Békében önmagammal

Békében önmagammal – békében a világgal. A kettő csak együtt képes létezni, egyik a másik nélkül nem lehetséges. Sok mindentől függ, hogy a belső békét, önelfogadást, önszeretetet, harmóniát, egyensúlyt megleljük-e, és hogy mikor, milyen úton érjük el. Nincs két egyforma lélek, két egyforma sors, egyforma életút. Ezért nincs egyetlen tökéletes recept sem. De nekem vannak gondolat-köveim, amiket eddig összegyűjtögettem életem folyamán, és amiket oda tudok adni nektek, és ha szeretnétek, be tudtok építeni a ti saját önfejlesztő, önépítő utatokba… Aki önmagát nem szereti, másokat is nehezen, vagy nem is tud szeretni, én így látom. A régi neveltetés arra ösztönözte az embereket, hogy ne szeressék magukat. Mondok példákat: ha büszkék a teljesítményükre, az beképzeltség, ha kiemelik erényeiket, az egyenlő azzal, hogy közben lenéznek másokat, ha szeretik magukat, az hamis önimádat… és még sorolhatnám. Ez azonban merőben téves gondolkodásmód és irány, mely sok elfojtást, sérülést okoz. Az önbizalom szükséges az érvényesüléshez és igenis vonzó, a harmónia is vonzó, az egyensúly pedig kívánatos, egy boldog, békés ember környezetében jó lenni. És igenis érezhető a belső béke, ha valakiben ott van, akkor az körbelengi. Ez nem egy állandó bohócmosolyt az arcra rajzoló happy állapot, hanem egy mélyebben meghúzódó egyensúly, belső harmónia, mely az esetleges felszíni viharoktól, hullámzásoktól függetlenül mindig jelen van. Ma a régi modell ellentéte megfigyelhető. Mutasd meg, hadd lássák, hogy élsz, milyen ruhád van, mennyi pénzed van, neked telik rá, milyen jól nézel ki, tökéletes a sminked, a bőröd, hajad, milyen autód van, hol nyaraltál, kötelező a boldog mosoly, kötelező a szép kirakat…, mégsem jellemző egy erős gerinc, egy mély erkölcsi tartás, ami ott, belül jelen van (Persze, persze teljes tisztelet a kivételnek! Ez most nagy vonalakban a mai világunk keresztmetszete, az elvárás és az, ami annyira jellemző lett sok mindenkinél… Szerintem pontosan értitek, mire gondolok…) Mint mindenben, szerintem ebben is az arany középút a legjobb, amit valahogy ki kell tapogatni, amire valahogy rá kell lelni. Hogy mennyit mutassunk kifelé, mit őrizzünk meg magunknak, ezt megérzés alapján, saját bölcs megítélésünk alapján tudjuk eldönteni. A belső harmóniát ma nagyban befolyásolja az, hogy megvan-e a belső lelki kert, ami el van kerítve, ami csak a miénk, a szeretteinké. Hogy nem kifelé élünk, hanem valóban élünk. Mert az életünk első sorban a mi saját életünk, nem pedig egy kirakat. Hogy boldogok vagyunk-e, a mi saját felelősségünk. A felismerés először fájdalmas lehet, hogy senki mást nem okolhatunk esetleges boldogtalanságunkért, még akkor sem, ha hányattatott, zaklatott sors adatott gyermekkorunkban, vagy nem jött össze egy igaz szerelem, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük! A döntés minden helyzetben a saját kezünkben van! Mondom, ezt felismerni fájdalmas. Mert a felismerés pillanata azonnal és könyörtelenül a jövő felé fordítja tekintetünket. Nem lehet az önsajnálat langyos kádjában ejtőzni tovább, és nincs helye az önsanyargatásnak sem. Súlyos felismerésük birtokában amit lehet, menteni kell. A múlton változtatni nem lehet – amit lehet, helyre lehet hozni, de kár keseregni az elszalasztott lehetőségek és a pocsékba ment évek miatt! A legjobb megoldás, hogy gyógyítsuk sajgó lelkünket: csak arccal előre, a jövő felé! Mikor ráébredünk szerepünk és döntéseink valódi súlyára saját életünkre vonatkozóan, abban a pillanatban történik valami történelmi is: felnövünk. Igen, bizton állíthatom nektek, hogy ez a valódi felnőttség első pillanata. Nem az érettségi. Nem az első komoly munkahely. Nem az első fizetésnap vagy lakás. Nem is az esküvő. Hanem az, amikor valóban, tudatosan a kezedbe veszed sorsod irányítását – történjen ez időben bármikor. Velem is megtörtént. Emlékszem a napra, az órára, a percre. Egy késő délutáni őszi nap volt. Kiléptem a sürgősségi rendelőből, az most mindegy, hogy miért jártam ott, behunytam a szemem, sóhajtottam egy nagyot. És amikor újra kinyitottam a szemem, éreztem, tudtam, hogy ott, akkor minden megváltozott. Pedig ugyanaz a piros kocsi parkolt a sarkon, ugyanaz a pár fiatal dohányzott a túloldalon fáradtan, unottan, és még csak egy tapodtat se mozdultam én magam sem. De a világ akkor nagyot fordult velem. Hát mondjátok, hogy nem agyban dől el minden! Mondjátok, hogy a nagy változás nem döntés kérdése? És mondjátok, hogy nem minden kicsiben kezdődik…! Éreztem, tudtam, hogy ott a színpad, ott a mikrofon, eljött a nézőközönség, csak rám várnak. Fel kell állnom a színpadra, hogy én legyek végre a saját életem főszereplője! Ez egy olyan színpad, ahol nincs más. Nem lehet összehasonlítani magamat senkivel, mert nincs más. Vagy főszereplő vagyok, vagy nem. Ennyi az egész… és nem az Eszti Berzsán Illustrations-re gondolok most egyébként, hanem az EGÉSZ ÉLETEMRE. A napjaimra, a kapcsolataimra, a gondolataimra, arra, hogy mi mennyire fontos, és kinek a véleménye mennyire számít. Ekkor kezembe vettem az irányítást, és ajándékba kaptam hozzá a belső harmóniát. Minden ekkor kezdődött…