott, pincérlányok jöttek-mentek, kellemes volt a pesti zsongás.

A székek és asztalok elnyúló árnyékai meg-megtörték a napfény uralmát az aszfalton. Meleg volt, de már nem az az elviselhetetlen, tikkadt forróság. Inkább a romantikus, könnyed, késő délutáni nyár. 

Kriszti kecsesen keresztbe fonta a lábait. Félhosszú, szőkésbarna haját szoros copfba fogta. Egy szolíd, bézs színű egyberuhát viselt. Bőre púderszínű, szinte átlátszó volt, mint egy porcelánbaba bőre. Az árnyékot bámulta a földön, úgy szürcsölte a hideg limonádét. Frida elbeszélését hallgatta. 

Örülök, hogy boldog vagy! részletei…