Blog

A​ héten advent első vasárnapja. Itt van már a karácsony…

Gustav Klimt (1862-1918) a bécsi szecesszió festőművésze, nevét az egész világ ismeri. Klimt 55 éves korában, 1918-ban, rövid betegség után váratlanul hunyt el. 

“Semmiképpen sem szeretnék beletrollkodni a Halloweni készülődésbe, de minden évben felmerül, hogy ez tulajdonképpen nem a mi ünnepünk és nem a mi hagyományunk… akkor mégis miért olyan trendi? Először nem a saját ünnepeinket és hagyományainkat kellene átörökíteni?” - állt az egyik reggeli Threads posztban. Hát válaszoltam…

Minden nap korábban ébredek, mint a többiek. Fél öt-öt körül már kidob az ágy, így ilyenkor rendszerint fel is kelek és elkezdem a tevékeny és pezsgő napomat. De ma nem.

“Valaki írjon, aki Aldiban vagy Lidl-ben dolgozik, és magyarázza már el nekem, hogy miért bosszantanak minden vásárlót azzal, hogy nem hagyják, hogy elpakoljon? Már direkt úgy rendezem a dolgokat a szalagon, hogy gondolkodás nélkül tudjak pakolni, de így sem tudok olyan gyors lenni. 

EZ MIÉRT JÓ NEKIK? (…)” - állt az egyik reggeli Threads posztban. Hát válaszoltam…

Sok ember elfolyatja az egész életét. Nem nézi az időt, hogy milyen értékes, hogy mennyi mindenre lehetne használni, hogy MOST van a pillanat, amikor létre lehet hozni bármit, hogy az élet arról szól, hogy tevékenyen létezzünk, hogy változtassunk a dolgok folyásán, hogy csináljunk valami jót, valami nagyot, valami újat, valamit, ami sugárzik és képes üzenni… Azt veszem észre, hogy amit én normálisnak tartok, az már szinte nem is létezik. Új normalitás van, amit a többség annak tart...

Szívem csordultig van boldogsággal, mert bárhova kikerülnek a MAGYAR LÉLEK képek, ömlenek a kommentek, levelek, tetszésnyilvánítások. A legkülönfélébb írások, vélemények, a legszívbőlszólóbbak, legmeghatottabbak: régi emlékekről, gyermekkori évekről, érintésekről, amiket a képeim váltottak ki, érzésekről, amik könnyeket facsarnak. Mindig tudtam, hogy ajándék van a kezemben és a szívemben, mert a nagymamám sokat mondta ezt, habár számomra olyan természetes a saját kifejezésmódom, mint a levegővétel. 

Mint tudjátok, mostanában félig a Marson élek, mert írom legújabb regényemet, a SZERELMEM, ELENA MARTINUS-t.

Nagyon sokat változott a világ az elmúlt években. Én az elmúlt hét évről tudok érdemben nyilatkozni, mert azóta mászom az üzleti élet húsba vájó, meredek szikláit. De még inkább az elmúlt két évről… tényleg nagyon nagyon más volt minden korábban.

Berzsán Eszti 10 tanàcsa az újévre ✨ Egy boldog 2️⃣0️⃣2️⃣2️⃣-ért.

Ilyen az élet...
Csak annyi terhet cipelj, amennyit muszáj. Ott a sorsod, a körülményeid, a családi adottságaid, amibe beleszületsz, az élet alapból pakolja rád a terheket, amik alól nem lehet kibújni, és ehhez jönnek az egyéb, emberek által pluszban rád terhelt súlyok. Csomó konfliktus, stresszhelyzet, energiaszívó, fölöslegesen gyártott probléma. 

Esik az eső. Szürke minden. Tart még a vírus is. Jönnek a számok. Mit csináljunk? Tehetetlenség van. És közben megy tovább az élet. Belefásul az ember, közben meg szorong, és hálás is persze, hogy egészséges, de néha már túl nehéz a léleknek ez a sokféle érzés egyszerre. Nem lehetne inkább külön-külön mindent? Nem.

Amikor idén augusztusban végre a kezembe foghattam több, mint fél év hosszú munkájának gyümölcsét, a 610 oldalas, gyönyörű, imádnivaló Borbála gyűrűjét, elmondhatatlan öröm járta át a lelkem. Megvan! Megcsináltuk! Nálunk van!!!!! Úton vagyunk hazafelé a nyomdából! Itt van… csodálatos volt. És azóta is ugyanezt érzem, amikor csak rápillantok a saját példányomra az éjjeli szekrényemen.
Megírtam, és most mindenki olvashatja a BORBÁLA GYŰRŰJÉT!!!!!

Milyen az önazonos ember? Ha őszintén a szívedbe nézel, hogy érzed, önazonos vagy? Te milyen vagy, mi rád a legjellemzőbb három belső, három külső tulajdonság? Hogyan mutatnád be magad?

Ez az oldal tulajdonképpen rólam szól… 

Csönd. Béke. Nyugalom. Szem lehuny.
És most beszív, benn tart, kifúj.
Ezt kéne csinálnom heteken át.
Csak ezt.
Teljes regeneráció.

Egyszer lesz egy balatoni házam.
Azt is tudom, milyen lesz.
Pontosan tudom.
És a tágas, kőkorlátos, hófehér terasz lesz a kedvenc helyem benne.
Ott fogok írni…

Békében önmagammal – békében a világgal. A kettő csak együtt képes létezni, egyik a másik nélkül nem lehetséges. Sok mindentől függ, hogy a belső békét, önelfogadást, önszeretetet, harmóniát, egyensúlyt megleljük-e, és hogy mikor, milyen úton érjük el. Nincs két egyforma lélek, két egyforma sors, egyforma életút. Ezért nincs egyetlen tökéletes recept sem. De nekem vannak gondolat-köveim, amiket eddig összegyűjtögettem életem folyamán, és amiket oda tudok adni nektek, és ha szeretnétek, be tudtok építeni a ti saját önfejlesztő, önépítő utatokba… 

Imádom, hogy tényleg varázsceruza van a kezemben! De tényleg! Mi ez, ha nem varázslat?! Hogy beszélgetünk valamiről a kicsi lányommal, és utána hipp-hopp itt van… életre kel minden, ami csak álmodozás volt addig…

Keresem a saját csatornámat, a teret, ahol kiteljesedhetek. Illetve ahol még jobban kiteljesedhetek, bocsánat, így a helyes. Mert már nekiindult, szépen nyílik, virágzik a gyümölcsfám… De az igazság az, hogy nem könnyű.
Egyre inkább leegyszerűsödő...

Nem kerülheted el a pillanatot, amikor szembe kell nézned önmagaddal. Pedig lehet, hogy bizonyos esetekben ez a szembenézés fájdalommal jár, múltbeli önmagunk által elkövetett hibák felismerésével és sok kétellyel a jövőt illetően. De szembenézés nélkül nincs változás és nincs tovább haladás. 

Nő, növekszik, szépül, okosodik, nyílik, mint az illatos babarózsa. Kis kertem éke, sőt, a legszebb ékszerem, ékességem, mindennél nagyobb büszkeségem, úgy, ahogy van. Életem értelme, akivel új értelmet nyert MINDEN, aki miatt érdemes levegőt vennem, akiért érdemes reggel felébrednem, aki segített abban, hogy minden másban is új értelmet találjak, és aki által jobb emberré válhatok. 

Az élet nem szól másról, mint folytonos megújulásról. Bár nincs írásba adva, de mégis, kényszerít, kötelez. Ha élni akarsz, változnod kell. Ha tovább akarsz lépni, változnod kell. Ha fejlődni akarsz a szakterületeden, változnod, változtatnod kell. Ha jó szülő akarsz lenni, folyamatosan változnod kell. Ha egyáltalán bármivel is lépést akarsz tartani, változnod kell. Ha élni akarsz… változnod kell! De könnyű ez?

Visszavesszük a maszkokat. Megint. Hiába a kislányos várakozás bennem, tudva, hogy nem ez a normális élet, amit két éve élünk, és hiába várom minden nap, hogy valaki okos tudós, vezető, akárki bemondja, hogy vége a vírushelyzetnek, a világ visszaáll a régi kerékvágásba - világos, hogy ez a várakozás tulajdonképp nevetséges -, nincs ennek vége. Ki tudja, mikor lesz. Talán soha.

Megküzdeni érted, hogy ölelhesselek, hogy csókolhassalak, megküzdeni értem, hogy ölelhess, hogy csókolhass – egykor nem lebegett más a szemünk előtt. Fogni a kezed, lopott pillanatokba feledkezve hinni, hogy ez most végtelen s örökre szól. Csak ültünk egymás mellett, mint két űzött, fiatal vad, kik a bokrok rejtekében futásra készen, remegve figyelik, mikor dördül a végzetes lövés.

Eszti, akkor te most író vagy, vagy rajzoló? Tulajdonképpen mivel is foglalkozol? Ó, hányszor, de hányszor kell magunkat egyetlen mondattal, vagy néhány szóval bemutatni…! Ugye?

Karanténban a világ. A végét várjuk. Meddig tart még? Olyan érdekes gondolatok ezek… hát persze, hogy a végét várjuk! Mindenki szeretné visszakapni a régi életét. De gondoljunk csak bele: amikor a “régi” életünkben éltünk, akkor minden stimmelt? Minden jó volt úgy, ahogy volt? Szerintem nem. A másik kérdésem, hogy akkor nem vártunk ugyanígy valamire? Szerintem a válasz az, hogy dehogynem. 

November van. Arcodat csípi a hideg. Lábad alatt roppan a száraz avar. A forró tea nem csak kezedet és bensődet melegíti, ahogy óvatosan kortyolsz belőle… 

Mi végre is vagyunk a földön? Mi az élet célja, értelme? Minek ez az egész születés-élet-halál körforgás és miért van mindennek vége? Hogy van az, hogy valaki egyszer még nincs, aztán a semmiből lesz, és aztán egyszer csak megint eltűnik és volt – nincs? Túl nagy kérdések ezek szerintem, filozófikusak is, elméletiek is – bár talán nem véletlenül merül fel ez a néhány súlyos kérdőjel sok mindenkiben rajtam kívül is, mert lássuk be, azért elég gyakorlati kérdések ezek… hisz gondolkodó lények lévén nem csak úgy létezünk a vakvilágba… (legalább is egy adott életkor után biztosan nem).

Sokféle szakasza van az életemnek úgy általában is, meg madártávlatból nézve is. Vannak időszakok, amikor nem jut elég időm a blogolásra, a befelé figyelésre. Hiányzik is. Most karantén van. Gondolhatjátok, milyen az élet egy öt éves örökmozgó kislánnyal bezárva egy hónapja egy kis albérletbe erkély és kert nélkül… Maradjunk annyiban, hogy a karantén számunkra nem a pihenésről, a befelé fordulásról, a megnyugvásról és leginkább nem a különböző unaloműző technikák kipróbálásáról szól. Lényegében nincs mit elűzni  Szóval bizonyos értelemben szenvedünk, de persze boldogan ezt is, ahogy mindent igyekszünk boldogan csinálni! És nézzük mindennek a jó oldalát… a gyerekem békésen játszik a babáival – egyedül!  ritka drága pillanatok egyike -, és lám-lám, én magam pedig a gép előtt ülök, és az ujjaim a billentyűzeten kopognak. Édes, régi kopogás ez, szeretem és hiányzott már! Írhatnék sok mindenről, mert lenne bőven miről… és vannak készülődő bejegyzések még a fejemben, de az első a hőstettekről fog most szólni.

Csak visz a lábam, rovom az utcákat, gondolataim valahol messze járnak. Nálad. Hol vagy? Vajon mit csinálsz most? És gondolsz-e rám úgy, ahogy én terád? Hiányzom-e, akarsz-e még? Vagy végleg elrontottunk mindent akkor, egyszer? Néhány napja történt, az új év első hétvégéjén. De mintha hónapok teltek volna el. Csak egy gombnyomás lenne, igazán semmiség, és hallhatnám a hangod. De mintha ujjaink kőből volnának, egyikünk sem tárcsáz. Csönd van, nem jön üzenet sem. Te sem ìrsz és én sem. Egyedül vagyok. Mégis veled. Csak visz a lábam, rovom az utcákat és nem hiszem el, hogy ez velem történik. Hogy egyáltalán ez megtörténhet velem. 

Anita és kislánya, Angyalka csillogó ruhába öltözve készülődtek a szilveszterre másfél szobás, otthonosan berendezett belvárosi albérletükben. A kislány a tükör előtt ült egy magas széken, izgatottan lóbálta a lábacskáit és bele-belefújt a trombitájába, miközben anyukája a haját fésülte. 

–  Alig várom a szilvesztert, anya, alig várom! – lelkendezett.

Hideg, fagyos volt a december, téli szelet hozott magával. Pajkos, csípős volt ez a karácsonyi szél. Felkapott mindent az utcákról, amit csak talált és vitte-fújta a város hordalékát, hogy aztán, mikor már elfáradt, lerakja valahol messze. Út közben betekintett a város lakóinak ablakain, süvítve terelgette a kéményekből kíváncsian kikandikáló füstpamacsokat és megállt a boltok szépen díszített, csillogó kirakatai előtt. Kedvenc mókája az volt, hogy körbetáncolta a nagybevásárlásból hazafelé igyekvő apukák táskáit, szatyrait, lelopta a nagypapák fejéről a kalapot és belekapott az ünnepi kirakatok előtt bámészkodó kislányok hosszú, göndör tincseibe. 

A tény, hogy minden véges ezen a világon, hogy az élet maga véges, és egy -tól-ig tartó egyenes - vagy görbe - csupán, hogy az egész, ami a mindenséget jelenti nekünk, embereknek a saját életünkben, és minden, ami most van annyira törékeny, nekem nagyon fájdalmas. Ez a tudat először tizenhat éve hasított belém úgy igazán, amikor néhány percen múlt csupán, hogy nem vesztettem életemet. Akkor, a kórházi ágyon, a tiszta oxigént belélegezve azon merengtem, hogy mostantól tulajdonképpen minden nap ajándék, amit itt élhetek még… hiszen akár előző nap vége lehetett volna. (és akkor még nem voltunk együtt Robival, nem volt a baba… tulajdonképpen még el sem kezdődött semmi abból a csodálatos jóból, amit azóta kaptam az élettől )

Éjféli novellák 7.

Zsong a játszótér. Nem süt erősen a nap, nehéz párás a levegő. Jól belátom az egész parkot az egyik félreeső padon ülve. A két unokámra vigyázok. Ők a szemem fényei, a mindeneim. Ez a két kis rosszcsont. Beni az idősebb, már nyolc éves, hogy repül az idő. Bali is már három éves, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy babakocsival toltam ki. Minden délután kihozom őket. Minden. Áldott. Délután. Nekem ez nem teher, nekem ez természetes. Dolgoztam egész életemben, most is dolgozom. De ez az igazán fontos az életben. A munkával töltött idő semmivé válik, de amit a gyerekekkel töltök, megmarad. Nem bírnám ki, ha nem játszanék velük délutánonként. Hiányozna ez a két kis babszem. 

Ma nagyon fontos ünnep volt szíveinkben, 1956-os hőseinkre emlékeztünk. A fiatalságban mindig is ott a jövő, az erő, a tenni tudás és a tenni akarás. Ez régen is így volt, ma is így van, én biztos vagyok benne. Fontos forradalmainkat a hazájukért dobogó szívű, bátor egyetemisták indították meg, akik látták maguk előtt a célt, és hittek... példákká váltak az utókor számára több tekintetben is, s én úgy vélem, hősi önfeláldozásuk mellett az igazi, szívbéli összefogás az, ami tetteik közül a leginkább kiemelkedő... Amikor a régiekre gondolok, mindig a bátorság az első, ami először eszembe jut velük kapcsolatban. Csodálatos erő lakozik a bátrak tetteiben. A bátrak mernek gondolkodni, hinni, meglátni, dönteni, lépni, összefogni, és úgy cselekedni, hogy valódi változás történhessen.

A bátrak írják a történelmet... 

Éjféli novellák 6. 

A nyarakat egészen kicsi koruktól kezdve rendszeresen a Nagymamánál töltötték Balatonon. Júniusban, az iskola végeztével lementek, és kisebb-nagyobb megszakításokkal nyár végéig lenn is maradtak. Nagymama nyáron kiadta a szobákat, a lányok megszokták a gyakorta érkező és távozó német vendégeket, s hogy mindig idegen van a házban. Segítettek is a kertészkedésben, takarításban, nagymosásokban, teregetésben. Nagymamának nagyon jó szíve volt, mindent megtett az unokáiért. Megszámlálhatatlanul sok palacsintát sütött, megfőzött minden finomságot, amire csak a lányok vágytak és úgy kényeztette kisunokáit, ahogy csak tudta. Jók voltak vele a nyarak.

Éjféli novellák 5.

A zongorista szerelmes melódiákat játszott. Hajnali fél kettő volt. A hotel bárjában egy-két fehér abroszú asztalnál gyertyafény és néhány boros pohár mellett üldögéltek a vendégek. Hallgatták a zenét. Itt-ott finom nevetgélés, incselkedés, röpke csókok. Az egyik félreeső asztalnál egy fiatal nő ült. Hosszú barna, lágyan hullámos haját babrálta, melyet fél oldalra húzott s így látni engedte tökéletes nyakát, vállait, bőrét. Mélyen kivágott hátú fényes, vörös, szatén ruhája szorosan ölelte körbe karcsú testét. Egykedvűen ült és hallgatta a zenét. Szemmel láthatóan egyedül volt, nem várt senkire. Egy távolabbi asztalnál szintén magányosan borozgató sármos, ötvenes férfi figyelte őt. Elegáns, fekete öltönyt viselt, haja frissen nyírt, őszes. Gazdag üzletember volt, sikeres ingatlan fejlesztő, két nap múlva már úton Amerikába. Egyre csak a nőt nézte, formás, hosszú lábait, kecses lábfején az apró lakk bőr tűsarkút, ahogy játszottak rajta az éjszakai bár fényei. 

Éjféli novellák 4. 

Weisz Jankának hívják. Eredetileg matek-fizika szakos tanárnő, néhány évet tanított is, de nem szerette a tanítást, inkább kutató szeretett volna lenni. Nem jött össze. Új a cégnél. Az előző titkárnő elment szülni, kellett valaki a helyére. Valaki alkalmas, aki nem csak jó kávét tud főzni, de ért az Excelhez is, meg jó logikai gondolkodása van és akár tanácsot is tud adni stratégiai kérdésekben, ha megkérdezik. Sőt, legyen kedves az ügyfelekhez is, mosolyogjon, tudjon angolul meg németül társalgási szinten és mindezek mellett legyen megbízható. Öt jelentkezőt hívtak be az interjúra, végül Jankára esett a választás. 

Éjféli novellák 3. 

A csodás, régi kastély rendezett, friss gyepű udvarán kedélyesen telik a csütörtök esti kikapcsolódás. A lányok hátul, a kertben sütögetnek, a fiúk elől, a nagy teraszon kártyáznak és söröznek. Alkonyodik. A grillek illata pikánsan fűszerezi a nyáresti levegőt, a füst pedig szerelmesen andalog a levegőben. Betti fordít egyet a húsokon.

Éjféli novellák 2.

05:30 Serceg az olíva olaj a teflonban, János felüt egy tojást. Tükör lesz. Minden reggel egy tükörtojást eszik sajttal, öt karika uborkával, hozzá tejeskávét iszik két cukorral. Minden reggel. Az étel néhány perc alatt elkészül, János megeszi. Késsel, villával, komótosan, megadja a módját. A kávé is elfogy. A szennyes edényeket a mosogatóba teszi, azonnal elmossa és a csepegtetőn sorba rendezi. A pultot szárazra törli a reggeli tevékenységek után.  A fürdőszobába megy, megborotválkozik, fogat mos, majd úgy pizsamában, ahogy van, nekiáll vasalni az előszobában. Az előző este kikészített tiszta ruháit: alsónadrágot, zoknit, farmert, fehér atlétát, inget kivasalja, mert ő melegen szereti felvenni. Így szokta meg. Korábban az édesanyja mindig így csinálta reggelente, de most már magának vasal. Édesanyjával kettesben él egy két és fél szobás belvárosi lakásban. Negyvenöt éves.

Éjféli novellák 1.

Nevetgéltek, könnyedén beszélgettek, hajukba bele-belekapott a július végi szellő. Frissek és fiatalok voltak és imádták a déltuán szabadságát. Egy belvárosi cukrászda nyitott teraszán üldögéltek fehér ernyők alatt. Körülöttük a többi vendég is jó kedvűen fogyasztott, pincérlányok jöttek-mentek, kellemes volt a pesti zsongás.

Szóval ezek szerint így megy ez… az ember vágyik egy babára, kihordja, megszüli, és hiába telik el akárhány év, hiába lesz a babából kisgyerek, nagyobb gyerek, tini, felnőtt, anyuka/apuka vagy nagyszülő, a szülő számára mindig is az ő kicsikéje marad…

Már napok óta készülök megírni ezt a bejegyzést, de csak most jutottam hozzá… ha mondjuk három nappal ezelőtt írtam volna meg – amikor először terveztem -, akkor egész más írás kerekedett volna, mint ami most fog… egyébként mindig elkezdődik bennem az adott cikk/poszt, és csak folynak a mondatok, gondolatok egymásba karolva, arra várva, hogy papírra vessem őket… de rendszerint ilyenkor nem vagyok gépközelben és valami egész más zajlik éppen…

Ülünk egy kiülős kajáldában, és beszélgetünk. Nem annyira májusi az idő, inkább olyan októberi. Nyirkos, nyálkás, esős, szürke, hűvös… kell a kardigán meg a sál is. A babán pulcsi és még két kis kabátka is elfér… De nem zavar ez az idő. Kicsit jobb lenne a napsütés, de a lelkemben süt a nap. Azt kérdezitek sokan, hogy honnan ez a pozitív életérzés? Ez a sok mosoly, ez a boldogság minden nap?

Az utolsó nap reggele Párizsban kicsit nosztalgikusan indult… én máris búcsúztam a szobától, az ablakban pizsiben utoljára néztük az ébredő várost a babával… kicsit borús volt az idő. Aztán lementünk megenni az utolsó reggelit… na jó! Nem lehet ilyen szomorkás az utolsó bejegyzésem! Sőt… a legboldogabb lesz, mert ennél nagyobb öröm még nem ért minket családilag, hogy egy ekkora miniszabit külföldön tölthessünk együtt… és repülővel utazzunk oda… szóval akkor vágjunk bele újra…! Ennek kell a legboldogabb bejegyzésnek lennie. Tehát…

A harmadik nap reggelén fáradtabban ébredtünk, mint a korábbi két napon. Aznap volt a szülinapom. Robi úgy ébresztett, hogy megpuszilgatta az arcom, és a fülembe súgta: boldog szülinapot, babám! Boldog voltam… nem éreztem, hogy ez a nap más lenne, mint a többi, mint ahogy általában érezni szoktam a szülinapjaimkor… mert már két napja annyira ünnepi és más volt minden…! Egy csoda ez az egész!!!!

A második nap reggele vidámságot hozott az előző nap izgalmai és megpróbáltatásai után. Kicsit tovább aludtunk a szokásosnál, nyolc körül ébredtünk, mivel előző nap eléggé elfáradtunk… ahogy kinyitottam a szemem, azonnal úgy éreztem, hogy egy álomban ébredek… “Párizsban vagyok”. 

Kalandot akarsz? Hát akkor azt mondom, utazz egy kisgyerekkel!  Mi kalandot akartunk… nagyon is! Nagyon akartuk… még soha nem utaztunk ezelőtt külföldre együtt, még kettesben sem, nem hogy a babával (aki most három és háromnegyed éves). De mivel én már öt éve vágyom Disneyland-be, és azóta vágyom vissza Párizsba, hogy egyszer tizennégy éves koromban elvitt egy napra a mamám, hát mindketten úgy éreztük Robival… így tíz közös év, sok együtt megélt öröm és még több nehézség átvészelése után elérkezett az idő, hogy együtt elrepüljünk a szerelem városába, és kikapcsolódjunk egy kicsit a hétköznapok rohanásából. De hogy mennyi utánajárással, ötleteléssel, agyalással, felkészüléssel jár egy ilyen külföldi út megszervezése, azt előre nem mértük fel.

Imádok beöltözni. Mindig is imádtam, és ez nem változott attól, hogy felnőttem…  Csak az utóbbi években annyi volt a felelősség és a felnőtt-léttel járó feladat, hogy nem volt beöltözős farsangunk. De idén másképp van… a baba most már nagyon élvezi az ünnepeket, odavolt a karácsonyért, várja a szülinapi partyját és a húsvétot, és ki akarja élvezni a farsang minden pillanatát. Így hétvégente beiktatunk egy-egy családi farsangi mulatságot, amit találunk a neten. Az a jó abban, ha több farsangra is elmegy az ember, hogy mindig másnak lehet öltözni. Felícia legutóbb mesebeli királylány volt, tegnap pedig pillangó. Szerdán lesz az ovis farsang, még kitaláljuk, mi legyen 

Az utóbbi időszakban a hétvégéket telerakjuk programokkal… talán azért, mert az életünk annyira az adásról, a közlésről, a teremtésről és a kreatív energiák mozgatásáról szól, hogy szükségét éreztem, hogy legyen több input, bármi, amit feltölt, ami hozzátesz a láthatatlan részemhez, ami gazdagít ha csak egy elcsípett gondolattal vagy két megható pillanattal is…

Utazunk! Bármilyen hihetetlen is, de végre elutazunk külföldre. Ilyen még az elmúlt tíz közös évünkben nem volt, de remélem annál több lesz a jövőben! Hogy lehet úgy élni, hogy nem lát világot az ember?

Szeptemberben ìrtam utóljára. Olyan rég volt, tán igaz sem volt… de persze hogy az volt. Az ősztől karácsonyig tartó időszak minden napjára, súlyos percére pontosan emlékszem. Akartam ìrni, jaj, de milyen sok bájos-szìnes-könnyes-megható-igazi-és mesebeli gondolatfoszlány veszett el az aggodalom és a nehézségek tengerében… de túléltük, itt vagyunk. Mindent túlélünk, és mindig talpra állunk… mi hárman már csak ilyenek vagyunk.

Delírium ízű bódult hajnalokon céltalanul kóborol a lelkem, csapong, képeket, érzéseket, régi fényeket hoz elém, de nincs rá mód, hogy végigmutassa a filmeket, mielőtt leperegne, újabbat hoz, belekap egy másikba, én meg álmatlanul nézem a zagyva mozit…

Ha elmerengenék a gondjaimon, ha könnyet hullajtanék a fájdalmak miatt, ha megengedném magamnak, hogy átérezzem… úgy igazán átérezzem azt, ami fáj, ami rosszul esik, vagy hiányzik, lehet, hogy oly nagyon maga alá temetne a bú, oly súllyal nyomna, hogy hideg, merev szorításától nem jutnék levegőhöz. Érint a bánat, fáj, ami fáj. De nem merengek. Erőt ad az Ég, a szabadság, a szerelem, a küzdeni akarás, hitet a gyermekem mosolya, a kedvesem ölelése, a kihívásokhoz bátorságot a magamra utaltság és a kitartás, ami velem lesz utolsó leheletemig, míg csak élek. Mert folytatni kell, mindig menni, menni, hiszen a nap fölkel holnap is, s ha úgyis eljön az új nap és vele fölkelek én is, miért ne húznám ki a függönyt és űzném el a gondok sötét, kövér árnyait, s miért ne mosolyognék az éltető fénnyel én is? Ha már úgyis… akkor hát… 

Messze révedek a tájra. Tekintetem ívét körbefonja a magányos köd. Hiányzol. Várlak, nézlek, kereslek, a kerítés sövényénél állok, úgy nézem az utat. Csönd van, hajnali csönd. Minden neszre fordulok, várom, hogy jössz-e. Ilyen nagyon rég vártam már valakit, mint ahogy most Téged várlak. Sóhajtok, látszik a lehellet. Hűvös van, beleborzongok, összébb húzom magamon a kardigánt. A lelkem megemészti hiányod. Megeszi, szépen, lassan harapja, úgy, hogy ne fájjon túlságosan, de érezzem, egyre szürkébb, egyre kisebb, egyre kopottabb.

A játszótér egy katlan. Kétségkívül egy olyan völgykatlan, ahol nap mint nap összegyűlik a legkülönfélébb gyerek és felnőtt társaság (hogy adott időt ott töltsön, azzal a céllal, hogy kifáradjon – vagy épp kifárasszon, függően attól, hogy gyerek vagy felnőtt az illető). Vannak köztük mindenfélék külsőre-belsőre egyaránt: szőkék, barnák, vörösek, feketék, göndörek, egyenesek, magasak, alacsonyak, kövérkések, szálkásak, még frissek, tiszták, és már az önfeledt, szabad játék saras-mezítlábas nyomait magukon viselők, pozitívak, negatívak, kedvesek, nyitottak, mosolygósak, borongósak, felhősek, zárkózottak, szomorúak, vidámak, könnyedek, leterheltek, türelmetlenek, monotonitástűrőek, egyszerűen csak magányosak – vagy épp társaságkereső magányosak, barátkozók és kiközösítők is… bizony, gyerekre és felnőttre egyaránt igaz, hogy nagyon színes a felhozatal! Annyira színes, annyira vegyes, hogy komolyan mondom, kész tanulmány!

Soha nem tervezgettem, mi leszek, ha nagy leszek.

Mióta az eszemet tudom, én rajzolok. Lerajzolom, a gondolataimat, az érzéseimet, a benyomásaimat, figurákat alkotok a semmiből, életet lehelek a vonalakba és megtöltöm az üres papírokat színekkel, formákkal, nyüzsgő vibrálással… mindig is ezt csináltam. A jobb kezem középső ujjának utolsó belső ujjpercén egész életemben ott volt az a kis kemény bütyök, ami azt jelzi: ez a kéz állandóan rajzol, ceruzát fog.

Csönd van… épp még egy leadandó képemen dolgozom, apró vonalakat húzok, javítom a kontúrt rajta. Az ablakon beszűrődik az éjszakai utca zaja, nevetések, beszélgetések éjjel tizenegyes – egészen nappalinak ható – moraja, járnak az autók, dudálnak, parkolnak, egy-egy kocsi lehúzott ablakából kiömlik a bulizene. Szeretem ezt a sokszínűségből monotonná gyúrt utcazajt, ismerős nekem pici baba korom óta. (Emlékszem, hogy a 70-es troli hangjára aludtam el mindig, ami az ablakunk alatt járt…) A kis fotelkában ülök, ölemben az aktuális képem. Rá-rápillantok a babámra, szépen, békésen szuszog. Hosszú, aktív és szép volt ez a nap is.

Jelentem: a Sas leszállt… újra a vezérlőközpontból köszöntök Mindenkit! Helló-helló Magyarország, helló Világ, megjöttem!!!

Hihetetlen ez a nyugalom! Vègre! Issza a lelkem a csendet ès a csalàdi harmónia békéjét… és meg kell mondjam, minden pakolásmaratont, közbejövő csavart, utolsó pillanatban, ajtó nyitás előtt földre eső táskát, szétszóródó motyókat és ‘soha nem lesz ennek vége és sose jutunk le a kocsihoz’ érzés leküzdését megérte az, hogy még tegnap elutazzunk – ha már ìgy jött ki a lépés , akkor bizony már sötétben – és ne várjuk meg a ma reggelt. Itt ébredni tényleg minden fáradtságot megér! És a friss levegőn elkortyolgatni a reggeli hideg kakaót, minden fáradtságot feledtet is! És a kislányom reggel azt mondta, mikor megkérdeztem, hogy tetszik neki a házunk: “imádom, imádom, anya!” Kell ennél több? Könnybe lábadt a szemem, ahogy mondta… olyan édes, olyan hálás, olyan boldog!

Mivel most már egy helyen blogolok, minden erre a remek honlapra kerül fel, így áthoztam a régi blogomról a személyes írásaimat, hogy meglegyen a folytonosság érzése… nekem is jó volt újraolvasni, mi minden történt az elmúlt két évben… Lesz még visszapillantó hangulat itt a blogon! Amiket ma áthoztam a régi naplómból, itt olvashatjátok:

Hol is kezdjük…? Valahol ott, hogy szeretek moziba járni. Mindig is szerettem és sose unom meg az élményt szerintem! Van egy olyan romantikus hangulata, hogy most beülünk, csak erre figyelünk, elengedjük magunkat, és élvezzük a nagy mozivászon nyújtotta színes élményt, aztán hazavisszük magunkkal, ha jó volt, ha rossz… mindenképp élmény. Személyiségemből fakadóan beleélem magamat a filmekbe, meghat, utólér az érzelem, amit az alkotók nekem szántak és tudok nevetni-sírni-megdöbbenni, ahogy azt kell,  szóval szerintem én jó közönség vagyok. És hát így 33 éves koromra van egy kialakulóban lévő értékrendem a jó-rossz film skálán is.

Kommentáradat… nem is! Inkább kommentözönvíz!! Ezt látom most épp a szurikáta vs kisfiú ügyben is – de gyakorlatilag ez már egy olyan jelenség, ami bármi kapcsán felbuzog a földből és elönti virtuális világunk tájait…

Néha egészen megdöbbenek, amikor olyan cikkeket, írásokat, bejegyzéseket fúj a szemem elé az internet szele, amik gyerekneveléssel kapcsolatosan teljesen elvágólagosan nyilatkoznak az úgynevezett liberális nevelésről (maga a ‘liberális nevelés’ fogalom is bővebb magyarázatra, értelmezésre szorulna szerintem… mert tág fogalom, és nagyon sokféleképpen lehet értelmezni, gyakorlatban alkalmazni). Szabad világban élünk, amelyben szabad a véleményalkotás és gyakorlatilag mindenki úgy éli a magánéletét, ahogy szeretné… de egy-egy ilyen írásban (melyeket már csak kíváncsiságból is időnként végigolvasok) esetenként olyan kategorikusan, egyoldalúan, általánosítva fogalmaznak meg elveket, véleményt, hogy az olvasó megdöbben és óhatatlanul is úgy érzi: állj…! Konkrét szituációk felsorakoztatva, elmesélve (pl. a gyermekek áruházi hisztijeiről, vagy jelenetekről, amiket az író valahol ‘elkapott’, ahogy egy anya például a cipőboltban igyekszik egyességet kötni a gyermekével, és ajándékot ígér cserébe, ha nem sír, nem szaladgál vagy hisztizik a kisgyermek…  említi fájdalmát azzal kapcsolatban, hogy alig lehet cukrászdában, étteremben bármit békésen elfogyasztani, mert a terepet apró, elkényeztetett zsarnokok uralják és ezekhez hasonló szemszögből megfogalmazott ‘az élet egyre több területén veszik át a hatalmat a gyerekek és a csend, a nyugalom és a nemtörődömség miatt felnőttek ezt hagyják…’ ízű szösszenetek felsorakoztatva) hiszen minden éremnek két oldala van… egy-egy utcán zajló, egy-két percig látott, tapasztalt, szemtanuként átélt jelenetből messzemenő következtetéseket levonni, ítéletet hozni az anya/apa felett… hogy lehet úgy, hogy nem is ismerjük a hátteret, a valódi élethelyzetet…? Sokan vagyunk, sokszínűek. Ahány gyerek, annyi személyiség. Ahány élet, annyi múlt, annyi élethelyzet, annyi féle nehézség és küzdelem. Nem is szeretnék a fent említett cikkből több részletet hozni, inkább elmondom saját gondolataimat… 

Sok szeretettel köszöntelek, drága Olvasóm!

Ugye mondtam, hogy itt fogok blogolni? Hát eljött ez a nap is, csak ki kellett várni… Valami új kezdete mindig izgatottá tesz, jó fajta várakozással tölt el és rendszerint nagy lelkesedéssel látok munkához. Többször blogoltam már életemben – mindig kitartó és alapos voltam, és mindig is imádtam írni, ugyanúgy kikapcsol, feltölt, mint a rajzolás – de ilyen még nem volt, hogy végre egy helyen minden: a saját honlapomon, ahol a képeim, alkotásaim mind megtalálhatóak, és itt írhatom a bejegyzéseimet… Teljes a rend! Annyira szeretem!

És akkor kezdhetjük is… 

Mint egy tollpihe, ha becsukom a szemem, oly könnyű és gondtalan vagyok. Elengedem magam néhány csöndes, hajnali percre, élvezem a ‘végre én idő’-t. De ahogy telnek a hónapok, ez az egész egyre nehezebb. Mikor lesz vége? Nem tudom. Most – hiába is bizakodom a végsőkig, azt mondom – akár évekig elhúzódhat. Mondhatom úgy is, hogy évekig el lehet húzni. Bármit lehet, úgy látom. 

A belső békéről eszembe jutott még valami nagyon fontos. Bennem az életutak úgy jelennek meg, mint több sávos, hatalmas autópálya külön sávjai. Nekem pedig, aki saját autómban ülve haladok saját úti célom felé, csak haladnom kell előre. Az a lényeg, hogy megérkezzek oda, ahova indultam, hogy biztonságban utazzak, hogy figyeljek a saját kocsimra, a vezetésre, utitársaimra, és hogy élvezzem az utat, a tájat, a beszélgetést, magát az utazást. Magamra kell figyelnem. 

Kapcsolatok… vannak. Ha akarjuk, ha nem. A Föld nevű bolygón élünk, emberek vagyunk, kapcsolataink pókhálóként hálózzák be a világot. Van, aki kifelé nyílik, van aki befordul, de kapcsolatai mindenkinek vannak. Még annak is, aki elzárkózik. 

Csak annyi terhet cipelj, amennyit muszáj. Ott a sorsod, a körülményeid, a családi adottságaid, amibe beleszületsz, az élet alapból pakolja rád a terheket, amik alól nem lehet kibújni, és ehhez jönnek az egyéb – emberek által pluszban rád terhelt – súlyok.

Egy kis előzetes, hogyan készült ez a mese:

Amikor a kislányom rajzol valami eszméletlenül jót… és nem is tudja, milyen jó, amit csinált… nem is rókának készült eredetileg ez a forma… királylány ruhát tervezett… de én azonnal láttam, ahogy rám néz a kis róka a papírról! Mondjuk neki az apukájával, hogy ez valami szuper… aztán ráébred abból az ovációból, ami a kész vonalait követi. Fotózzuk, megtapsoljuk. Ezt az esetet láthatjátok itt most.

Szeretem a nyugodt időket – amikből most a karantén alatt elég kevés jut -, szeretek olvasni mindenfélét, különösen szeretem az érdekes cikkeket a divat és a művészvilágból. Néha csak úgy véletlen bukkanok izgalmas életrajzokra, interjúkra, amiket aztán elolvasok, és a világ egy újabb kis szelete nyílik meg előttem. Ilyen véletlen folytán olvastam nem rég egy híres rajzolóval készült interjút. Nagyon meglepett néhány kijelentése, ami azóta sem megy ki a fejemből, és mint a kis hernyó, aki gubót épít maga köré, úgy járnak egyre a gondolataim a téma körül. Van egy szubjektív véleményem, amit szeretnék megosztani Veletek.

Hinni, bízni, remélni. Háború után csendes, naplementés békét festeni az égboltra. Szeretettel öntözni a tűzvész után üszkös fából sarjadó kis zöld hajtást. Pusztító árvíz után újratelepíteni és fejleszteni, óvni az új életet. Küzdelmek és fájdalmak ellenére életben és együtt maradni, távol a megszokottól, távol a kényelmestől nekiindulni egy sokkal nehezebb, ám tiszta és őszinte életnek. Minden lehetőség dacára kihozni a helyzetből a lehető legtöbbet. Századszor is újra nekifutni és hinni, hinni, hinni. 

Ami az égben köttetett…

Hirtelen péntek lett, pedig tegnap még kedd volt… (ne javítsatok ki, persze, tudom, hogy csütörtök, de nekem úgy száguldanak a napok, hogy szempillantás alatt eltelik egy hét) És ha az anyaság mindennapos törődése, imádott kisgyermekemmel való szüntelen kreatív időtöltés és foglalatosság nem gyorsítaná fel eléggé az – utóbbi időben egyébként magától is szemtelenül begyorsult – időt, elég még pluszban egy-egy nehezebb feladat, melyekben teljesen elmerülök és napokig létezem. 

Nőnapra kaptam egy szál vörös rózsát a szerelmemtől. Vízbe tettem és a kis fehér asztalkánkra állítottam a vázát, hogy minden reggel lássam, amikor kinyitom a szemem. Szeretek vágott virágot kapni, számomra van egyfajta romantikus varázsa. (Nem mintha a töves virágnak nem volna, de én a vágottat is szeretem.) Ahogy lenni szokott, a víz cserélgetése mellett is néhány nap múlva kókadni kezdett a rózsaszálam. De valamiért ez most még így is tetszett. Máskor a hervadt virág rossz érzéseket szokott kelteni bennem, ám most nem akartam megszabadulni tőle. 

Milyen sokan írtatok a legutóbbi ‘első csók’ témához… mosolyogva olvastam a kommenteket, mert egyik-másik filmszerűen megjelent a szemem előtt, idézve az általam igencsak kedvelt gimis filmek hangulatát. Aztán a képernyő fölött kicsit elmerengve a mi első csókunkra gondoltam. Nem lehet feledni, belém égett örökre. Ahogy nem csak az a bizonyos első csók, hanem Te magad is… 

Hajnalban kelt minden áldott reggel, fél öt körül. Aztán indult a jól megszokott reggeli szertartás. Megcsinálta a kávéját régi, tiszta konyhácskájában a sparhelt mellett állva, régi kotyogósban. Mi másban? Hiszen abban az igazi! A járólap fekete-fehér mintás, a konyhabútor a legbájosabb nagymama-piros, fehér gomb fogantyúkkal, az asztalon piros-fehér kockás műanyag terítő, amit néha csipkére váltottunk. Barna mintás tapéta a konyhácska bal oldali falán a földtől a plafonig, és beépített szekrény, amit ha kinyitsz, mindent találsz benne. Száraz tésztát, konzerveket, a belső falra felszerelt szöges akasztóról lógó lopótököt, régi, míves, ezüst nyelű merőkanalakat, mindenféle házi készítésű lekvárokat és szörpiket, fokhagymákat egy kissé hibás fonott kosárban, ami ki tudja hány éves, talán még a nagymamájától örökölte… és ha kinyitod, olyan illat fogad, ami csak a Nagymamánál van a beépített szekrényben.

Délután volt, aranyló késő délután. A hátsó teraszon ült az asztalnál és magozta a meggyet. Fürge, gyakorlott mozdulatokkal, elképesztő sebességgel és hozzáértéssel fordította ki a meggyszemekből a magokat és pottyantotta a kimagozott gyümölcsöt a tálba. Az egészet pont úgy csinálta, ahogy kötni szokott. Gyorsan és tökéletesen. Nem először csinálta, ezredjére. Napokig piros volt az ujja a meggylétől.

A temető az örök csend hazája. Ahogy belépsz, mintha egy másik bolygóra érkeznél, érzed a tisztelet és a más világ nesztelen, súlyos némaságát. Itt minden kötőjel egy egész élet, minden kripta egy csendes fekhely, ahol az itt hagyott anyák, apák, árvák, szerelmek gyászától ölelve csendben alusszák örök álmukat a lelkek. 

Bambán bámulok ki az ablakon. Átmegyek Budára, intézek valamit, meg találkozom Klárival. Már vagy háromszor áttettük a kávézást, valami mindig közbejön. Most megejtjük. Az utasok maszkban, a lelkem is abban. Nem négy hónapja. Már vagy négy éve. Robot vagyok, élő, hús-vér robot, úgy csinálom végig a heteket, hónapokat. Gépiesen, megfáradtan. És élni sincs kedvem sokszor, de muszáj. Muszájból van előttem a holnap, muszájból ülök állandóan az orvosnál, muszájból fut Budára a villamos is most. Nem akarom már. De muszáj. 

Túl vagyunk a húsvéton is… hihetetlen, de ez van. Valahogy a pandémia óta más az időérzékem, a napok mint egyetlen végtelen nap, egybefolynak, áll, és mégis rohan az idő, csak kapkodom a fejem. No, nem, mintha nem lenne ezer és még több tennivaló, sőt! Mióta hol van-hol nincs ovi, mint a mesében, azóta teljesen át kellett szervezni az életünket, és nem mondhatnám, hogy egyszerű, sőt, nehéz! Tehát dolog van millió, hisz anya, leesett, upppsz, véletlen kiömlött, és almát szeletelek, felsöprök, mosogatok, és egyébként is, ebbe a reggeli-ebéd-vacsi, ‘csak legyen a kicsinek egy tökéletes rendszer, mintha nem lenne feje tetejére állva az egész világ, és ő a legkevesebbet érezze belőle’ spirálba szorulva próbálok haladni a háztartáson túli saját dolgaimmal is. Nem egyszerű, de tudom, hogy megértitek, mert valószínűleg most mindenki ugyanezeken az élet-adta egyensúly gyakorlatokon megy keresztül. Szóval 2021 van, és már túl vagyunk az első negyedéven is. 

Nemrégiben olvastam egy jóslatot, miszerint az időutazás 2304-re már lehetségessé válik (Baba Vanga, a vak jósnő jóslata volt, azt hiszem). Én magam is úgy gondolom, hogy a jövőben lesz időutazás, bár én ezt inkább 2100 körülre tenném… nem tudom, miért, de úgy gondolom, előbb lesz – ha már titokban nem működik ebben a pillanatban is. És milyen érdekes belegondolni, hogy ha a jövőben lesz időutazás, akkor most, a mi korunkban is valószínűleg vannak itt időutazók, akik a jövőből jöttek vissza. 

Az egész történet másfél évvel ezelőtt kezdődött, amikor tudomásul kellett vennünk, hogy a kék Fiat Stilonk – amit azelőtt másfél évvel vettünk – már csak alkatrésznek lesz jó. Így hát a Covid kirobbanása előtt az autónkat roncs árban adtuk el. Aztán jött a pandémia, és az ezzel járó nehézségek, így nem vettünk másik kocsit, maradt a méreg drága hetven forint per perces bér kocsi, ha valahova olyan helyre kellett menni, ami messzebb volt, vagy autó kellett hozzá. 

Hogy hogy telt el több, mint egy hónap azóta, hogy legutóbb írtam? Nem tudom… szó szerint rohan az idő!!! De tényleg! Rohannak a napok, minden napunk tele van izgalommal, csomó a tennivalónk, a láthatatlan utat tapossuk magunk előtt azzal, hogy a művészet útját választottuk, ezért aztán folyamatosan beszélünk a jövőről Robival, mit hogyan, mi a következő lépés, hogyan valósítsuk meg, stb, és minden nap megtesszük a maximumot a jövőnk érdekében, amit csak lehet! Szóval mi aztán tényleg több csatornán éljük az életünket, és ez online is így van: van a Facebook oldalunk ( (IDE KATTINTVA MEGNÉZHETED: www.facebook.com/esztiberzsan), és a párja, az Insta oldal (www.instagram.com/esztiberzsan), meg ott a TikTok is, ahol Felíciának is van profilja (esztiberzsan, és princessfeliciaofficial), van YouTube-unk (IDE KATTINTVA MEGNÉZHETED: Eszti Berzsán, és I love Felicee csatornák), ahova mindenféle csodálatos terveink vannak, amiket szeretnénk hamarosan előhívni a valóságba… és természetesen itt a weblap a blogunkkal, ahol épp olvasol is most.

Csendes nyári éjszakákon elmélkedem…
Néha bizony ki kell emelkedni a mindennapi valóságból, abból a szűk élettérből, amiben mozgunk, otthon-munka-problémák-nehézségek-nyomasztó mindennapi gondok-szerveznivalók-mindenféle események, és csak egy kicsit belegondolni, hogy hol is élünk valójában…

Hiába is keresem az egységet, azt hiszem, nem fogom meglelni. Szeretnék, de szerintem nem fogok itthon olyan lelki-szigetet találni, ahol az emberek teljes elfogadásban képesek egymás mellett élni. (A legkisebb, mikro-környezeten túl, melyben ott a kis család, apa, anya, gyermek, nagyszülők, legszorosabb barátok.) Csoportokra szakadozik nemzetünk, és nem csak online éljük csoportokban az életünket.

Leterhelődtünk, és a nagy év kezdésre fókuszáltunk minden idegszálunkkal az elmúlt hetekben Robival, hogy minden meglegyen a kezdésre, mert a szeptember 1. bizony szigorú, bozontos szemöldöke alól, szúrós tekintettel méregetett minket már az önfeledt augusztus közepi távolból is, öreg nevelőként köszörülve a torkát, hogy ‘khm-khm, vége van már a nyárnak, kis csintalan gyermeklelkű szülők, gyerünk, gyerünk, fel kell venni a tempót, jön a hűvös ősz, és bizony teljesíteni kell majd minden fronton!’

Mondom a díszletet: beiskolázási hét, évkezdés, az iskola ritmusának felvétele, egy teljesen új helyzet, meg jó pár házifeladat a szülőknek, pluszban ahhoz, ami általában is lenni szokott – tehát munka, háztartás, intéznivalók. Ott vannak a fáradt, de hős szülők, akik még péntek este, a gyereknek kijáró, felvidító játszótér után betérnek a boltba, hogy bevásároljanak friss vacsorához, és hétvégére valami ehetőt, egészségeset.

Drágáim! ♥️ Ez az augusztus gyönyörű volt…
Így írtam róla:

Ez az augusztus gyönyörű. Igen… a mostanában megjelenő új fogalmak – mint amilyen például az általam ma először olvasott ‘klíma szorongás’ -, illetve a már-már közhellyé váló, a mindennapi életünket befolyásoló, alakító tényezők megfogalmazásai – mint ‘pandémia’, ‘oltakozási kedv’, mindenféle számok, adatok, szabályozások – ellenére is ez az augusztus gyönyörű!

Most nézzétek meg ezt a képet! Mese a javából!  (A két kiscica és az unikornis bébi című mesekönyvem borítója…)

A reggeli Balatonhoz nincs fogható, amikor selymes, csendes, sima a víz, és mikor belemerülsz, hogy ússz egyet, körbeölel és megsimogat. Nincsenek strandolók, nincs vízbe oldódott naptej, nincs forróság, nincs zsivaj. Éjjel visszaveszi a tó azt, ami az övé, és a természet lesz az úr.