A hőstettek nem évülnek el

Sokféle szakasza van az életemnek úgy általában is, meg madártávlatból nézve is. Vannak időszakok, amikor nem jut elég időm a blogolásra, a befelé figyelésre. Hiányzik is. Most karantén van. Gondolhatjátok, milyen az élet egy öt éves örökmozgó kislánnyal bezárva egy hónapja egy kis albérletbe erkély és kert nélkül… Maradjunk annyiban, hogy a karantén számunkra nem a pihenésről, a befelé fordulásról, a megnyugvásról és leginkább nem a különböző unaloműző technikák kipróbálásáról szól. Lényegében nincs mit elűzni 😀 Szóval bizonyos értelemben szenvedünk, de persze boldogan ezt is, ahogy mindent igyekszünk boldogan csinálni! És nézzük mindennek a jó oldalát… a gyerekem békésen játszik a babáival – egyedül! 😀 ritka drága pillanatok egyike -, és lám-lám, én magam pedig a gép előtt ülök, és az ujjaim a billentyűzeten kopognak. Édes, régi kopogás ez, szeretem és hiányzott már! Írhatnék sok mindenről, mert lenne bőven miről… és vannak készülődő bejegyzések még a fejemben, de az első a hőstettekről fog most szólni.

Többször hallottam már, amikor elmeséltem valaki(k)nek életem egy-egy hangsúlyos történetét, hogy: “ugyan már! Mikor volt már az? Négy-öt éves történet, már rég tovább léptetek, nem igaz?” A mosoly egy ilyen megjegyzés hallatán odafagy az arcomra, és bár igyekszem, hogy a kártyajátékosok pókerarcát magamra öltve semmi ne legyen leolvasható a vonásaimról, ismerve magamat, hogy mennyire nem vagyok jó színjátékos, valószínűleg látszik rajtam, mennyire nem értek egyet, sőt, mennyire rosszul esik nekem az adott kijelentés. De mosolygok tovább. Felmérem a beszélgetés pillanatnyi állását és a mögöttem álló évek tapasztalataiból kiindulva gyakran megjegyzést sem teszek, mert nincs értelme. Aki egy ilyet kimond, minden valószínűség szerint azt sem értené meg, ha elmagyaráznám, véleményem szerint miért is van jelentősége hangsúlyozni egy-egy történet fontosságát.

Csak az értheti meg, mit jelent egy-egy hőstett vagy győzelem az életben, aki maga is cipelni kényszerült súlyos vagy még súlyosabb terheket és maga is átment nehézségeken. Sőt, tovább megyek. Aki elbagatellizálja egy-egy győzelem fontosságát, lehetséges, hogy még soha nem élt át igazi nehézségeket, magányt vagy nem kellett úgy igazán, valóban megküzdenie semmiért az életben. Mert egyébként mi módon lehetne az, hogy ő maga is tudja, milyen egy rideg, hideg, sötét verem alján ülve felfelé, egy kis hasadékon át beszűrődő reménysugár felé vágyakozni és azon őrlődni, hogyan lehetne felmászni a réshez a csupasz, csúszós falakon, és mégsem tudja megérteni ugyanezt az állapotot, ha valaki más mesél róla…?

Sok minden elévül az életben. De a hőstettek nem. Gondoljunk csak az évezredek hőseire, akik tetteikkel, bátor, – népek sorsát megváltoztató -, cselekedeteikkel írták be magukat a történelem nagyjai közé. Hogy példának okáért csak egyet említsek: Dugovics Titusz, aki 1456-ban Nándorfehérvár viadalakor magával rántotta a mélybe a török zászlót a várra kitűzni készülő török katonát. Önfeláldozó hőstettével a hazaszeretet egyik legismertebb szimbólumává vált.

Hát saját életünkben – kicsiben – nincs-e szükség ugyanilyen horderejű hőstettekre, amikor szabadságunk, boldogságunk, egészségünk a tét? Amikor a lélek megérzi, hogy börtönben rekedt, mindent meg kell tennie szabadsága érdekében. És ha hőstettét végrehajtja, és felszabadul, e hőstett soha nem veszíthet értékéből. Minden alkalommal, amikor szembetaláljuk magunkat saját boldogságunkkal, eszünkbe kell jusson, hogy ez bizony bátorságunk, hősiességünk és – bizonyos esetekben – önfeláldozásunk gyümölcse. Ahogy telnek az évek, bátor, áldozatokkal járó lépéseink eleven emléke mély, belső, jó érzéssé csitul majd. De ott kell lakozzon legbelül az emlék örökké, hogy ha egyszer mesélünk bárkinek is, fellapozhassuk életünk régi lapjait és oly tisztelettel és hűen mesélhessünk magunkról, ahogy az hőstettünkhöz méltó.

Nekem vannak hőstetteim és számon is tartom őket. Vannak események, amik fájóak voltak a múltban, és amiket túlélve erősebb lettem. Mindent a helyére kellett tennem utólag – ezt egyébként mindenkinek meg kell tennie egyszer, nem megspórolható -, és hagynom kellett, hogy a hőstettek kiemelkedjenek a nehézségek és fájdalmak közül, és azokra, mint emlékoszlopokra nézhessek. Így is történt, és számomra a saját bátor lépéseim mindig drága kincsek lesznek.