BLOG

A három színes táska

Utazunk! Bármilyen hihetetlen is, de végre elutazunk külföldre. Ilyen még az elmúlt tíz közös évünkben nem volt, de remélem annál több lesz a jövőben! Hogy lehet úgy élni, hogy nem lát világot az ember? A mamám mindig azt mondta, hogy spórolósan kell beosztani a jövedelmet, hogy aztán az ember arra költhesse, amire igazán fontos: egy-egy utazásra a világ szép tájaira, tető javíttatásra, az egészségére, és a szeretteire. Ő így csinálta. Nem volt túl módos, de mindig vigyázott a pénzére, és azt tanította nekem, hogy soha nem szabad megünnepelni, amikor nagy jövedelem érkezik, hanem inkább félre kell tenni ínségesebb időkre. Milyen igaza volt… ezzel a módszerrel eljutott Rómába, Athénba, Velencébe és Párizsba is. Görögországba, Olaszországba és Franciaországba minket, unokáit is magával vitt, nagy kaland volt… bár kicsik voltunk még, de igyekezett megőrizni minden közös pillanatot. Az úton hagyományos füzetbe naplót vezettünk a hosszú buszúton, fényképeket vágtunk ki utazási magazinokból és utólag beragasztgattuk őket, mellé tűzdeltük a helyszínen készített előhívatott fotókat és időnként elővettük a házi albumunkat, hogy nézegessük és beszélgessünk a közös élményekről. Így elérte, hogy nem felejtettem el az emlékeket, sőt… élesen bennem maradt azoknak a napoknak az illata, színe, íze, amiket külföldön tölthettem, habár 10 és 13 éves korom között jártunk ezeken a csodás helyeken. Repülőn még soha nem ültem, de ami késik, nem múlik… Drága Mamám intelmeit követve kezelem a pénzügyeimet gimis korom óta, mindig kuporgattam, spóroltam, háromszor is meggondoltam, mire költsek, mire ne… (emlékszem, az első komolyabb keresményemből, amit a rajzolással kerestem 17 éves koromban, nagyon vágytam, hogy vehessek néhány új felsőt, ami nem turis… így hát megvettem az első nőiesebb fazonú ingjeimet, és kis fekete táskámat. Nagyon büszke voltam rá, hogy én kerestem meg a pénzt és én költhettem el… )

Most elérkezett az idő, hogy egy rég dédelgetett álmunk valóra váljon, és együtt repülőre üljünk. Izgulok! Nem is kicsit… a babával repülünk… és mondom, még soha nem repültem… de arra gondolok, hogy itt vagyunk egy gyönyörű világ kellős közepén… muszáj világot látni, és nagyon vágyom rá. Szóval a jól bevált módszerrel és gyűjtögetéssel elértük, hogy a zsebünkben a repülőjegy Párizsba. Úristen! Kimondani is izgalmas… felmegyünk az Eiffel torony tetejére, bejárjuk a szép utcákat, a Monmartre-nál fogunk lakni, megnézzük a Szajnát, és eljutunk végre Disneyland-be is!

Minden megvan már… csak a táskák hiányoznak. Nem sokára megvesszük őket: a kézipoggyász táskáinkat. Színes kis helyes, gurulós táskák lesznek, bájosak, tökéletesek… teljesen kifejeznek minket és kalandunkban hű utitársaink lesznek. Hihetetlen, hogy a mi három színes táskánk útrakel és meg sem áll Párizsig! …én már számolom vissza a napokat, és abban biztosak lehettek, hogy részletesen beszámolok majd erről a négy varázslatos napról! Alig várom!!!! 😀

Új év – új én

Szeptemberben ìrtam utóljára. Olyan rég volt, tán igaz sem volt… de persze hogy az volt. Az ősztől karácsonyig tartó időszak minden napjára, súlyos percére pontosan emlékszem. Akartam ìrni, jaj, de milyen sok bájos-szìnes-könnyes-megható-igazi-és mesebeli gondolatfoszlány veszett el az aggodalom és a nehézségek tengerében… de túléltük, itt vagyunk. Mindent túlélünk, és mindig talpra állunk… mi hárman már csak ilyenek vagyunk.

Sokszor komplett blogbejegyzések, mini ìrások mennek a fejemben hajnalonként, amikor minden elcsendesül… de ilyenkor inkább finoman beszállok az álmok csónakjába, hogy elringasson az álmok tengere. Szóval az ìrás nekem csemege, az eszköztáram édes süteménye… és akkor ìrok, amikor végre jut időm rá, hogy ez által még valami újat, mást is meg tudjak osztani veletek… a nehéz időkben marad hűséges szerelmem, a rajzolás…

Nem tudom, ki hogy van vele, de az új év megmaradt számomra annak a gyerekkori romantikus-varázslatos ìzű újrakezdésnek, mint amilyennek akkor éreztem, amikor kislányként először felfogtam, hogy most valami időutazás féle történik épp és átmegyünk az új esztendőbe. Mit viszünk magunkkal? Hát az emlékeket biztos. És a fájdalmakat? Azokkal mi lesz? Képesek vagyunk arra, hogy csupán azért, mert váltunk és fordul egyet az idő nagy kereke, mi magunk is forduljunk vele? Képesek vagyunk csak a jót tovább vinni és a rosszat valahogy feledni?

A gyerekek olyan könnyedén a mában élnek, és mindezt a legnagyobb természetességgel teszik. A rosszat felejtik, a jóra koncentrálnak… és mindenre őszintén rácsodálkoznak. Csak ámulok a kislányomon, hogy neki tényleg az adott nap a minden, a három és fél éves kis lelkének az az egész univerzum. Persze ahogy telik az idő és nyìlik a világ felé, úgy kezd el jövőbeli eseményekre számìtani, mostanában elkezdte tudatosan várni az ünnepeket, visszaszámolni a napokat a szülinapjáig… és szépen, ahogy múlnak az évek, majd felnő és belenő a felnőttes összefüggésekbe.

Felmerül bennem, nem lenne-e jobb ellesni a kicsiktől ezt a fajta könnyed nagyságot? Rácsodálkozni a szépségekre, átsiklani a nehézségeken, hinni a jobb folytatásban, és magunk mögött hagyni a bánatot? Mert szerintem ad egy nagy adag szabadságot az, amikor nem cipeled magaddal a sok lehúzó súlyt…

Új év -új én. Vajon sikerülhet? Sikerülhet az idő kerekévél együtt nekünk is fordulni egyet, változni, változtatni? Elhagyni rossz szokásokat, rég nyomasztó gondolatokat, félelmeket… és felvenni új ritmust, kialakìtani egy új, jó rutint a mindennapokra, a mínuszt plusszá alakìtani? Lehetséges-e tükörbe nézve látni és észrevenni azokat a szükséges változásokat, amik által megújulhatunk…?

Kìvánok Nektek egy nagyon boldog, tartalmas új évet, mely talán nem lesz mentes a nehézségektől, de amelyben legalább ugyanannyi vagy inkább kétszer annyi új lehetőség vár majd rátok egy mosolyra, ölelésre, boldogságra… ne feledjétek, minden lehetőség bennetek rejlik, hogy bármin képesek legyetek változtatni!

Nagyon sok szeretettel ölellek titeket az új évben is, Eszti.


Randi az Élet Cukrászdájában

Delírium ízű bódult hajnalokon céltalanul kóborol a lelkem, csapong, képeket, érzéseket, régi fényeket hoz elém, de nincs rá mód, hogy végigmutassa a filmeket, mielőtt leperegne, újabbat hoz, belekap egy másikba, én meg álmatlanul nézem a zagyva mozit… Vannak bódult napok, sőt, vannak bódult hónapok. Hajnali fél négy van. Nem magamtól bódultam, az élet hozta így. Néha a terheket letenni sem lehet, mert nincs rá egy külön sámli a fal tövében, vagy egy széltől védett kis zug. Körülnéz a lélek, hol pihenhetne meg, hol frissülhetne fel, de hiába. Ilyenkor csak cipeli-cipeli az ember kitartóan, annyira, hogy már el is felejti, hogy rajta vannak azok a súlyos málhák, szinte eggyé válik velük, és megszokja, hogy minden lépés ugyanolyan nehézkes és időnként roskatag. Aztán jön végre az új álom – mert a korábbiakat, mint rebbenő kismadarat, elűzte egy nagy, kövér gond -, de ez sem marad sokáig…

                                                                  – – –

Immár több, mint tíz kerek esztendeje, hogy Veled járok az Élet Cukrászdájába. Nagy és színes hely, tele érdekes figurákkal. Mindig nagy a nyüzsgés, jönnek-mennek az emberek, mindenki éppen kóstol valamit. Időközönként beülünk együtt és kérjük az étlapot. Mindig van rajta valami kívánatos, valami ami nagyon nem tetszik és persze ott van egy halom meglepetés is. Vicces és kiszámíthatatlan hely, mert általában nem azt kapjuk, amit rendeltünk, vagy amire épp vágynánk. Együtt kóstolom Veled az ízeket már több, mint tíz éve, együtt hunyjuk le a szemünket a legfinomabb falatoknál és együtt szenvedjük át a rémes, száraz sütiket is, együtt döntjük el, hogy ‘na, ebből többet biztos nem kérünk!’, és kéz a kézben együtt kóstolunk bele újra és újra az ismeretlen ízekbe. Segítesz, hogy a mérget kiköpjem, és odaadod a tejszínhabod a kávéd tetejéről. Jó Veled kóstolni, jó Veled ízlelni, még ha többször egymás után mellé is nyúltunk a múltban… Már annyit kóstoltunk együtt, hogy – ha kérdeznék – másnak a régi közös ízeinket elmesélni sem tudnám. Mi összetartozunk. Te és én már örökre. De uppsz! Nem is csak mi ketten… hiszen ha ébren lenne most a Kis Felíciánk és hallaná a gondolataimat, azonnal hozzátenné nagy, kérő szemekkel: “és én is, ugye Anya?” Hát persze hogy! Mi hárman összetartozunk. Szorosan, mint a bélyeg, a boríték és a levél. Mint az óra nagy, kicsi és másodpercmutatója. Mint a nap, a hold és a csillagok. Mint a göcsörtös, öreg fa, az esti lámpa imbolygó fénye és a fa hosszan elnyúló árnyéka. Mint a villámlás, a mennydörgés és az eső. Mint az ablakpárkány, az ablakszárnyak és a kilincs. Mint tojás héja, sárgája és fehérje. Mint a három klasszikus: a csoki-eper-vanilia, úgy olvadtunk egybe, nem lehet szétválasztani, már nincs valódi határ. 

                                                                 – – –

 

Merengő…

Ha elmerengenék a gondjaimon, ha könnyet hullajtanék a fájdalmak miatt, ha megengedném magamnak, hogy átérezzem… úgy igazán átérezzem azt, ami fáj, ami rosszul esik, vagy hiányzik, lehet, hogy oly nagyon maga alá temetne a bú, oly súllyal nyomna, hogy hideg, merev szorításától nem jutnék levegőhöz. Érint a bánat, fáj, ami fáj. De nem merengek. Erőt ad az Ég, a szabadság, a szerelem, a küzdeni akarás, hitet a gyermekem mosolya, a kedvesem ölelése, a kihívásokhoz bátorságot a magamra utaltság és a kitartás, ami velem lesz utolsó leheletemig, míg csak élek. Mert folytatni kell, mindig menni, menni, hiszen a nap fölkel holnap is, s ha úgyis eljön az új nap és vele fölkelek én is, miért ne húznám ki a függönyt és űzném el a gondok sötét, kövér árnyait, s miért ne mosolyognék az éltető fénnyel én is? Ha már úgyis… akkor hát… 

Néha egy-egy megpróbáltatás vagy nehéz időszak tovább tart, mint ahogy előre gondoltuk volna – vagy mint ahogy azt érezzük, hogy kibírható… És sokszor az élet nem nézi, hogy mennyit bírunk, csak jönnek az akadályok, egyik a másik után. Nem kell szépíteni, bizony nehéz mindig erősnek lenni és nehéz kitartani, bármiről is legyen szó… Hol a kéz, ami felém nyúlik? Hol a szív, amibe belekapaszkodhatok? Hol a lélek, mi átölel? Hol a menedék, ahol végre sírhatok és nem kell páncél mögé rejtenem forró könnyeim? Bizony kell a menedék, kell a támasz, kell a jó szó, mert az élethez sokszor több erő kell, mint azt előre gondolná az ember… semmi nem tud oly maróan fájdalmas sebet ütni, mint a meg nem értés és a magány. Becsüld a karokat, mik átölelnek és az őszinte, meghallgató, tiszta lelket, akinél otthonra lelsz!

Hajnali metszés

Messze révedek a tájra. Tekintetem ívét körbefonja a magányos köd. Hiányzol. Várlak, nézlek, kereslek, a kerítés sövényénél állok, úgy nézem az utat. Csönd van, hajnali csönd. Minden neszre fordulok, várom, hogy jössz-e. Ilyen nagyon rég vártam már valakit, mint ahogy most Téged várlak. Sóhajtok, látszik a lehellet. Hűvös van, beleborzongok, összébb húzom magamon a kardigánt. A lelkem megemészti hiányod. Megeszi, szépen, lassan harapja, úgy, hogy ne fájjon túlságosan, de érezzem, egyre szürkébb, egyre kisebb, egyre kopottabb. Azt akarja, hogy elfogyjon, hogy ne maradjon semmi nekem. Vágynám, hogy virágozzon a fám, mit Te ültettél a kertem közepébe, igen, tudom, együtt ültettük, de Te akartad, Te hittél benne… én mindent megtennék… de locsolni csak Te tudod. Megígérted, hogy Te fogod. Köd van, várom, hogy múljon, de nem szakadozik. Magam elé révedek, a lábfejemet nézem. Nedves a fű, harmat csillan rajta. Nedves lett a cipőm is. Lassan, óvatosan a kis fához lépdelek, magas a fű – feszülten nézem a talajt a lábam előtt -, felnézek a legalsó ágra, kicsit fejmagasság fölött van. Nincs rajta se virág, se rügy, se gyümölcs, csak levelek. Nem túl sok levél. Nem boldog ez a fa? Elgondolkodom. Hiányzol. Ó, hogy mennyire bitangul hiányzol. Miért nem vagy itt? Miért nem? Csak ránéznél, csak nevetnél, és magától kivirágozna. Olyan egyszerű volna!!!! De nem. Végigfuttatom tekintetem a közepes méretű kis szürkés törzsön, olyan helyes, az enyém… sok érzés kavarog bennem. Fáj így látnom. Nem boldog. Dehát együtt ültettük! A mi fánk. Ha nem jössz, egyedül fogom locsolni, tudom, hogy nem lesz ugyanolyan… de megpróbálom. A tövében ott az árva kanna. Rozsdás kicsit, kopott, régi, félig tele vízzel. Vagy félig üres? Nem… félig legalább tele, ez elég lesz, gondolom – remélem. Csönd van, derékig ér a köd. Lilás-kékes. Mintha úsznék benne. Egyedül vagyok, csak a hajnali szellő zizzen a fű közt. Nem félek, nincs mitől. De a hiány belül megöl. Talán mégis félek. Félek, hogy ma sem jössz… Lehajolok, kezem a kanna fülén nyugtatom, hideg. Locsolok. Finoman öntöm a vizet, körbeöntözöm a fácskát. Elfogyott a víz. A kerti csaphoz megyek. Nincs messze, csak néhány lépés a vizes fűben, kezemben a kannával. Veled varázslat minden perc, mondom, csak nevetsz, és virágba borul a fa, a kert, a minden. De most egyedül locsolok, metszenem is kell, látom, vannak olyan hajtások, kis vékonykák, amik nem kellenek, így nem lesz gyümölcs! Csobog a víz a kannába, hallom, hogy megtelt. Elzárom a csapot. Azt szeretném, hogy sok legyen, ízes, édes, dús, finom a termés. Metszenem kell. A fa alatt állva a zsebembe nyúlok mélyen, ott az olló. Nehéz nyomni, régi fajta, az a narancssárga nyelű, kicsit rozsdás ez is. De működik. Nem válok meg tőle soha, együtt használtuk mindig.

Ahogy metszettél, a nyomán azonnal varázslatos meggyek nőttek. Egyik, másik, harmadik… és ha kértem, leszakítottad őket és a számba adtad. Filteres a múlt. Filter van rajta, eredeti, természetes, tökéletes filter. Élénk és színes. Nevettünk, aranylott a naplemente, néztem a bőrödön a napfény játékos foltjait, kicsit még melegebb is volt, mint amire vágytunk volna, alig volt rajtunk ruha, csak épp, ami szükséges, megtöröltük izzadtságtól hevült homlokunkat, rongyot kértél, felnyújtottam. Tartottam a létrát, fentről néztél le rám, metszettél. Istenem, de varázslatos voltál, azonnal szüreteltél is, mosolyodból fakadt a nyári nap fénye, ami felvirágozta és megérlelte a termést. Nem számított, hogy a lehullott meggyekre ráléptem mezítláb, lemostuk a kerti csapnál, féltettél, nehogy darázsba lépjek, mindig féltesz, mindig védesz… a kerti tönkön ültem, lábam előtt a zöld lavor, magoztam a meggyet, szörpöt terveztünk. Arany volt a délután, tökéletes hátfény keretezte sziluetted. Nevettél. Nevettem, egymás lényében elvesztünk. Inni mentél a kis csaphoz, de ott volt a szemedben a huncut fény, villantál, és már felém is fordítottad a slagot, sikongattam, kergettél, majd a fűben öleltél, csuromvizesek voltunk… megállt az idő.

Metszek egyet, nehéz vágni. Megmetszettem az ágat, lehull a kis vékony gally. Nem történik semmi. Tudom, hogy jól csináltam, mert Te tanítottad, hogy kell, tudom, hogy jó a fának, tudom, hogy lesz virág, lesz termés… és azt is tudom, hogy nem azonnal. Nélküled mindenért kétszer annyit kell dolgozni, nélküled mindenre sokkal többet kell várni. Magaddal vitted a varázslatot. Hogy tudtad olyan könnyedén mindig? Mindent olyan könnyedén… nevetve és mégis komolyan. Most egyedül vagyok, hiányzol. Nem ölel át melengető arany délután. Hűvös hajnal van, kék és idegenül szürke. És még mindig nem oszlik az undok köd. Neszt hallok, motor zúgást, felkapom a fejem, talán Te vagy? A kerítéshez sietek, de semmi, biztos csak a szomszéd.

Hiányzol, várlak. S míg várlak, gondozom a fát, amit te ültettél, amit együtt ültettünk. Hogy ha megjössz, úgy találd, hogy ápoltam, gondját viseltem, s egyetlen nevetéseddel virágba boríthasd újra… 

 

Egy szivárványos délután

A játszótér egy katlan. Kétségkívül egy olyan völgykatlan, ahol nap mint nap összegyűlik a legkülönfélébb gyerek és felnőtt társaság (hogy adott időt ott töltsön, azzal a céllal, hogy kifáradjon – vagy épp kifárasszon, függően attól, hogy gyerek vagy felnőtt az illető). Vannak köztük mindenfélék külsőre-belsőre egyaránt: szőkék, barnák, vörösek, feketék, göndörek, egyenesek, magasak, alacsonyak, kövérkések, szálkásak, még frissek, tiszták, és már az önfeledt, szabad játék saras-mezítlábas nyomait magukon viselők, pozitívak, negatívak, kedvesek, nyitottak, mosolygósak, borongósak, felhősek, zárkózottak, szomorúak, vidámak, könnyedek, leterheltek, türelmetlenek, monotonitástűrőek, egyszerűen csak magányosak – vagy épp társaságkereső magányosak, barátkozók és kiközösítők is… bizony, gyerekre és felnőttre egyaránt igaz, hogy nagyon színes a felhozatal! Annyira színes, annyira vegyes, hogy komolyan mondom, kész tanulmány!

Nekem ez tetszik, én meglátom benne a valódiságot, érzem benne a nagyon emberit, társadalmunk mini kirajzolódását, és élvezem, hogy egészen közel jönnek gondolatok, érzések, életek úgy, hogy talán soha többé nem látjuk viszont egymást… (persze van úgy is, hogy az ismétlődő találkozások elvetik egy későbbi barátság magjait) 

Amikor beszélgetek, és kinyitok egy kis ablakot a világomon, közvetlenül beáradnak a szomszéd történetek, érdekes gondolatok, aztán eszmecserélünk… megtalálnak a helyzetek. De gyakran van úgy, hogy csak jelen vagyok, és csak látom, nézem, tapasztalom az eseményeket, aztán magamban továbbgondolom… 

Néhány hete egy békés délutáni játszóterezés alkalmával a babámat épp homokoztattam. Újra meg újra elmezítlábaztunk a kúthoz, és minden körrel friss vizet hoztuk a vödrünkben, hogy a felnőtt gondokat és az élettel járó nehéz aggodalmakat kizárva csak gondtalanul dagonyázhassuk együtt a sarat (nincs is annál jobb! 😀 ). A játszótér többi gyermeke vidám, szokásos nyári nevetéssel fűszerezett zsivallyal színezte szivárványosra a délutánt, a szülők a padokon üldögéltek elszórva, ki mobilozott, ki a gyerekét figyelte, rendezgette, itatta, a nagyobbakat fennhangon távirányították…

egyszer csak megérkezett a játszótérre egy új kisgyerek a kísérőjével. Először csak a kislányt láttam, nem is néztem, kivel érkezett. Szöszi, göndör, kétéves forma baba volt, tele élettel, mosollyal, a szemében ott csillogott a huncutság. Mondom, mi saraztunk, és ez teljes odaadást igényel a sarazó felnőtt részéről is, így alig figyeltem a csöpp kislányra, el voltunk foglalva a saját várunk szépítgetésével. Csak fél szemmel láttam, hogy az apukájával van, a hintához mennek, és a kicsike vidáman hintázik, az apukája löki. Játszottunk tovább, egyszer csak a látószögünkbe totyog a kislányka, kölcsönadjuk neki az egyik lapátunkat… de nyüszögni kezd, mert a szandáljába ment a homok. Apuka mögöttem áll, női periférikus látásomnak köszönhetően homályosan kiveszem az alakaját, hogy ő az… odahívja a babát, mosolygós hangon nyugtatja… de amikor megszólal, óhatatlanul odanézek. Női hangja van. Odafordulok, rájuk mosolygok, és közben már látom is, hogy tényleg minden apuka rajta… a letolt terepszínű bermuda, a kilógó boxer, a fekete atléta, a férfiasra nyírt haj, a sok tetoválás, a szőrös lábak és karok… de a mellek és a hang nem apuka. Az volt az első gondolatom, hogy a mellei nem illenek a képbe, annyira ‘feleslegesek’ ott… úgy is voltak ‘tartva’, csak hagyva, ahogy a természet megalkotta, semmi melltartó, semmi formázás… minek! Nem kell… ők így boldogok, szabadon, mert nem ők a lényeg. Ahogy a homokozóban kuporogtam a babám mellett, és felnéztem a mellettem álló ‘apukára’ (hogy is nevezzem? Anyuka…? Nem is tudom… mi lenne a helyes megnevezés… legyen csak egyszerűen szülő), a könyöke és dereka közti résen át tekintetem óhatatlan találkozott a mögötte üldögélő szülők tekintetével. Bámulták. Nagyon bámulták, némelyik szülő elfelejtette, hogy bámulja, és szinte hallani lehetett a gondolatait… egy pillanatra megfordultam, hogy lássam, mi a reakció a mögöttem levő padokon… kábé ugyanez, de persze volt, akit épp beszippantva tartott a virtuális világ. 

Aztán gyorsan visszafordultam. Nem tudom megfogalmazni pontosan, mit éreztem, de egy végtelen kedves szimpátia öntötte el a lelkemet, nem éreztem semmi taszítást, ahogy ránéztem erre a szülőre. Ölelte, puszilta a kislányt, annyira szerette, hogy csak na…

(és most itt nem arról beszélek, hogy szemmel láthatóan meleg volt, sőt, abszolút és teljesen férfinak nézhetné az ember, és ki tudja, milyen lelki traumákat okoz majd a gyereknek, hogy ilyen szülő neveli, milyen példát ad, milyen stabilitást nyújthat a kicsinek, stb… mert azért ezek a kérdések ott motoszkálhatnak mindenki fejében… és tisztában vagyok vele, hogy nagyon megosztó ez a téma, és fel tudja korbácsolni a kedélyeket, mert egymásnak feszülnek a vélemények… de engedjétek meg nekem, hogy most mindezt a gondolatkört kizárva egyszerűen csak elmeséljem egy tapasztalatomat, ami nekem is új volt, és amit akkor ott éreztem és láttam 5 centire tőlem, testközelből, úgy, ahogy volt…)

Szóval rögtön kezdeményeztem is a beszélgetést, mert ahogy bámulták őket a szülők, én is éreztem, hogy egy pillanat alatt megfagyott a levegő (bár szemmel láthatóan vagy már nagyon hozzászokott, és ezért észre sem vette, vagy szándékosan nem vett róla tudomást… hangosan beszélt a babájához, mintha senki nem lenne körülöttük, ölelgette, és porolgatta a szandáltól megszabadított kis pöttyöm talpakat) 

Az én babám se bírja, ha belemegy a homok a szandáljába – mondtam. A szemembe nézett, őszintén nevetett. Hát igen – fűzte tovább a beszélgetést karájában a kicsivel -, mindig bemegy a homokba, aztán amikor homokos lesz a lába, sír és nyávog, hogy vegyem ki, de a szandált azt nem akarja levenni… – mondta mosolyogva, és a babára nézett pajkosan, játékosan megpöccintette az orrát – Igaz, te kis cuki? Jaj, de imádlak!! Te! 

Hát az én babám meg a másik véglet, ő csak szandál nélkül játszóterezik, – mondtam vidáman – ahogy bejövünk a térre, azonnal levesszük a cipőt és a végéig fel sem lehet rá adni… de így is van jól, olyan hamar megnőnek, ki kell élvezni a szabadságot, amíg csak lehet, nem igaz? – kérdeztem kicsit elvonatkoztatva, új témára kapcsolva, mire ő teljes együttérzéssel helyeselt… 

Teljesen igaz, nagyon telik az idő, de ezek a gyerekek más másmilyenek, mint mi voltunk… megváltozott a világ… – nagyot sóhajtott, majd mosolyogva a babájához fordult – jössz kicsikém, menjünk, mászókázni egyet? 

Elköszöntünk, és kábé ennyi is volt, néhány mosolygós mondat, és éreztem, ő ugyanolyan szülő, mint bárki itt a téren, szereti a gyerekét, gondoskodik róla. Vetettem egy újabb pillantást a többi szülőre. Volt, aki még mindig bámulta őket, volt, akit már nem érdekelt a jelenség. Igaz, kicsit tényleg furcsa volt látni, hogy annyira férfias volt hátulról, hogy én meg nem mondtam volna, hogy valójában nő… férfiasan játszott a kicsivel is, határozott, minden finomságot nélkülöző apa-mozdulatokkal vette nyakba, úgy dobta a kavicsot, amikor később célbadobtak, majd nyakban vitte el a játszótérről… nagy, férfilépésekkel és nagy, gondoskodó szeretettel. 

A játszótér egy völgykatlan, ahol nap mint nap összegyűlik a legkülönfélébb gyerek és felnőtt társaság. Vannak köztük mindenfélék külsőre-belsőre egyaránt…

Szerintem én nem választottam pályát…

Soha nem tervezgettem, mi leszek, ha nagy leszek.

Mióta az eszemet tudom, én rajzolok. Lerajzolom, a gondolataimat, az érzéseimet, a benyomásaimat, figurákat alkotok a semmiből, életet lehelek a vonalakba és megtöltöm az üres papírokat színekkel, formákkal, nyüzsgő vibrálással… mindig is ezt csináltam. A jobb kezem középső ujjának utolsó belső ujjpercén egész életemben ott volt az a kis kemény bütyök, ami azt jelzi: ez a kéz állandóan rajzol, ceruzát fog.

Ahogy telnek az évek, a gyerekek teszik a dolgukat, iskolába, különórákra járnak, fejlődnek, tanulnak, és közben valahogy kialakulnak a jövő álmai, tervei. Nekem is ugyanúgy teltek az iskolás évek, mint mindenki másnak, tanultam, feleltem, dolgozatot írtam, szenvedtem a matekkal és a fizikával… imátam az irodalmat, a törit és a művészetet, meg mindent, ami kreatív volt, amiben volt bármi valótlan, bármi vad, elrugaszkodott, izgalmas, gyakorlatias, fantáziavilág, regényeket írtam és naplót vezettem… de nem tervezgettem, mi leszek, ha nagy leszek, csak több ezer kilóméternyi elrontott-használt fénymásolópapír hátoldalát telerajzoltam elvarázsolt tájakkal, királylányokról és sárkányokról szóló történettel, sorozattal… Nagyon nagyon jól éreztem magam abban, amit mindig is csináltam. Mert a rajzolás, az alkotás nem az Eszti Berzsán Illustrations-szel kezdődött. Mindig is velem volt, az Eszti Berzsán Illustrations én vagyok, az egész életem, a lelkem, a tapasztalataim, az érzéseim, az álmaim, a stílusom, a lelkemben ragadt képek, lenyomatok… nem tervezgettem, hogy mi leszek majd, milyen foglalkozásom lesz, nem képzeltem el magam felnőttként valamilyen állásban, mert valahogy annyira természetes volt, hogy én rajzolok, és hogy ezt szeretem, ezt imádom, és az iskolák és tanulmányok mellett a sok-sok önszorgalom csiszolta szüntelen a velem született kis csiszolatlan gyémántomat… elteltek a gyermekévek, jött a gimi, aztán az érettségi… és én még mindig teljesen természetesnek éreztem, hogy rajzolok, olyan magától értetődő volt, hogy én már a helyemen vagyok.

Mindig is azzal foglalkoztam és most is pont azt csinálom, amit csinálnom kell… szerintem én nem választottam pályát, hanem mindig is pályán voltam… aztán ahogy teltek az évek, mindig jött egy újabb állomás, egy kapu, amin bementem, és haladtam tovább, közben szakadatlanul rajzoltam.

Nem lehet minden rajz tökéletes, nem lehet minden alkotás zseniális, nem lehet minden egyes vonal annyira kiemelkedően tündöklő, hogy mindre azt mondhassuk: Istenem, ezt biztosan egy őstehetség rajzolta! De minden egyes rajz, minden meghúzott és kiradírozott vonal, minden megrajzolt és megsemmisített kép hozzájárult a tökéletes művek megszületéséhez. Minden rajzolással töltött óra drága kincs, és olyan befektetés volt, aminek most már 32.000 ember élvezheti a gyümölcsét… Szeretek rajzolni, most is épp úgy, mint eddigi életemben bármikor. Olyan szerelem ez, ami áramütés szerűen feltölt, kikapcsol, lendületbe hoz, szárnyakat ajándékoz nekem, amikkel bármilyen magasra és bárhova szárnyalhatok. Sokszor látom, hogy a világ el van foglalva felesleges dolgok taglalásával, összehasonlítgatással… A külső, a látható, a megfogható annyira fontos, annyira meghatározó… ki hogy néz ki, kinek mennyi pénze van, mit engedhet meg magának, hol nyaral, milyen körökben mozog, mennyire menő a felszerelése, a kocsija, az otthona, minden olyan nagyon fontos, ami látható, ami a kirakatban van… persze fontos is mindez… de szerintem van, ami ennél sokkal fontosabb… és én annyira szeretem, hogy amikor alkotok, mindezt kizárhatom. Nem létezik a mai (és bármikori) értékrend, az aktuális divat, csak a fantáziám, a saját belső világom, és zenélhetek a lelkek húrjain. Elmélyülök, és amikor ez megtörténik, mintha egy tenger alatti barlangba úsznék be, a szűk járaton át… egyszerre egy tágas térre érkezem, ahol a színek, ízek és formák megszámlálhatatlan tömege vár rám. Csak rám vár… és én csak rajzolok, rajzolok, rajzolok.

Azt csinálom, amit mindig is… nem tervezgettem, mi leszek, ha nagy leszek… csak csináltam, amit szerettem, csak csináltam, amit csinálnom kellett!

 

 

Hogy csinálom? Nem tudom… de imádom!!

Csönd van… épp még egy leadandó képemen dolgozom, apró vonalakat húzok, javítom a kontúrt rajta. Az ablakon beszűrődik az éjszakai utca zaja, nevetések, beszélgetések éjjel tizenegyes – egészen nappalinak ható – moraja, járnak az autók, dudálnak, parkolnak, egy-egy kocsi lehúzott ablakából kiömlik a bulizene. Szeretem ezt a sokszínűségből monotonná gyúrt utcazajt, ismerős nekem pici baba korom óta. (Emlékszem, hogy a 70-es troli hangjára aludtam el mindig, ami az ablakunk alatt járt…) A kis fotelkában ülök, ölemben az aktuális képem. Rá-rápillantok a babámra, szépen, békésen szuszog. Hosszú, aktív és szép volt ez a nap is.

A kezem dolgozik, a gondolataim cikáznak… megint péntek van. Először arra gondolok, hogy tényleg hihetetetlen, mennyire repül az idő… vicces, de néha azt sem tudom, milyen nap van. Komolyan nem! Leadásról leadásra számolom az időt, na meg persze ebédtől uzsonnáig, majd vacsoráztatásig, délutáni altatástól játszóteres időig és a baba esti kifáradásáig… Nincs mit szépíteni ezen: az anyuka üzemmód már három éve ON-ra van kapcsolva nálam, és ez bizony kikapcsolhatatlan. Mindig zölden világít, ha éjjel kettőkor kell pattanni, akkor pattanok, szaladok, ápolok, inni hozok, hányást takarítok, sírva ébredéskor ölelgetek, puszilgatok (szerencsére nagyon ritkán van ilyen…!). Szóval nem csoda, hogy más időszámítás szerint telnek a napok, hetek, hónapok…

          

Aztán meg hát ott van az én sajátos (vagy nem is annyira sajátos?) felfogásom és hozzáállásom az élethez: sose azt nézem, hogy mikor fáradnék el, mikor lenne már jó egyet szusszanni, pihenni, hanem sokkal inkább azt veszem figyelembe, hogy mikor készült el az adott feladat vagy részfeladat, aminek kész kell lennie… és egyébként én annyira ilyen voltam mindig! Már általános iskolában is igyekeztem mindig péntek délután megírni a leckémet hétfőre, hogy érezzem, elkészült a feladat, és felszabadultam a szabadságra, a hétvégére, nem nyomaszt, hogy elfelejtek valamit és nem közeledik olyan vészjóslóan a vasárnap késődélután, amit akkor kell tanulásra használni ugye, ha előbb nem tettük meg… (az nekem már olyan fájóan hétfő-érzés, túl depis érzés… ezért nem szerettem elhalogatni a kötelező iskolai teendőket. Persze mind másmilyenek vagyunk, és így szép az élet… én nem mondom, hogy aki például vasárnap délután kezd neki, kipihenten és jó kedvvel egy kalandos hétvége után, az ne tudná ugyanolyan lendületesen és ügyesen megírni a leckét, mint a pénteken tanulók… csak azt mondom, hogy én milyen voltam/vagyok 😀 )

Aztán arra gondolok, hogy ezer éve írtam már a blogomat… pedig mennyire szeretném gyakrabban írni. De ez a nyár igen intenzív egy kis három éves felfedező babával, aki tele van energiával, kíváncsisággal, kalandvággyal… minden nap eltervezzük, hogy mi minden élményt zsúfolunk bele a napba, és már attól teljesen izgalomba jön, hogy elsoroljuk a helyeket, ahova elmegyünk, és az élményeket amikben terveink szerint részünk lesz… kipirult arccal hozza a szandiját már kora reggel, hogy vegyük fel és induljunk is… hát lehet erre nemet mondani? Dehogy! Ezek a legszebb évek. Mindenki mondja, meg tudom is! Látom, érzem, hogy annyira de annyira száguld az idő… néha megállítanám azért! Például most. Annyira édesek ezek a háromévesek… bújósak, huncutak, érzelmesek, okosak, tanulékonyak, vidámak, viccesek… tényleg kis csodák! De közben meg roppant kíváncsi is vagyok: ha most ilyen, milyen lesz fél év múlva? És egy év múlva…? Szerintem ez mind csak fokozódni fog, és az ember még jobban fogja imádni a gyerekét… csak egyre jobban megismerjük, és egyre jobban beleszeretünk! 😀 Szóval ezt a bölcsis nyáriszünetes időszakot első sorban neki szentelem a feladataim mellett… és inkább lassabban megy ez-az… például a blogolás is. Hjaj… viszont van miről írni! Írok itt a tulajdonképpen semmiről, kis apró hétköznapi mozzanatokról, gondolatfoszlányaimról, ahogy épp ülepszik le a hét eseménysorozata bennem… és közben meg már mennyit írtam a sok mindenről, cikáznak a gondolataim, mondom… mert olyan sűrűek és izgalmasak a napok, ahogy egyensúlyozom, hogy minden beleférjen, és az időkehely minden kis cseppjét kihasználom, megiszom, nem hagyok egy másodpercet sem, hogy tényleg jól beleférjen minden a napba… 

És tudjátok hol mérem le, hogy melyik nap volt sikeres? Hát a lányomon! Hol máshol? 😀 Amikor rám néz este és azt mondja: Anya, ez egy nagyon jó nap volt…! Hát sóhajtok egyet, és azt érzem: ez minden küzdelmet és belefektetett energiát megért! 😀 Mert sikerült… ő nem érez semmit az egyensúlyozás művészetéből, az idő kihasználásának feszítettségéből, csak élvezi a napot, mert együtt vagyunk, ölbe veszem, úgy rajzolok, úgy készülnek a munkák, élvezi, imádja nézni, együtt sütünk, együtt vásárlunk, együtt megyünk mindenfelé, meg van értve és körbe van véve… és neki ez több, mint elég, és neki ez A nagyon jó nap!

Mert mi is a dolgunk, nekünk, szülőknek?

Hát szerintem az, hogy kifeszítve tartsuk a gyermekeink fölött az eget, hogy érezzék, teljes a biztonság – és ha sötétté is válna az égbolt, még fél kézzel elnyúljunk egy ecsetért, hogy odapingáljuk nekik a bárányfelhőket! Nekik pedig, gyermekeinknek az a dolguk, hogy élvezzék az életet, fedezzék fel a világot, amit bemutatunk nekik, és igényeljenek mindent, amire szükségük van, hogy tudjuk, miben kell nekik segítenünk. Szépen ki van ez találva… szépen lehet ezt egyensúlyban tartani… csak akarni kell! Az akarathoz pedig erő kell… erőt pedig honnan lehet meríteni? Most én is épp veletek gondolkodom ezen, ahogy írom… hogy nekem honnan van az erőm? Van egy szerető férjem, aki mellettem áll… igen, ez nagyon fontos szerintem, hogy legyen az embernek egy támasza, ahol otthon van a lelke, ahol megértik, szeretik, mellette állnak… meg hát onnan van az erőm, hogy tudom: nem lehet feladni! Nem lehet elfáradni, menni kell előre, van kiért, van kikért… ez egy akkora energia központ és erőtér lett belül a lelkemben, ami mindig feltöltődik. Tenni kell, és fejlődni, haladni, végezni a feladatokat, amikre születtem… és erőt ad maga az alkotás is, bármilyen sok időt is vesz igénybe egy-egy kép, mivel imádom csinálni, feltöltődöm közben, és új ötletek áradnak szét a bensőmben… egyik ötlet hozza a másikat, és alig várom, hogy megvalósíthassam őket. Nagyon izgalmas és jó érzés, amikor jönnek az ihlet-morzsák… szeretek úszni az ihlet vizében, finom, selymes, színes víz, tele kívánságokkal, vágyakkal, formákkal, vonalakkal, gondolatokkal. Fantáziakövekkel van kirakva a víz két partja jobb és bal oldalt, olyan kövekkel, amiket én színezhetek, formálhatok kedvem szerint… puhák, átlátszóak, illatosak ezek a kövek… ez az én vizem, ez az én világom, imádom! És amikor belecsöppenek ebbe a világba, beszív, beszippant… látok egy lányt a vízparton állni, látok egy uralkodópárt szállító hintót lovakkal, látok egy idős asszonyt, aki az élettől megfáradtan horgol a hintaszékében, látok kicsiket és nagyokat, fájdalmakat, örömöket, érthetetlen-érthető kusza szálakat… látok történeteket… és nekem csak az a dolgom, hogy ezeket mind megjelenítsem, áthozzam a látható világba a magam és mindenki örömére… hát hogyne lenne ehhez erőm!!!!!! Csak erre vágyom, és mindig alig várom, hogy rajzolhassak… és ez az oldal egy csoda! Minden, amiben részt vehetek, amit létrehozhatok, ahogy kialakul minden körülöttünk… egy csoda. Csoda, amiben élhetek. És olyan érdekes, hogy a rajzolás az, amit mindig is így szerettem, egészen egészen pici korom óta… és ez a szerelem a sírig tart… 

 

 

Nincs semmi különös

Az élet egy végtelen történet. Így harminchárom éves fejjel kicsit másképp látom a világot, mint huszonévesen… na jó, nagyon másképp! Amikor fiatalabb az ember – vagy inkább helyesen úgy mondanám: nyersebb, mert hogy most is épp oly fiatalnak és energikusnak érzem magam, mint egy tizessel korábban -, nem annyira nézi/látja egy ívben egymással összekapcsolódva a dolgokat, inkább csak él, élvezi az életet, rövidebb szakaszokat lát egyben. De aztán az évek számának gyarapodásával együtt a rálátása is gyarapszik s talán ezt hívják életbölcsességnek. Az életbölcsesség az egyik olyan raktár szerintem, ami az adott időszakok alatt megspórolhatatlanul megélt/átélt élmények, fájdalmak, súrlódások, küzdelmek és megoldások gyűjteményéből töltődik föl. És ezzel egyidejűleg kialakul még valami nagyon fontos. Ha valaki megkérdezi tőled, hogy: ‘Hogy vagy? Mi újság?’, nő a szívben érzett hála a “nincs semmi különös” állapotért. 

Mostanában elég sokszor van nálunk az, hogy ha megkérdezik tőlem: ‘Hogy vagy? Mi újság?’, akkor hosszan tudnám mesélni az összes kálváriánkat… persze nem teszem 😀 de tudnám! Van olyan az életben, hogy nagyon összejönnek a dolgok. Így volt ez az elmúlt egy hónapban… vagy inkább az elmúlt fél évben… sőt inkább az elmúlt három évben… igen! Onnantól, hogy lett egy kis élet, akire éjjel-nappal vigyázunk, akit életben tartunk, szeretünk-védelmezünk, a széltől is óvunk, valahogy besűrűsödtek a napok, sokkal rövidebbnek tűnik 24 óra és valahogy mindig azon kapom magam, hogy ha a kis órára pillantok a laptopom jobb felső sarkában: hát megint elmúlt éjfél, és én még mindig nem fejeztem be… valahogy nem érnek véget a napok, mielőtt újrakezdődnének, valahogy annyira annyira nagyon sok felé kell figyelni, koncentrálni, hordani azt a nagy, súlyos kabátot télen-nyáron, amit Felelősségnek hívnak… de ha tényleg ‘csak’ ennyi van, akkor az már nekem megfelel a ‘nincs semmi különös’ érzésnek… és ezért hálás vagyok! Mert a bébi édes teher, a felelősség hála, mert jó, hogy van mit hordozni, a munka áldás, mert csodálatos, hogy azzal foglalkozhatok, amit a legjobban szeretek a világon, az éjszaka pedig a barátom… 😀 

Viszont az utóbbi időben már csak arra vágytam, hogy újra legyen az a három éve beállt roppant sűrű és szerteágazó, de mégiscsak “nincs semmi különös” állapot… de valahogy nem találtuk… történt sok minden, de most csak a legutóbbit mondom: Robi dereka egy óvatlan-véletlen rossz mozdulattól úgy beállt, hogy mozdulni is alig bírt, nagyon lassan jött helyre, orvoshoz, röntgenre járkáltunk, két hétig gyógyult, volt olyan két nap, hogy négykézláb tudott csak kúszni, rettenetes volt látni, ahogy fáj neki, és nehéz volt még erősebbnek lenni, mint általában, minden területen helyt kellett állni… de nem voltam egyedül, mert képzeljétek, a baba teljesen mellettem volt, megérezte, milyen rosszul van apa, milyen nehéz anyának mindent egyedül, és mint egy kis jótündér végig ott zizegett, repdesett mellettem, segíteni akart, ahol tudott, szófogadó volt, apát a kis műanyag orvosi táskájából gyógyítgatta, és csak mosolygott, mosolygott. Ezzel hozta a legnagyobb gyógyulást mindkettőnknek. 

És most már Robi is jól van, ezt is túléltük, mint már eddig is oly sok mindent. És most azt mondhatom… hosszú hónapok után, hogy… “nincs semmi különös” velünk… és ez a legszebb az egészben! Mert minden jó, és minden halad a megszokott, pörgős, szerteágazó ritmusában. Én pedig ebben az egész folyton rendszabályozandó és mindig egy kicsit kusza rendszerben minden nap megkeresem, hogy miért lehetek hálás, hogy minek tudok örülni, belekapaszkodok, és csak ezt akarom látni. A többi pirosan villogó felkiáltójelet úgyis folyamatosan kapcsolgatja az ember, minden fontosra előbb-utóbb sort kerít, mert muszáj…

…de én csak ezt akarom látni: az ágyban szuszogó kis angyalkámat, a szorgalmas, drága férjemet, aki még az ágyba ledőlve is segít nekem lementeni a képeimet és archivál, és a nyitott laptopjával belealszik a munkába, a friss, illatos reggelijeinket együtt, hármasban az asztalkánk körül, ahogy besüt a nap az ablakon, a rózsaszín szívószálas reggeli kakaóinkat, a babám ragacsos puszijait az arcomon, a délutáni kéz-a-kézben sétáinkat, a kis csalinkázó futóbiciklisünket, ahogy előttünk bicajozik boldogan, az eső elől játszótérről hazaszaladós estéinket, a nagy, önfeledt pancsolásokat és a nem-akarok-fürödni-inkább-piszkos-lábbal-hadd-aludjak-anya estéinket, a bekuckózós-filmezős-összebújós-romantikus lopott kettesbeni éjjeli óráinkat… csak ezt akarom látni… még akkor is, ha sokszor “annyi minden van”, én megelégszem azzal, ha csak ez a “nincs semmi különös” van, mert nekem ez a minden

Élménygyűjtők

Jelentem: a Sas leszállt… újra a vezérlőközpontból köszöntök Mindenkit! Helló-helló Magyarország, helló Világ, megjöttem!!!

Kicsit több, mint egy hét – majdnem teljes – szünet és kikapcsolódás után élményekkel, napfénnyel, balatoni levegővel és illatokkal feltöltődve hazatértünk.

Ez most egy olyan ‘egy éve már nem voltunk sehol, és annyira nagyon vágytunk már egy igazi kikapcsolódásra’ utazás volt és nagyon jól esett, sőt, kellett is nekünk… de ahogy mondani szokták: minden véget ér egyszer (no, remélem, azért ez nem mindenre igaz… 😀 ), így hát ez a nyaralás is. Régen valahogy nosztalgikus érzések fogtak el minden alkalommal, amikor vége lett egy nyaralásnak vagy nyári táborozásnak, vagy amikor egy izgalmas, vidám időszak lezárult. De már egy ideje nem érzem ezt. Most itt a baba, ő tele van energiával, élvezi az újabb kalandokat, és neki minden nap egy új, felfedeznivaló ajándék. Nekem meg Ő a felfedeznivaló ajándék – minden nap. 

Mióta velem van – és ez tényleg az első perctől így van, hogy magamhoz öleltem a szülőszobán! – olyan lett minden belül a lelkemben, mint amikor egy ünneplőbe öltözött kisgyerek szenteste várja, hogy végre megszólaljon a kis arany csengő, kinyíljon az ajtó, és meglássa a csillogó-villogó, gyönyörűséges karácsonyfát alatta a sok ajándékkal és meglepetéssel. Pont ezt az izgalmat és boldogságot élem meg minden reggel, amikor velünk ébred. Meglátom, és csak mosolyogni tudok: “Szia Kicsikém! Szeretlek… hogy aludtál? Gyere, anya megölel…” És már puszilom, ölelem, bújunk, aztán együtt kakaózunk, és indul az új nap. Ezt én szavakkal le sem tudom írni. A legszebb dolog a világon, ahogy látom, hogy kinyílik a kis lelke minden újdonságra, izgalomra, és én ezt vele együtt élem meg… Így hát nem csoda, hogy ez a nem olyan kellemes, kicsit bánatos szép-szomorkodó nosztalgia is odaveszett valahol a feledés tengerében már évekkel ezelőtt. (Pedig tényleg, mindig éreztem, amikor egy jó dolognak vége lett… bántam, hogy vége és akartam, hogy folytatódjon még!) De most minden jó kaland után csak a napfény és a boldog holnapba nézés marad… és meg kell mondjam, imádom, hogy ilyen vidáman hagytam ma ott a Balatont – bármennyire is imádtam ott lenni -, örültem, hogy jövünk haza, és imádom, hogy itt alszik a kicsikém mellettem tele élményekkel, és mindjárt holnap van, és tervezhetjük az újabb élményeket… szerintem én élménygyűjtő lettem!

Egyszerűen megéreztem, hogy az élet rövid, hogy nincs értelme várni arra, amit csak most lehet megtenni… sokáig nem így gondolkodtam, de ahogy telnek az évek és érnek hatások, körülményváltozások, egyre több a szép és a kevésbé szép tapasztalás az életben, valahogy helyükre kerülnek a dolgok és átértékelődik minden, azon a bizonyos fontossági skálán csúszkálnak, helyet cserélnek a bábuk… 

Azt az élményt, amit most szerezhetünk meg, azt most kell megszerezni. Most vagyunk annyi idősek, amennyik, és most vágyunk valamire, amit meg kell élni… később más álmaink, terveink lesznek, akkor pedig azokat kell megvalósítani. És bizony arra is rájöttem, hogy kellenek az álmok, kellenek a tervek, kell kitalálni kalandokat, utakat, és gyűjteni kell az élményeket. Az élet nagyon nagyon rövid és csak úgy pörögnek egymás után a napok-hetek-hónapok… (Épp az imént hajtottam be és tűztem fel újra a falra a nagy mindentudó fali naptáramat, hogy ne zavarjanak az elmúlt hónapok, amik tele vannak írva… hát bizony fele akkora lett, mint volt!!!!)

Tegnap beszélgettem a parton egy idős hölggyel. Lendületes, vidám természetű néni volt, tele élettapasztalattal, mindenféle szóba került. Egyszer csak azt mondja beszélgetés közben – miközben egész más dolgokról volt szó: “…nézze… az élet olyan rövid! Olyan hamar felnőnek a gyerekek, és elszállnak az évek. Nézzen rám! Hihetetlen, hogy már ennyi idős vagyok… semminek nincs értelme, csak annak hogy az ember boldog legyen, szeresse azokat, akik mellette vannak, és gyűjtse az élményeket, és jó napokat éljen meg. Nem kell sok a boldogsághoz!”

Hát ma este ezekkel a szavakkal búcsúzom, teli energiával és életörömmel… és sok-sok szép új élményt kívánok Nektek! Legyünk mind élménygyűjtők! Millió puszit küldök: Eszti. 😀