Berendezkedtem

Mint egy tollpihe, ha becsukom a szemem, oly könnyű és gondtalan vagyok. Elengedem magam néhány csöndes, hajnali percre, élvezem a ‘végre én idő’-t. De ahogy telnek a hónapok, ez az egész egyre nehezebb. Mikor lesz vége? Nem tudom. Most – hiába is bizakodom a végsőkig, azt mondom – akár évekig elhúzódhat. Mondhatom úgy is, hogy évekig el lehet húzni. Bármit lehet, úgy látom. A vírus itt marad velünk, ez nem is kérdés. Nem lehet megbeszélni vele, hogy nyártól köszönjük, nem kérjük, viszlát. Sőt, újabb, más vírusok is jöhetnek. Jöhet bármi. Tényleg, ezután a tavasz után azt mondom, bármi. Ma reggel a kávémat kortyolva egy olyan gondolat fészkelte be magát a fejembe, amit eddig seprűnyéllel kergettem el, ha már csak az árnyékát is megpillantottam… mégpedig az, hogy “be kell rendezkednünk egy másfajta életre, erre vagy hasonló életre, mert senki nem tudja, mit hoz a holnap vagy ez meddig húzódik/húzható”. Utálatos gondolat, utálatos jövőkép, még utálatosabb minden hordalék, amit ez a világméretű vírus-őrület partra vetett. Érezzük már most is, de még fogjuk is jó ideig. Ha ennek tényleg hamarosan vége lenne, akkor is maradna nyoma, évek lennének, mire minden finoman, lassan a helyére billenne. De attól tartok, a világ tényleg nem lesz már olyan, mint előtte. (Van ennek jó és rossz vonatkozása is persze… én szubjektíven írom, ahogy jönnek a gondolataim, elvégre is ez az én naplóm…) Nem leszünk már végkészültség nélkül soha, aki most ezt átélte, nem felejti, milyen volt, nyomot hagy, és ezért belül, mélyen az egyik részünk mindig ugrásra készen figyel majd égnek meredő fülekkel a bokor rejtekében, és minden neszre rezzen majd. Mert ahogy ez jött, úgy jöhet más. Mi jöhet még? Mi? A válasz az egyszerűnél is egyszerűbb. Bármi. De a ma reggeli kellemetlen, új vendégem, az a bizonyos régi gondolat, mégpedig az, hogy ‘Be. Kell. Rendezkedni.’, sajnos úgy érzem, egy iránymutatóvá vált számomra. Tudjátok, nekem működik a hatodik érzék, a megérzés, sokszor segített és segít nekem eligazodni az élet útvesztőjében. Már ismerem az érzést, amikor egy gondolat egész mélyről fakad, a megérzések szintjéről. Ez nem jóslás, nem is előrejelzés, nincs semmiféle tudományos alapja, csak egy erős megérzés, amire én magam igyekszem minden esetben támaszkodni. (Hogy hogy tanultam meg meghallani a belső hangot, hogy tanultam meg rájönni, melyik érzésnek mi a gyökere, mi a valódi megérzés és mi fakad másból, és hogy melyik megérzés az, amire mindenképp hallgatni kell, egy másik izgalmas és tanulságos történet. Talán egyszer elmesélem, ha szeretnétek.) Tehát mi berendezkedünk. Ez nem jelent mást, mint egy belső berendezkedést, a tudatunk ráhangolását arra, hogy ez nem egy gyorsan múló átmeneti állapot, nem lehet minden percben a végét várni, hanem ez egy létforma, amit jelenleg élünk, mely – ha enyhül is majd a korlátozás és újra is indul az élet majd – akár hosszú ideig fennáll vagy visszatér. Bárki bármit mond, új világ van és lesz. Hogy ez miben áll, arról hosszan lehetne beszélni. De hogy sok minden nem lesz ugyanolyan, mint előtte volt, az biztos. És még biztos valami: aki tud alkalmazkodni, túlél, halad, fejlődik. Aki nem, az szenved. Hát én túlélek. Sőt, élek! Annyi mindenen átverekedtem már magam életem során, személyes életemben volt már többféle hosszútávú berendezkedés és küzdelem, alkalmazkodás és forradalom. Ez a mostani több szinten zajlik. Világszinten és egyén szinten. A korábbi tapasztalataimra támaszkodom hát, győzelmeimből merítek erőt, a gyermekemre nézve boldogan várom a jövőt és bizakodva hiszek egy jobb világban. Mást nem tehetek, a kesergésre nincs idő! Mert én egy túlélő vagyok. Szívósabb, mint a válság, erősebb, mint a vírus, nagyobb, mint a pánik, szorgalmasabb, mint a hangya. A reggeli nap reménységével kelek és az éjjel világító hold nyugalmával tekintek a holnapba. Mert én egy túlélő vagyok és ha eddig túléltem, akkor túlélek ezután is mindent. És ezzel én be is rendezkedtem. Minden más majd alakul…