Az égig érő almafa

Az utóbbi időszakban a hétvégéket telerakjuk programokkal… talán azért, mert az életünk annyira az adásról, a közlésről, a teremtésről és a kreatív energiák mozgatásáról szól, hogy szükségét éreztem, hogy legyen több input, bármi, amit feltölt, ami hozzátesz a láthatatlan részemhez, ami gazdagít ha csak egy elcsípett gondolattal vagy két megható pillanattal is… Két hónap kellett hozzá, hogy azt érezzem, a sok babás kultúrmorzsa is – mert hogy a még nem egészen négy éves kislányunkkal megyünk csupa olyan helyre, ami őt is leköti – olyan sok új színt és töltést tudott adni, hogy a lelkem göröngyei kezdenek kisimulni. A Szélforgó.hu-n szoktunk keresgélni már péntek este, hogy kitaláljuk, mi is legyen a hétvégi programsorozatunk. Járunk mindenfelé tényleg, egy csomó új helyet és embert ismerünk meg, látunk mindenféle színielőadást, gyerek-operát, táncszínházat, néha meglepetés ér, van, hogy jó meglepi, vagy hogy nem olyan jó… de mindenképpen élmény és kaland együtt ez a kultúr-felfedezőtúra.

Komolyan… már várom a hétvégét, hogy kicsit letegyem imádott ceruzámat, és körülnézzek a főváros gyerekelőadás kínálatában.

Tegnap két fő fogást is megkóstolhattunk, és azt kell mondjam, amikor az első véget ért, azt gondoltam: na erről mindenképp írok egy bejegyzést… annyira szuper volt! Erre jött a délután, és valami egész mást találtunk, de legalább annyira nagy élmény volt, így hát persze, hogy megfogadtam, a délutáni programot is elmesélem nektek.

Ez a bejegyzés az Égig érő aranyalma fáról fog szólni, a következőben pedig elmesélem, milyen volt a délutáni családi mulatságunk…

Tehát… szeretünk babaszínházi előadásokra menni most, hogy végre akkora a kislányunk, hogy érdekli és végig tudja ülni, sőt, ha lehet választani mozi és színház között, akkor ő mindig a színházat választja. Így esett a választásunk az Ódry Színpad Égig érő almafájára szombat délelőtt.

Épp odaértünk a kezésre, mert az utolsó pillanatban döntöttünk úgy, hogy délelőttre is beteszünk egy programot a délutáni mellé. Csini ruhában a baba, már a bejáratnál hámoztam lefelé róla a sálat, sapkát, hogy ne bent vetkőzzünk, ha már megy a műsor. Sötét portafülke magányában mosolygott a portásbácsi, csak a kis tévéje képernyője világította meg az arcát. Sietősen bekérdeztünk, hogy merre van az előadás. Ahogy a terem felé vettük az irányt, megkönnyebbülve láttuk, hogy még egy nagy csapat szülő és gyerek kinn várakozik a terem előtt. Huh, nem késtünk el, kicsit később kezdődik… – gondoltam, és ezt félhangosan csak magamnak, félig Robinak mondtam is, mire az egyik kedves anyuka reagált és azt mondta, hogy már elkezdődött, csak fokozatos beengedés van, a gyerekek mennek be először külön, és utána a felnőttek.

Hűha… ez nem lesz egyszerű. Az én kicsikém nagyon vagány, nyitott, huncut, beszédes és társasági kislány, de az elején ha új helyzet van, és új emberek veszik körül, kicsit megszeppen és bújik és nem akar egyedül menni sehova, kell kábé tíz perc, hogy visszanyerje eredeti valóját. Bújt is, amikor ő következett, de én nem féltettem, mert a gyerekek beengedésekor nyíló ajtó résén láttuk, hogy egy Égből pottyant mesék-hez hasonló hangulat fogadja benn a gyerekeket, és lebbenő leplek alatt mehetnek majd be meseországba…. annyira lennék ilyenkor gyerek és annyira részt vennék ezekben a történetekben én is!

Végül annyira bújt a baba, és annyira nem akart bemenni egyedül, hogy Robi megkérdezte, hogy mehetek-e vele… de szerencsére a hosszú hajú, bájos fiatal lány, aki nyitogatta az ajtót, kedvesen, mosolyogva azt mondta Felíciának, hogy nagyon jó lenne, ha egyedül tudna bemenni, és ígért neki egy bátorság jelet a tenyerébe, ami segíteni fogja őt, ha ügyesen bemegy… több se kellett, azonnal elengedte a ruhámat és bátran bement, meg is kapta a tenyerére ujjalt rajzolt jelet… lebbent a lepel, csukódott az ajtó, minden gyerek benn volt. Mi szülők pedig kinn. Láttam Robin, amit mindig látok rajta, amikor a gyerek önállóan megy valahova, vagy új helyzet van, hogy aggódik. Megszorítottam a kezét, és odasúgtam neki, hogy ezt a Felícia imádni fogja, nyugi!!

Aztán a beengedő lány a szülőkhöz fordult, és elmondta, hol tudunk bemenni, hol tudunk majd helyet foglalni. A szülők libasorban a terem oldalán végighaladva helyet foglaltak a tornapadokon, kezükben a sok kabáttal, sállal (ez bizony a tél állandó cuccolása… ahhh… sebaj, mindenki sorstárs ilyenkor, akinek legalább egy kisgyereke van, és cipel három napi hideg élelmet és váltóruhát baleset esetére plusz fogas híjján a családi kabátokat és mindenféle meleg kiegészítőket hurcolja a kezében)

Fekete, közepes méretű terem volt, itt-ott megkopott festékkel a falon. Minden feketére volt festve, a középen álló két tartó oszlop, a falak… fekete volt a vastag linóleum is. A terem egyik oldalán hosszú tükör, ami épp csak kikandikált a sötétbarna függöny alól, ami takarta. A bal sarokban két zongora letakarva fekete anyaggal, a plafonon fény és hangtechnika.

A gyerekek a terem közepén ültek körben a földön, díszlet alig… épp csak egy mindenféle színű és fajtájú sálakból összecsomózott hosszú kígyó tekeredett középre lefektetve a földre. És az egyik lány mesélt. A gyerekek figyeltek, ha kérdezték őket, válaszoltak. Mesebeli hangulat volt… pedig mondom, se jelmez, se díszlet. Lekötötte őket, hogy csak ők vannak, a négy fiatal (három lány és egy fiú), aki vezette az előadást és a varázslat.

Lehet, hogy azért is tetszett nekem ennyire ez az egész, mert én pont így játszom a gyerekekkel már tini korom óta, kis jelmez, hatalmas képzelőerő, mesélek, és kitaláljuk együtt a történetet, és mindenféle vad kalandokban veszünk részt együtt: kalózokkal harcolunk, legyőzzük a sárkányt, királylányok vagyunk, vagy bármi, ami épp jön… szóval nagyon ismerős volt nekem az egész érzés, amit ők generáltak ott négyen. Ügyesek voltak! Nagyon ügyesek!!! Egy pillanatra sem engedték el a történet fonalát, de mindezt úgy, hogy közben a gyerekek teljesen szabadnak érezhették magukat, több olyan pont is volt a mesében, amikor a gyerekekkel kupaktanácsot tartottak és a gyerekek szavazták meg, hogy legyen a folytatás… és úgy volt! A mese elején megtanultak egy közös éneket, ami időnkét felcsendült a történet folyamán, miközben a kis csapat kézenfogva kígyózva sétált a teremben és a következő állomáshoz vándorolt. A sálakból font kígyó volt fa hatalmas gyökérzete, ami alatt át kellett bújkálni ügyesen, volt labirintus… és minden, amit akartok! Azért előkerültek előadás közben a jelmezek is: egy-egy sál, kalap, egy kis kesztyűs báb, egy fekete talár, egy sárkánypikkelyekkel díszített mell-öv… de nem túl sok. Épp elég. A gyerekek képzelőereje határtalan, elég csak egy apróság, amit kinevezünk valaminek, és onnantól az bizony úgy néz ki, olyan az illata és olyan a hangja is, mint a valóságban… a királylány például egy rózsaszín selyemsál volt… láttam a babánkon, hogy már az elején elvarázsolta, hogy a mesében szerepel egy kis királylány is… a mese közepén, amikor a vándor csapat odaért a sárkány várához és végre megszelidítették együtt a sárkányt (hejj de jó móka volt az is, minden gyerek annyira komolyan vette a feladatot, szerintem az volt az előadás legeslegjobb pontja, olyan csönd volt a teremben, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna…), már csak az volt hátra, hogy a királylányt magukkal vigyék, Felícia odapenderült középre, és addig nem hagyta magát, míg ő nem lehetett a királylány (pedig az egyik felnőtt játékvezető lett volna szerepe szerint a királylány), így a sálat az ő nyakára terítették, és együtt lettek királylányok… két királylány egy helyett! Micsoda fogás 

Felícia egyébként végig büszkén viselte a sálat, és királylányként vonult a teremben. Egyszer megeszem, annyira cuki! És mindezt úgy tudja csinálni, olyan finom eleganciával viszi el a showt, bárhol is vagyunk, hogy mindenkit levesz a lábáról… tényleg királylány! 

Szóval… azt kell mondjam, hogy sok felé járunk, sok mindent látunk, de ez az előadás több szempontból is eddig a nyertes nálam. A négy másodéves drámavezető fiatal olyan bravúrosan, lazán adogatta egymásnak a történetmesélést egy tarisznya formájában, olyan finoman és természetesen váltottak az eljátszott szerepeik között és olyan ügyesen terelgették a gyerekeket kellő határozottsággal és végtelen kedvességgel, hogy le a kalappal, már most profik! A mi kislányunk jelenleg általában a legkisebb korosztályhoz tartozik a színházi előadásokon, fesztiválokon, foglalkozásokon. Itt is ő volt a legkisebb, ennek megfelelően néha odaszaladt hozzánk oldalra, adott egy puszit, bújt egy kicsit, aztán visszaszaladt, időnként azért – bármennyire is szociális és imádja a nagyok világát, de tényleg! – előjön benne a kicsi, és ha hosszan kell figyelni, elfárad… de ez a négy művész úgy lekötötte, és annyira elvarázsolta, hogy utána se akart elindulni haza, imádta az egészet, láttam rajta… és hát persze, hogy én is!

Az előadás után odamentem hozzájuk, megköszöntem az élményt, és elmondtam nekik, amit most nektek is, hogy szerintem nagyon szuperek voltak… sőt, megígértem, hogy írok a blogomon róluk… nos tessék!  Várom még az emailt tőlük, hogy pontos neveket tudjak hozzátenni a cikkhez, meg fotókat, ha esetleg küldenek nekem, és akkor még majd kiegészítem ezt a bejegyzést… sőt, várom tőlük a következő előadást is!