BLOG

Megjelent a Borbála gyűrűje!!!

Amikor idén augusztusban végre a kezembe foghattam több, mint fél év hosszú munkájának gyümölcsét, a 610 oldalas, gyönyörű, imádnivaló Borbála gyűrűjét, elmondhatatlan öröm járta át a lelkem. Megvan! Megcsináltuk! Nálunk van!!!!! Úton vagyunk hazafelé a nyomdából! Itt van… csodálatos volt. És azóta is ugyanezt érzem, amikor csak rápillantok a saját példányomra az éjjeli szekrényemen.
Megírtam, és most mindenki olvashatja a BORBÁLA GYŰRŰJÉT!!!!! Annak ellenére, hogy ez már az ötödik könyvem, mindig ugyanolyan euforikus boldogság számomra egy újabb könyv megszületése… imádok most pózolni a könyveink mellett a Szerelmeimmel, akik nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre!!!!🙏♥️ Ha még nem rendelted meg, akkor a webshopon megteheted: www.esztiberzsan.com/webshop.
#esztiberzsan #írónővagyok #akiberajzoljamagátacsillagokközé #nektekírok #legyélazolvasóm #borbálagyűrűje #regény
#berzsánesztikönyvek

Ön-vallomás

Milyen az önazonos ember? Ha őszintén a szívedbe nézel, hogy érzed, önazonos vagy? Te milyen vagy, mi rád a legjellemzőbb három belső, három külső tulajdonság? Hogyan mutatnád be magad?

Ez az oldal tulajdonképpen rólam szól… az én világomba csöppen az, aki ellátogat a www.esztiberzsan.com-ra, vagy ide a Facebook oldalamra. Rajzaimból, írásaimból szerintem már megismertetek annak ellenére, hogy sokatokkal nem találkoztunk még személyesen. De épp ez a lényeg… amikor elkezdtem, akkor az volt bennem az egyik indító gondolat, hogy kell egy hely a világban, ahol nincsenek matricák, nincsenek bélyegek, nincs elővélemény, nincs semmi… csak a legszebb, hófehér lap, amit telerajzolhatok magamnak a saját érzéseimmel, fájdalmaimmal, örömeimmel, gondolataimmal, úgy, ahogy azok valójában vannak… kiteszem az asztalra és kész. Akinek tetszik, nézi… és ennyien gyűltetek össze… ezt szeretem az oldalamban legjobban, hogy tulajdonképp ez én vagyok, az én lelkem kirajzolódása történik itt, testet öltenek a láthatatlan dolgok. Tényleg otthon érzem itt magam, mert ez annyira önazonos. És mindig is ilyen lesz… sőt… a könyveim is mind ilyenek, mert számomra az írás, a rajz vigasz, menedék. És csak az lehet vigasz és menedék, ahol az ember teljesen meztelen lehet lelki értelemben, ahol teljesen önmaga lehet, és ezáltal végtelenül szabad. Szóval… hogy én ki vagyok, milyen vagyok, és önazonos vagyok-e? Szerintem tudjátok… ♥️ de azért kezdem a sort, mert így illik, ha már feltettem egy ilyen szuper kérdést… tehát… nő vagyok. Anya vagyok. Feleség vagyok. Igen, most ebben a sorrendben, mert az életemben ez a sorrend. Az anyasággal annyira felvettem a felelősséget, hogy ez lett a legfontosabb. Nem mintha a feleség szerep nem volna fontos, dehogynem! De mintha Robinál is ilyen volna a sorrend, a felelősségbeli, szerepbeli sorrend, mert tudjuk, hogy egy kisbaba, egy kisgyerek felnevelésénél minden másodpercben, mint az ugrásra kész puma, úgy kell készenlétben lenni… szóval együtt tettük első helyre, kimondatlanul is a szülői létünket. És író vagyok. Az évek folyamán rá kellett jöjjek, hogy én tulajdonképp első sorban író vagyok, másodsorban rajzoló. Miért mondom ezt? Hát azért, mert mikor rajzolok, akkor is mesélek. Történeteket szövök, kitalálom az előtte-utánát, személyiséggel ruházom fel a figuráimat, és sokszor vágyom arra, hogy ne csak azt az adott pillanatot tudjam megmutatni, amit egy megrajzolt kép a nézők szeme elé tár. Szeretem a folyamatokat végiggondolni, összeszőni a szálakat… szóval igen, én író vagyok. Tanultam is, érdekelt is mindig, de nem ezért lettem író, hanem mert szerintem ennek születtem. Mindig is ezt csináltam, ha papíron, rajzolás formájában, ha gondolatban, belső monológjaimban, ha tintával papírra hurkolt betűkkel, ha gépelve… az mindegy, de ez az, ami leginkább mozgat. A történet, az okok a látható mögött, a kapcsolatok, az érzelmek felfedése, megértése… analizálok. Folyamatosan. És nagyon gyakran elemelkedem a földtől, hogy magasról, madártávlatból lássam az épp aktuális szituációkat. Sokat álmodom. Mostanában trenírozom magam, hogy meg is jegyezzem az álmaimat, még azokat is, amikre ébredés után rendszerint nem emlékszik az ember. Maximalista vagyok az élet majd’ minden területén. Hogy melyek azok, ahol elengedek dolgokat, azt most hagyjuk… mert elenyésző, és nem számít, pont azért engedem el. Ha mindenhol kötelezném magam a maximalizmusra, az kivitelezhetetlen volna 😀 így a fontos területeken szigorúan az vagyok! Tudatos vagyok, a végsőkig. A gyermeknevelésben az első pillanattól kezdve, a szerelemben, a kapcsolataimban, a hivatásomban, a művészetben. Mindenben. Lehet, hogy ennek a következménye az is, hogy nehezen kapcsolok ki teljesen… vagyis szerintem sosem kapcsolok ki teljesen… tudom, hogy mi a felelősségem, és hordozom. Állandóan tervezek, lépésekre bontom a nagy távlatokat, mindig szem előtt tartom, merre felé megyünk. Ez kiskorom óta ösztönös nálam, de mióta önálló művészi pályára léptem, erre még szigorúbban rádolgozom. Szigorú vagyok magammal szemben… és a környezetemmel szemben is, mert szeretem a jó rendet és a haladást, és nagyon felbosszant az időpazarlás, tötyögés, szándékos, vagy akaratlan időhúzás. Persze a kislányom minden alól nagybetűs kivétel! A kivételek kivétele!!! Gondoskodó vagyok, és érzelmes. De kemény is. Határozott és bátor. És ismerem magamat. Nagyon megtanultam befelé figyelni, a külső jeleket pedig egyre hamarabb, egyre élesebben észlelni, felfogni. A megérzéseim olyan erősek, hogy vezetni tudnak. Megjegyzem, ha hallgatunk a megérzésekre, sokszor a józan észnél bölcsebb tanácsokat adnak! Hiszek a szerelemben, hiszek a boldogságban, a boldog családban, hiszem, hogy a gyermekemmel ki tudok alakítani – illetve már kialakítottam – egy olyan kapcsolatot, ami olyan erős lesz az elkövetkezendő hosszú évtizedekben, hogy életünk végéig egy szoros kötélként tart össze minket. A legjobban talán a gyermekem és a férjem iránt érzett forró és erős szerelem határoz meg, mint embert, mint nőt… és az alkotás iránti imádat, természetes, velem született szenvedély, mint művészt… Az élet az adni-kapniról szól, tanítani-tanulni, segíteni, szeretni, tapasztalni születünk. Nekem is van tanulnivalóm, például a türelem. Szem előtt tartom, és azt hiszem, fejlődöm is… hát… így elsőre talán ennyi… de bőven mesélhetnék még… ezért van az oldalam, hogy szépen, folyamatában meséljek…
Ja igen, és hogy önazonos vagyok-e…? Igen. Teljes mértékben. A szavaim, tetteim, gondolataim mellé bátran odaállok, csak úgy, mint alkotásaim mellé.

#berzsánesztikönyvek #esztiberzsan #akiberajzoljamagátacsillagokközé #írónővagyok #nektekírok #legyélazolvasóm

Nyári visszatekintő

Csönd. Béke. Nyugalom. Szem lehuny.
És most beszív, benn tart, kifúj.
Ezt kéne csinálnom heteken át.
Csak ezt.
Teljes regeneráció.
🙏
Egyszer lesz egy balatoni házam.
Azt is tudom, milyen lesz.
Pontosan tudom.
És a tágas, kőkorlátos, hófehér terasz lesz a kedvenc helyem benne.
Ott fogok írni…

Elloptuk magunknak a nyár utolsó csókját Füreden♥️♥️
Képzeljétek, már gyakorlatilag nem telik el úgy hét, hogy ne szólítanátok meg az utcán minket, hogy: “…szia Eszti, ismerlek az oldalról, te vagy az írónő, ugye? Egyszer láttam a neten a rajzaidat, és annyira megfogott, hogy bekövettelek…”
Aztán rendszerint beszélgetünk egy kicsit. Vagy sokat 🥰 Ma az egyik kedves követőm-rajongóm, Hortenzia is megismert a strandon. Bár nem volt rajtam a szemüvegem, ami felért egy inkognitóval, de így is lelepleződtem 😁 Jót beszélgettünk a Balaton partján. Ha olvasod e posztot, Zia, akkor üzenem, hogy nagyon örültem, hogy megismerhettelek Téged, és a tündérmesébe illő élettörténetedet, puszilom a családodat, és remélem, hogy még találkozunk♥️

Ha pedig szeretnétek olvasni legújabb regényemet, vagy novellás kötetemet, vagy mesekönyveimet, melyeket én írtam és rajzoltam, és amikhez fejlesztő foglakoztató-színezőkönyveket is alkottam, akkor itt rendelhetitek meg: www.esztiberzsan.com/webshop
És☝🏻jön Jön JÖN a 2022-es Naptár!

Augusztusi hajnal…

A reggeli Balatonhoz nincs fogható, amikor selymes, csendes, sima a víz, és mikor belemerülsz, hogy ússz egyet, körbeölel és megsimogat. Nincsenek strandolók, nincs vízbe oldódott naptej, nincs forróság, nincs zsivaj. Éjjel visszaveszi a tó azt, ami az övé, és a természet lesz az úr.
Ezt a csodálatos, semmihez nem fogható természeti közelséget adja szerelmi ajándékul a korán kelőknek a hajnali Balaton. Azoknak, akik tisztelik békéjét, végtelenségét, és több, mint húszezer éves múltját…

©BerzsánEszti2021.

#esztiberzsan #írónővagyok #nektekírok #esztiberzsanillustrations #akiberajzoljamagátacsillagokközé
Vadonatúj regényemet, a Borbála gyűrűjét, novellás kötetemet, az Éjféli novellákat, mesekönyveimet (Két kiscica könyvek és Felícia a Sellők-szigetén), valamint rajzaimmal nyomott vászontáskáimat, éves naptáramat itt tudjátok beszerezni: www.esztiberzsan.com/webshop ♥️

A legunikornisosabb mesekönyv

Most nézzétek meg ezt a képet! Mese a javából! 🙏💫 (A két kiscica és az unikornis bébi című mesekönyvem borítója…)

Mikor legutóbb (pár hónapja) posztoltam róla, nem igazán mozgatott meg Titeket, habár tudom jól, hogy ez csak a Facebook-nak köszönhető (ez a bejegyzésem először a Facebook oldalamon: www.facebook.com/esztiberzsan jelent meg – szerk.), mert ha azonnal nem kommentelitek le a posztot, már meg se mutatja a többieknek, így nem jut el, csak alig néhány követőmhöz… pedig higgyétek el, aki belelapoz a mesekönyveimbe – legyen az felnőtt, vagy gyermek, kicsi, vagy nagy – elvarázsolódik. Hiszem, sőt tudom, hogy az én mesekönyveim csillognak az éjszakában, és a könyvesboltok mesekönyv-tenger kínálata közül is kiemelkednek. Annyira nagy szenvedéllyel, élettel, gazdag érzelmi világgal és olyan sűrű, pontosan megrajzolt képekkel töltöttem meg őket, hogy szerintem páratlanok… Mindig is a JÓ mesekönyveket kerestem, kiskoromban is csak néhány kedvencem volt, amiket rongyosra lapozgattam… ezért aztán most, hogy itt vagyok, és írok, és a saját könyveimen dolgozom, a legeslegjobbnál, sőt annál is jobbnál kevesebbel nem elégszem meg. Olyan mesekönyveket csinálok, amik az én kedvenceim is… Meséim klasszikusok a szó legjobb értelmében: minden olyan elemet, ami a klasszikus, régi világra jellemző, magukon viselnek, örökérvényű értékekről szólnak, mint barátság, hősiesség, kitartás, szeretet, összefogás, és a rajzok tekintetében is ötvözöm a modern, élénk színvilágot a klasszikus kidolgozottsággal. Szeretem, ha a figuráimnak helyén van a keze, arca, mozdulata, ha rajzilag helyes a kép… szerintem a mesekönyv nem a művészkedés helyszíne, hanem a varázslaté, a káprázaté. Egy mesekönyv lapjain tényleg mesélni kell, és a dupla oldalpárok minden milliméterének arról kell szólnia, hogy azt a mesét a lehető legjobban kidomborítsa a szerző és az illusztrátor – aki az én meséim esetében egy és ugyanaz az személy, vagyis én. Egyébként az, hogy én magam vagyok az író és a rajzoló is, még sokkal inkább egy hatalmas lehetőség, hogy tökéletes, komplex képet adjak arról a meséről, amit szeretnék elmesélni a könyv lapjain. Amilyen kép írás közben él bennem, azt aztán pontosan meg is tudom rajzolni, pont úgy, pont annyira kidolgozva, ahogy én szeretném… és ez varázslatosan izgalmas feladat. Szerelem-feladat nekem.
Tudjátok, a teremtés az, ami mozgat, ez éltet… alkotni, a semmiből létrehozni. Ebben valami olyan bizsergető, kozmikus erő van, hogy az elmondhatatlan. Furcsa belegondolni, hogy volt olyan idő, amikor a KÉT KISCICA – Tulipán, a kislány cica, és Turmix, a kisfiú cica – még nem létezett, most meg már két mesekönyvem is megjelent velük (itt rendelhetitek meg, ahogy regényemet, novellás kötetemet is 👉🏻 www.esztiberzsan.com/webshop) , plusz egy akciómese és foglalkoztató könyvem (ami tulajdonképp egy harmadik mese velük, és minden oldala színezhető), sőt, van két mesefilm is velük a youtube-on 👉🏻https://www.youtube.com/watch?v=6-GWZzNzORg és fejben már további négy mesekönyv itt csiklandozza a lelkemet, hogy rajzoljam, rajzoljam… írjam… csináljam… 😀
A felnőtteknek íródó könyveimmel ugyanígy vagyok, a semmiből való teremtést élvezem a legjobban, a folyamatot, mely során létrejön az ÚJ…
Sokat tudnék még mesélni… meséljek még? Mondjam még? Hogyan, és miért csinálom…? És hogy mit szeretnék elérni? Ha szívesen olvasnátok még, csak nyomjatok nekem bíztatásul egy emojit a poszt alá, és akkor írok még a kulisszatitkaimról, belső mozgatórugóimról, érzéseimről, céljaimról… a múltról, jelenről, jövőről… ♥️ mert én a jövőt gyönyörűnek látom. És tudjátok, mi a legjobb? Hogy ha bármilyen könnyítő, pozitív változás állna be hirtelen az életünkben, én akkor is ugyanígy, ugyanezt csinálnám, mint most. Írnék. Csak sokkal hamarabb jönnének egymás után a csodák, az ajándékaim a számotokra, a Világ számára… 🙏 ♥️
A helyemen vagyok. Maximálisan. És ez csodálatos érzés.

©BerzsánEszti2021.

#esztiberzsan #írónővagyok #nektekírok #legyélazolvasóm #esztiberzsanillustrations #akiberajzoljamagátacsillagokközé #álmodjatok #mesekönyv #regény #novella #szerelem

Ez az augusztus csodálatos volt

Drágáim! ♥️ Ez az augusztus gyönyörű volt…
Így írtam róla:

Ez az augusztus gyönyörű. Igen… a mostanában megjelenő új fogalmak – mint amilyen például az általam ma először olvasott ‘klíma szorongás’ -, illetve a már-már közhellyé váló, a mindennapi életünket befolyásoló, alakító tényezők megfogalmazásai – mint ‘pandémia’, ‘oltakozási kedv’, mindenféle számok, adatok, szabályozások – ellenére is ez az augusztus gyönyörű!
Hiszek abban, hogy ha függetlenítjük, vagy legalábbis amennyire lehet, lélekben megpróbáljuk függetleníteni magunkat a körülményektől, akkor meg lehet élni a szabadságot és a boldogságot. Remélem, ez így marad, hozzon a jövő bármit is az emberiség számára… Az oldalam, ahol épp ezt a posztot is olvassátok, ebben a belső függetlenítésben segít rengeteget. Mert hiába is használjuk a mai világban annyiszor az ‘emberi erőforrás’ kifejezést – csak hogy egy újabb kellemetlen fogalmat említsek, mely számomra mindig azt az érzetet kelti, mintha nem is lélekkel teljes emberi lények volnánk, csak egy erőforrásként használható massza, egy arctalan tömeg, amiből energiát lehet nyerni, mint a gépekből, vagy természeti forrásokból -, az embernek igenis van lelke, és ez az a legfőbb tulajdonsága/valósága, ami minden mástól megkülönbözteti. A lélek a valódi, belső, láthatatlan valóságunk, mely vágyja az öröklétet. A lélek élni akar, a lélek érez, a lélek vágyik… jóra, szépre, szerelemre, szeretetre, jót adni, jót kapni, kiteljesedni, előrébb jutni, megtalálni a helyét az életben. Nem a test az, ami erre vágyik, hanem a lélek. Minden cselekedtünk mozgatója a lélek, ami akar valamit… ezért nagyon nem szabadna figyelmen kívül hagyni lelki szükségleteinket, csak a kötelességekre, szabályokra fókuszálva, lélektelen gépezetekké válva gyalogolni előre az életben, kiüresedett, üveges tekintettel… kell az oldalam. Ezt biztosan tudom… ezért itt egy szigetet építek, ami oázis a léleknek… 🙏
Szóval ez az augusztus gyönyörű, mert idén augusztusban megjelent a Borbála gyűrűje c. regényem. Nagy és fontos mérföldkő ez művészi életemben. Hosszú, és jó lett a regény. Nagyon jó. Aki eddig visszaírt nekem, mindenki azt írta, hogy alig bírta letenni, és néhány nap alatt kiolvasta. Ezt akartam! Ilyennek akartam! Nagy boldogság számomra, hogy megcsinálja a történet azt, amiért íródott. Belezártam a lelkem egy darabját, 610 oldalnyi érzelmet, nyomozást, szerelmet… Ez egy szeretnivaló történet tengerparti és párizsi utazással, az idős lelkek múltbeli aromájával, a fiatalok szenvedélyével, kérdéseivel, döntési helyzeteivel… és egy titokzatos küldetéssel, mely azon túl, hogy felkavarja az állóvizet főhősöm, Borbély Petra körül, magával hozhatja még az igaz szerelmet is… Ti hisztek az igaz szerelemben? Na és a szerelemben első látásra?

Regényemet, novellás kötetemet, mesekönyveimet, foglalkoztató könyveimet, színezőimet itt tudjátok megrendelni 👉🏻 www.esztiberzsan.com/webshop 👈🏻
🥰Aki pedig olvasta, kommentel nekem a poszt alá, hogy hogy tetszett, ki volt a kedvenc szereplője, milyen érzéseket hagyott maga után a regény a lelkében? Nagyon kíváncsi vagyok!

Most pedig olvashattok egy újabb részletet a regényből 👇🏻👇🏻👇🏻♥️

Berzsán Eszti // Borbála gyűrűje

“– És? – fürkészte a lány szomorkás arcát Benő bácsi. – Milyen volt újra látni őt?
– Az volt a furcsa, hogy mintha visszamentem volna az időben, újra az a gimis kislány voltam, aki annak idején odavolt ezért a fiúért. Csak azzal a különbséggel, hogy most nem voltam láthatatlan. Észrevett.
– No hát, akkor ennek örülnünk kéne, nem igaz?
– De. Kéne… ha nem derült volna ki egy hónap levelezés és randevúzás után, hogy barátnője van, két éve, aki már majdnem a menyasszonya.
– Ejha – dünnyögött Benő bácsi.
– Ejha bizony. Lilla… Hányszor, de hányszor kívántam, hogy bárcsak az ötödik találkozón összefutottunk volna, amikor még nem volt Lilla… amikor még szabad volt… minden másképp alakulhatott volna…
– Vagy igen, vagy nem… – ingatta fejét az öreg.
– Hát igen… Amikor kiderült, hogy jár valakivel, voltak napok, amikor határozottan azt éreztem, hogy le kellene zárjam ezt a bimbózó kapcsolatot, mert ez volna a helyes. Sokszor gondoltam rá, anyukám vajon mit mondana. Nem volt kérdés bennem, hogy az ő tiszta, egyenes tanácsa az volna, hogy: “Petruskám, tudod te szíved mélyén, hogy mi a helyes. Én nem mondom meg, mit csinálj, tudod, hogy mindig, mindenben melletted vagyok. De azt is tudod, hogy nem lehet sokáig titkolni a dolgokat, és mindig az egyenes út a legjobb.” De ennek ellenére nem tudtam elengedni ezt a lehetőséget. Károlyra vágytam egész tinédzser koromban, meghatározta a gondolkodásomat mindaz, amit iránta éreztem. Ha most vele lehetek, egy kislánykori álom teljesül be, amiről azt hittem, soha nem válhat valóra. Mintha gyógyítaná a lelkem egy mélyen eltemetett, sajgó részét. Ezen kívül pedig rá kellett jöjjek, hogy Károly még azokból az utolsó napsugaras éveimből való, amikor még boldog kislány lehettem, amikor még velem volt az anyukám. Károly a puszta létezésével visszarepít engem az időben és visszahoz nekem egy darabot a múltból. Azt hiszem, hogy bár eddig még magamnak se vallottam be, de még mindig szeretem…
Puklavecz bácsi mélyen elgondolkodott. Kiült a szeme körüli ráncokra az a jellegzetes, idős kori bölcsesség, amit csak a hosszú évtizedek képesek az embernek ajándékozni.
– Vele voltál múlt hétvégén Horvátországban, igaz?
– Vele.
– Ajjjajjjaj, Petruska – csóválta fejét az öregúr.
– De csodálatos volt az a pár nap, Benő bácsi! Egyszerűen csodálatos! – fakadt ki érzelemteljesen Petra. Benő bácsi fel is kapta a fejét erre a nem várt szenvedélyre.
– Életem utazása volt. Soha nem utaztam senkivel így, szerelmes párként. És Károly talpig úriember, udvarias, vonzó, kedves, sikeres, maga a tökély. Olyan élményekkel gazdagodtam mellette a közös három hónapunk alatt, amikre minden nő vágyik. Vacsorázni vitt elegáns éttermekbe, éjszakai sétákat tettünk a kivilágított városban, hosszú levelezésekbe bonyolódtunk, bókolt nekem. Olyan szépen tud udvarolni, mint senki a világon. És amikor először megcsókolt, azt hittem elolvadok. Soha nem éreztem ilyet azelőtt.
– Csak épp menyasszonya van…
– Majdnem menyasszony. De igen. Gyakorlatilag már családtagnak számítanak egymás családjában, és mindkét részéről házasságot várnak tőlük.
– El fogja venni feleségül… – mormogta halkan, szinte csak úgy magának az öregúr. De Petra meghallotta. Füle akár a vadászkopóé, rátapadt Benő bácsi minden szavára, magába akarta szívni az érett bölcsességet. Vágyott a bölcs, szülői tanácsra, amiben olyan rég nem volt része már, közben meg felébredt benne a lázadó, akaratos gyermek is, aki küzdeni akar a maga igazáért.
– Honnan tetszik tudni? – tiltakozott kétségbeesetten. – Mitől ilyen biztos ez? És ha meggondolja magát? Elvégre is ő is ott volt, velem együtt átélte azt a varázslatos néhány napot a tengerparton. Csak mi ketten… csak ő és én… és ha tudná Benő bácsi, miket mondott nekem… És ha meggondolja magát?! – nézett kétségbeesetten a lány az öregre.
Benő bácsi a fejét csóválta.
– Petruska, ha rád nézek, én látom, hogy állnak a dolgok kettőtök közt. Mi másért volnál olyan szomorú, amilyennek még soha nem láttalak az elmúlt három évben?
– Soha nem voltam még olyan boldog, mint múlt hétvégén – suttogta elkeseredetten a lány.
– És soha nem voltál még olyan szomorú, mint ezen a hétvégén – tette hozzá az öreg halkan. – Nem Károly a hozzád való.
– Honnan tudja Benő bácsi? Még csak nem is ismeri!
– De téged ismerlek.”

©BerzsánEszti2021.

#esztiberzsan #akiberajzoljamagátacsillagokközé #írónővagyok #esztiberzsanillustrations #ragyogócsillagazégen #nektekírok #legyélazolvasóm #álmodjatok #borbálagyűrűje #vadonatújregény #jönakövetkező

Megesik az ilyesmi…

Mondom a díszletet: beiskolázási hét, évkezdés, az iskola ritmusának felvétele, egy teljesen új helyzet, meg jó pár házifeladat a szülőknek, pluszban ahhoz, ami általában is lenni szokott – tehát munka, háztartás, intéznivalók. Ott vannak a fáradt, de hős szülők, akik még péntek este, a gyereknek kijáró, felvidító játszótér után betérnek a boltba, hogy bevásároljanak friss vacsorához, és hétvégére valami ehetőt, egészségeset.
Zsúfolt bolt, nyúzott arcok, termékeket gépiesen a kosarakba dobáló vásárlók, és egy szupercuki, de szuperfáradt ‘anya, menjünk már haza’ refrént ismételgető, ezüst rollerét maga mellett toló gyerek.
És a jelenet: sorban állunk a fizetéshez. A kasszákban fáradt, unott arcú alkalmazottak csipogtatják le a termékeket, egyiket a másik után, rutinos tempóban, rutinos mozdulatokkal. Nincs mosoly, nincs kedvesség. Ez természetes, jegyzem meg magamban… aztán kijavítom magamat. Nem! Ez nem természetes. Nem így kéne legyen. Aztán sorra kerülünk. Az egész kassza-jelenet egyfajta gyönyörű kiélesítése a fentebb felvázolt díszletnek: kedvetlen, sőt, rossz hangulatú, unott, sőt, utálatos. A kasszában dolgozó női munkatárs ahogy meglát minket, azonnal szóvá teszi a rollert, amit egyébként tényleg biztos nem szabadott volna bevinni, bár senki nem szólt ránk, ha ki is volt írva, én bizony nem láttam, nekünk meg eszünkbe sem jutott, hogy a túlzsúfolt bejáratnál hagyjuk, vagy bárhol az előtérben, ahol semmilyen tárolásra alkalmas hely nem volt… de ezt mind csak a szóvá tétel után szemrevételeztem, mert korábban meg se fordult a fejemben, hogy le kéne tenni. Nem szándékosan szegtük meg a szabályt, szóval induljunk ki ebből, és akkor máris lehet ezt kedvesebben is mondani, nem csak felnyársaló tekintettel… Én például úgy tenném, hogy azt mondanám: “majd a rollert legközelebb ne hozzák be, hagyják ott” – és mondjuk mutatnék egy helyet, hogy hol, és közben mosolyognék… ugye ez sokkal jobb volna, mint odavágni indulatosan, hogy “a rollert nem lehet behozni!!!!”. Természetes, hogy Robi rögtön mondta, hogy senki nem szólt egészen eddig – pedig sok alkalmazottal találkoztunk a sorok közt -, de persze rendben, nem hozzuk majd be. (Megjegyzem, végig toltuk, és természetes, hogy üzletben nem áll rá a kislányom. És az is természetes, hogy nem visszük be, ha nem lehet… de mondom, ez lett volna az utolsó, ami egy ilyen hét után megfordul a fejemben… mindenen járt az agyam, na, csak a rolleron nem! 😀 )
Utána a hipergyors csippantások miatti hipergyors pakolás közben leesett az egyik termék a földre, de belülre, a kasszások oldalára, így nem tudtuk felvenni. Robi szépen kérte a munkatársat, hogy vegye fel, de harmadszorra akarta csak meghallani. Igazából nem is ezek a konkrét cselekedetek, reakciók voltak a legrosszabbak, hanem a végig fennálló feszült helyzet, amit a kasszában dolgozó nő idézett elő azzal a fajta rosszalló, sötét tekintettel, amit meggyőződésem, hogy külön tanítanak, ha valaki fel akarja venni a “rosszindulatú szakot” a fő vonal mellé a vendéglátó suliban. (Hál’Istennek, nem mindenki veszi fel, de szerintem túljelentkezés van!!)
Fizettünk, a nő széttárta a kezét, hogy na, ez ennyi lesz, mi lesz már, fizessünk már! Nem is értettük… hát természetes, hogy most a fizetés jön 😀 Robi mondta, hogy kártya lesz, erre következett a látványos cattogás, puffogás (érthetetlen, miért!), majd elhúzott szájjal odatartotta a leolvasót. Közben foghegyről odaszólt nekem, hogy: “Hölgyem, a kosarat elvinné?!” De olyan hangon… olyan hangon… hogy… nálam végképp elszakadt a cérna. Nem bírom elviselni, ha hölgyemnek hívnak, és a legutóbbi ilyen nyilvánosan felém irányuló, megalázónak szánt hölgyemnél megfogadtam, hogy ha még egyszer bármikor előfordul az a bizonyos hangsúly+a hölgyem megnevezés együtt, akkor nem hagyom annyiban. Így hát ugrottam is a kosárért, és egy széles mosoly kíséretében jó hangosan válaszoltam: “Máris, hölgyem.”
Nem gondolkodtam, nem terveztem előre, egyszerűen csak kiszaladt a számon. Ilyen korábban soha nem történt, sose szóltam vissza, hiába rúgtak belém. De most megtörtént. A nő csak bámult, nagy szemekkel. Nem számított erre a kedves megszólításra. Még kifelé menet vissza is kukkantottam, hogy mi volt a válaszom hatása, és mosolyogva nyugtáztam, hogy igen, bizony hallotta. Szájelhúzás, véleményezés a mellette álló kolléganőnek.
Ez az! Magamban ujjongtam, míg kiértünk a boltból, aztán Robi legnagyobb derültségére hangos, kislányos kurjongatásba kezdtem. “Ez az, ez az, ez az! Hallottad? Életemben először megmondtam! Visszaszóltam, hallottad?!”
Elöntött valami euforikus öröm, és ez egészen hazáig ott forrt bennem.
Mindenkinek péntek este van, mindenki fáradt! A kassza olyan, mint egy színpad. Egy csomó ember megfordul ott, a kasszás meg néhány percre főszereplővé válik annak az embernek az életében, aki épp fizet. Hát miért nem játssza gyönyörűen a szerepét, ha már ott van…?! Egy kis mosoly… és többet adna a vásárlóknak, mint hinné. És a mosoly nem kerül semmibe. Én megértem, ha valaki fáradt, ha sok a gondja, bármi lehet a háttérben, de ez mindenkivel így van. Nem kell utálatosnak, sőt kifejezetten rosszindulatúnak lenni… mert visszafelé is pattoghat az az odahajított labda… (A teljes kép persze igényli, hogy hozzá tegyem: ez a kis történet a nem a rollerről szól, meg a kosárról, és még csak nem is arról a nyilvánvaló tényről, hogy természetesen a vásárlók is nagyon fárasztóak tudnak lenni egész nap, és köztük is van sok, aki néha sokk… hanem a ‘hogyan’-ról!)
Annyira jó érzés volt végre a megfelelő helyen, a megfelelő időben mondani a megfelelő mondatot, és nem utólag agyalni, hogy vajon mit kellett volna mondanom. Asszertív voltam, és mosolygós, hozzám csak ez illik 😊🙏, meg hát szerintem ez a megfelelő bánásmód. De nem hagyhatom a hölgyemezést, meg a bunkózást, a szemtelenséget. Annyira szemtelen lett a világ… és olyan indokolatlanul csúnyán mondják az utcán is, ha a járdán el akarnak menni, hogy “Szabad lesz?!”, mintha legalábbis nem most pillantanánk meg egymást először ebben az életben, és már vagy kétszer kérték volna előtte, vagy mintha korábban nemet mondtuk volna rá. Pedig nem. Ha szépen kérik, mosolyogva, vagy normál hangon, akkor is ugyanúgy félreállunk, nem kell hozzá az a plusz rányomás, az a plusz erőszak, amit hangsúllyal és arckifejezéssel beletesznek a mondatba sokan! Én sose mondom így…
Szóval nekem ez a tegnapi egy olyan pillanat, amit sose fogok elfelejteni. A pillanat, amikor kiálltam magamért, hirtelen, bátran, normálisan. És ez mindig így lesz. Érzem, hogy sok minden megváltozott belül az elmúlt évtized alatt. Más vagyok, mint tíz évvel ezelőtt, és ez mind pozitív változás. Bátor, acélos, határozott, erős, tudatos, célorientált ember lettem. Istenem, milyen jó ezt leírni… hát még megélni! Szeretem és megismertem a személyiségemet, büszke vagyok arra, aki vagyok, amit elértem, ahol tartok. Mi, Robival nem a nulláról, hanem a mínuszról kezdtük minden értelemben. Ezért aztán amit elérünk, az nekünk duplán számít… hatalmas erőfeszítés, akarás, szorgalom, kitartás eredménye úgy a munkánk, a sikereink, mint a szerelmünk és a családi életünk. Ez pedig nem menne folyamatos önismereti fejlesztés, belső fejlődés, változás nélkül. Robinak is olvasok, mesélek az ő személyiségéről, meg együtt tanulmányozzuk a babáét is. Ez hatalmas erőt ad, ismerni, szeretni magunkat… ezt kéne mindenkinek! Legyen csodás hétvégétek… nekünk az lesz! MILLIÓ PUSZI, Eszti. ♥️

 ©BerzsánEszti2021.

#esztiberzsan #akiberajzoljamagátacsillagokközé #berzsánesztikönyvek #esztiberzsanillustrations #acsodaoldal #jóittegyütt

Irány a suli – bizony családilag!

Leterhelődtünk, és a nagy év kezdésre fókuszáltunk minden idegszálunkkal az elmúlt hetekben Robival, hogy minden meglegyen a kezdésre, mert a szeptember 1. bizony szigorú, bozontos szemöldöke alól, szúrós tekintettel méregetett minket már az önfeledt augusztus közepi távolból is, öreg nevelőként köszörülve a torkát, hogy ‘khm-khm, vége van már a nyárnak, kis csintalan gyermeklelkű szülők, gyerünk, gyerünk, fel kell venni a tempót, jön a hűvös ősz, és bizony teljesíteni kell majd minden fronton!’
Mi lopva egymásra pillantottunk Robival, és mint huncut diákok, akiket épp rajta kaptak valami titkos turpisságon, lehajtott fejjel engedelmeskedtünk a vén szeptembernek. Nekiláttunk az iskolakezdő gyerek szüleinek kijáró feladatoknak – elkalandozó, és állandóan egy másik univerzumban lebegő művészlelkek lévén -, listát írtunk a legfontosabb teendőkről, és rákapcsoltunk. Leginkább az elmúlt három napban. Tip-top a lakás, megvan minden tanszer, őszi ruhák, táska, tornaruhák, rend, íróasztal, újragondolt berendezés a babának, nagylányos szoba, amit imád. Tegnap aztán végképp elmerültünk az iskolakezdés nevezetű, mélységes-mély óceánban, hogy csak ma reggel jöjjünk fel a felszínre egy kis levegőért. Írom a tegnapi menetrendet: reggel évnyitóra készülődés, ünneplő, haj, lakkcipő, miegymás, időre beérni, aztán ismerkedés az iskolával, a tanító nénivel, a gyerekekkel, szülőkkel, tanteremmel, majd jött maga az évnyitó, az elsősök felavatása – igencsak megható pillanat volt, ahogy megkapta a sárga kendőcskéjét a nyakába -, s a búcsú pillanata. Majd egy óra múlva mentünk is érte, jött a zeneiskolai beiratkozás – a világ végéig tartó sorral, melyben másfél órát álltam egy időpontra várva -, s délután a két és fél órás szülői értekezlet. Még mindig nem hiszem el, hogy iskolás lett a gyermekünk, de hát ez a valóság – már amennyiben maga az élet, amit élünk valódi… mert ki tudja… ugye… Szóval hát iskolás lett, mi meg azok vagyunk, akik régen nekünk integettek az osztályterem ajtajából még egy utolsót. A szülők, akik visszük reggel, és hozzuk délután. Meg végigkísérjük egy életen át, bárhova is viszi majd a sors útja…
Tegnap estére mindhárman nagyon elfáradtunk, de túl vagyunk az első nagy megmérettetésen. Most kérem szépen az van, hogy belerázódunk ebbe az egész új helyzetbe – ami azzal jár, hogy nekem is rázkódnak a gondolataim, egy hete nem írok semmit, mert minden pillanatom leköti ez az új időszak, minden gondjával-szerveznivalójával, meg persze közben még éjjel-nappal, minden időt rááldozva portrézom is, és intézzük az új honlapot, webshopot, hogy hamar meglegyen, hogy karácsonyra már ott tudjatok majd válogatni, meg készül a 2022-es naptár is, amit gardírozni kell, mert nem megy az se magától… szóval közben dolgozunk is -, de amikor szépen átkattan a nagy fogaskerék, és a most még új helyzet lesz a rutin és a megszokott mindennapi, akkor majd úgy remélem, elcsitulnak a hangok bennem is, és énekel majd a lelkemben az ihlet… (már érzem, és hihetetlen, mennyire hiányzik a szabad alkotás, ami a részemmé vált teljesen, mint a levegő, olyan nekem). Hát így állunk…
Felícia csodálatos, imádja az iskolát, mosolyog, várja minden reggel, hogy menjünk, szereti a gyerekeket, lettek is új kisbarátai, és bár sok újdonság vár még ránk ebben az évben, és sok tanulnivaló is, szerintem mi hárman együtt mindennel megbírkózunk, ahogy most, a nagy szeptember 1-i első vizsgát is sikeresen teljesítettük! 😊🙏💪🏻
Most szaladunk is a bébiért, és szusszanunk egyet délután. Ölellek, csókollak Titeket! Eszti.

UI. Olvassátok már legújabb szerelmes, könnyed, utazós, nyomozós, romantikus, párizsi-budapesti hangulatú regényemet, a Borbála gyűrűjét? Ma kaptam két csodálatos visszajelzést, imádom! Aki már olvassa, vagy ki is olvasta, és még nem írt nekem, írjon vissza nyugodtan, hogy tetszett, ki volt a kedvenc szereplője, stb… minden érdekel! Aki meg még nem olvasta, itt tudja beszerezni: www.esztiberzsan.com/webshop ♥️

©BerzsánEszti2021.

#esztiberzsan #akiberajzoljamagátacsillagokközé #írónővagyok #nektekírok #álmodjatok #legyélazolvasóm #esztiberzsanillustrations #acsodaoldal #jóittegyütt #berzsánesztikönyvek

Szép utópia

Hiába is keresem az egységet, azt hiszem, nem fogom meglelni. Szeretnék, de szerintem nem fogok itthon olyan lelki-szigetet találni, ahol az emberek teljes elfogadásban képesek egymás mellett élni. (A legkisebb, mikro-környezeten túl, melyben ott a kis család, apa, anya, gyermek, nagyszülők, legszorosabb barátok.) Csoportokra szakadozik nemzetünk, és nem csak online éljük csoportokban az életünket. Valami csúnya, kellemetlen, bűz lengedez a levegőben, ez pedig nem más, mint egy láthatatlan, de nagyon is érezhető indulat: a gyűlölet. Gyűlölet egy adott csoport iránt, egy életfelfogás iránt, ideológia iránt, küllem iránt, származás iránt, eltérő vélemények iránt. Ha csak egy kicsit olvassátok a kommenteket net-szerte, azonnal látszik. Ott minden jobban és hamarabb látszik. Szépen kiírják magukból az emberek a valódi indulataikat, és szomorú a szőttes, ami elénk tárul. Pedig a gyűlölet teljesen felesleges. Gondoljatok csak bele: mindannyian meghalunk. A vége mindenkinek ugyanaz, csak az időtartam, amit halálunk előtt életben tölthetünk itt a földön, az tér el. Így hát azt a rövid életet, amit e földön, e testben élhetünk célszerűbb lenne pozitív energiákkal, boldogsággal megtölteni, kihasználni minden jóra, szépre, izgalomra, ragyogásra, alkotásra, haladásra, egy szóval ki kéne maxolni, nem pedig megkeseríteni, besarazni a gyűlölködéssel, belegabalyodva mindenféle nyomasztó, megbetegítő belső indulatokba. Értelmetlen. Háborúságot, fájdalmat, halált szül. Sötét indulat. Persze össze is tart. Értem én… akik együtt gyűlölnek egy másik társaságot, rögtön összetartozónak érzik magukat. Csak az irány, a cél nem jó. Az emberek pusztítják egymást. Ez az igazság… Pedig szerintem nem is volna olyan nehéz egy több ezer éves történelemmel, megannyi tapasztalattal, szenvedéssel a hátunk mögött végre megérteni a békés együttéléshez való legfontosabb alapkészletet: élni és élni hagyni. Ennyi az egész.

Ha nem tetszik, csak görgess tovább. Nem kell meggyőzni a másikat, nem kell elérni, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodjon, ahogy te. Nem kell megértetni mindenáron a másikkal, hogy az úgy jó, ahogy te jónak látod. Elég, ha neked megvan a meggyőződésed, ez csodálatos dolog, mert valamiért eljutottál arra a szintre, ahol épp tartasz. De a másik másképp látja. Ettől ő még nem rosszabb, nem jobb. Hagyni kell élni egymást szabadon a véleményével együtt. Nem kell szeretni mindenkit, hisz a szeretet egy olyan érzelmi állapot, melyhez elengedhetetlen a másik ember személyiségének, céljainak, lelkének ismerete, s az, hogy a két egymást megismerő ember lelke harmonizáljon egymással. Különbözőek vagyunk, és nem csak jó lelkű, hanem kifejezetten rossz indulatú, irigy, sötét lelkek is léteznek, ezen nem tudunk változtatni. És van olyan, hogy szimplán csak nem passzol két ember. Tehát nem is elvárás a szeretet. De az elfogadás nagyon is az. Ez nem csak a modern társadalmak elvárása, hanem egyszerűen az emberiség, mint intelligens faj egymás mellett élésének feltétele. A gyűlölködés, az egymásnak menés, a vélemények kultúrálatlan, személyeskedő, sértegető ütköztetése véleményem szerint a gyilkosság előszobája. Tulajdonképp még nem gyilkosság. Nem az. De pontosan az az indulat, az az irány. Ha beírod a netre, hogy vajon mit jelent a gyűlölet ki is jön a definíciója. Ide másolom, hogy olvashassátok: “A gyűlölet egy tartós vagy rövid idejű érzelmi állapot, amelynek tárgya lehet egy személy, emberek csoportja, állat, vagy tárgy, esetleg elvont fogalom. Lényege a gyűlölet tárgyának teljes elutasítása, utálata, teljes megsemmisítésének nagyfokú vágya. A gyűlölet a szeretet ellentéte. Érzelmi világunk két főiránya: hogy ami kedves nekünk, megkívánjuk, ami kellemetlen, elutasítjuk. Ha ez emberekre vonatkozik és ösztönszerűleg történik, akkor rokon- és ellenszenv támad bennünk. Ha határozottan és tudatosan történik, akkor szeretünk és gyűlölünk. A gyűlölet tehát tudatos és határozott elutasítása annak, aki nekünk bizonyos okoknál fogva kellemetlen.”

Élni és élni hagyni. Megtalálni saját életünkben azt, ami célt és értelmet ad neki. Ettől boldogabb lesz mindenki: Te is, mert kitölti majd egy csomó minden az időd, elméd, lelked, betölti majd egy csomó érzelem a szíved, és mások is, mert nem lesznek felesleges, kötözködő, gyűlölködő kommentek a neten mindenfelé, mindenféle közérdekű-nem közérdekű posztok alatt. Hiszen boldog, küzdő, elégedett, célorientált ember nem gyűlölködik. Persze ez álom, utópia… az ember nem változik, a gyűlölet már az első emberek idejében is ott volt. Eredendő. De talán egy ilyen írás megmozgat valamit… apró, leheletnyi szempilla-rebegtetéssel nyitogatni próbálja lelkünk, tudatunk szemeit. És akkor máris megérte kiírni magamból…

Szöveg, kép:

©BerzsánEszti

Tiszavirág-élet

Csendes nyári éjszakákon elmélkedem…
Néha bizony ki kell emelkedni a mindennapi valóságból, abból a szűk élettérből, amiben mozgunk, otthon-munka-problémák-nehézségek-nyomasztó mindennapi gondok-szerveznivalók-mindenféle események, és csak egy kicsit belegondolni, hogy hol is élünk valójában… hol is zajlanak az oly fontos politikai csatározások, a kommentháborúk, meg az egyéb, valódi háborúk is, hol jövünk-megyünk, hol akarunk mindenáron megfelelni az elvárásoknak, hol olyan fontos mások tekintete, rólunk formált gondolata, hol próbálunk meg mindent megtenni egy jobb holnapért, hol gondoljuk azt, hogy mindig lesz holnap… hol hisszük azt, hogy minden életbevágóan fontos… hol történik nap mint nap ez a mindenféle.
Az igazság az, hogy apró élőlények vagyunk a felfoghatatlan mindenség egy apró pontján.
Eltávolodva a mindennapokban annyira felnagyított dolgainktól megláthatjuk, hogy talán nem is olyan fontos mindaz, amit annak tartunk… amit szorítunk két marokkal. És megláthatjuk, mennyire fontos néhány dolog, amire talán természetesként tekintünk: csak az érzelem, a kapcsolódás, a szeretet, a gyermek, a család, a jó dolgok számítanak. Egyrészt kicsinységünk, kiszolgáltatottságunk miatt, másrészt az élet végessége miatt. Minden egy villanás… minden csak egy pillanat… az egész élet egyetlen hosszabb pillanat… nem több. Nem rég olvastam, hogy van egy Föld-szerű bolygó, ami elvileg alkalmas lehetne az életre, de 73 év csak oda az út… az ember egyre közelebbi céljai közt szerepel, hogy az emberi fajt átköltöztesse egy másik, életre alkalmas (vagy alkalmassá tett) bolygóra. Távoli céljaink közt talán szerepelhet az is, hogy majd eljussunk oda, arra a távoli bolygóra… de mégis hogyan?! 73 év az egy emberélet. Ki áldozná fel az egyetlent, amiből csak egy van, azért, hogy egy ilyen úton részt vegyen, és eljuttassa oda a fajunkat? Lehet, hogy meglesz, lehet, hogy nem… és ez nagyon izgalmas és érdekes kérdés, tudom, rengeteg gondolatot felvet… de csak arra akartam rávilágítani, hogy az emberi élet annyira csak egy pillanat, annyira rövid… hogy tényleg csak az igazán fontos dolgokra kellene koncentrálnunk! Ha úgy tetszik, tényleg csak egyetlen utazás az egész élet. Ki kell használni. Gondoljatok csak bele, milyen csoda már csak az, hogy ennyi minden egyszerre, egyidejűleg a rendelkezésünkre áll az élethez! Van csodálatos iható vizünk, van gravitációnk – elég erős, hogy a földön tartson minket és minden mást is -, van légnyomásunk, van mágneses mezőnk, ami védelmezi a Földet a különböző űrbeli veszélyektől, van ózon rétegünk, ami becsomagolja a bolygót, hogy védje a káros sugárzástól, van tökéletes ritmusunk, vannak évszakaink (még így is, hogy romlik a Föld állapota, csodálatos Éden, amiben élhetünk!), vannak nappalaink, éjszakáink, van óceánunk, ami kifejti hűtő-fűtő hatását, van termőföldünk, vannak növényeink, állataink. Itt nem kell megküzdenünk azért, hogy levegőt vehessünk, nem kell szkafanderbe öltözködni ahhoz, hogy sétáljunk egyet az épületeken kívül, ahol más bolygón tennünk kéne a mérgező gázok és a felszíni por miatt. Ha csak kicsit közelebb lennénk a Naphoz, élhetetlen forróság lenne, megégnénk. Ha távolabb lennénk, mínusz több száz fokon megfagynánk. Ez az egész, amiben élhetünk, egy csodálatos, oxigénnel teli bölcső az emberi faj számára. Csodálatos. Csodálatos!!! Tökéletes véletlenek sorozata? Sokan így vélik. Talán igen, véletlen mindez… de én azért másképp gondolom, és hatalmas hálát érzek a szívemben mindazért, ami adatott és adatik nekünk nap mint nap. Minden nap ünnep az emberiség számára itt a sötét, hideg kozmosz közepette, a semmiben lebegve, forogva, kiszolgáltatva az aszteroidák, meteoritok, s az űr mindenféle veszélyeinek. Legyünk hát hálásak, és ünnepeljük az életet! Mert ha ilyen rövid az élet, és ilyen apró vagyunk a semmi közepén… akkor tulajdonképp elgondolkodhatunk, hogy mi értelme is van egyáltalán megszületni és élni? Nos… valamiért itt vagyunk, valamiért megszülettél, és olvasod most ezeket a sorokat… és én azt gondolom, hogy ennek az apró, szinte láthatatlan, tiszavirág-földi életnek, amit épp élünk, igenis van értelme, mégpedig a szeretet, a hála, a kapcsolat, és a boldogság. Ezért vagyunk. És még persze, hogy mindenféle jót csináljunk: alkossunk például… úgyhogy megyek is írni 😀 Sziasztok!

Szöveg, kép: ©BerzsánEszti2021.