BLOG

A lehetőség

Volt egy idős rajzoló. Pesten élt. A főváros egyik forgalmas, központi terén mindenki ismerte már őt, ki csak látásból, ki beszélt is már vele, mert hosszú évek óta kijárt nap mint nap rajzolni. Az egyik bárban letehette régi, agyon használt kemping székét éjszakára, hogy aztán másnap délelőtt felvegye onnan, és a bár teraszán, a szélen, ahol senkit nem zavar, leüljön rajzolni. Nem hajtották el, a tulajdonos meghagyta a lányoknak, hogy engedjék, hadd rajzoljon szegény öreg, meg aztán néha rendelt is egy teát, vagy egy csésze feketét.
S hogy milyen volt ez a vén rajzoló? Hát pontosan olyan, amilyennek egy vén művészt elképzel az ember. Ősz volt a szakálla, és sárga is a sok dohánytól. Kopasz fejét régi, kopott, kockás barett sapka fedte, mely ugyan árnyékot vetett arcára, de azt azért nem tudta takarni, micsoda mély ráncokat szántott szemei alá az élet. Orrán itt-ott megkopott, görbült szárú, fém keretes, kerek szemüveg, keze nagy és eres, inge szürke, nadrágja barna. Ami elsőre feltűnt, ha ránézett az ember, az az volt, hogy a jobb lába hiányzott térdtől lefelé, ezért mankóval járt, de azt egész ügyesen, gyorsan csinálta, rajzpapírokkal teli mappáját meg a mankójára akasztva szállította. Egyszerű, szegényes volt a megjelenése, ahogy az egész élete is. Sosem élt fényes, kényelmes életet, mindig keményen dolgozott a betevőért, és rajzolt, mióta csak az eszét tudta. Bár nem vették fel a főiskolára, de kitanult mindent, amit lehetett, és fiatal korától sokat gyakorolt a saját kedvére. Felesége, aki a napfény volt számára ebben az elszürkült világban, két éve meghalt, fiával évek óta nem beszél már, valami értelmetlenségen összekülönböztek, és az évek kővé dermesztették köztük a távolságot. Magányosan teltek napjai.
Fiatal korában is kijárt rajzolni a város különböző pontjaira, pompás portrékat készített azokról, akik beültek hozzá. Volt egy visszatérő reménykedő gondolata azokban az években.
“Milyen jó volna, ha egyszer jönne valaki, valaki gazdag, befolyásos, aki beülne hozzám egy portréra, és én lerajzolnám, és ő meglátná, milyen jól rajzolok, és valami csoda folytán megnyílnának előttem a lehetőségek…”
De ki tudja, miért, az élet nem adta meg neki ezt. Nem vezetett hozzá gazdag, befolyásos, pénzes vendégeket, nem nyílt ki egy-kettőre Aladdin kincses barlangja, nem lett elismert rajzoló, nem írtak róla az újságok. Sokáig pislákolt lelkének leges-legmélyén ez a reménykedő láng, de az évek múlásával érezte, hogy alászáll a nap, alkonyodik már a táj, és lassan kihuny a kis lángocska, s vele együtt lelkének a jobb életre vágyó, tevékeny darabja is örökre búcsúzik e világtól. Ő pedig csak rajzolta, rajzolta tovább a portrékat, miközben szépen lassan megőszült a haja, megráncosodott az arca, és megszürkült a szíve. Megkeseredett. Ki kell mondani, megkeseredett az élet gondjaitól, az örökös küzdelemtől, belefáradt az akarásba és a várakozásba. Drága felesége mosolya volt az egyetlen, ami értelmet adott napjainak, hányszor, de hányszor lerajzolta őt a közös negyvenöt év alatt, de mióta ezt sem láthatja, csak fekete ceruzával rajzol. Mostanában leginkább gyerekkori emlékeit, olyan figurákat, akik láthatatlan társai voltak az évtizedek folyamán, mert ő teremtette meg őket a gondolat erejével, de sosem rajzolta meg őket. Most, saját maga kialakította lakatlan szigetének magányában ők lettek rajzainak témái, és egyre gyűltek a mesefigurás rajzok a mappájában.
Az emberek olykor megálltak fölötte, belebámultak a papírjába, nézték, ahogy rajzol, rutinos mozdulatokkal satíroz, kanyarintja a vonalakat, kiemel, varázsol. De nem szerette, ha nézik. Elhajtott magától mindenkit, nem szerette azt se, ha hozzá szóltak, csak mordult egyet a foga közt. Számára e földi lét már csak kötelező letölteni volt, semmi több. Barátságtalan volt, szívét hét lakat alá zárta.
Egy vasárnap délután is pont úgy ült a bár teraszán, ahogy akármelyik másik nap.
Egy huncut, foltos kiskutyát rajzolt épp.
Annyira belemerült a rajzolásba, hogy először észre se vette, hogy egy arany szőke hajú kisfiú messzebbről figyeli. Öt éves forma gyerek lehetett. Csak állt és le nem vette a szemét az idős rajzolóról. Körülöttük sétáló tömeg, nyári forgatag, városi nyüzsgés. A fél lábú rajzoló felnézett. A kisfiú angyali tiszta szívvel, ragyogón rámosolygott.
A férfi nem viszonozta az angyali mosolyt, inkább beletemetkezett a rajzába. Most a kutyus füle következett, szép, teli fekete lett. A rajzoló tökéletes, gyors pontossággal töltötte ki a teret a kontúrvonalak közt. Ám ekkor látta, hogy kis domb-féle árnyék vetül a papírjára. Lassan leeresztette a ceruzáját és balra fordította a fejét. A kis arany hajú ott állt fülig érő szájjal, némán mosolyogva közvetlenül mellette. A férfi rezzenéstelen, morózus arccal bámult a gyerekre. Menj már innen, gondolta. Mit állsz még itt? És különben is, nézett a gyerek mögé, szemével a szülőket keresve, mit keres itt egyedül egy ilyen kis kölök? De nem látott sehol szülőket, csak hömpölygő, nyári tömeget, turistákat, jövés-menést.
– Draw! – mutatott a papírra a kisfiú és szünet nélkül mosolygott. Tetszett neki a készülő kutya.
– Nekem te ne mondd meg, mit csináljak – mormogta az öreg rendkívül barátságtalanul.
– Draw, please, draw! – kérlelte a kis angyal arcú.
Az öreg fél lábú rajzoló kénytelen-kelletlen hozzálátott a folytatáshoz, de csak a saját örömére, semmiképp sem a gyerekére, és elhatározta, hogy mostantól nem vesz tudomást a kis külföldiről. Minek is jött ide. Minek is áll ez itt.
A kisfiú végignézte, ahogy elkészült a foltos kiskutya, nagyon tetszett neki, egészen magával ragadta a folyamat. A gyerek félénken a rajz felé nyúlt, meg akarta volna fogni, meg akarta volna nézni közelebbről. De a rajzoló elhúzta a képet és jelezte, hogy kész, és el fogja rakni. Nagyon sok rajzát elajándékozta már régebben, ha egy gyereknek megtetszett egy kép, hát odaadta neki. Csinálta ezt elégszer, ötven éven keresztül. És elég gyerekkel. De nem csinálja már jó ideje. Pláne nem ma, úgyis rossz napja van, és pláne nem ennek a külföldi kölöknek. Mostanában fekete-fehér városképeket fest a város nevezetességeiről, azokat egy táblára erősíti, kiteszi, azt árulja, hadd vigyék a turisták, abból csurran-cseppen a rokkant nyugdíjhoz. Vinne inkább egy városképet! Oda is mutatott oldalra, a terasz mellé kitett táblára, hogy csak tizenöt euró, vehet abból, ha kép kell, ő bizony már nem fog ajándékba adni semmit, neki sem ad semmit az élet. A kisfiú szája legörbült.
Ebben a pillanatban kivált a tömegből egy fiatal, üde, hófehér, drága ruhába öltözött szőke nő, aki kétségbeesetten nézett mindenfelé. Kétségkívül a gyerek anyja volt, kezében bevásárlótáskákkal, telefonnal.
– Charlie! Charlie! O, finally… – rohant a kisfiúhoz, és magához szorította. A rajzoló végignézte az egész jelenetet, és megpillantotta a távolabb álló férfit is, a gyermek apját, aki talpig üzletember volt, épp telefonált, miközben feleségét és fiát figyelte, és akiről messziről megmondta mindenki, hogy nem mindennapi ember. Nem akármilyen, és bizonyosan nem is akárki. Befolyásos és gazdag, és bizonyos, hogy nem egy lehetőség kapuja van nyitva előtte, hanem ezeré…

És ezen a vasárnapon a fél lábú rajzoló végignézte, ahogy a lehetőség, amire egész életében vágyott, az orra előtt sétál tovább a szülei kezét fogva… és a legszomorúbb, hogy olyan érzéketlen volt, hogy már talán nem is bánta…

Túlpart

Bambán bámulok ki az ablakon. Átmegyek Budára, intézek valamit, meg találkozom Klárival. Már vagy háromszor áttettük a kávézást, valami mindig közbejön. Most megejtjük. Az utasok maszkban, a lelkem is abban. Nem négy hónapja. Már vagy négy éve. Robot vagyok, élő, hús-vér robot, úgy csinálom végig a heteket, hónapokat. Gépiesen, megfáradtan. És élni sincs kedvem sokszor, de muszáj. Muszájból van előttem a holnap, muszájból ülök állandóan az orvosnál, muszájból fut Budára a villamos is most. Nem akarom már. De muszáj. Mert belül mindennek ellenére mégis ott van egy kis pislákoló láng egészen mélyen, amit én míg csak tehetem, őrzök, mert erre tanítottál. A legjobb anya te voltál s vagy, míg világ a világ és anyák élnek e földön. És amit az anyaságról tudok, amit csinálok, mind tőled és belőled van. Azt hiszem, a gyerekekért meg a kis unokámért vagyok még itt, de bevallom, piszkosul nehéz minden. Mázsás teherként nyom az élet. Megvan a magam küzdelme, szamár vagyok, aki cipeli a terheit. Mindenki megéli a maga válságait és háborúit, a pandémia csak hab a tortán most. Március óta érzem, hogy eljött az idő, választanom kellene, mit akarok, erőre kellene kapnom egészen belül, ott, ahol senki se át. Naplemente… milyen szép a Duna. Sziporkázik rajta a tiszta napfény. Milyen könnyű a fény, és milyen gondtalan. És milyen nagy és öreg a Duna. A hátát adja a fénynek, hadd játszódjon rajta estig. Fény akarok lenni. De azt hiszem, a Duna vagyok én, s a hátamat én tartom a sziporkáknak, az én három sziporkámnak, meg az egy kis apróságnak, hadd játsszanak, míg majd egyszer a saját kis sziporkáiknak ők is öreg Dunává válnak. Átértünk. Nekem is át kéne már érnem a túlpartra. Úgy igazából. Ó, ha az ilyen egyszerű volna. Jó leletek, rossz leletek, újabb kezelések, örök lelki tusa és félelem. Egy égi jel, egy kis segítség jól jönne… hányszor kívánom ezt mostanában…
Az ellenőr érdes hangja szakítja félbe gondolataimat, jegyeket, bérleteket. A táskámban kotorászom, hisz emlékszem, hogy eltettem, itt kell lennie valahol. Hozzám ér az ellenőr. Kényszeredetten rámosolygok, egy pillanat, mondom. Csak tessék, mosolyog vissza a körülbelül velem egy idős, hatvanas, dús bajuszú, deresedő halántékú, jó vágású férfi. Kutatok a jegyem után, átforgatom a táskámat, fertőtlenítő, sminkes szütyő, a gyógyszereim, kulcs, pénztárca, zsebkendő, szemüvegtok, de jegy sehol, biztos a pulton maradt otthon, elfelejtettem betenni. Ismét a férfira nézek. Míg keresgéltem, másik két utas jegyét ellenőrizte, majd visszafordult hozzám.
-Nos? – kérdezi felvont szemöldökkel.
-Sajnálom, nem találom, pedig úgy emlékeztem, betettem – magyarázkodom halkan.
Kellemetlen számomra a helyzet. Azt érzem, szeretnék mihamarabb túlesni ezen az egészen és folytatni az estémet.
Ezt észrevehette rajtam az ellenőr is, mert türelmesen vár tovább, nem sürget, nem hoz még kellemetlenebb helyzetbe.
Megáll a villamos, felállok, szedelőzködöm, az ellenőr jelzi, hogy leszáll velem, majd a megállóban megbeszéljük. A régi utasok leszállnak, az újak fel, elrobog a villamos, magával viszi a gondolataimat is. Most az ellenőrre figyelek.
-Minden rendben van, hölgyem?
Meglepődöm a kérdésén. Nem kéri a a személyimet, nem nyújt csekket, csak kérdez.
-Persze, rendben. Miért kérdi?
-Csak láttam a villamoson, hogy szomorú.
-Csak elgondolkodtam.
-Nem büntetem meg – mondja komolyan. Ahogy ránézek meglepetten, egyszerre feltűnik, milyen szokatlanul
világos, erőt sugárzó, tiszta kék szemeket kereteznek a sűrű, határozott szemöldökök. És látom a ráncokat is a szemek körül. Pont, mint az enyèmek. Mosolyráncok. Én még régebben gyűjtöttem őket, mostanra kikopott a mosoly a napjaimból. Csak a gyerekeimnek és az unokámnak jut. Nekik tartogatom azt a keveset, ami maradt.
-Hogyhogy?
-Elég magára néznem és látom, hogy maga sosem bliccel. Maga rendes asszony. Igazi családanya. És úgy gondolom, van most magának elég baja egy plusz csekken kívül is.
Örülök, de megkönnyebbülésembe egy kis csalódottság vegyül, lévén, hogy egy kívülállónak ez az első benyomása rólam. Elgondolkodom. Pont azt látja rajtam, ha rám néz, amit korábban még minden erőmmel igyekeztem palàstolni, s ami ellen jó ideje már küzdeni sincs erőm. A feladást. Ez nem esik jól. De erről csakis én tehetek és az élet, ami jól meggyötört.
-Köszönöm – mondom halkan és hálásan mosolygok. – Igaza van, így most egy gonddal kevesebb.
-Örülök – mosolyog rám ez az érdes hangú, ám roppant szimpatikus, bajuszos ellenőr. – Vegyen valamit magának a büntetés helyett, aztán mosolyogjon többet, kedves, egész másképp fest, ha mosolyog.
-Majd igyekszem – bólintok ugyanazzal az előző mosollyal az arcomon.
-Jól teszi! Nem való a sírás azoknak a szép bogárka szemeinek. Úgyis olyan sok a komor ember a mai világban, kell a mosoly.
-Igaz – sóhajtom. Jól esik a bók is. Meg a pozitív szavak is.
-Látja, büntetnem kell, ez a munkám, most ez van, tehát ezt csinálom. De nem szeretem. Szívvel kell ezt is csinálni, ahogy mindent, különben megette a fene az egészet. Nem lehet kegyetlennek lenni. Egyébként kertészmérnök a szakmám, abban dolgoztam harminc éven át.
-Hát, az ellenőrök nem így gondolkodnak általában – nyugtázom lefelé pillantva, de még így is érzem, hogy erősen az arcomat fürkészi. Beszélgetni akar.
-Tudja, maga kedves asszonynak látszik. Ritka az ilyen gyöngyszem, naponta több ezer emberrel találkozom, nekem elhiheti.
Ha gondolja… esetleg… meghívnám egy kávéra. Itt erre van egy kedves kis hely, régi törzsvendég vagyok náluk, s ha gondolja, beszélgethetnénk egy kicsit. Persze csak ha nem veszi tolakodásnak, és van egy fél órácskája.
-Nagyon kedves – szabadkozom -, de talán majd máskor.
-Persze, értem.
-Tudja – magyarázom meg gyorsan -, elígérkeztem, a barátnőmmel találkozom.
-Ó, igen, értem. Hát akkor majd legközelebb.
-Igen…
A kedves bajuszos elfordul, hogy akkor most indul, majd hirtelen visszafordul, mutatóujját Columbo-ként felemelve. Tényleg olyan, mint Peter Falk, az egész fizimiskája, de még a frizurája is rá emlékeztet. És emiatt is árad belőle valami megnyugtató.
-Ha gondolja, és lenne kedve… minden pénteken ebben a kis kávézóban találkozunk néhány kedves barátommal. Péntekenként este hatkor itt megtalál… ha gondolja…
-Rendben, köszönöm – mosolygok visszafogottan. No, nem szándékosan visszafogottan, csak mert jó ideje csak így megy. De közben ki tudja miért, ez a hatvan éves nagymama belül örül…
-Akkor – fogja most már rövidre és kedvesen mosolyog sűrű bajusza alatt- minden jót, asszonyom.
-Minden jót, és még egyszer, köszönöm!
Az ellenőr biccent, megfordul és az átkelő felé veszi az irànyt.
Én ott maradok a megállóban, lelassul minden körülöttem, nézem, ahogy távolodik. Kizökkentett ez az eset, pedig csak néhány perc volt az egész. Hatvan év alatt sokat láttam, sok mindent átéltem, voltam nagyon boldog és nagyon összetört is. Az utóbbi időben meg leginkább lemondtam már mindenről. Lehet, hogy a sors küldött egy ellenőrt nekem, aki majd vigyàz ràm, és ellenőriz, hogy ne felejtsek el mosolyogni. Nem tudom, talán még ez is lehet. Mindenesetre egy halovány, múltbeli, derengő jó érzés tölt el most, ha arra gondolok, hogy holnap pont péntek…

Özvegykönnyek

A temető az örök csend hazája. Ahogy belépsz, mintha egy másik bolygóra érkeznél, érzed a tisztelet és a más világ nesztelen, súlyos némaságát. Itt minden kötőjel egy egész élet, minden kripta egy csendes fekhely, ahol az itt hagyott anyák, apák, árvák, szerelmek gyászától ölelve csendben alusszák örök álmukat a lelkek. 

Lassan lépdelek, már nem olyan könnyű a járás, mint húsz évesen, dagadnak, fájnak a lábaim. Kezemben szatyor, benne mécses, kis csokor virág. Sárga rózsa, mindig azt hozok, te is azt hoztál nekem mindig. Csukott szemmel is odatalálnék a sírhoz, annyiszor jövök. Annyiszor kellett már jönnöm. Ide húz a szívem. Harminc éve elmentél. Pedig mintha csak tegnap lett volna, mikor először találkoztunk, jól emlékszem a hivatalra, a sok férfira a váróteremben, és rád is, ahogy magad elé engedtél, aztán meg utánam szaladtál a villamoshoz. Mindig jöttél utánam. Most én jövök hozzád. Ide kell jönnöm, mert tudom, hogy itt nyugszol, itt pihensz, de nagyon különös érzés ez így, ennyi év után. Mintha már feltámadtál volna, mintha soha nem is mentél volna el, a lelkemben minden apró közös pillanat, minden rezdülés, minden közös vacsora, kéz a kézben séta, nyaralás, karácsony… minden, minden nagy és hétköznapi esemény itt él elevenen. Nem haltál te meg. Velem vagy minden percben azóta is. A részem lettél és vagy mindörökre, látlak a lányunkban, az unokáinkban. És közben minden nap hiányzol. De erősebb is lettem. És mosolygok, ha eszembe jutsz. A nevetésed és ahogy behúztad az ajkad, amikor tréfáltál, itt van előttem. Mindig kell a sírodra virág, és én jövök és hozom. Elkapargálom a leveleket, lehullott terméseket, kicserélem a vizet a vázában, beleteszem az új virágot, meggyújtom a mécsest és csak rád gondolok. Harminc éve minden nap fáj, hogy ide kell jönnöm, ha meg akarlak látogatni. Harminc éve is csak téged szeretlek.

Mindjárt megérkezem, még két sor, és ott vagyok, ahol te vársz rám. De nicsak, új sír, friss a föld rajta, tele frissen nyíló virágokkal. Szalagok mindenfelé. Istenem, ez mekkora fájdalom. Vajon kit temettek? Halk zokogást hallok. Megállok egy pillanatra. Egy nő ül a sír előtti kis, kopott padon. Rázza a sírás. Körbenézek. Sehol senki, csak a temető csöndje hömpölyög lassan, egykedvűen a sírok közt. Meleg van, a délutáni nap bearanyozza a temetőkertet, a fák árnyékai finom táncot lejtenek, ahogy a szél motoz a levelek közt. Minden időtlen, minden végtelen, és a maga módján szép is, csak egyedül ez a sírás oly eleven és szívet szaggató. Olyan más, annyira evilági, annyira élő, húsba vágó. Szinte érzem a fájdalmat, amit érez. Mindig is együttérző voltam, ez volt az egyik gyengém és erősségem is egész életemben. Csak állok és nézem hátulról, ahogy sír. Aztán egyszer csak lassan feláll, és a virágokhoz lép, igazgatni kezdi a szalagokat. Meglátom az arcát. Fiatal, úgy harminc éves lehet, hosszú barna haját bánatos kontyba csavarta a tarkóján, fekete magas nyakú blúzt és egyszerű fekete szoknyát visel. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok felé. Nem vesz észre, a virágokkal bíbelődik. Leteszem a szatyromat a padra. Ekkor rám néz. Szomorú szemeit már duzzadtra sírta, látom rajta, hogy a lelkét elsorvasztja a bánat. Megállapítom, hogy nagyon szép szemei vannak, mély, barna, bogárszemek. És milyen kis fiatal még. Összetalálkozik a tekintetünk. Magamat látom benne. Fiatal magamat, pont így, ebben a koromban. Nem kell szóljak egy szót sem ahhoz, hogy ő is tudja, pontosan tudom, min megy keresztül. 

-Szabad? – kérdezem. Ő bólint. Leülök a padra. Ő lassan, gépiesen feláll és a padhoz lép. Mellém ül. Halványan rámosolygok. Zsebkendőt nyújtok neki, elveszi és a szemét, orrát törölgeti. Csendben ülünk egymás mellett, a vállára teszem a kezem, ott nyugtatom. Lassan csillapodik a sírás, elapadnak a könnyek. Így ülünk vagy negyed órát egymás mellett. A két özvegy. Majd érzem, hogy itt az idő, tovább kell mennem – ahogy neki is. 

-Később jobb lesz, kedves – mosolygok rá, és megsimogatom az arcát. Könnyes szemmel, bizonytalanul, hitetlenül néz rám. – Higgye el, tudom – erősítem meg. 

-Köszönöm – rebegi, majd elbúcsúzunk. 

Megyek, és közben azon gondolkodom, hogy talán nem is mondtam igazat. Mert sosem lesz jobb. Csak más. Mert nélküled is mindig kevesebb lesz a világ… 

Nagymama – Eltette a nyarat nekünk

Délután volt, aranyló késő délután. A hátsó teraszon ült az asztalnál és magozta a meggyet. Fürge, gyakorlott mozdulatokkal, elképesztő sebességgel és hozzáértéssel fordította ki a meggyszemekből a magokat és pottyantotta a kimagozott gyümölcsöt a tálba. Az egészet pont úgy csinálta, ahogy kötni szokott. Gyorsan és tökéletesen. Nem először csinálta, ezredjére. Napokig piros volt az ujja a meggylétől. A saját kertjében ültetett, minden évben gondosan megmetszett, bőven termő, egészséges meggy fájáról szedte le a meggyet – illetve szedtük le vele együtt mi, mert a meggy szedés egy napokon át tartó hosszadalmas program volt. A ‘meggyszedés’ szó hallatán már szaladtunk volna a bicajokért, hogy meneküljünk és ne kelljen szedni a meggyet, de hiába. Nagy volt a fa. Mit nagy?! Hatalmas! A földig húzták az ágait a bordó meggyek. Alatta a föld is tele volt lehullott gyümölcsökkel, nem tudtál nem rátaposni, bárhova is léptél. De mit volt mit tenni? Szedtük a Nagymamával, mert azt mondta: “A szörpi bezzeg kelleni fog, igaz? Kis pernahajderek! Irány a meggyfa, mindenki csinálja egy órát, aztán mehettek biciklizni!”. Aztán megfőzte belőle a meggy lekvárt és a meggy szörpöt. Mondanom sem kell, olyat nem iszol sehol! Üvegekbe zárva egész évre éltette a nyarat nekünk, hogy csak egy telefonba kerüljön… 277-55-68, hogy emlékszem rá, még nem volt okostelefon, nem volt esemes, minden fontos számot megjegyeztünk… és ő már hozta is legközelebb a szörpit, amikor jött. Nem csak meggy szörp volt. Ribizli is volt és must is. Vesszőfonatú demizsonban. Még a színére is emlékszem – mármint a demizsonnak. Pirosra, kékre, sárgára voltak festve a vesszők, amiből fonták. Imádtam a mustot. Sokszor ittam. Kiültünk a kertbe a körasztalhoz a farönk székekre, és mindenki kapott egy pohárka mustot. Szerettem az ízét. És csinált baracklekvárt is. Volt barack fánk, talán több is, de ehhez még vettek sok tíz kilónyi szép barackot, hogy jó sok lekvár legyen télire. Aztán a negyven fokos konyhácskában órákon át kavargattuk a lekvárnak valót. Mi, gyerekek persze nagyon untuk, inkább bicajoztunk kinn az utcán. Mekkora bicaj fogók voltak, nagyon imádtam. Aztán a lekvárok elfoglalták a konyhát, míg dunsztolódtak. Nagy párnákban és takarókban altattuk őket körben, a konyha ülőkéken. Mikor elkészültek, kihűltek, nagyon óvatosan rakosgattuk el őket a beépített kincses szekrény mélyére, hogy aztán majd ősszel felutaztassuk őket Pestre. Micsoda rendszer, micsoda szorgalom, mekkora szeretet. És milyen nagyot fordult a világ azóta. Nagymama egy régi világ utolsó sóhajtása, a régi nap utolsó sugara volt. Egy másik század szülötte, amikor még a lovaskocsi és a jegesember volt a természetes, amikor még lassabb volt az élet. Ő a nagy változások és a felgyorsulás szemtanuja, akinek már idős korában saját mobiltelefonja volt, és aki végül csak lemondta azt a vonalas telefont, amire oly sok évet várt annak idején, hogy megkapja. Mert az ő élete a változásról szólt, és ő megértette, hogy a világ nagyot fordult. Mindig is modern lány volt, a Papát is úgy ismerte meg, hogy jogsit ment újítani, és a váróteremben a sok férfi közé belibbenve a piros-fehér pöttyös ruhácskájában a Papa szeme örökre megakadt rajta. Maga elé engedte, amit a Nagymama könnyedén és nőiesen elfogadott. Miután végzett a hivatalban kecsesen távozott… a Papa meg utánaszaladt. Felugrott a Mama után a nyitott villamosra, és megszólította. “Kisasszony…” Hát így kezdődött… (egyszer megìrom egy regényben szerintem!) és a Nagymama mindig is vezetett, az autóinak nevet adott. Az első kocsiját például Kupori Tündinek nevezte el, mert olyan sokat kuporgatott rá, hogy meg tudja venni. Azt is tőle tanultam meg, hogy kell a pénzzel bánni, hogy összegyűljön egy kis tartalék és nagyobb dolgokat is meg tudjak venni. Leírta, lerajzolta nekem, talán még meg is van. Szerettem a kézírását. Kicsit bizonytalanul, régiesen, de nagyon szépen, telten formálta a betűket. Tele volt bölcsességgel, ami áradt belőle. Ha jól figyeltünk, a részünkké vált minden (de sokszor nem figyeltünk… gyerekek voltunk, és látjátok, mégis…) Ő ott volt, jelen volt az életünkben.
Ezek aranyló idők nekem, színük van, ízük van, ahogy behunyom a szemem, ott vagyok, mintha visszautaznék az időben. Nem voltak felhőtlen idők azok sem, ahogy soha semmi nem az az életben. De amit és ahogy elmesélem, az úgy volt… Nagymama-gondoskodással ölelve.

Nagymama

Hajnalban kelt minden áldott reggel, fél öt körül. Aztán indult a jól megszokott reggeli szertartás. Megcsinálta a kávéját régi, tiszta konyhácskájában a sparhelt mellett állva, régi kotyogósban. Mi másban? Hiszen abban az igazi! A járólap fekete-fehér mintás, a konyhabútor a legbájosabb nagymama-piros, fehér gomb fogantyúkkal, az asztalon piros-fehér kockás műanyag terítő, amit néha csipkére váltottunk. Barna mintás tapéta a konyhácska bal oldali falán a földtől a plafonig, és beépített szekrény, amit ha kinyitsz, mindent találsz benne. Száraz tésztát, konzerveket, a belső falra felszerelt szöges akasztóról lógó lopótököt, régi, míves, ezüst nyelű merőkanalakat, mindenféle házi készítésű lekvárokat és szörpiket, fokhagymákat egy kissé hibás fonott kosárban, ami ki tudja hány éves, talán még a nagymamájától örökölte… és ha kinyitod, olyan illat fogad, ami csak a Nagymamánál van a beépített szekrényben. Utánozhatatlan keverékké elegyedik benne a szeretet, a lekvárok és a régi kor aromája. Sokszor csak azért nyitottam ki, hogy lássam szigorú rendben tartott, patyolat kincseit, mert bár hiába tudtam pontosan, mit tart benne, az a szekrény valahogy mindig olyan érzés volt nekem, mintha a királylányok titkos kincsesládájába kukkanthatnék be. Fölötte másik beépített szekrény, szintén ugyanaz az egyszerű, itt-ott már szakadt, ki tudja hány éves barna tapéta fedte, és csak egy kis kulcslyuk árulkodott arról, hogy ott is van egy titkos rejtekhely a frissen mosott, vasalt, kék-fehér virágmintás, hímzett monogramos ágyneműknek. A legtöbb még a déditől maradt. Kis párna, nagy párna, paplan huzat és lepedő, tökéletes szettekbe rendezve. A csempéken körös-körül több, mint 30 év mindenféle sör címkéi. Gyűjtötte őket. Ha jöttek vendégek hozzá, hoztak neki sört a világ valamelyik tájáról, ahonnan még nem volt. Ilyenkor keresett a cimkének egy szabad csempét, és felragasztotta. Drága, értékes gyűjteménye volt a fakó, zöldeskék retró falicsempéken. Olyan, mint senki másnak. Büszke is volt rá, mondta nekem többször, mennyire. Amikor elkészült a kávé, leült a piros bőr ülőkére a rendezett, tiszta asztalka mellé, és belekortyolt a kávéjába. Utánozhatatlan, friss, nagymama-kávéillat lengte be a házat. Lehunyta a szemét egy pillanatra. Csak ültem mellette és néztem, hogy szereti a kávét, meg ezt az egész reggeli rituálét. Erőt gyűjtött az egész napra, mert reggel elindult, és estig meg nem állt. Csodáltam és szerettem őt.
Mindig volt valamilyen állata, általában madara, de azt mesélte, hogy fiatal korában volt cicája is, akit megtanított a szobatisztaságra, és a cica még a vécét is le tudta húzni maga után. (Biztos is vagyok benne, hogy így volt, mert én láttam, hogy bánik az állatokkal, mennyire törődik velük, tanítgatja és szereti őket, és mennyire megérti a nyelvüket. A mamám olyan volt, mint egy igazi állattündér.) Kis hullámos papagája ott csipogott és csilingelt a kis csengőjével mellette, a kalickájában. Éjszakára letakarta a kalickát, hogy nyugodtan aludjon a kismadár, a hajnali kávé mellett pedig leszedte róla a takarót, friss vizet és magocskákat adott neki, aztán kiengedte repülni a konyhában egy kicsit. Különleges kapcsolata volt a madaraival. Leghűségesebb társa Laura volt, aki tizenhat évig élt vele. Nagymama megtanította beszélni, kerek mondatokat tudott mondani. “Laura szép kislány. Laura jó kisfiú. Szeretlek.” Ha Joli mama hazajött, Laura hangosan köszönt neki. “Helló! Laura vagyok! Szia!” Reggelente együtt kávéztak. A madár Nagymama vállára röppent, és csipegetett Nagymama kekszéből, belekortyolt a kávéjába, közben Nagymama becézgette, simogatta a lábát, tollait, összebújtak, Laura meg szabályos puszikat adott Nagymama arcára. Titkos, családias szimbiózisban éltek, olyannyira, hogy amikor Laura többször valahogy kirepült a kalickájából, a házból (Pesten a lakásból is egyszer), minden alkalommal visszaszállt, ami igen ritka. Nagyon vicces az, hogy Laura igazából fiú volt, mégis lány nevet viselt! (Ez azért történhetett meg, mert később kékült be a madárka csőre és lába, amiből tudni lehet a nemét, és mikor Joli mama megvette a kismadarat, úgy látszott, lány, így lány nevet kapott… aztán meg már úgy maradt).
A reggeli kávé után mintás, derékban megkötött, ciklámen köntösében gerebélyvel a kezében kiment a ház elé és elgereblyélte a lehullott leveleket, terméseket, megtisztította a füvet. “Tiszta udvar, rendes ház” – mondta mindig. Én a söprűt vittem magammal, és sepregettem a bicikli utat, ami közvetlen a kerítésünk előtt futott a járdán. Emlékszem, hogy bosszantotta, amikor megépítették. Elég veszélyes is, mert ahogy kilépünk a kiskapun, szinte rálépünk a bicikli útra, ami keresztül fut a falun, és ahol 30-40 km/h sebességgel száguldanak el a biciklik, motorok. Aztán mit volt mit tenni, megbarátkozott vele. “Nézd, mókusok! Ott fenn!” – mutatott a fölöttünk magasodó gesztenye fa alagútra, mely az út két széléről nyújtózkodva sátrat formált a Balaton legszebb, legárnyasabb utcája fölé. Rengeteg mókust láttam az utcánkban, ahogy ágról-ágra ugráltak, mintha repkedtek volna a levegőben. Időnként krétát is vittünk ki a bicikli útra, és ott rajzoltunk. Nagymama elmesélte, hogy van a bolygók állása, hogy árnyékolja a Föld a Holdat. Ismert és tudott mindent, a természet és a föld dolgait, tudós volt. Az élet tudósa. Nem hagyta abba a tanítást harminc év után, hiába ment nyugdíjba a születésem után, mi lettünk az osztálya, a négy kisunokája. A legjobb pedagógus volt, akit ismertem, úgy magyarázta a földrajzot és a biológiát, ahogy senki más. Megszeretette velem az olvasást, a történelmet, és igen, tanulástól kétségbeesett, könnyes szemeinkbe nézve nekigyűrkőzött annak is, hogy olyan tantárgyakat is elmagyarázzon, amiket nem tanított vagy szeretett különösebben. Előttem van eres, csontos keze, ahogy a sok kerti munkától és szorgalmas élettől göcsörtös mutató ujjával vezeti a sorokat az előttem fekvő, nyitott tankönyvben. A hátam mögött áll, egyik kezével a könyvben vezeti a sorokat, másik kezével simogatja, dörzsölgeti a hátam – most már tudom, hogy azért, hogy serkentse a vér áramlását, pezsdítse a tudást, lendületet adjon, és persze… Istenem, könnyben úszik a szemem, ahogy e sorokat írom, hogy éreztesse, velem van, végig velem van az egész tanulásban. Velem merült a betűk tengerének mélyére, és velem úszott fel a felszínre, míg meg nem tanultuk az egész leckét. “Megesszük keresztbe’!” – mindig ezt mondta. Ha sírtam, vagy panaszkodtam, azt mondta szigorúan: “Nem sírunk, hamar, hamar, gyorsan, megesszük az egészet, gyerünk!” Egy csoda volt. Tényleg. Egy csoda. Határozott és csípős, amikor kellett, éles eszű, okos, szorgalmas, és hihetetlenül jól rajzolt. De mégis… ami a legeslegjobb volt benne: hogy valóban SZERETETT, minden lehetséges módon, ahogy szeretni lehet és kell egy nagymamának. Rengeteget tanultam tőle… majd még mesélek! Legyetek jók, millió csók! Eszti.

Nagymama és kedvenc trombita virágai a teraszon

Kérek egy első csókot!

Milyen sokan írtatok a legutóbbi ‘első csók’ témához… mosolyogva olvastam a kommenteket, mert egyik-másik filmszerűen megjelent a szemem előtt, idézve az általam igencsak kedvelt gimis filmek hangulatát. Aztán a képernyő fölött kicsit elmerengve a mi első csókunkra gondoltam. Nem lehet feledni, belém égett örökre. Ahogy nem csak az a bizonyos első csók, hanem Te magad is… Mikor először megcsókoltál, már mindketten tudtuk, hogy ez örökre szól. Mikor először megcsókoltál, lélekben már elválaszthatatlanok voltunk. A mi első csókunk varázslatos volt, mint egy fénylő, ragyogó pecsét egymás ajkaira ragasztva. Nekünk gyűrű sem kellett volna és papír sem, mert az igazi véd-és dacszövetségünk minden külsőség nélkül akkorra már megszületett. És én – idealista romantikus vélelmeimmel – valahogy mindig azt hittem, hogy természetes, hogy minden első csók ilyen. Vagyis igazából nem is gondolkodtam eddig mások első csókjain. De teljesen érthető, hogy nem minden első csók romantikus és jó értelemben feledhetetlen. Mert talán az sem mindegy, hogy kivel, mikor és hol történik. Ezek a tényezők meghatározzák a csók kimenetelét. Például ha valakit csak úgy lekapnak, egészen váratlanul, nem megtervezetten, az hiába lesz első csók, én nem nevezném hivatalos első csóknak. Ilyen esetben muszáj egy official változat… és azt kell bevezetni a képzeletbeli emlékkönyvbe… mert az első, bizsergető, romantikus, szerelmes, akármilyen… de igazi csóknak minden lány naplójában szerepelnie kell. 

A miénk lehetett volna nyálas, béna, esetlen is, nekem akkor is drága kincs volna, mert Veled éltem meg. De nem volt béna.

Viszonylag későn csattant el, már egymás legjobb barátai voltunk hosszú évek óta, és én nagyon vágytam Rád, hogy szeress, hogy merj szeretni. És igazából szerettél is, de nem mertél. Azt mondtad később, hogy a barátságunk volt a legeslegjobb dolog az életedben, és ezért nem akartad elrontani egy szerelemmel. Hála Istennek, hogy mertél ugrani… a legnagyobb és legjobb ugrásod volt! Az első csók pont emiatt a dilemma miatt magán viselte az addigi közös történetünk nyomait… tapasztalatlan és bátortalan volt. Ártatlan. Szűzies. De végtelenül őszinte és kedves. Finom, gyöngéd, egyáltalán nem törtető, törekvő. Egy olyan pillanat, amikor mindketten közelebb léptünk egymáshoz az élet láthatatlan részében, és azt mondtuk, akarlak. Olyan volt, mintha egy új módon köszöntünk volna egymásnak először. Ismerkedős és új. Nagyon új volt az addigi hat-hét éve tartó legjobb barátság szerelembe fordulása, nagyon új érzés volt megcsókolni a legjobb barátomat. Egészen elképesztő. És semmire nem vágytam jobban abban a pillanatban. Éreztem, hogy Te sem. Akkor és ott megszűnt a világ. Nem gondoltunk senki másra, csak egymásra. Nem gondolkodtam azon, mi lesz, ha…

Mi lesz, ha például nem passzolunk, ha nem jól sikerül, ha benyit valaki, és meglát, mi lesz a csók után, hogyan tovább, mi lesz, ha, mi lesz, ha… amely kérdés úgy általában az akkori énemet szinte minden helyzetben szorongatta. Veled akkor tényleg megszűnt a világ és minden kétely, nem csak olyan felszínesen, csöpögős-romantikus-közhelyesen, hanem egész belül. Pont ez az, amit megszerettem benned. Hogy veled egészen belül békére leltem, ott, ahol senki nem lát és senki nem ismer igazán. A legbelső kételyeim is elmúltak, amikor igazi, mély barátságodba fogadtál és ölbe vetted a lelkemet, azt ígérve szavak nélkül, hogy örökre ringatni fogod, mint egy kisbabát, vigyázol majd rá és óvod, soha le nem teszed többé. 

Ajkaink első érintését tizenhárom év elmúltával sem tudom feledni. És a legjobb az egészben, hogy néha, ha azt mondom Neked, kérek egy ‘első csókot’, Te is annyira emlékszel rá, mint én, és mintha együtt visszarepülnénk az időben, úgy nézel rám, úgy hajolsz felém, és megismétled pont ugyanazt a történelmi első csókot, amit először adtunk egymásnak… A szerelmed a legnagyobb ajándék számomra az életben, mindennél fontosabb, és minden jó ebből származik. 

Ma is tanultam valamit…

Nőnapra kaptam egy szál vörös rózsát a szerelmemtől. Vízbe tettem és a kis fehér asztalkánkra állítottam a vázát, hogy minden reggel lássam, amikor kinyitom a szemem. Szeretek vágott virágot kapni, számomra van egyfajta romantikus varázsa. (Nem mintha a töves virágnak nem volna, de én a vágottat is szeretem.) Ahogy lenni szokott, a víz cserélgetése mellett is néhány nap múlva kókadni kezdett a rózsaszálam. De valamiért ez most még így is tetszett. Máskor a hervadt virág rossz érzéseket szokott kelteni bennem, ám most nem akartam megszabadulni tőle. Tetszett, hogy nagy, formás feje van, és figyeltem, ahogy napról napra szabályosan összeszáradnak és sötétednek a szirmok. Egy idő után elkezdtünk viccelődni a rózsával, hogy milyen vicces lenne már, ha egyszer elmennénk egy Bye Alex koncertre és ezt a teljesen összeszáradt rózsát vinnénk magunkkal, és ragyogó mosollyal nyújtanánk át neki, hogy: tessék, Alex, neked hoztuk, mert tudjuk, hogy ez a lekókadó rózsa a kedvenc emojid! Abban a pillanatban amikor ezt mondtam, eléggé nevettem, nagyon viccesnek találtam a szitut, ahogy kivettem ezt a kórót a vázából… aztán máskor is nagyon nevettem ezen, amikor eszembe jutott, úgyhogy egy hónappal nőnap után már rég ki kellett volna dobnom, de ezek után már a plusz vicces jelentéstartalom miatt is megtartottam. Eltelt még egy hónap. Épp nagytakarítottunk, és majdnem kidobtuk, de ahogy megfogtam a vázát, valamiért azt mondtam, ha már eddig itt volt, maradjon, megszerettem, ezt a teljesen elszáradt virágot. El is felejtettem hogy nem cseréltünk neki vizet már jó rég (minek is egy rég elszáradt vágott virágnak?!), meg arra se gondoltam, hogy maradhatott benne egyáltalán bármi is a vázában ennyi idő múltán. Szóval a rózsa maradt. Egész korona és karantén alatt. Ma reggel édes családi hangulat. Tündérpor, babaország, béke, nyugalom, végre nyár, végre napsütés, finom tejeskávé az asztalon, ülünk, kortyolgatjuk, nevetünk, beszélgetünk, hangolódunk a hétre és az extra sok tennivalónkra… egyszer csak a rózsára pillantva felkiáltok: Nézd, Robi! Kihajtott! Kihajtott?! ÚRISTEN, kihajtott a rózsám… ez meg hogy lehet? Ezt nem hiszem el!

Felpattantunk, izgatottan léptünk a vázához. Megérintettem az új hajtást. Erős, nagy hajtás volt, már lehet, hogy egy hónapja elkezdett hajtani… nem láttuk, nem néztük, ugyanis az ablak felé, a fény felé törekedve nőtt felfelé, az új hajtás pont kiesett a látóterünkből. Friss zöld, egészséges, szép hajtás, sok-sok dundi levéllel, tele élettel. És még egy hajtás néhány kisebb levélkével alatta. Eddig mindig elszáradtak nálam a töves virágok. Nagyon akartam ápolni őket, sokszor neki is futottam, de ehhez mindennapi törődés és kitartás kell. És mivel a növények nem szólnak hallható hangon, hogy ‘locsolj meg! Szomjazom! Ültess át, kicsi a helyem! Segíts, beteg a levelem…’, ezért aki növényt nevel, annak a szívével kell hallania a finom hangjukat. Eddig talán nem értem meg még erre… vagy nem éreztem át ezt a csodát, ami most megtörtént… de ma reggel… ma megváltozott valami. Megláttam azt, hogy mekkora élni akarás van egy ilyen egyszerű kis vágott virágban. A saját életemet/életünket láttam benne egy pillanat alatt. A semmiből sarjadt egy új élet. Észrevétlen. Egy olyan elszáradt alapból, amitől már senki nem várt semmit. Szívemig hatott, egész lelkem mélyéig ez az egész. Csak néztük, néztük hosszan, hogy mi történt itt a szemünk előtt. Már többször majdnem kidobtuk, aztán mégsem. És tessék… 

Van víz a vázában? Vagy hogy lehet ez? – kérdeztem Robitól. Megnéztük, volt benne egy kis állott, régi víz. Azonnal kicseréltük. Aztán a mamám gondos kertépítéséből, kerti sétáiból merítettem, amikor kislány koromban rendszerint végigmutogatta nekem a kert fáit, növényeit, a gyümölcsöseit, amiket saját kezével telepített, gondozott évről évre… (földrajz és biológia tanár volt, imádta és ismerte a természet minden apró élőlényét, a növényeket, bogarakat, minden teremtményt és folyamatot…). Levágtunk a szárból annyit, hogy egy harminc centis szár maradjon, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a száradt rózsafejet is levágtuk. Maradt egy szár és a két hajtás, hogy a víz gyorsabban és az új élethez érjen. Gyorsan irány a YouTube, villám rózsa gyökereztetési tanfolyam. Találtunk is egy tíz perces kis filmet, időnként megállítottam, kijegyzeteltem, listát írtam, mit kell vennem haladéktalanul az új kis virágomnak. És tökéletesen vágtuk meg a szárat! Ösztönből és a mamám régi tanításaiból merítve jól csináltuk. Mondom, annyira átjárt ez az élni akarás, és a filmet megnézve még értékesebbnek láttam, ami történt, mert azt mondta a kertész lány, hogy bármilyen rózsát lehet gyökereztetni, ám a vágott virág sokkal ritkábban hajt ki… és a miénk hosszú száradt állapot után… hogyan? Miből? Hogy történt? Senki nem akarta, nem várta, nem sürgette, nem is gondozta. Mégis… Hát mondd nekem ezután, hogy nem lehetséges bármi az életben! És most gondolj bármi olyanra az életedben, ami elszáradt… amiről úgy érzed, már rég vége, nincs tovább. Aztán gondolj a rózsámra! Biztos, hogy vége? Lehet… mert eddig is voltak elszáradt rózsáim… és egyik sem hajtott ki. De az is lehet, hogy még nincs teljesen vége… lehet, hogy újjáéled majd… sosem tudhatod, hogy egy tönkrement élet, egy tönkrement helyzet nem hajthat ki újra… nem véletlen a mondás, soha ne mondd, hogy soha… az élet ma is tanított nekem valamit. És ezt a rózsát én nagyon fogom ápolni, becsülni, gondozni, mert ez több számomra, mint egy szál rózsa…

 

Ami az égben köttetett…

Ami az égben köttetett…

Hirtelen péntek lett, pedig tegnap még kedd volt… (ne javítsatok ki, persze, tudom, hogy csütörtök, de nekem úgy száguldanak a napok, hogy szempillantás alatt eltelik egy hét) És ha az anyaság mindennapos törődése, imádott kisgyermekemmel való szüntelen kreatív időtöltés és foglalatosság nem gyorsítaná fel eléggé az – utóbbi időben egyébként magától is szemtelenül begyorsult – időt, elég még pluszban egy-egy nehezebb feladat, melyekben teljesen elmerülök és napokig létezem. Egy 210x297mm-es keretben létezve mélyre ásom magam a munkában, és mire kinyitom a szemem és visszatérek a valódi világba, eltelik néhány nap. Tiszta sci-fi, tiszta időutazás, komolyan mondom! Ez ilyen. Én így élek. És mostanában szelektálok, és a legfontosabbakat tartom fókuszban, hogy az általam írt programot követve a célt ne veszítsem szem elől, és még tudatosabban használhassam ki napom minden percét a bennem sokszorozódó kreatív energiák kiadása, új produkciók létrehozása által… ez a helyzet… így aztán van, amire nagyon egyszerűen fogalmazva: nem jut időm minden nap. Például a posztok elmaradnak ilyenkor, ami pedig nekem szent kötelességem, egyszerűen, mert szeretem az embereket… adnom kell, és adni akarok, és mert tudom, hogy nagyon sokan szeretnek és számítanak rám. És amit várnak és megszoknak, az hiányként jelentkezik, ha egyszercsak nincs… szóval kellek. Tudom, hogy így van, hiányzom nektek. Ez pedig nagyon jó érzés. Ám mindamellett, hogy jó érzés, erős kötelesség-érzet is számomra. Így jöttem, amint tudtam! Itt vagyok… és írok Nektek. Megosztom mindazt, ami itt benn van most… 

Az én lelkem szabad madár. Az volt mindig is – még a rabság évei alatt is -, és az lesz mindörökké. Határtalan magasságokban és messze távolságokban száguld, s ha nem volna a rút fizikai korlát, az anyagi testnek ütköző határa, soha meg nem állnék, mert tenniakarásom s energiám úgy érzem, hatalmas és határtalan. Egy cél – s sok részcél – lebeg szemem előtt, én meg csak nyújtom-nyújtom a kezem, szívem, hogy elérjem. Minden nap nyújtózom, lépek, akarok, s bizony vannak oly napok, hogy az elém kerülő hegyeket kell elhordanom, hogy tovább nyújtózhassak. Aztán, mire a hegyeket elhordva, megmászva eljutok vágyaimhoz vezető újabb hegyeimhez, oly hétköznapi és bosszantó akadályba ütközöm, mit fizikai korlátaim és adottságaim miatt legyőzni már képtelen vagyok: egyszerűen elfáradok. Kénytelen vagyok pihenni, mert leragad a szemem. Ó, hányszor, de hányszor mondtam magamnak már lehunyt szemmel, félálomban, hogy bárcsak ne fáradna el a testem, úgy csinálnám még… annyira mennék, annyira sok lenne még ebben a napban! De mivel én tényleg nagyon nyújtózom és kimaxolom a perceimet, az óráimat és a napjaimat, tényleg ismerem az érzést, amikor hiába is akarnék, nem tudok tovább haladni. Töltőre kell tennem magamat. De azért – mivel engem fékezni nem lehet -, mivel betörhetetlen musztáng vagyok a pusztán, csak nem gondoljátok, hogy feladom?! Fékezhetetlen, szabad lelkem kacagva minden akadályon és stop táblán… tovább szárnyal, megakadályozni, beszabályozni, rút korlátok közé szorítani akkor sem lehet, ha ezzel minden földi tény próbálkozik: álmaimban szárnyal tovább. Ez az ösztönös belső szabadság volt az, ami életben tartott mindezidáig, mit semmilyen erővel, uralommal letörni nem tudtak (s nem is tudnak), mi legbelül, hol senki nem látta, fényt és meleget adott sajgó lelkemnek. Újító erő ez, mely visz és húz előre, ösztönös, velem született fáradhatatlanság, nyitottság és a jó szüntelen keresése. Az egyik legszebb kaland az életemben ennek a szabadságtudatnak és szükségletnek a felismerése volt, most pedig ennek a lehető legtöbb teret akarom nyújtani. Mert ráébredve saját milyenségemre felismertem, hogy ha szabad vagyok: minden vagyok, aminek lennem kell. A függetlenség és a magány – bizonyos időközönként elvonulva – az én művészi életem záloga, szárnyalásom misztikuma. És a társam, ki megismert engem a hosszú közös éveink alatt, gyönyörködik erőmben és önállóságomban, folytonos megújulásomban, egyedi útjaimban, ha úgy tetszik, különcségemben, elfogadta és szereti a bogaraimat. Megismerve és tanulmányozva, újra meg újra felfedezve egymást jött a könnyes felismerés: tökéletesen olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja. Mindenfajta túlzó szentimentalizmus nélkül írom e sorokat, mert számomra ez a valóság, amiben minden nap létezhetek, s aminek mindenfajta alkotásom, művészi életem virágzása köszönhető. Társ nélkül magányos lelkem még magányosan volna, ám az élet ajándéka, hogy történetesen életem hajnalán, zsenge tinibabaként belebotlottam a számomra tökéletesbe. Akkor, amikor még nem voltak vargabetűk, amikor még nem szúrtuk el, egyikünk sem, amikor még minden friss volt és törékeny, édes és naív, amikor még érintetlen, szűz lelkünk gyermeki tisztasággal fordulhatott a másik felé, s forrhatott egybe örökre. Mély barátság lett kettőnk közt, majd jött az elkerülhetetlen isteni beavatkozás, egy deus ex machina, mely szerelemmé változtatta szívünk érzéseit. Csoda ez, történjen meg bárkivel és bármikor. Mert sok esetben ugye egy életet él le az ember az igazira várva. Ha eljön – bármikor is – ajándék. De ha elsőre – csoda. Csoda ez nekem, nem szentimentalizmus, drága kincs, melyet őrzök, míg élek. Tökéletesen megtalálható benne mindaz, ami belőlem hiányzik, és bennem mindaz, amire ő vágyna. De mégis ott van valami mágikus és elképesztően egyedi a mi összetalálkozásunkban: egy olyan közös faktor, mely mindkettőnkben ott él, mely egymáshoz ragaszt kettőnket – és ez nem csak a mély, igaz barátság, melyet én mindennél többre értékelek, és nem csak az örök, igaz szerelem és forró szenvedély, mely bizony pillanatragasztóként forrasztja össze lelkeinket -, hanem személyiségünk egy-egy szelete, mely tökéletes harmóniában összecseng, és itt-ott hibátlanul egyezik. A csillagokban van megírva néhány szerelem, és én tudom, hogy a mienk biztos, hogy köztük van. Ez az a fajta szerelem, mely nem bilincsel magához, mely nem zár szobába, mely nem követel csak magának, mely nem akar megfejteni, ha én elrejtőzöm, ám megért és lelkem támasza, amikor arra vágyom, ez a szerelem, mely barátság a fájdalomban, oltalom a bajban, forró a hidegben és hűsítő a tikkadtságban. Síron túl tartó szoros kötelék, melynek szálait a számomra oly értékes és drága szabadságból fonták. Én ismerem, mi az, hogy egyek vagyunk, mi az, hogy fogjuk egymás kezét, hogy jóban-rosszban, ismerem a fájdalmat, mely elemészt, a félelmet, mely hideg csókját lehelve szívemet akarja megbénítani, átéltük mindezt együtt, és ami még fontosabb, ismerem a közös titkos nyelvünket, ismerem a cinkos kacsintást, a hűség ölelését, a biztonság esernyőjét magam fölött, ismerem a pillantást, ami azt jelenti, a vihar mindjárt elvonul, s ismerem a kiutat mindenből, még ha először nem látszik, mi is lesz majd az. Ismerem a hitet, s számomra a hit magunkban, a szerelmünkben valóságosabb és szentebb, mint bármi e földön. Mert mi örök küzdők és örök szerelmesek, mi mindent együtt fogunk megoldani. Mindenből együtt fogjuk kihozni a legjobbat. Ez az a szerelem, melyből csak egyetlen egy jut az életben, én ebben minden porcikámmal biztos vagyok. E szerelem ösztönöz, inspirál, előre visz, feltölt, boldoggá tesz, e szerelem mind magasabbra és magasabbra visz. E szerelem az égben köttetett, s ezért csak felfelé, az ég felé emel mindkettőnket. Efféle gondolatok járnak most a fejemben… és most megyek festeni. Sok dolgom van még mára! Legyetek jók!

…égben köttetett szerelmünk…

Csillagtenger

Hinni, bízni, remélni. Háború után csendes, naplementés békét festeni az égboltra. Szeretettel öntözni a tűzvész után üszkös fából sarjadó kis zöld hajtást. Pusztító árvíz után újratelepíteni és fejleszteni, óvni az új életet. Küzdelmek és fájdalmak ellenére életben és együtt maradni, távol a megszokottól, távol a kényelmestől nekiindulni egy sokkal nehezebb, ám tiszta és őszinte életnek. Minden lehetőség dacára kihozni a helyzetből a lehető legtöbbet. Századszor is újra nekifutni és hinni, hinni, hinni. A ‘nincs’-ből ‘van’-t teremteni. Adni akkor is, ha nem kapunk. Szeretni akkor is, ha nem szeretnek. Nem nézni hátra, csak előre. Csakazértis élni akarni akkor, amikor levegőt venni sincs erőnk. Mindez nem nehezebb, mint csillagokból hintát szőni, a csillagfűzért áthurkolni a Holdon, és önfeledten hintázni ég és föld közt, lábunkat az égi csillagtengerbe lógatva. Ha ez megy, minden megy. Ha úgy könnyebb, válaszd először ez utóbbit, és meríts erőt a csillagokból! És van úgy, hogy minden könnyebb, ha nem nézel a körülményekre és megteremted a saját valóságodat…

Önkifejezésem darabjai

Szeretem a nyugodt időket – amikből most a karantén alatt elég kevés jut -, szeretek olvasni mindenfélét, különösen szeretem az érdekes cikkeket a divat és a művészvilágból. Néha csak úgy véletlen bukkanok izgalmas életrajzokra, interjúkra, amiket aztán elolvasok, és a világ egy újabb kis szelete nyílik meg előttem. Ilyen véletlen folytán olvastam nem rég egy híres rajzolóval készült interjút. Nagyon meglepett néhány kijelentése, ami azóta sem megy ki a fejemből, és mint a kis hernyó, aki gubót épít maga köré, úgy járnak egyre a gondolataim a téma körül. Van egy szubjektív véleményem, amit szeretnék megosztani Veletek. A legbelsőbb gondolataim következnek az élet egy olyan területéről, amibe nem hogy belelátok, de kívül-belül ismerek, és amit művelek egészen fiatal korom óta, amihez a legjobban értek, s ami a szerelmem, szenvedélyem, maga az életem.

Számomra a rajzolás igenis önkifejezés. Ez az első és legfontosabb értelme. Enélkül lényegét veszti és parancsra végzett robotszerű cselekedet sorozattá válik. Természetesen munka és pénzkereset is, hiszen én magam is ezen a területen képeztem magam több iskolában is. Alapozás, képzés, építkezés, a szakma titkainak elsajátítása és látószögtágítás nélkül nem is lehet profi az ember, tehát természetes, ha valaki jó valamiben, illetve már kiskorban látszik, hogy egy-egy tevékenység jobban leköti, kiemelkedik abban, szereti csinálni, akkor abban elkezdi képezni magát és mindig a maximumra törekszik. Egyszerűen, mert szereti, mert ez természetesen fakad. Tehát én is így tettem. Ehhez értek legjobban, ez a szakmám, a hivatásom. Pont, mint ahogy másnak orvos, tanár, ács, fodrász, lakatos, kutató, autószerelő és még sorolhatnám. Nálam ráadás, hogy a szerelem és a munka egybeesik. És ezt kívánom mindenkinek, hogy azt dolgozza, abból élhessen, amit a legjobban szeret, és ezáltal irányba álljon az élete.

Sok művész van, a művészlét különböző szakaszaiban szerte a világon. Vannak, akik kicsi korukban már művészek, minden képzettség nélkül, és tudják is magukról. Úgy mozognak, úgy beszélnek, úgy alkotnak, áradnak, adnak, erre születtek. Vannak, akik később eszmélnek, szép lassan alakul ki bennük a tudat, az adni akarás, az önkifejezés művészi vágya, vannak, akik nem tanultak soha, vannak, akik mindent kijártak, amit lehetett… mind művészek. De nem minden grafikus művész. Ezt is hozzá kell tegyem. És nem minden illusztrátor művész. (Ahogy az általam olvasott interjú is alátámasztja.) Vannak olyanok, akik szeretik, hogy újat tudnak létrehozni, de nincs meg minden, ami a művészi léthez kell, vannak, akik bezárkóztak, nem mernek vagy nem tudnak átadni, vannak, akiknek elég, hogy elvégzik a kreatív megbízásokat, élvezik, de nem is vágynak többre, és vannak olyanok is, akik képesek lelketlenül végezni a munkájukat.

Különválasztható a művészet, a lélek és az elvégzendő munka? Ez egy nagyon jó kérdés. Szerintem vannak hivatások, ahol nem! Ilyen a tanári hivatás például, és az orvosi is. Ezeket a hivatásokat is lehet lélek nélkül végezni, ám a lélek, a lelkiismeret a szakma igazi motorja. Ilyen az énekesi, előadói, színészi pálya is. Amikor a színpadra lép a művész (mert ugye művészeknek hívjuk őket, nem véletlen, hisz itt is egybeesik a munka és a művészi hivatás… maga a művészet a megélhetési forrás is), lélekből játszik félretéve minden mást. Ha nem így tenne, azonnal észrevenné a közönsége! És… itt a lényeg szerintem… az illusztrátori, alkotói munka is ilyen. Ha nem lélekből rajzolnék, ti lennétek az elsők, akik észrevennétek! Ráadásul míg egy színházi előadást végignézünk, majd emlékeinkben él tovább, addig egy kép örökre születik, bármikor visszanézhető, bogarászható. Ha lehet, akkor még nagyobb a felelősség! A művészet teremtő munka, kitalálni, megtervezni, lerajzolni valamit, ami addig nem létezett, vagy létezett, csak szöveg formájában… a láthatatlan világból áthúzni egész jeleneteket a látható világba… nos ez művészet.

Az én véleményem, hogy ezt lélek nélkül, robot módján nem lehet. Roppant fájó az ‘azt csinálom, amit mondanak, úgy rajzolom, ahogy kívánják, nem művészkedek, nem önkifejezek, nekem ez így tökéletesen megfelel’ hozzáállás. Fásult. Száradt. Kiégett…? Igen. Mintha lefejezné az illusztrációt, mint művészi szakmát. Sőt, mintha minden értékét elvenné és nem tisztelné. Kiszívja belőle a lényeget. A lelkét. Pláne, ha valaki gyerekeknek is rajzol. Az egy szent dolog szerintem. A gyerekek tiszták, formálhatóak, alakulnak, fejlődnek, és az a megtisztelő feladat, hogy valaki hatással lehet rájuk – legyen az bármilyen hatás -, óriási lehetőség és felelősség. Egy-egy rajzban nem a vonalak halmazát, színek árnyalatait csodáljuk csupán. Nem. Valami egészen különleges lakozik a képekben. A megalkotó művész lelke. Nézd a képeit, és megismered őt magát. Hogy hogy nyúl egy adott témához, az mindent elárul! Ez egy misztérium. Ez a lényeg. Ez a titok. Nincs szebb a lélekből rajzolásnál, az önkifejezésnél, ha úgy tetszik, a ‘művészkedésnél’. A láthatót, a képet nézve meg láthatod mögötte a láthatatlant. És bizony ez működik! Próbáljátok ki! Sosem volnék képes egy értéktelen, monoton, lélektelen cselekvés sorozatként gondolni az általam készítendő képekre, készüljön az megrendelésre, vagy szabadon, általam. Megrendelőim is a lelket várják, azért kérik a képeimet, mert azt a plusz fűszert szeretnék a portrékban is viszontlátni, ami miatt a rajz több, mint a fotó. Ez a lélek…

Tehát illusztrációkat (és egyébként bármit) rajzolni lélek nélkül vétek. Csupán lelketlen tollbamondás, kiszáradt, megrepedt kődarab az út mentén, odadobott száraz kenyérhéj… Pont a lélek beletételében van az energia. Belerakni valami élőt egy rajzba mindig fárasztóbb, mint csak odadobni, ‘nesze, jó lesz neked ez is’. De ha nem teszek bele mindent, akkor mit adok? Minek is rajzolok? Szív nélkül nem lehet élni, de szív nélkül rajzaim szíve sem dobban, hisz az én szívemet adom nekik, hogy éljenek általa.

Vallom, hogy én önkifejezek. Vallom, hogy művészet, amit képviselek. Vallom, hogy nem grafikus vagyok, hanem alkotó, művész. Rajzaim nem egy ügyes grafikus munkái, hanem egy lélek önkifejezésének darabjai, mely mozaikdarabokat együtt olvasva kirajzolódik lelkem útja, életem története, valódi lényem rejtett titka. Vallom, hogy azért születtem, hogy adjak, kifejezzek, alkossak. S hiszek abban, hogy azért, mert így élek, minden napot szenvedéllyel megélve, életem nem volt és nem is lesz hiábavaló. Értelme van és lesz, s reménylem, hogy céljaimat is közben mind elérem. Mert maga a folyamat, minden nap, még a nehéz napok, a küzdelmes napok is – mert vannak bőven! – mind boldogsággal töltenek el utam építése közben… mert azt csinálom lélekkel, amit szeretek.