Ami az égben köttetett…

Ami az égben köttetett…

Hirtelen péntek lett, pedig tegnap még kedd volt… (ne javítsatok ki, persze, tudom, hogy csütörtök, de nekem úgy száguldanak a napok, hogy szempillantás alatt eltelik egy hét) És ha az anyaság mindennapos törődése, imádott kisgyermekemmel való szüntelen kreatív időtöltés és foglalatosság nem gyorsítaná fel eléggé az – utóbbi időben egyébként magától is szemtelenül begyorsult – időt, elég még pluszban egy-egy nehezebb feladat, melyekben teljesen elmerülök és napokig létezem. Egy 210x297mm-es keretben létezve mélyre ásom magam a munkában, és mire kinyitom a szemem és visszatérek a valódi világba, eltelik néhány nap. Tiszta sci-fi, tiszta időutazás, komolyan mondom! Ez ilyen. Én így élek. És mostanában szelektálok, és a legfontosabbakat tartom fókuszban, hogy az általam írt programot követve a célt ne veszítsem szem elől, és még tudatosabban használhassam ki napom minden percét a bennem sokszorozódó kreatív energiák kiadása, új produkciók létrehozása által… ez a helyzet… így aztán van, amire nagyon egyszerűen fogalmazva: nem jut időm minden nap. Például a posztok elmaradnak ilyenkor, ami pedig nekem szent kötelességem, egyszerűen, mert szeretem az embereket… adnom kell, és adni akarok, és mert tudom, hogy nagyon sokan szeretnek és számítanak rám. És amit várnak és megszoknak, az hiányként jelentkezik, ha egyszercsak nincs… szóval kellek. Tudom, hogy így van, hiányzom nektek. Ez pedig nagyon jó érzés. Ám mindamellett, hogy jó érzés, erős kötelesség-érzet is számomra. Így jöttem, amint tudtam! Itt vagyok… és írok Nektek. Megosztom mindazt, ami itt benn van most… 

Az én lelkem szabad madár. Az volt mindig is – még a rabság évei alatt is -, és az lesz mindörökké. Határtalan magasságokban és messze távolságokban száguld, s ha nem volna a rút fizikai korlát, az anyagi testnek ütköző határa, soha meg nem állnék, mert tenniakarásom s energiám úgy érzem, hatalmas és határtalan. Egy cél – s sok részcél – lebeg szemem előtt, én meg csak nyújtom-nyújtom a kezem, szívem, hogy elérjem. Minden nap nyújtózom, lépek, akarok, s bizony vannak oly napok, hogy az elém kerülő hegyeket kell elhordanom, hogy tovább nyújtózhassak. Aztán, mire a hegyeket elhordva, megmászva eljutok vágyaimhoz vezető újabb hegyeimhez, oly hétköznapi és bosszantó akadályba ütközöm, mit fizikai korlátaim és adottságaim miatt legyőzni már képtelen vagyok: egyszerűen elfáradok. Kénytelen vagyok pihenni, mert leragad a szemem. Ó, hányszor, de hányszor mondtam magamnak már lehunyt szemmel, félálomban, hogy bárcsak ne fáradna el a testem, úgy csinálnám még… annyira mennék, annyira sok lenne még ebben a napban! De mivel én tényleg nagyon nyújtózom és kimaxolom a perceimet, az óráimat és a napjaimat, tényleg ismerem az érzést, amikor hiába is akarnék, nem tudok tovább haladni. Töltőre kell tennem magamat. De azért – mivel engem fékezni nem lehet -, mivel betörhetetlen musztáng vagyok a pusztán, csak nem gondoljátok, hogy feladom?! Fékezhetetlen, szabad lelkem kacagva minden akadályon és stop táblán… tovább szárnyal, megakadályozni, beszabályozni, rút korlátok közé szorítani akkor sem lehet, ha ezzel minden földi tény próbálkozik: álmaimban szárnyal tovább. Ez az ösztönös belső szabadság volt az, ami életben tartott mindezidáig, mit semmilyen erővel, uralommal letörni nem tudtak (s nem is tudnak), mi legbelül, hol senki nem látta, fényt és meleget adott sajgó lelkemnek. Újító erő ez, mely visz és húz előre, ösztönös, velem született fáradhatatlanság, nyitottság és a jó szüntelen keresése. Az egyik legszebb kaland az életemben ennek a szabadságtudatnak és szükségletnek a felismerése volt, most pedig ennek a lehető legtöbb teret akarom nyújtani. Mert ráébredve saját milyenségemre felismertem, hogy ha szabad vagyok: minden vagyok, aminek lennem kell. A függetlenség és a magány – bizonyos időközönként elvonulva – az én művészi életem záloga, szárnyalásom misztikuma. És a társam, ki megismert engem a hosszú közös éveink alatt, gyönyörködik erőmben és önállóságomban, folytonos megújulásomban, egyedi útjaimban, ha úgy tetszik, különcségemben, elfogadta és szereti a bogaraimat. Megismerve és tanulmányozva, újra meg újra felfedezve egymást jött a könnyes felismerés: tökéletesen olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja. Mindenfajta túlzó szentimentalizmus nélkül írom e sorokat, mert számomra ez a valóság, amiben minden nap létezhetek, s aminek mindenfajta alkotásom, művészi életem virágzása köszönhető. Társ nélkül magányos lelkem még magányosan volna, ám az élet ajándéka, hogy történetesen életem hajnalán, zsenge tinibabaként belebotlottam a számomra tökéletesbe. Akkor, amikor még nem voltak vargabetűk, amikor még nem szúrtuk el, egyikünk sem, amikor még minden friss volt és törékeny, édes és naív, amikor még érintetlen, szűz lelkünk gyermeki tisztasággal fordulhatott a másik felé, s forrhatott egybe örökre. Mély barátság lett kettőnk közt, majd jött az elkerülhetetlen isteni beavatkozás, egy deus ex machina, mely szerelemmé változtatta szívünk érzéseit. Csoda ez, történjen meg bárkivel és bármikor. Mert sok esetben ugye egy életet él le az ember az igazira várva. Ha eljön – bármikor is – ajándék. De ha elsőre – csoda. Csoda ez nekem, nem szentimentalizmus, drága kincs, melyet őrzök, míg élek. Tökéletesen megtalálható benne mindaz, ami belőlem hiányzik, és bennem mindaz, amire ő vágyna. De mégis ott van valami mágikus és elképesztően egyedi a mi összetalálkozásunkban: egy olyan közös faktor, mely mindkettőnkben ott él, mely egymáshoz ragaszt kettőnket – és ez nem csak a mély, igaz barátság, melyet én mindennél többre értékelek, és nem csak az örök, igaz szerelem és forró szenvedély, mely bizony pillanatragasztóként forrasztja össze lelkeinket -, hanem személyiségünk egy-egy szelete, mely tökéletes harmóniában összecseng, és itt-ott hibátlanul egyezik. A csillagokban van megírva néhány szerelem, és én tudom, hogy a mienk biztos, hogy köztük van. Ez az a fajta szerelem, mely nem bilincsel magához, mely nem zár szobába, mely nem követel csak magának, mely nem akar megfejteni, ha én elrejtőzöm, ám megért és lelkem támasza, amikor arra vágyom, ez a szerelem, mely barátság a fájdalomban, oltalom a bajban, forró a hidegben és hűsítő a tikkadtságban. Síron túl tartó szoros kötelék, melynek szálait a számomra oly értékes és drága szabadságból fonták. Én ismerem, mi az, hogy egyek vagyunk, mi az, hogy fogjuk egymás kezét, hogy jóban-rosszban, ismerem a fájdalmat, mely elemészt, a félelmet, mely hideg csókját lehelve szívemet akarja megbénítani, átéltük mindezt együtt, és ami még fontosabb, ismerem a közös titkos nyelvünket, ismerem a cinkos kacsintást, a hűség ölelését, a biztonság esernyőjét magam fölött, ismerem a pillantást, ami azt jelenti, a vihar mindjárt elvonul, s ismerem a kiutat mindenből, még ha először nem látszik, mi is lesz majd az. Ismerem a hitet, s számomra a hit magunkban, a szerelmünkben valóságosabb és szentebb, mint bármi e földön. Mert mi örök küzdők és örök szerelmesek, mi mindent együtt fogunk megoldani. Mindenből együtt fogjuk kihozni a legjobbat. Ez az a szerelem, melyből csak egyetlen egy jut az életben, én ebben minden porcikámmal biztos vagyok. E szerelem ösztönöz, inspirál, előre visz, feltölt, boldoggá tesz, e szerelem mind magasabbra és magasabbra visz. E szerelem az égben köttetett, s ezért csak felfelé, az ég felé emel mindkettőnket. Efféle gondolatok járnak most a fejemben… és most megyek festeni. Sok dolgom van még mára! Legyetek jók!

…égben köttetett szerelmünk…