Az első csók


Éjféli novellák 4. 

Weisz Jankának hívják. Eredetileg matek-fizika szakos tanárnő, néhány évet tanított is, de nem szerette a tanítást, inkább kutató szeretett volna lenni. Nem jött össze. Új a cégnél. Az előző titkárnő elment szülni, kellett valaki a helyére. Valaki alkalmas, aki nem csak jó kávét tud főzni, de ért az Excelhez is, meg jó logikai gondolkodása van és akár tanácsot is tud adni stratégiai kérdésekben, ha megkérdezik. Sőt, legyen kedves az ügyfelekhez is, mosolyogjon, tudjon angolul meg németül társalgási szinten és mindezek mellett legyen megbízható. Öt jelentkezőt hívtak be az interjúra, végül Jankára esett a választás. 

Ez egy kicsi, ám annál pörgősebb rendezvényszervező cég tizenegy munkatárssal, több háttér alapítvánnyal és saját velencei táborhellyel. Egész évben nagyobb konferenciákat, céges találkozókat, meetingeket, nyaranként pedig kreatív gyerektáborokat tartanak különböző nagy cégeknél dolgozó szülők gyermekeinek a céges továbbképzések heteire. 

Janka három hete dolgozik a cégnél, kezdi átlátni a működését és kezdi megismerni a kollégákat is. Például Totó, az egyik adminisztrátor minden reggel tíz percet késik. Olyan pontosan késik, hogy az végülis már nem is nevezhető késésének. Gábor, a karbantartó az asztalánál ebédel egyedül és közben a telefonján játszik. Órákon keresztül ott hagyja a szennyes edényeket az ebéd befejeztével, nem zavarja a kupi. A piros hajú Timi a kreatív munkatárs. Harsány és vidám, muszáj odafigyelni rá, ha belép az irodába, és mindig valami élénk színű ruhát visel. Zsu, Zsani és Niki, a másik adminisztrátor, a pénzügyes-mindenes és a social-ös hármas fogat, elválaszthatatlanok, mindenkit kibeszélnek, valószínűleg egymást is. Időnként jeleneteket is rendeznek, hol komédia, hol dráma, de mindenképp figyelemreméltó. Ilyenkor látványosan kivonulnak a konyhába és ott folytatják a részletek tisztázását. Így is mindent hallani, de legalább ők úgy érzik, hogy magánügy maradt a magánügy. A többi munkatárs meg időnként jobban fülel, hogy szaftos részletekhez jusson. A három sofőr- és pakolós fiú, Laci, Levente és Józsi külön világban élnek, jönnek-mennek-intézkednek, nagyokat röhögnek, és bár egész nap rakodnak, a két raktárat rendszerezik, raklapnyi árut szállítanak innen-oda, onnan-ide és biztosítják a hátteret, roppant jól érzik magukat a bőrükben, szemmel láthatóan élvezik, hogy nem kell az iroda falai közt raboskodniuk egész álló nap. 

És ott a főnök. Az ötvenes, őszes, sármos. Jankának már az interjún megakadt rajta a szeme. Nem mintha úgy érezte volna, hogy labdába rúghat, inkább amolyan kislányos rajongással nézett rá, mint ahogy a lányok az apjukra, vagy egy csodálatra méltó tanárukra szoktak. Minden reggel a recepciós asztala mögül figyelte, ahogy főnöke hajszál pontosan nyolc órakor lendületesen nyitja az ajtót, frissen, üdén, új feladatokra készen, jó öltönyben, jó cipőben érkezik, majd egy udvarias mosollyal és határozott fejbiccentéssel köszön és tovább halad a belső iroda felé. Finom parfüm illatot hagy maga mögött, ahogy elsuhan, mintha ezzel is azt üzenné, hogy akkor is jelen van és figyel, ha épp nem látják. Jankának tetszett a magabiztossága, ahogy ezt az egészet felépítette és irányítja, és tetszett neki az igazságossága is, meg a jóság, ami kirajzolódott az arcán. Imre elérhetetlen volt férfiként és emberként is mindenki számára. Így alakította ki az életét és az egész céget maga körül. A család szent és sérthetetlen számára, szerető férj és két gyermek apukája. 

Janka pedig minden nap szembesül saját életével. Itt van harmincnyolc évesen és szingli. Nem olyan fajta szingli, akinek már volt hosszabb kapcsolata, esetleg zátonyra futott házassága és megannyi ilyen-olyan élménye. Nem. Ő az a fajta, aki még csak rajtvonalhoz sem állhatott, hogy megpróbálja. Egyszerűen nem osztott neki lapot az élet. Kimaradt a játékból és a nézőtérről figyelte mások sikeres vagy sikertelen küzdelmét, de még a szánalmas nézőtéren sem kapott helyet az első sorokban. Csak valahol fent, hátul-középen, ahova csak úgy tudja beküzdeni magát, hogy mindenkit felállít sűrű elnézéskérések közepette és szégyenkezve, egér méretűre összehúzódva hallgatja a félhangos megjegyzéseket a háta mögött. Ez ő, Weisz Janka. Egy karcsú, törékeny teremtés, kicsit görbült testtartással, átlagos magassággal, átlagos arcberendezéssel és végtelenül eleven, csillogó, barna szemekkel. Szemüveges volt, mióta az eszét tudta. Mindig is vastag, átlátszó, műanyag keretes szemüveget hordott, amit időnként rutinos mozdulattal feltolt az orrán, ha lecsúszott. Hosszú, dús, fekete, apró loknikba csavarodott, természetes göndör haját kiengedve hordja. Talán ez rajta az egyetlen, amit hirtelen észrevesz az ember. Szép és puha a haja. Meg a bőre is. De az öltözetéről ugyanez nem mondható el. Mintha a nagymamája szekrényéből öltözködne, mintha megrekedt volna valahol az idő kapujában, és egy ottani divatboltból vásárolt volna minden egyes ruhadarabot. Háromnegyedes rakott szoknyákat hord, fekete, régi divatú, lapos talpú, fűzős bokacipővel, átlátszó nejlonharisnyával, csipkés galléros, buggyos ujjú, mandzsettás fehér blúzzal, kötött mellénnyel vagy gombos kardigánnal. Ékszert, sminket soha nem visel, és ritkán nevet úgy, hogy a fogai látszódjanak, mert rendezetlenek és túl nagyok. Nyúlfogúnak csúfolták gyerekkorában, így megtanulta, hogy nem nevethet nyitott szájjal. Inkább csak visszafogottan mosolyog. Ezáltal azonban az egész megjelenése is visszafogottabb. Szinte észrevehetetlen. Mint egy kis vadvirág az út szélén, a mezőn, amit teljesen eltakar a többi színesen illatozó pompás növény, és még csak észre sem veszed, hogy megnézegethesd, mert egyszerűen nem látod. Pedig van benne szépség. Csak másfajta. Visszafogott szépség. Ha a kezedbe fognád és közelről megvizsgálnád, látnád a finom erezetet a levelein, a gyönyörű kis szirmait, ahogy növekvő sorrendben, tökéletes rendezettséggel alkotják együtt a virágkelyhet, és ha megszagolnád, még egy halvány kis virágillatot is éreznél. De nem. Nem fogod a kezedbe, mert nem látod, és nem szakítod le. Ez ő, Weisz Janka, egy láthatatlan mezei virág, tele belső szépséggel és értékes, belső gondolatokkal. 

A csajokkal már beszélgetett hosszabban az itt töltött három hét alatt, Timi a legszimpatikusabb. Mindig mosolyog, általában jó kedvű, ha meg esetleg rossz napja van, akkor is kedélyesen társalog, igazán színes személyiség. Jankának tetszik Timi kisugárzása annak ellenére, hogy teljesen egymás ellentétei és Janka elképzelni nem tudja, hogy valaha olyan nyitott és kacér legyen, mint Timi, aki a fiú kollégákkal is nagyon jól elvan, és aki mindig tudja, meddig kell elmenni a finom kis flörtökben. 

-Minden bók csak építi az önbizalmat! – oktatja határozott mosollyal új barátnőjét Timi, ahogy a közeli kifőzde felé sétálnak kettesben. – A pasikat ki kell ismerni, és bánni kell tudni velük. Én gyűjtőm a bókokat, imádom, ha észrevesznek és ha megjegyzik, amit látnak. Ebben nincs semmi komoly, ez egy játék, tudod – bizalmasan közelebb hajol Jankához -, évezredek óta ott van nők és férfiak közt ez a finom vonzás. Én csak engedem, hogy létrejöjjön. 

-Hát neked ez nagyon megy – mosolyog Janka.

-Hát szerintem mindenkinek megy, csak valaki belemegy a játékba, valaki meg lezár. Én úgy vettem észre, hogy te inkább az utóbbi vagy, de lehet, hogy tévedek.

-Az utóbbi – mondja röviden Janka. – Sose voltam ilyen nyílt. De mindig csodáltam az olyan lányokat, mint te. 

-Miért? 

-Hát, mert… – elgondolkodik – …mert tudják, hogy szépek. Feltűnőek. Tudják, hogy rájuk oda kell figyelni, és nem félnek büszkén megmutatni mindazt, amijük van. Valamiért mindig úgy érzem, hogy ezek a lányok tökéletesek, pedig tudom, hogy nincs tökéletes ember. 

Timi hangosan nevet. 

-Hát már hogy lennének tökéletesek?! Dehogy! Egyszerűen csak mernek élni. És a flört is az élet része. Tök uncsi lenne a megszokott kis ártatlan flörtjeim nélkül egy hosszú munkahét – legyint.

Megérkeznek az ebédlőbe, hosszú a sor, beállnak.

– Például ma is – folytatja kicsit halkabban Timi – odajött hozzám Józsi, és hátulról befogta a szemem. Nincs köztünk semmi, de ez simán belefér. Megtapogattam a kezét, aztán mondtam neki, hogy ejnye, ejnye, Józsi, hát mit akarsz te tőlem? Ő meg vette a lapot, és mondta, hogy hát pont egy ilyen szép mosolygós lányt keresett magának ma estére. Mindketten tudjuk, hogy ez csak játék. Együtt játsszuk és ennyi. Semmi komoly. 

-Értem – válaszolta Janka. – Hát azt hiszem, én már csak ilyen maradok. 

-Tudod, van benned valami, ami nagyon vonzó – mondja kicsit elmélkedve Timi -, okos vagy és kreatív. És ráadásul még titokzatos is. Én például nem mindenkinek mutatom meg véleményezésre a grafikai fázisaimat. De neked jók a meglátásaid, szeretem a véleményedet, mert amikor kritizálod, azt is annyira értelmesen teszed, hogy teljesen előre mozdítod a folyamatot. És egyébként is. Jó a társaságodban lenni. 

-Köszönöm, ez jól esik. Én csak elmondom, amit látok, örülök, ha segítek vele. 

Sorra kerülnek, ételt választanak, fizetnek. Keresnek egy félreeső kis asztalt az ablaknál, leülnek a tálcáikkal. Besüt a nap az utcafrontról. Kinn zajlik a városi élet, jönnek-mennek az emberek, cipekednek, sietnek, dugó van. Kutyát sétáltató néni halad el az étteremablak előtt. Tétován megáll, benéz, aztán tovább halad. 

Evés közben Timi intimebb témákat érint. 

-Van barátod? 

-Nincs – feleli Janka.

-Nem is akarsz? 

Janka nem felel, kanalazza a zöldséglevest. 

-Ha nem akarod, nem kell erről beszélgetnünk. Nekem most alakulóban van valami. Egy kézbesítő fiú az egyik biciklis futár cégnél. Olyan helyes! – áradozik Timi és maga elé húzza a második fogást. 

-Hol ismerkedtetek meg? – kérdezi Janka kedvesen. 

-Kábé két hónapja ő hozta ki a rendelt csomagot a céghez. Mások szokták, vele addig nem találkoztam. Én vettem át a küldeményt, kicsit izzadt volt és csapzott, és csak mosolygott. Első látásra belezúgtam. Na jó, nem. De majdnem – nagyot nevet. – Bejelöltük egymást, leveleztünk egy csomót, aztán jött egy-két randi és azóta találkozgatunk, meg hát tudod, minden, ami lenni szokott… – kacsint sejtelmesen Timi. 

-Wow, ez nagyon jól hangzik. Szerencsés vagy – sóhajtja kissé lemondóan Janka. 

-Miért mondod ezt így? Hát azért volt már barátod, vagy nem? – néz Janka szemébe a vörös hajú lány.

-Hát egyszer majdnem eljutottunk a csókig a gimiben a fiúval, akibe szerelmes voltam. 

-Tessék?! – döbben meg hangosan és látványosan Timi. – Ezt úgy érted, hogy…

-Igen. Nekem még nem volt barátom. Most mit mondjak, egyszerűen nem jött össze. Nem azért, mert válogatós vagyok. Egyszerűen nem vagyok elég gyors, elég rámenős, és mindig van szebb, akit hamarabb észrevesznek. 

-Ne mááár – néz értetlenül a lányra Timi. – Olyan hihetetlen, hogy nem jött össze egyszer sem egy jó pasi. 

-Miért olyan hihetetlen? Szerintem biztos nem én vagyok az egyetlen ilyen nő a földön – reagál kicsit érzékenyen Janka és lesütött szemmel szeletelni kezdi a rántott húst.

-Nem úgy értettem, ne haragudj. Csak hát harmincnyolc éves vagy, biztos vágysz egy kapcsolatra. Vagy nem? Jó neked így, egyedül? – néz fürkészően Timi.

-Nem vagyok egyedül – kezdi lassan Janka. – A nagymamámat deportálták a második világháborúban. Ott elveszítette a családtagjait. Mindenkit, a testvéreit, a szüleit. Tizenkilenc éves volt. Csak ő maradt meg a családból és neki csak mi vagyunk. Anyukám, anyukám bátyja és mi, az unokái vagyunk a mindene. A papa, élete szerelme sajnos már évekkel ezelőtt meghalt. Mi egy nagyon összetartó család vagyunk, nem érzem egyedül magam. Jelenleg a nagymamámmal élek, bár van külön lakásom, de a mama ápolásra szorul, mivel kilencvennyolc éves, tehát úgy döntöttem, hozzá költözöm. 

-Uh – Timi döbbenten hallgatja Janka történetét, az evést is abbahagyja -, nagyon sajnálom a mamádat, és ami vele történt. És csodálatos, hogy ilyen szerető családod van. Tényleg! Ritka az ilyen. 

-Köszönöm. Mama egy csodálatos asszony, nagyon közel állunk egymáshoz. Sokat beszélgetünk, szeretem hallgatni a régi történeteket a fiatalságáról, a papával való kapcsolatáról. Ilyenkor mindig elhiszem, hogy akár még velem is megtörténhet, hogy rám talál az igazi – tűnődik el Janka. 

-Miért is ne? Végülis. Nem maradtál le semmiről – vonja meg a vállát mosolyogva Timi, és kikanalazza az utolsó falat főzeléket – De bőven van mit bepótolnod! Mit szólnál, ha elmennénk bulizni? Mondjuk holnap? Úgyis péntek, másnap alhatsz. Semmi különös céllal, csak úgy. 

-Á, én nem vagyok az a bulizós fajta. Sose megyek ilyen zajos, hangos helyekre. Kávézóba szoktam járni a régi gimis barátnőimmel meg az unokatestvéreimmel.

-Oké, de attól még, hogy nem szoktál, tehetsz egy kivételt – kacsint huncutul Timi pozitív válaszra várva. Janka elgondolkodik. Miért is ne? Hátha jó lesz. Legalább kicsit kikapcsolódik. Legyen. Bólint, hogy rendben. Timi nem tudja véka alá rejteni lelkesedését. 

-Nagyon jó! Alig várom! Meglátod, nagyon jó lesz! 

Délután három óra. Imre egy dossziét tesz le Janka asztalára távozáskor. 

-Janka, itt vannak a részletek. Az új italcég tulajdonosával jövő pénteken egyeztetünk, kérem, készítse elő a találkozót! Többet remélek ettől a találkozótól, mint aminek előre látszik – a nyitott ajtóból még visszaszól -, bízom magában! 

-Rendben, úgy lesz, viszontlátásra! 

Janka nagyot sóhajt és az asztalán gyülekező dossziékra néz. Teendő van itt bőven, ma is túlórázni fog. Úgy szeret hazamenni, hogy tudja, az aznapi feladatokat mind elvégezte. Folyton csöng az központi telefon, kattognak a klaviatúrák, jönnek-mennek a feladatok és a kollégák. Telnek az órák. Az iroda lassan kiürül. Már csak Timi dolgozik a másik szobában valami flyeren. Janka az órára néz. Fél hat. A dossziék közül kiválasztja a legutóbbit, a pénteki találkozót. Talál egy e-mail címet és a dossziéban felsorolt elemek felhasználásával megírja a hivatalos levelet, félhangosan betűzi a címzettet, Giuseppe Amato részére, kész, elküldi. Elintézi az asztalfoglalást is, ahogy főnöke meghagyta. Hm, milyen nagy cég, gondolja, Olaszországból, nem semmi. Tempósan halad tovább a hátra levő dossziékkal. Nem sokára megcsörren a telefonja. Nagymamája hívja. Érdeklődik, mikor jön haza és emlékezteti, hogy még be kell ugrania a postára meg a patikába. Janka nem felejtette el, és ígéri, hogy siet, ahogy tud. 

Timi is végzett. A kis szoba hangulatos félhomálya után hunyorogva nyújtózkodik. Már rajta van a táskája, feje tetejére tolja nagy, fekete napszemüvegét.

-Na, én végeztem mára. Te jössz? 

-Be kell még ugranom a postára meg a patikába, szóval jövök, de még lenne munka bőven – mondja Janka, miközben kikapcsolja a gépét. 

-Ja, hát munka az van! – húzza fel a szemöldökét Timi az asztalon kupacolódó dossziék láttán. -Gyere, menjünk, holnap is van nap! Majd folytatod! – és átkarolja Jankát. 

Este elalvás előtt pittyen a telefon. Timi az. Ír, hogy ugye nem felejtette el a másnapot, és áll a buli. A lány válaszol, hogy igen. De belül igazából fogalma sincs, miért is mondott igent és mit keres majd egy ilyen helyen. Timi éppen ír. Janka vár. Túl van ő már ezen, gondolja, le is mondott már talán a szerelemről meg a kalandokról, ha így marad örökre, az is teljesen jó. Persze biztos jó lenne szeretni és szeretve lenni. Biztos jó lenne. Milyen érzés lehet? Biztosan kellemes. Biztosan feledhetetlen. Megjött az üzenet. Timi azt írja, hogy lesz még ott néhány barátja is, nem kettesben lesznek. Ahh, gondolja Janka. Jön még két fiú és egy lány Timi baráti köréből, de nincs ok aggodalomra, vidám, vicces, jófej emberek. Isznak-esznek majd valamit és dumálnak egy jót. Janka jó éjt kíván és lezárja a beszélgetést. Hosszan bámulja a plafont és az életén gondolkodik. Végsősoron örül Timinek, felrázza kicsit az állóvizet körülötte, csak a saját tapasztalatlanságát rejtegetné inkább vagy cserélné el Timi nyitottságára. Az új emberekkel való megismerkedés kislánykora óta szorongással tölti el. Ez egy olyan szorongás, ami az előre megbeszélt találkozók előtt jelentkezik legbelül, és amit le kell küzdenie az első bemutatkozás előtt. Aztán ez rendszerint szépen, lassan oldódik a beszélgetések alkalmával, ahogy megismeri az új embereket. Most is ott van, szépen ott lapul, Janka tudja, hogy másnap reggelre erősödni fog és délutánra már talán arra is ráveszi, hogy lemondja a bulit. De azt is tudja, hogy most nem fogja hagyni. Ő lesz az erősebb, és Timi barátai, meg menő Pub ide vagy oda, holnap bulis csaj lesz egy estére. Timi kedvéért. Meg a sajátjáért. 

Munka után Timi és Janka haza ugranak átöltözni. Majd hétkor lesz a találka a belváros egyik legfelkapottabb utcájában, a Holiday Pub előtt. Janka sietve lezuhanyzik, fogat mos, tiszta ruhába bújik az esti bulihoz. A megszokott stílusban öltözik fel, egy finom anyagú, bézs, szövet rakottszoknyát választ, hozzá világoskék galléros blúzt, amit gondosan végig begombol és a szoknyába betűr deréknál. A tükörbe nézve néhány másodpercig elidőzik, próbálja a haját így is, úgy is, sehogy sem az igazi. Végül szoros copfba fogja a tarkóján. Néhány mozdulattal eligazgatja természetes ívű szemöldökét és felveszi a szemüvegét. 

-Ma későn jövök, nagymama! – kukkant be a nagyi szobájába a résnyire nyitott ajtón. Megy a tévé, valami vígjáték, a mama alszik a fotelban. Janka rózsaszín ragasztós cetlit hagy a kis asztalon a hűtő mellett: “Ma későn jövök, találkozom néhány ismerősömmel, vacsora a hűtőben, telefonon elérsz, hívj, ha bármi van, szeretlek, Janka” Kattan a zár, és vele a lány szíve is dobban egy nagyot. Végighalad a gangon, a járólapot nézi maga előtt, érzi, szíve a torkában dobog. Örömteli ez a szorongás, ő maga is meglepődik az érzésen, de várja az estét. Timi kicsit olyan hatással van rá, mintha újra gimis fruska lenne, és a tudat, hogy több minden szóba került már köztük és Timi normálisan reagált, nos ez is felszabadító volt. 

A Holiday Pub előtt jópár fiatal dohányzik, cseveg oldott hangulatban. Harsányak, vidámak, nevetgélnek. Több kupacban álldogálnak a pub előtt, időnként újabb csaj meg fiú csapatok érkeznek és nagy pusziszkodások, pacsik kíséretében csatlakoznak a többiekhez. Raszták, tetováltak, fültágítósok, művészek, trendik. Van itt mindenféle ember. Mind szabadok és fiatalok. Janka gyakran elsétált már a Holiday előtt, de nem tért be soha korábban. Kiöregedett ő már ebből, mindig így gondolt az ilyen hangos, fiatalos helyekre. Most meg épp egy ilyen helyre tart. Pont ide. Épp mikor meggondolta volna magát, lendületesen kilép a Pub ajtaján a mosolygós Timi. 

-Helló Bébi! Hát megjöttél! Mindenki itt van már, gyere, bemutatlak. 

Azzal karon fogja Jankát és magával húzza az asztalukhoz. 

A bár előtt négy huszonéves fiú álldogál. Jól öltözöttek, elegánsak. Könnyedén beszélgetnek, időnként egyik-másik a telefonját nézi. Még várnak valakire. Nem sokára egy fehér Audi s5 parkol le az utcában, kicsit távolabb a Holiday-től. Egy sötét hajú, kreol bőrű, jó vágású fiatalember száll ki belőle friss lendülettel. Rutinos mozdulattal zárja az autót, pittyen a riasztó, majd a pub felé indul. Roppant elegáns. Nyaknál lazán, mélyen kigombolt patyolat ingéből kivillan igényes, fekete mellkas-tetoválása. Világos vászon nadrágot és hófehér tornacipőt visel. Társai már észrevették, ahogy behajtott az utcába, távolról intenek neki. Ahogy a Holiday bejáratához ér, paroláznak, lazán ölelkeznek, vidáman hátba veregetik egymást. 

-Csak ideértél, Tónikám! – kezdi az egyik, egy vöröses hajú, szeplős fiú. 

-Ja, bocs a késésért, siettem.

-Nőnél voltál, miii?! – hasánykodik a legalacsonyabb, zömök és cinkosan oldalba löki a mellette álló társát, aki viszonozza a cinkos pillantást. 

-Üzleti ügy, srácok – reagál széles, rosszfiús mosollyal Tóni és nyugtatólag széttárja karjait.

-Peersze, üzleti ügy, miii?! – húzza most a harmadik barát, egy hosszú, szálkás, magas barna hajú fiú – Én is elvinném egy körre azt az ‘üzleti ügy’-et! – Harsány röhögés. Tóni is velük nevet. Ugyanazzal a lendülettel felgyűri ingujját izmos karjain. Előtűnik sűrűn tetovált bőre. 

-Jó, magán- és üzleti – árnyalja iménti állítását.

Hangos röhögés. 

-Te aztán megéred a pénzed! A szemed se áll jól. Most kivel futsz? – szögezi neki a kérdést a negyedik barát, egy izmos, sportoló külsejű, világos hajú fiú. 

-Nem lényeg, srácok. Nők jönnek-mennek, mi maradunk! – A fiúk vidám hangulatban lépnek a bárba. 

A tágas, belső két szintes helységben félhomály uralkodik, a falak sötét színűre vannak festve, itt-ott képregényes falfestés a dizájn. Neon fények világítják meg a bárpultot, ahol egy mosolygós lány meg egy fiú szolgálják ki a vendégeket. Van konyha is, üvegezett. Belátni. Egy fiatal meg egy idősebb férfi készíti a rendeléseket frissen. A hely majdhogynem zsúfolásig tele, minden asztalnál ülnek, a galériát is beleértve. Két nagy kivetítőn megy egy sportközvetítés, épp teniszeznek. Hangosan szól a zene. 

-Emberek, bemutatom Jankát, akiről már meséltem. Janka, ők itt a barátaim. Roli, Bogyó és Lexi – mondja a zajt túlkiabálva Timi. 

-Sziasztok – nyújtja a kezét Janka, és kezet fog új ismerőseivel, akik az üdvözlés erejéig felállnak az asztaltól. Aztán helyet csinálnak Jankának és leülnek. Janka az itallapot nézegeti, próbál oldódni. De tetszik neki ez az egész. Timi mellett ül. Timi rámosolyog. 

-Meglátod, isteni lesz ez az este. Mit rendelsz? Az első italra a vendégem vagy. 

-Legyen egy kóla. 

-Aaa, ne már! Nyiss egy sörrel minimum, aztán jöhet a többi – nevet Timi. 

-Oké, akkor legyen egy sör – csukja be az itallapot Janka. 

Míg Timi a bárpulthoz megy, addig az új lányt szóval tartják a srácok. Roli masszívabb, tetovált fiú. Látszik rajta, hogy vidám természetű és szereti a jó hangulatot. Meg is kezdi a beszélgetést. 

-Szóval Te Timi kolléganője vagy. Mit is csinálsz a cégnél? 

-Titkárnő vagyok. Három hete kezdtem itt. 

-Á, tényleg? Timi azt mondja, jó ez a melóhely. Te jól érzed itt magad? 

-Igen, szerintem is jó munkahely. Kedvesek a kollégák, jól kijövünk és a főnökünk is jó ember.  

A többiek figyelmesen hallgatják őket, bele-belekapcsolódnak a témába. Már Timi is visszajött a sörökkel. Mindenki mesél kicsit magáról, Janka is egyre jobban érzi magát.  Timi időnként a fülébe súg, rövid megjegyzéseket tesz, ha esetleg olyan a téma épp, ami magyarázatra szorul, mivel ők négyen már évek óta jó barátok, Janka meg csak most csöppent a társaságba. Telik az idő, fogy a sör, emelkedik a hangulat. 

Az öt srác asztalánál is könnyed hangulatban fogynak az italok. Egy kör Jameson-nal kezdtek, aztán azóta úgy váltják egymást a Whiskey-k az asztalon, mint a szép lányok Tóni ágyában és a fiúk témázásában. Szóba került már az egyetem, lévén, hogy a társaságból ketten most diplomáztak, koccintottak is párat ennek örömére. Meg az üzletről is beszéltek. Nagy az öröm, mert Tóni nem rég tért haza rövid időre Magyarországra, és rég látta egymást a banda. Ki kell használni az időt együtt. De hát csak visszatérnek az örökzöld dallamokhoz, a nőkhöz. 

-Te tényleg azt hiszed, hogy minden nő a lábaid előtt hever, apikám?

-Nem hiszem. Tudom – jelenti ki higgadtan Tóni, majd elenged egy fellengzős mosolyt.  Imádja, hogy a barátai kételkednek a sármjában. 

-Menj már, hallod. Ezer százalék, hogy van olyan nő, akit nem tudsz ágyba vinni! 

-Ja, adom!

-Ide figyeljetek! Az elmúlt években nem itthon éltem, és bárki megtetszett, bárkire csak ránéztem, máris az enyém volt. A legszebb nőkre gondoljatok a világon! Ezen nincs mit vitatkozni. Inkább azt nem értem, hogy mit nem értetek ezen! Hódító vagyok és kész – dől hátra és tarkóján összekulcsolja kezeit. Szélesen és kimérten mosolyog. Nem csoda. Mindene megvan. Szüleinek egy szem gyermeke, akik mindent megadtak neki. A szeretetet és a tudást is. Huszonhét éves létére egy sikeres üzletet irányít, tárgyalásokra jár, üzleteket köt, külföldön él, duzzad a bankszámlája, és gyakorlatilag bármit megtehet és megvehet. Persze mindehhez kellő tudás és bölcsesség birtokában is van, és általában az élet minden területén határozott és kimért. A nők pedig… A nők a gyengéi. De mint sorstársainak általában, neki is csak egy-egy éjszakára kell a szerelem, nincs kedve és ideje elköteleződni. Szeret élni, és szereti kihasználni, hogy fiatal, jóképű és gazdag. 

-Tudjátok mit? Fogadjunk! 

-Na, ez kezd izgalmas lenni – teszi le a poharát a többi barát. – És miben fogadjunk?

-Hát hogy bárkit el tudok csábítani. 

-Ez már tetszik, haver! – csap az asztalra Peti, a zömök srác. 

-Mutassatok itt a bárban bárkit. És azzal leszek ma éjjel. 

-Wow – hüledeznek a többiek – nem semmi! 

-Én váltig állítom, hogy nem minden nőre hat a vonzerőd – nyugtázza az ötletet a vörös hajú Patrik -, tuti, hogy túlértékeled magad!

-Na majd meglátjuk – vigyorog Tóni és int a srácoknak, hogy hajoljanak közelebb -, válasszatok valakit és odamegyek hozzá! Ha sikerül elcsábítanom, meztelenre vetkőzve végigszaladtok itt kinn a járdán egy utcahosszat, és ha szembe jön valaki, a szemébe mondjátok: ‘Antonio, a hódító’! Ha nem sikerül, fizetem mindenkinek a mai teljes italfogyasztását! Na, mit mondtok, kis hitetlenek?

Uhh, kikerekedik a fiúk szeme. Egymásra néznek, egy fél percig megy a tanakodás, de meg is van a döntés. 

-Rendben. De marad az alsónadrág! – köti ki a legmagasabb fiú, Igor. 

-Jó. Legyen. Akkor? Ki legyen az? 

-Igyunk egy kört, az alatt kiválasztjuk! – javasolja Atesz, a szőke hajú – De úgyis veszítesz! Ihatunk bátran! – röhög. 

Janka a mosdóba, Timi meg a bárpulthoz megy Lexivel újabb italokért. Janka később csatlakozik hozzájuk. Az öt barát vadászkutya-tekintettel pásztázza a mulató tömeget. Egyszerre többüknek megakad a szeme Jankán a pultnál. A lány rendkívül visszafogott öltözetben, kissé görnyedt testtartással áll a pultra támaszkodva. Röhögnek és mutogatnak a lány felé. 

-Megvan pajti! Na, ha ezt ágyba viszed, én alsógatyára vetkőzöm! – röhög Peti. 

A többiek is vihognak. Tóni is elmosolyodik. 

-Srácok! Ez komoly? Ez a nő legalább tíz évvel idősebb nálam… nézzetek rá! 

-És ez akadály?! Azt mondtad, bárki lehet – fonja össze karjait Igor. 

-Mi pedig őt választottuk – folytatja Atesz -, menj, és mutasd meg, mit tudsz! 

-Különben is, mi a bajod vele? Szolíd, visszafogott nő – teszi hozzá nevetve Patrik.

-Na jó, lássátok, kivel van dolgotok – sóhajt Tóni, kortyol egyet az italából, majd magabiztos léptekkel elindul a lány felé. 

A pulthoz érve odaáll Janka mellé. A lány nem látja, a fiúnak háttal várakozik. Tóni tekintete azonnal megakad a csinos Timin, aki ragyogó, hófehér fogakkal nagyot nevet éppen a pultos srác mondatán. Kár, hogy nem őt választották a fiúk, gondolja. Timi megérzi, hogy valaki nézi és Tóni felé fordul. Tóni rákacsint és mutatja, hogy Jankához jött. Timi azonnal veszi a lapot, cinkosan az ajkába harap és már indul is a poharakkal meg Lexivel az asztal felé, Jankának pedig meghagyja, hogy hozza majd a többit. 

-Milyen szép péntek esténk van – kezdi erőtlenül Tóni. Kicsit bizonytalan saját magában is, mert tudja, mi megy a szép nőknél, de átlagosakkal még sosem próbálkozott. Végigmérte már Jankát, ahogy a pult felé tartott. Nem tagadhatja, hogy soha nem nézte volna meg, ha nincs ez a fogadás. Nincs róla különösebb véleménye. Ez az a lány, aki kívül esik az ő vadászterületén. 

-Szép – válaszolja kurtán Janka és kerüli a szemkontaktust, a pultot bámulja maga előtt.

-Mit iszol? 

-Sörre várok. 

-Meghívhatlak? – szegezi a kérdést Jankának a fiú. 

-Engem?! – döbben meg Janka és Tónira néz. – Bocsi, de már kikértem az italomat.

-Az sosem akadály – válaszolja a fiú mosolyogva.

Oldalra pillant. Látja az asztalnál kárörvendő röhögéstől fuldokló barátait. Újra Jankára néz. Összpontosít. Nem a lány miatt, nem a fogadás miatt. Most bizonyít saját magának is. 

-Ha meghívhatnálak, beszélgethetnénk egy kicsit. Felkeltetted az érdeklődésemet. 

-Één?! – kérdezi kételkedve Janka és nem bírja tűrtőztetni a mosolygást. – Ugyan mivel? Talán a szemüvegemmel vagy a lófarkammal? 

-Igen… vagyis nem, hanem mindennel együtt, ami te vagy. 

-Na jó, ne haragudj, de nem veszem be ezt a dumát. Jóval idősebb is vagyok nálad, meg hát a vak is látja, hogy két külön világ vagyunk – Janka maga sem hitt a fülének, hogy milyen határozottan kimondta, amit gondolt. – Megyek, bocsi – azzal fogja a söröket és az asztaluk felé indul faképnél hagyva a fiút. Antonio ott áll a pultnál lefagyva. Ismeretlen érzés számára a kudarc. Általában mondania sem kell semmit, a nők akkor is elolvadnak a puszta megjelenésétől. De most nem ez történt. Nem számolt a korkülönbséggel és ennek a lánynak a visszahúzódó személyiségével. A varázsereje hatástalannak bizonyult. A barátai felé pillant, azok távolról, nagy kézmozdulatokkal lelkesítik, hogy menjen oda újra. 

Janka nem törődve az iménti beszélgetéssel kellemesen cseveg új ismerőseivel az asztaluknál, Lexivel is egész jól összebarátkoztak már. Cuki csaj, kis alacsony, husi, göndör, szőke, van vagy öt testvére és ezer vidám, családi sztorija. Egyszer csak arra lesznek figyelmesek, hogy egy fiatal férfi áll az asztal előtt és vár. Janka is odafordul, amerre a többiek néznek értetlenül. Tóni áll ott. 

-Mi az? Mit szeretnél? – kérdezi Janka. 

-Beszélhetnénk? 

-Aah, hát ez nem igaz. Már az előbb mondtam, hogy a barátaimmal vagyok, velük iszom. 

-Jó, de csak néhány szó lenne. Jössz egy kicsit? – kérdezi kitartóan, kedves kutyaszemekkel Tóni. 

-Úristeeen, Janka! Hát mi van veled? Menj már! – súgja a fülébe Timi és oldalba böki barátnőjét – Micsoda pasi!

Janka kényszeredetten feláll az asztaltól és kimegy a fiúval a pub elé. 

-Jó ez a friss levegő – kezdi Tóni. Próbálja oldani a feszültséget kettejük közt, de nincs konkrét haditerve. Bízik a véletlenben és sármja erejében, habár azt is érzi, hogy eddigi gazdag tapasztalat-készletére Janka esetében nemigen építhet.

-Aham. Ja. Te figyelj csak! Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? Nem akarlak megbántani, de olyan fura ez az egész. A magad fajta fiúk nem az ilyen nőkkel kezdenek, mint amilyen én vagyok – mondja Tóni szemébe nézve szelíden, teljes őszinteséggel Janka. Antonio meglepődik. Hirtelen nem is tudja, mit mondjon, de Janka máris folytatja. -Leszólítasz a pultnál, aztán meg odajössz az asztalunkhoz… az egész olyan, mint egy rossz fogadás. Pont, mint a filmekben.

A fiúnak elakad a lélegzete, de menti a menthetőt. 

-Neem, dehogy. Csak szerettelek volna megismerni, ennyi az egész. De ha nem akarod, én megértem. Akkor hagyjuk – sóhajt és nagy, ártatlan szemekkel néz a lányra. Janka elgondolkodik. 

-Jó, hát itt vagyok. Végülis beszélgethetünk. Mit szeretnél tudni? – tárja szét karjait a lány egykedvűen.

Antonio érzi, hogy valami elindult, végre feloldódni látszik a teljes vesztegzár. Most kell egy tökéletes gólt lőni, gondolja, miközben egy kedves mosollyal leplezi izgatottságát. Kezd tetszeni neki a játék. Ez most kihívás és nem a megszokott könnyű terep. 

-Hát először is a nevedet. 

-Janka vagyok. Weisz Janka.

-Hát szia Janka… Én Antonio vagyok, de a barátaim csak Tóninak hívnak.

-Rendben, akkor Tóni – mosolyodik el Janka. 

-És mit dolgozol? – folytatja egy biztonságos kérdéssel a fiú.

-Titkárnő vagyok egy rendezvényszervező cégnél. És te?

-Cégvezető vagyok, apukámnak van egy elég nagy cége külföldön, italokkal foglalkozunk, abban dolgozom, üzleti úton vagyok itthon most is, meg persze tudod, összekötöm a kellemest a hasznossal, akkor már találkozom a barátaimmal is – magyarázza mosolyogva Tóni. 

-Akkor ők azok, akik ott szurkolnak neked, igaz? – kérdezi a lány. Hidegzuhany. Tóni megfordul és látja, hogy a pub ablakára tapadva nevetgélnek és mutogatnak a fiúk. Komolyan, mint a kis iskolások. Integetni kezd nekik, hogy hagyják abba. 

-I-igen, ők azok, elég lelkesek – szabadkozik kényszermosollyal. 

-Á, semmi gond, én is a barátaimmal vagyok. 

-Mit szeretnél még tudni rólam? – teszi fel a kérdést a lány. Ezzel ismét visszahozza azt a távolságtartást és udvariassági formát kettejük közt, amivel Tóni nem nagyon tud mit kezdeni. Miért nem lehet oldottabban csevegni, egyszerűen a lényegre térni, gondolja. Aztán nekifut újra.

Egymás mellett állnak. Janka kicsit feszengve érzi magát a fiú társaságában. Épp elég, hogy eljött bulizni, új a társaság, új a helyzet, erre itt ez a fiú, aki rászállt. Szemmel láthatóan gazdag, és roppant jóképű, és fiatalabb is. Mit akarhat tőle? Igazából félve a csalódástól, vagy attól a ténytől, hogy egy fogadás tárgya lehet, legszívesebben visszamenne a társaságához, de nem akar udvariatlan lenni, így várja az újabb kérdést. 

Már sötét van az utcán, világítanak a város esti fényei, zajlik az éjszakai élet. A péntek esti fiatalok hordákban jönnek-mennek az utcákon, mindenfelé tele vannak a hangulatos kiülős helyek. Meleg az este, de egy kicsit lehűlt a nappali forrósághoz képest. Jól esik a friss levegőn állni egy kicsit. Ahogy Tóni a lányra néz, hirtelen meglát benne valamit. Ott áll, maga előtt összefont karokkal a kis rakott szoknyájában és gondosan begombolt blúzában, szoros lófarokkal, olyan kis törékeny. Védtelen, akár egy kis riadt madárka, aki menedéket keres magának. Megesik rajta a szíve. Megérzi a lány lelkét, egy villanás az egész. Tóni tudja, hogy óvatosnak kell lennie, nehogy elriassza ezt a kis madarat. 

-Mindig szemüveges voltál? 

Janka meglepődik a kérdésen és elmosolyodik. 

-Igen. Miért?

-Anyukám és apukám is szemüveges. A szemüveg nekem tetszik. Biztonságos érzés. – mondja a fiú. 

-Az jó – nyugtázza a lány. 

-Megnézhetem a szemed? – kérdezi hirtelen ötlettől vezérelve a fiú. Janka nagyon meglepődik a kérdésen. Micsoda ötlet. De jó. Beleegyezik. Finoman leveszi a szemüvegét és a fiú felé fordul. Tóni kizárja a világot, a lányra koncentrál. Meg akar látni benne valamit, ami tetszik neki. Ahogy a lány ráemeli a tekintetét, Antonio belefeledkezik a barna szempárba. Nézi, nézi a vastag szemöldök keretezte bogárszemeket. Gyönyörű, okos szemek, gondolja. Mély, eleven, csillogó, ezer apró fénypötty játszik benne. És ott lebeg egy titkos szomorúság is, amit csak akkor vesz észre az ember, ha hosszabban belenéz. Janka zavarba jön ettől a helyzettől. Elpirul, elmosolyodik és lesüti a szemét. Tóninak tetszik a lány zavara.

-Gyönyörű szemeid vannak. Mondták már?

-Igen, a nagymamám mindig mondja. Azt mondja, a papa szemeit örököltem.

-A nagymamádnak igaza van – mondja halkan Tóni és újra az esti élet jeleneteit fürkészi az utcán. Bár jó érzés, hogy hatott a lányra, mégsem akarja még jobban zavarba hozni, így nem dicséri tovább. Biztosan tudja, hogy kora ellenére ez a lány nem volt még férjnél, nincs gyereke sem és sejti, hogy nem gyakran randevúzhat, illetve nincs sok tapasztalata a férfiak terén. Maga sem érti, de nem zavarja ez az egész szituáció annak ellenére, hogy ilyen lányokkal soha nem szokott ismerkedni. Van valami ebben a lányban. Talán a tartózkodása, a visszafogottsága, a régimódisága, ami annyira érdekes és különleges. Annyira nem mai és nem trendi. Nem mondaná vonzónak, bár még az is lehet. De inkább olyan titokzatos, megfejtenivaló. Egy másik világ.

-Fiúk nem mondták neked? – folytatja Tóni megkockáztatva, hogy esetleg elriad a kis madár. 

-Nem. 

-És van barátod? – érdeklődik nagyon finoman a fiú.

-Nincs… – válaszol Janka, de kezdi kényelmetlenül érezni magát – …figyelj csak, most már ideje visszamennem. Örülök, hogy mégismertelek, biztos összefutunk még – azzal már fordul is be a bár ajtaján. Tóni ismét ott marad. Másodszor az este folyamán. Furcsa érzés ez, nem szokta meg. Ahogy Janka sem, hogy egy ilyen férfi érdeklődik iránta. Azt hitte, könnyebben fog menni, de nem sikerült áttörnie a kettejük közti falat. Igazából nem is tudja, mit hitt, túl magabiztos volt. Talán tényleg túlértékelte saját vonzerejét, és kihagyta a női lélek rejtelmeit a játékból. Komótosan visszaballag az asztalhoz. A fiúk önelégülten nevetgélnek, jó móka volt. A fogadásnak vége, Tóni fizet. Az nem zavarja, hogy vesztett. Inkább a tény, hogy kudarcot vallott. Hogy visszautasította egy ilyen nő. Mikor a sokkal trendibb, tökéletes külsejű mai csajok a lábai előtt hevernek, ez a lány meg lazán kikosarazza, pedig biztos, hogy ő az első jó pasi, aki leszólította. Hogy van ez? Próbál mosolyt erőltetni az arcára, de valahogy elment a kedve a bulizástól. Hamarosan sofőrszolgálatot hív és búcsúzik. 

Hétfőn reggel az irodában nagy a sürgés-forgás. Új szállítmány érkezett a gyerektáborhoz, minden segítő kézre szükség van. Janka is besegít a játékok behordásában. Miután végeztek, Timi bizalmasan félre húzza az udvaron. 

-Na, mi újság?

-Mi lenne? Semmi különös – vonja meg a vállát Janka.

-Hát a fiú a bárból, tudod… hívott? Írt? 

-Ja, dehogy. Nem is adtam meg a számom. 

-Neem? Hát akkor mi történt? Elég sokáig kinn voltatok, aztán meg hirtelen elmentél.

-Beszélgettünk. Semmi nem volt.

-Naa, de mondott valamit? Mit akart? – kíváncsiskodik Timi.

-Teljesen átlagos dolgokról beszélgettünk, aztán meg akarta nézni a szememet szemüveg nélkül. Ennyi – szívja be a száját Janka és vállat von.

-Nagyon fura. Nekem úgy tűnt, hogy érdeklődik irántad.

-Lehet, hogy úgy is volt. Nem tudom. De nekem ő túl jó. Remélem, érted, mire gondolok.

-Nem igazán… 

-Hát gazdag, nagyon gazdag, meg fiatal, és rettentő kedves és helyes. Aah, de milyen helyes! – hunyja be egy pillanatra ábrándozva a szemét Janka. -Nem tudom, milyen származású, de olyan, mint egy modell vagy színész. Tökéletes, érted? Tökéletes. Én meg… nézz rám. Egyszerűen nem illünk össze. Ilyen nincs, hogy egy ilyen tökéletes férfi, mint ő, meg ilyen lány, mint én… 

-Most komolyan ezért hárítottál? – kerekedik ki a lány szeme. -Ne már! Nincs veled semmi baj, csak egy kis turbó kell ide. Na, akkor ma shoppingolni megyünk, Bébi! Készülj! – rikkantja Timi és felszalad a lépcsőn. Janka még utána szól, hogy ne, nem kell, de Timi már nem hallja. A hármas fogat is visszaér a pakolásból, nevetgélve, kuncogva mennek el Janka mellett. Észre sem veszik a lányt, kicsit bele is löknek, ahogy befordulnak az iroda bejáratánál. Láthatatlan vagyok, gondolja Janka és ő is felmegy a lépcsőn. 

Csütörtök reggel Imre bejelenti, hogy az olasz cég, akikkel másnap ebédel, aznap eljönnek megnézni az irodát, hogy bemutathassák nekik a működésüket. Janka, Zsu és Zsani rendet raknak az alsó szinten a villám-fogadáshoz, Janka friss kávét, teát főz, kiszalad a boltba valami harapnivalóért. Megterítenek a teázó asztalon. Mire elkészülnek, meg is jönnek a vendégek. Csöng a kaputelefon, Janka felveszi, udvariasan eligazítja őket. Amikor kinyílik az iroda ajtaja, Janka állva készül az üdvözlésre a recepciós asztalnál, épp köszönni akar, de elakad a szava. Egy idősebb úr és Tóni lép be. Tóni az, a bárból. Micsoda? Hogyhogy itt? Mit keres itt? Az első gondolata az, hogy biztos kinyomozta, hogy hol dolgozik. Aztán gyorsan eszmél, hogy bizony ő maga az olasz cég. Ők a vendégek. Nagyot nyel és udvariasan köszön.

-Jó napot kívánok, szeretettel köszöntöm Önöket az Event for You-nál. 

Tóni is teljesen meglepődik. Nem csupán attól, hogy Jankával találja szembe magát ezen a hivatalos látogatáson, hanem inkább a látványtól. Csak nézi, nézi a lányt, nem tudja levenni róla a szemét. Pedig már ott a főnök. Az apja és Imre már javában beszélgetnek, ő meg belefeledkezik a különös pillanatba. Janka hosszú, barna haja egyenesre vasalva, tükörsimán hullik a vállára. Játszik rajta a fény a lány minden mozdulatánál. Azok a törékeny, fehér madárka-vállak. Finoman látni engedi őket az ejtett vállú felső, amit Janka visel. Hozzá szűk szárú farmer nadrág és magas sarkú, fekete cipő. Még a szemüveg is egész másképp mutat a lányon, pedig az a régi maradt. Szépen ívelt ajkai vörösre vannak festve, szemei pedig finoman sminkelve. Tóni megrázza egy kicsit a fejét, nem hisz a szemének. Odalép a recepciós pulthoz. 

-Hát szia, Janka.

-Szia. 

-Nem találok szavakat.

-Igen, én is meglepődtem, hogy pont te jössz ma – néz a fiú szemébe Janka és füle mögé igazít egy szemébe lógó hajtincset.

-Nem. Én nem azon lepődtem meg. Hanem rajtad. Mi ez? Pénteken nem ilyen voltál. Úgy értem, ilyen, de mégsem. 

-Tudom, hogy érted – lesüti a szemét. -Hát, Timi elvitt egy kicsit vásárolni, úgy éreztem, itt az ideje változtatni egy- s máson.

Közben Imre elkezdi bemutatni az irodát Giuseppe-nek. Antonio jelzi apjának, hogy nem sokára követi. 

-Igen, látom. Nagyon csinos vagy. De meg kell mondjam, én akkor is láttalak. Téged. A törékenységedet, a finom lelkedet és egyfajta titokzatosságot, amit azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Sokszor eszembe jutottál, és ha ma nem találkoztunk volna itt, akkor felkutattalak volna!

-Komolyan? – kérdezi csodálkozva Janka.

-Igen, komolyan. De ha már így összehozott minket az élet újra, meghívhatlak vacsorázni? Nagyon szeretnélek jobban megismerni, Janka. 

A lány szíve a torkában dobog, úgy érzi, mindjárt elájul. Ez most nem olyan, mint a bárban, nem úgy közeledik felé ez a fiú, mint ott. Érzi, hogy tényleg érdekli, ez pedig egy igazi randi meghívás. 

-Nem baj, hogy idősebb vagyok nálad? 

-Miért lenne baj? – nevet a fiú. -Hány éves vagy? Mert én huszonhét. 

-Khm – köszörüli meg a torkát a lány -, adj hozzá tizenegyet.

Antonio közelebb hajol Jankához és egész halkan válaszol.

-Nem lehetne tökéletesebb.

Janka elpirul. 

-Holnap délután a főnököddel ebédelünk, aztán van egy másik tárgyalásunk. De ma este szabad vagyok. Ma este megfelel?

-Igen.

-Rendben. Érted megyek. Hova mehetek? 

Janka felírja egy cetlire a címet és a telefonszámát. Antonio pedig egy arannyal nyomott névjegyet vesz elő és a lánynak nyújtja. 

-Akkor ma este. Alig várom – mondja a fiú mosolyogva, dobbant egyet a recepciós pulton a kezével, majd apja után siet. 

Janka ott áll kezében az arany névjeggyel, szívében egy vacsorameghívással, fejében megannyi gondolattal, lelkében az egész hosszú múltjával. Ez egy végtelen pillanat, egy fordulópont, ami nem történik minden nap egy nő életében. Peregnek a gondolatok, alig ismerik egymást, ki ez a fiú, miért pont ő, miért pont most, hiszen ő matek tanár, diplomás, közel negyven éves, ez a fiú meg hozzá képest egy fiatal srác, de Janka ez egyszer megálljt parancsol. Ma nem az ész fogja vezetni. Hanem a szív és az érzések. Ki tudja miért, de őt hívta meg vacsorázni ez a filmszínész, ez a hihetetlenül helyes, gazdag és tökéletes fiatal férfi. Ma engedni fogja, hogy az a gimis lány feltámadjon benne, akit oly rég eltemetett. Az a lány fog vacsorázni menni, aki elhiszi magáról, hogy egy ilyen fiút érdekelhet, aki hisz a szerelemben, a mesékben, még ha csak egyetlen éjszakára is szól a varázslat. Lesz, ami lesz. 

Antonio megáll a társasház előtt. Dudál két rövidet. Janka kinéz az ablakon, látja a fehér sportkocsit. Tipikusan, mint egy gimis filmben, gondolja. Elmosolyodik saját magán, hogy belement a játékba. Aztán indul. 

Tóni a kapu előtt várakozik autója mellett állva. Egyszer csak nyílik a kapu, és kilép rajta a lány kis fekete pántos ruhában, magassarkúban, apró ezüstös táskával a kezében. Ahogy a fiú felé tart, belekap a hajába az esti szellő. Janka visszafogottan mosolyog. Finom és szép látvány. Tóni csak nézi. Hagyja, hogy megbabonázza ez a furcsa, nem evilági lány és még mindig nem tudja felfogni, hogy hogyhogy tetszik neki ez a szemüveges, göndör, nagymama-ruhás nő, aki minden korábbi közeledését rutinosan hárította. Azt sem érti, mi ez a hirtelen nagy változás az első találkozásukhoz képest, csak azt tudja, hogy ma este nem az esze, hanem a szíve hozta ide. Hagyni akarja, hogy az érzései irányítsák az érvek helyett. Kavargó gondolatait Janka csengő szavai szakítják félbe.

-Hát itt vagyunk…

-Gyönyörű vagy – mondja halkan Tóni és közel lép a lányhoz. Finoman az arcához hajol és egy csókot lehel rá. Janka beleborzong a fiú érintésébe. Antonio kinyitja a kocsi ajtaját, besegíti a lányt, majd a volánhoz ül.

-Eszméletlen ez a kocsi – sóhajtja a lány mosolyogva. El is felejtette, hogy nyitott szájjal mosolyog. 

-Igen, nagyon szeretem. Van még két másik, de ez a kedvencem – válaszolja könnyedén A ntonio, miközben kikanyarodik a főútra.

Janka magában mosolyog, hihetetlen ez a fiú, meg ez az egész pénzes világ. 

-Hova megyünk? – kérdezi a lány és a fiút nézi. Antonio a vezetésre figyel, közben válaszol sejtelmesen mosolyogva.

-Meglepetés. Imádni fogod.

Lágy zene szól az autóban, Janka nézi az autókat, az épületeket, a város esti fényeit. A Lánchídon haladnak át. Gyönyörűek az oroszlánok, a világítás. Mint valami ékszerdoboz, olyan az egész budai oldal, ahol a fények tükröződnek a vízen. 

-Ez a kedvenc hidam – mondja a lány ábrándosan kibámulva az ablakon.

-Tényleg? Nekem is! – válaszolja a fiú – Kiskoromban mindig kértem a szüleimet, hogy hozzanak el, hogy megnézhessem az oroszlánokat.

-Szóval kicsi korodban itt éltetek Magyarországon? 

-Igen. Apukám olasz, anyukám magyar. Itt ismerkedtek meg, apukám akkor itt élt néhány évig, itt dolgozott mint üzletvezető. Egymásba szerettek anyával, összeházasodtak, én itt születtem. Aztán gyakran jártunk Olaszországba apa családjához, de itt éltünk az érettségiig. Érettségi után költöztünk ki végleg. Azóta gyakran járunk vissza, mert itt van anya családja és a barátaink. Szóval valójában nekem két hazám van. 

-Milyen jó is ez – mondja a lány elgondolkodva -, ez az életre szóló szerelem, aminek még a távolság sem akadály.

-Igen. Én is valahogy így tervezem. Megtalálni a tökéletes társat, aztán szeretnék majd gyerekeket is, és szeretnék egy örökre szóló boldogságot. Ahogy a szüleimnek is sikerült – pillant a lányra Antonio. Nézi a reakcióját.

-Ez… ez csodálatosan hangzik. Kívánom, hogy így legyen. 

Ahh, megint olyan kimért, gondolja a fiú. De tetszik neki. Elmosolyodik. Ez a varázslatos ebben a lányban, hogy mindig visszalép. Mintha elkezdene szorongani és olyan gondolatok kavarognának benne, amik visszahúznák attól, hogy megnyíljon, hogy merjen belemenni a játékba.

-Megérkeztünk, gyere, felmegyünk a Várba.

-Imádom a Várat! Olyan romantikus, mint egy időutazás – mondja lelkesen a lány, miközben kiszállnak az autóból.

A magas lépcsősoron felsétálnak a Halászbástyához. Lépcsőzés közben egyszer megállnak félúton, hogy hátra pillantsanak és megcsodálják a város esti szépségét. Szemben a Parlament csipkés épülete, két hajó úszik épp a Dunán előtte. Az ég szürkéslila, majdnem sötét van már. Mesebeli az este.

A Várban sok a turista, sétálgatnak, fotózkodnak. Szerelmespárok csókolóznak, néhány gyerek szaladgál vidáman István király lovas szobra körül. A Halászbástya alatt egy öreg bácsika hegedül. Kicsit hamis a muzsika, de azért mégiscsak hangulatos. A bácsi előtt nyitott hegedűtok az adományoknak. Janka a táskájában kutat apróért. Bedob egy kétszázast. A bácsi bólint és mosolyog, Janka felé fordulva játszik tovább. Antonio elbűvölve nézi a lányt. Nem tudja eldönteni, mi ez az egész, ami vele történik, de nem is akarja megmagyarázni. Tetszik neki a nő és kész. Olyan különleges ez a lány. Kislányos és egyszerre érett. Naív és egyszerre művelt, okos. Tartózkodó és zárkózott, közben pedig hihetetlenül vonzó és kívánatos. Tetszik neki a pillanat és tetszik, hogy ezt a pillanatot most ezzel a nővel élheti át. Minden vágya, hogy jobban megismerhesse. Abból pedig, ahogy a lány ránéz érzi, hogy a vágy kölcsönös.

A Halászbástya tövében egy hangulatos, kivilágított étterem két személyes asztalkájánál ülnek. Élő zene szól, egy cimbalom dúdol halkan, a művész valami fájdalmas-szerelmes nótát játszik. Fehérek az abroszok, gyönyörű a dunai kilátás.

-Mondhatok valamit? – kérdezi a lány őszintén a fiú szemébe nézve.

-Te bármit! – mosolyog elbűvölten Antonio. 

-Jó most itt, veled. Soha nem voltam még ilyen meghitt randin.

-Ennek nagyon örülök – és a fiú finoman megfogja Janka kezét. Nagyon sóhajt. – Igazából tartozom egy vallomással. Félig vallomás, mert félig már sejted szerintem.

-Mi az? Mit sejtek? 

-Hát amit mondani akarok… nehéz ezt úgy elmondani, hogy ne fájjon, de hidd el, semmit nem akarok jobban, mint hogy jól érezd magad ma este velem, és nem akarlak megbántani. Viszont nekem az őszinteség mindennél fontosabb. Muszáj elmondanom.

-Mondd – néz figyelmesen a lány Antoniora. 

-Aznap este, akkor a bárban te…

-Én mi? – fürkészi a fiú arcát Janka.

-…te tényleg… tényleg egy fogadás voltál – fejezi be hirtelen a mondatot Antonio.

Janka lassan kiszabadítja a kezét a fiú kezéből. Csak nézi a fiút, de nem szól semmit. 

-A haverjaim húztak, hogy ők biztosak abban, hogy van olyan nő a földön, akit nem tudok levenni a lábáról. Én azt mondtam, hogy nincs ilyen. Nekik volt igazuk.  

-És még most is tart a fogadás? Ez a vacsora is a része? – kérdezi csalódottsággal a hangjában Janka. 

-Nem! Nem! Nem! Dehogy! Nincs semmilyen fogadás! – vág közbe határozottan a fiú és újra Janka keze után nyúl. Szorosan bezárja a törékeny, kis fehér kezet a saját nagy, erős, barna tenyerébe, mintha soha nem akarná elengedni. -Semmiképp! A fogadásnak aznap este vége volt, vesztettem. Nem tudtam hatni rád, a fiúk nyertek. Azt hittem, vége.

-Éés? -néz kérdő tekintettel a lány Antoniora. 

-Hát nincs vége. Nem tudtalak kiverni a fejemből. Aznap éjjel rád gondoltam. Egyre csak a csillogó bogárszemeid jártak a fejemben. A titokzatos mosolyod, a göndör hajad, a visszahúzódó viselkedésed, a szolíd ruháid. Hihetetlen a fordulat, hogy azért fogadtunk, hogy én hassak rád, és közben te hatottál énrám! Erre nem számítottam. 

-Hát én sem – mondja halkan Janka. 

-Másnap is eszembe jutottál. Megjelent előttem az arcod, ahányszor becsuktam a szemem. Ahogy rám néztél, ahogy elpirultál, amikor megdicsértem a szemed, olyan érzésem volt… olyan volt… – Antonio hirtelen elhallgat és csak a lányt nézi mosolyogva. 

A lány roppant kíváncsi, szíve a torkában dobog, ezer pillangó repked a lelkében, de visszafogottan leplezi.

-Milyen? 

-…mintha még soha senki nem bókolt volna neked. Mintha még nem csókolta volna senki a szádat, mintha még nem vallott volna szerelmet neked senki. Olyan voltál, mint egy érintetlen, törékeny kis virág, akit nem szakított le senki, és aki szomorúan bólogat a mezőn. 

Janka lesüti a szemét. Nem haragszik a fogadás miatt, mondja, sejtette ő. A fiú megkönnyebbülten, szabadon mosolyog. Janka nem vidám. Szégyelli tapasztalatlanságát és azt, hogy ez volt az első benyomás róla a fiúban. Zavarban érzi magát.

-Megbántottalak? – kérdezi Antonio gyengéden.

-Nem. Csak…

-Tudod, a mai világban nagyon ritka az ilyen lány, mint te. A lányok általában kínálják magukat, feltűnően, kihívóan szexik és vonzóak, követik a trendeket. Azok, akiket én ismerek szókimondóak, kacérak és megmutatnak magukból kívül-belül mindent. Ez persze nekünk, fiúknak nagyon tetszik, hiszen megkönnyítik a dolgunkat. De Janka, te más vagy. Más voltál akkor este is. Bevallom, távoli volt számomra a külsőd, és érthetetlen a belsőd. De amikor a szemedbe néztem, beleláttam egy pillanatra a lelkedbe és elvesztem benne. 

-Tehát csak egy fogadás miatt jöttél oda hozzám, és a belsőm tetszik neked? – kérdezi félhangosan tűnődve Janka.

-Istenem, gondoltam, hogy rosszul fog esni – mondja halkan Antonio. -Nézd, akartam, hogy tudd. Azért a fogadásért én örökké hálás leszek, mert odavitt hozzád. Te csodálatosabb vagy minden nőnél, jobban tetszel nekem mindenki másnál kívül-belül. Nem kellenek a megcsinált lányok, nem kell az a fenenagy tökéletesség. Nekem pont ez kell. Az érintetlen, természetes, tiszta gyönyörűség. Ez vagy te. És bár alig ismerlek, alig tudok rólad valamit, nem tudom van-e testvéred, milyenek a szüleid, mit gondolsz a világról, volt-e fogszabályzód vagy tudsz-e úszni, de úgy érzem, nem akarom, hogy még egy nap elmúljon úgy, hogy nem vagy velem. Meg akarlak ismerni. Minden másodlagos.

Janka párás szemmel hallgatja Antonio vallomását. Alig hisz a fülének. Mindenre számított, de egy ilyen szerelmes monológra nem. Minden szó őszinte, minden szónak súlya van. Hirtelen úgy érzi, hogy a férfi az idősebb, a korkülönbség ellenére is, ő irányít. Nőnek érzi magát mellette, és úgy érzi, lehet gyenge, lehet olyan, amilyen, mert ez a férfi valamit megértett abból, ami legbelül van. 

-Köszönöm, Antonio – suttogja.

Megérkezik a vacsora. Csöndben vacsoráznak, evés közben egy-két szót váltanak. Finom az étel, édes a bor, különleges a desszert, csodás az este. 

Vacsora után a boltívek alatt sétálnak kéz a kézben. Egyikük sem agyal már, hagyják, hadd sodorják őket az érzések. Egyszer megállnak az egyik boltív alatt, Antonio magához húzza a lányt. A lány egész testében feszült, izgalommal vegyes várakozás. 

-Olyan szép vagy – átkarolja karcsú derekát két kézzel, és mélyen a szemébe néz. Janka megint elpirul. A fiúnak nagyon tetszik ez a szégyellősség. Egészen közel hajol a lányhoz, egy pillanatig habozik, majd gyengéden megcsókolja. Ajkaik első érintésétől megborzong a lány. Jóleső borzongás ez, mely tetőtől talpig átjárja. A fiú újra csókolja, forrón, érzékien. Mintha az ég és a föld összeérne és egy végtelen lebegésben egybeolvadna. Mintha minden szín, íz és forma feloldódna egyetlen érintés hatására és elmosódnának a határok. Ősi, szikrázó robbanás ez a lélek mélyén, miközben a test a világ legkellemesebb érzéseit éli át. Ott állnak hosszan, szorosan egymás karjaiba fonódva. És bár Antonio sokszor csókolt, sokszor szeretett már, most ugyanúgy érez, ahogy Janka. Mintha ez volna a legelső, mintha ez volna az egyetlen.