A Szivárvány Róka és a királylány

Egy kis előzetes, hogyan készült ez a mese:

Amikor a kislányom rajzol valami eszméletlenül jót… és nem is tudja, milyen jó, amit csinált… nem is rókának készült eredetileg ez a forma… királylány ruhát tervezett… de én azonnal láttam, ahogy rám néz a kis róka a papírról! Mondjuk neki az apukájával, hogy ez valami szuper… aztán ráébred abból az ovációból, ami a kész vonalait követi. Fotózzuk, megtapsoljuk. Ezt az esetet láthatjátok itt most. Elképesztően imádom a friss látásmódját. Rendkívül inspiráló számomra a tartalmasan eltöltött közös idő. Ez a közös alkotásunk ma született. Ő itt a néma kis Szivárvány Róka. Annyira megszerettem ezt a karaktert, hogy utólag beleszőttem abba a mesébe, amit Felíciának elalvás előtt meséltünk együtt Robival egyik este. (Robival nagyon jó mesélni. Egyik mondatot ő mondja, másikat én, és szuper mesék kerekednek a végére… Felícia meg mosolyogva alszik el a karjaimban…) Szóval imádtam a szivárványos mesénket és megírtam. Este kiteszem ide az oldalara, hogy Ti is olvashassátok. Ez egy nagyon békés, finom mese, csupa olyan elemmel, színnel, lágy fordulattal, ami kifejezetten lélek-nyugtató hatású nem csak gyerekek, hanem felnőttek számára is. Jön a mese este… addig is, legyen csudaszép napotok! Időnként igazi sárkányreptetős szél kerekedik… megyünk is sárkányt eregetni! 

És most következzen a mese:

A Szivárvány Róka és a királylány

A királylány hajója könnyedén suhant a Türkiz tavon. Csillámlott, sziporkázott a napfény az önfeledten játszadozó vízfelszínen. A kis felhőhajó arany vitorlája boldogan dagadt a reggeli szélben. A királylány énekelt, hangja betöltötte a tájat. A felhőhajó habos palánkjára támaszkodva kihajolt, hogy beleérintse karcsú, fehér kezecskéjét a vízbe. Olyan kristálytiszta volt a tó vize, hogy a fenekéig le lehetett látni. Arany és ezüst halacskák táncoltak a hajó körül és apró, lila teknősök úsztak át közöttük. A királylány felkacagott, ahogy a halacskák uszonyukkal megcsiklandozták a tenyerét. Kacagására kíváncsian előbújt az álmos, vadkacsa mama is vasárnapi nádpaplanja alól, majd egyszerre tizenegy kis sárga, pelyhes csöppség úszott szét fürgén a félrehajtott nádas közül. Álljatok meg, hápogta Mamakacsa, de a kicsik ügyet sem vetettek rá, kuncogva, viháncolva úsztak a királylány hajója felé. A mama csak ennyit gondolt: “Eh, a kis huncutkák, elkezdődött egy újabb nap, csak győzzelek számon tartani titeket…!” A kiskacsák a hajóhoz értek és addig csipogtak, míg a szépséges királylány végig nem cirógatta mindannyiuk puha buksiját. A legkisebb pelyhes gombócot kezébe is vette, és megbabusgatta, majd bájosan csókot hintve útjára bocsátotta a sárgálló, csipogó, pancsoló kis csapatot. A királyi felhőhajó a parthoz érve lágyan érintette az arany mólócska deszkáit, s a királylány habos ruháját kecsesen megemelve a partra libbent. Az ég tiszta volt és kék, sehol egy felhő, a reggeli nap melengette a tájat. Minden varázslatos volt, körös-körül zöld gyep, apró virágok, zsongó természet, éneklő kristálymadárkák, arany méhecskék, áttetsző pillék, rubint színű katicabogarak. A királylány ámulva sétált a mezőn, s egyszerre, a bokrok közt megpillantotta egy álombéli szivárvány egyik hídfőjét. Elmosolyodott. Odaszaladt az apró levelű, arany bokrokhoz, s láss csudát, a szivárvány vattacukorból volt. A királylány rögvest a rózsaszín sávhoz nyúlt és szakított belőle egy falatot, behunyta gyönyörű szempilláit, úgy élvezte a szájában szétmálló szivárvány ízét. Ó, be édes volt, ó, be omlós, tökéletes málnás vattacukor. Mikor kinyitotta szemét, hogy a kéket is megkóstolja, egy kristály nyuszi ugrott elé.
– Nem szabad – kiáltotta -, ne egyél többet belőle, mert ha eszel, akkor nekünk mi marad? Ha megeszed a szivárványt, nem lesz szivárványunk!
– Ó, nem akartam én rosszat – guggolt le a szép királylány a nyuszikához.

– Ott, arra van egy kis tengerszem, annak a partján is találsz vattacukrot, falatozz abból, mutatott a négy domb erdőin túlra a kristály nyuszi. A királylány nagyon szerette az édességet, így hát útnak indult a dombokon át, hogy megkóstolhassa a tóparti vattacukrot. Az erdőben sétálva szakított az egyik karcsú, magas fa ezüst bogyóiból egy marokkal, séta közben szemezgetett. Milyen fanyar az íze, gondolta, de mégis milyen kívánatos és finom. Szedett egy másik fáról is. Minden fa bogyójának más íze volt, ez aztán a csodálatos erdő, és nicsak, ott ült az egyik fa tövében egy szivárvány színű róka. Egykedvűen nézett maga elé, s csak ült, ült mozdulatlan.
– Szervusz, Róka – köszönt csilingelő hangon a királylány. A Róka ránézett, majd ismét csak maga elé bámult.

– Hát veled meg mi történt? Miért vagy bánatos?

A szomorú Szivárvány Róka nem szólt, csak ült tovább némán. A királylány megsimogatta a fejét.

– No, hát nem tudsz beszélni?

A Róka megrázta szép fejét és tágra nyílt szemmel nézett a királylányra, mint aki hosszú, magányos szendergésből riadt, és mintha azt szeretné mondani, vigyél magaddal, legyél a barátom. A királylány mintha értette volna a Szivárvány Róka gondolatait, így szólt:

– Gyere velem! Megyünk a tengerszemhez a négy dombon túlra, hogy megkóstolhassam a tóparti vattacukrot. Vigyázol rám, vigyázok rád. A Róka elmosolyodott, majd méltóságteljesen kibontotta nagy, lompos farkát és a királylánnyal tartott. Az fák lombjainak árnyékában, napfényfoltok közt sétáltak a tengerszem felé, a fák ágairól kristálymadárkák vidám dala kísérte útjukat. A királylány és a reménykedő szívű Róka beszélgettek. A királylány csengő hangon kérdezett, nevetett, énekelt, a Róka pedig a szemeivel válaszolt. A királylány érteni akarta, s ezért értette is a Szivárvány Róka válaszát. Hamarosan megpillantották a négy domb ölén drágakőként ragyogó tengerszemet. A tengerszem szivárvány színben pompázott, ragyogott, hívogatóan csillogott, sziporkázott.

– Ott van, megérkeztünk! – csilingelt a királylány boldogan – Gyere, Róka, fussunk versenyt a tóig! Nekiiramodtak a tiszta, zöld lejtőnek, egyre gyorsabban vitte őket a lábuk. A lejtő alján a királylány kacagva feküdt bele a puha gyep-ágyba és karjait tarkója alatt összefonva nagyot sóhajtott. Hanyatt fekve csak nézte a kék eget. Ragyogott az arca.

– Ugye, milyen szép az ég, Róka?

A Szivárvány Róka őt nézte mosolygó, hálás szemekkel, és arra gondolt, milyen szép a királylány. Kis idő múltán a királylány és a Róka a vattacukor nádashoz léptek. Végtelenül zöld volt a nádas és végtelenül hívogató is. A királylány szakított egy falat vattacukrot, majd behunyt szemmel hagyta, hogy a finom szőlő íz szétáradjon a szájában. Ó, mily fenséges volt, mily feledhetetlen, ehhez foghatót még nem kóstolt soha. Ezt a végtelen pillanatot harsány hápogás szakította félbe. A királylány meglepődve nyitotta ki a szemét, s csudák csudája, egy apró gumicukor kacsát pillantott meg. A sárga gumicukor Mamakacsa felháborodva magyarázott.

– Ne edd meg a nádasunkat! Épp a tetőt falatozod! A királylány nem tudott nem mosolyogni, olyan bájos volt az apró Mamakacsa.

– Ne haragudj, kiskacsa, nem tudtam, hogy ez a házad! Csak olyan szép és hívogató volt a vattacukor, hogy nem tudtam ellenállni…

– Menj a dombon túlra, királylány! Ott egy kis tisztás, a tisztáson vattacukor fák állnak, ott aztán kedvedre szemezgethetsz mindenféle ízű vattacukorból! – mutatott a magas dombon túlra Mamakacsa.

Ekkor a vattacukor nádas közül előúszott tizenegy kis gumicukor kacsa csipogva, hápogva. Mindenféle színűek voltak, pirosak, sárgák, kékek, zöldek, narancsok, rózsaszínek és lilák. Fröcskölve, lubickolva a parthoz úsztak, és a királylány kezéhez bújtak. A királylány mindet megsimogatta, megbabusgatta. A néma Róka mosolygó szemekkel nézte a királylányt, és arra gondolt, hogy neki van a legszebb lelkű barátja a világon. A királylány és a Róka hamarosan tovább indultak Vattacukor liget felé. A sűrű aranyerdőt átszelve jó volt ismét kiérni a napfényre. Friss, édes, fűszeres volt a levegő, a királylány nagyokat szippantott belőle. Rózsaszín virágszirmokat táncoltatott mindenfelé a langyos tavaszi szellő. Az arany fák ágain fürtökben lengedeztek a mindenféle színű, csillogó vattacukor csokrok.

– Itt vagyunk, Róka! – lelkendezett a királylány. – Nézd, micsoda fák! Gyere, szedek neked is egy kis vattacukrot, megkóstoljuk mindet!

A királylány és a Róka kényelmesen letáboroztak az egyik vastag törzsű arany fa árnyékában és kellemesen eszegették a vattacukrot. Ekkor a Róka hirtelen abbahagyta a falatozást és egy távoli fa irányába nézett. Valami nagyon csillogott, sziporkázott a napfényben.

– Mi az, Róka, mit látsz? A királylány és a Róka a fához szaladtak.

– Ó, hisz ez egy gyönyörű ezüst szánkó! Nézd, Róka, virágfűzér a dísz rajta! A királylány ki akarta próbálni a kis szánkót. Ketten éppen elfértek rajta. Ahogy nekiindultak a domb túloldalának, a szánkó alatt pitypang paplan termett. Szállt-repült a pitypang szirom mindenfelé a szánkó alatt, mint a nyári hó. Repült a királylány habos szoknyája is utánuk. Csilingelve kacagott a boldog királylány, boldogsága kezdett átragadni a Szivárvány Rókára is. A domb tövében legnagyobb ámulatukra ezüst szobor kertet találtak. A napfény csak úgy sziporkázott a szobrok arcán, testén. Micsoda szobrok voltak ezek! Mind a tündérmesék mesehőseit ábrázolták, hercegeket, hercegnőket, tündéket, unikornisokat, sellőket. A szobrok szépek voltak és mind mosolyogtak. A királylány odalépett az egyik tündér szoborhoz és megérintette ezüst bőrét. Erre a szobor megrázkódott és megmozdult. A királylány elkapta a kezét és hátralépett meglepetésében. A tündér szobor megszólalt.

– Szép királylány, mit szeretnél, miért ébresztettél föl?

– Én nem tudtam, hogy csak alszol, azt hittem, szobor vagy…

A tündér felnevetett.

– Olyan vagyok, mint az emberek. Másnak látsz kívülről, mint amilyen valójában vagyok. Szóval, mit szeretnél? Kívánhatsz tőlem egyet.
A királylány a kedves, néma Rókára pillantott, aki mellette ült a földön és nagy, hűséges szemekkel nézett rá. Tudta, mit szeretne most a legjobban.

– Hogy tudjon beszélni a Róka.

A tündér szobor bólintott, intett a kezével, megrebegtette szárnyait, majd behunyta szemét és újra mozdulatlanná dermedt. A királylány kisvártatva a Rókára nézett. A Róka csak ült, ült mellette a földön és nézte a királylányt.

– No, szólalj meg! Hisz ezt kívántam! A Róka nem szólt, csak nézett a királylányra könnyes szemmel. A királylány simogatta a Róka fejét, úgy várta, várta, hogy megszólaljon a barátja. Hiába. A Róka némán nézte a királylányt. A királylány most először nem értette, mit szeretne mondani.

– Hát nem sikerült, nem teljesült a kívánságom – sóhajtotta csalódottan. – Esteledik, ideje indulnom.

A Róka nem mozdult, csak nézte a távolodó királylányt, ahogy a domb felé sétál. Lassan szóra nyitotta ajkait:

– De… si… ke… rült… – súgta halkan.

A királylány megtorpant, majd lassan megfordult.

– Hogy mondtad?

– Köszönöm, királylány.

A Róka hangja bársonyos volt és szelíd. A királylány odaszaladt hozzá, szorosan magához ölelte. A Rókánál abban a percben nem volt boldogabb a világon senki.

– Te mindig értettél, akkor is, amikor senki más – mondta a Róka boldogan. -Szeretlek, királylány.

Ebben a pillanatban feltámadt a szél. Erős, szivárványszínű szél volt, felkapott mindent, ami az útjába került, pilleként kapta fel a szobor kert ezüst szobrait, a kis virágos szánkót, lefújta a vattacukrokat a fákról. Felkapta a királylányt és a Rókát is. A színes forgószél belsejében báli zene szólt, a szél forgatni, táncoltatni kezdte a királylányt és a Rókát. A királylány kacagva táncolt, pörgött, forgott a Szivárvány Rókával a csodaszélben, fodros szoknyája csak repült utána. Táncoltak, énekeltek, nevettek mindent elfeledve, csak a szél tudja, meddig… színes és szabad volt a világ, ringató a zene és édes az örök barátság…