Suzy

Az egész történet másfél évvel ezelőtt kezdődött, amikor tudomásul kellett vennünk, hogy a kék Fiat Stilonk – amit azelőtt másfél évvel vettünk – már csak alkatrésznek lesz jó. Így hát a Covid kirobbanása előtt az autónkat roncs árban adtuk el. Aztán jött a pandémia, és az ezzel járó nehézségek, így nem vettünk másik kocsit, maradt a méreg drága hetven forint per perces bér kocsi, ha valahova olyan helyre kellett menni, ami messzebb volt, vagy autó kellett hozzá. Ilyen volt például egy könyv-elhozás a nyomdából, ami ötezer forintunkba fájt, és volt ugye, hogy többször mentünk egymás után, mert volt valami javítani, vagy plusz intéznivaló, vagy több nyomtatás egymás utáni időpontokban. Mindig számolni a perceket, mennyit vár ránk az autó, a legrövidebb utakat megkeresni, hogy ne fizessük ki ingünket-gatyánkat rá, vagy a Papa munkaidejéhez alkalmazkodva megbeszélni egy találkozót a benzinkútnál, ahol majd felvesz… ahhh…. ezek nem mi vagyunk. Mi hárman nagyon szeretjük a féktelen szabadságot! Akkor és oda, amikor és ahogy csak akarjuk! Hát az autótlanság ebben az amúgy is minden felől megszorongatott vírusos időben plusz szabadságvesztést hozott nekünk. Mindig volt valamilyen autónk, bár eddig mindkettő amolyan Flinstone-kocsi volt, ezer hibával, állandó javítanivalókkal, de legalább voltak. Bár az is igaz, hogy például az utóbbi kőkorszaki kocsink Robit otthagyta a Ferdinánd-hídon, meg volt olyan is, hogy mindhárman benne ültünk, és a négysávos úttest közepén lerobbant. Szóval nem volt valami biztonságos érzés benne ülni. Mostanra jócskán megérett bennünk a vágy, hogy kell egy olyan kis családi autó, ami megbízható, amivel repülhetünk bárhova még ezekben a maszkos időkben is, és amit nem lábbal kell áthajtani a Ferdinánd-hídon. Ja, és persze nem utolsó szempont az sem, hogy kifizethető legyen számunkra. Indult a nagy használtautó vadászat a neten.

– Halló – szólt bele a telefonba erős arab akcentussal az eladó. – Igen, megvan a kocsi – egy élénk békazöld –, de német rendszám, német papírok, ezt mind pluszban neked kell intézned. Ma nem érek rá, ma lesz az esküvőm, majd hétfőn hívj!

– Helló tesó, a kocsi érdekelne? – kezdte egy másik, reszelős, negédes hang. Olyan, amitől az ember semmi jót nem remél.

Aztán történt egy ilyen beszélgetés is:

– Jó napot kívánok, érdeklődnék, hogy megvan-e még az autó?

– Igen, megvan a kocsi.

– És tudsz róla mondani valamit? Vezérműszíj, olajcsere, vízpumpa, görgők, fékek és a futómű állapota, mikor voltak dolgok cserélve rajta?

– Nem, semmit. Én csak kereskedő vagyok.

– Értem, de úgy veszed meg az autót, hogy nem kérdezel meg semmit róla?

– Úgy.

– Akkor fel tudnád hívni az ex-tulajt, és utána vissza tudnál hívni a pontos részletekkel?

– Persze, hívlak.

Azóta is hív…

Tehát a megfelelő autót megtalálni sem egyszerű olyan gazdával, akivel egyáltalán érdemes lehet találkozni személyesen. Aztán mégis találtunk egyet. Döntöttünk, és – korábbi sorozatos rossz autóvásárlási tapasztalatainkkal a zsebünkben félve, de – belevágtunk a kalandba. Legyen. Megnéztük a kocsit, majdnem meg is vettük, de mivel a tökéletes műszaki állapotúnak mondott, egekig magasztalt – egyébként csomó esztétikai hibával, kárpit szakadásokkal, nagy felületű lakkhibákkal és korábban nem említett egyéb hiányosságokkal rendelkező – autóban  hirtelen felgyulladt a vészjósló motorjelzés, gyorsan rezdültünk a megérzéseinkre, és inkább tovább álltunk. Robi nem adta fel. Bújta tovább a hirdetéseket. Ugyanazon a napon este talált is egy bájos kis piros kocsit, Suzyt, ahogy azt eredetileg is terveztük, családi autócska, tetszett is nekünk. Meg Felícia is pont ezt a kocsit nézte ki a délutáni motorjelzéses fiaskó alkalmával, az utcában sétálva.

– Anya, nekünk ez a kocsi kéne! – mutatott csepp kis ujjával egy békésen parkoló piros Suzukira. – Vegyük meg ezt!

– De hát ez valakié, babám, csak itt parkol… ezt nem vehetjük meg most!

– Jó, de akkor ilyet! Nekünk ilyen kéne…

Elképzeltem magunkat benne, és igen, tetszett. Bájos, kívülről kicsi, belülről tágas, ismerőseinknek több oldalról is volt, és mindenki csak jókat mondott róla, jól szerelhető, egyszerű kis kocsi. Persze, nem a tökéletes álomautó, de most átmenetileg jó lenne, ide-oda furikázni, szabadnak lenni… és elérhető áron van. Mosolyogtam magamban, még a végén a baba választja ki a kocsinkat. Eddig mindig jól jártunk, amikor rá hallgattunk! Van egy teóriám a gyerekekről, és ebben én hiszek is. Mégpedig, hogy ők még közel vannak az angyalokhoz, meg a Mennyországhoz, hisz nem rég jöttek le onnan, ezért lehetnek nagyon jó ötleteik, meg tudnak irányt mutatni. Néha meg is kérdezem Felíciát, hogy milyen volt a Mennyben, meséljen! Ő meg mosolyogva mesél az angyalokról, hogy játszottak együtt az égi játszótéren. Még az is lehet, hogy pont így van odafenn… ki tudja…?

Most biztos mosolyogtak magatokban, hogy így vásárlunk kocsit, megérzésre… de hát ez van. Művész emberek vagyunk, kicsit sem nem vagyunk szerelők, se műszaki lelkek, ilyen ismerősünk sincs, arról meg végül letettünk, hogy vásárlás előtt elvisszük a kinézett kocsit egy random szerelőhöz, mert ezek a kísérleteink is sorra meghiúsultak, mivel vagy a szerelő nem fogadott, vagy az eladó nem járult hozzá, hogy megmutassuk, higgyétek el, mindent összehangolni nehezebb, mint elsőre gondolná az ember! Így ennél a kocsinál már nem is próbálkoztunk.

Szóval megnéztük azt a kis Suzyt, és mivel jónak ítéltük meg, Robi és a Papa együtt lementek vidékre érte. Na, innen indul a nagy kaland…

Persze, ahogy ez lenni szokott, elkeveredtek, és sötétedésre értek oda. Erős tájszólással és széles mosollyal várta őket a srác, aki eladni kívánta az autót. A kis Suzynak tárva nyitva állt minden ajtaja, várva a lelkes vevőket. Robi és Papa tüzetesen átnézték az autót – persze, mint utóbb kiderült, nem eléggé tüzetesen, de hát mindig utólag okos az ember, ugye –, és megtörtént a vásárlás. Kitöltötték a papírokat, a srác, meg Papa letanuzta. Robi kérdezte, nincs-e még egy papír, egy köztes, ami az első tulaj és mi köztünk kellene, hogy legyen, aki átadja most az autót, de nem, nem, nincs, hangzott a válasz. A srác – nehogy már ő fizessen rá – alig tett benzint a kocsiba, pedig tudta, hogy Pestre viszik fel, de ez már ugye legyen az új tulaj gondja.

– Van amarra, Káta felé egy kút, tankolja meg, Fater…! – volt a válasz.

Mondanom sem kell, hogy a kút zárva volt, tehát tovább kellett menni, a benzin meg kifogyott út közben, kút meg égen-földön sehol, így Robi vagy másfél kilométert tolta az autót. Az utcánkban leparkolva kiderült, hogy nem jók a zárak, csak az anyósülés oldaláról lehet nyitni az autót, és behasalva kézzel felhúzogatni a gombokat, hogy be lehessen ülni. Nagy sóhaj, mindegy, megcsináltatjuk, ez legyen a legkevesebb. Én közben végig úgy éreztem, hogy jó lesz minden, végtelen nyugalom szállt rám a piros kocsi vásárlásának első gondolatától kezdve. Robi ugyanígy érzett, habár bosszantotta több minden, de mégis… tudtuk, hogy jó lesz az egész. Tizenegy után ért haza a férjem erről a kalandos útról, mikor is kiderült, hogy a nap megkoronázásaképp a házban nincs meleg víz. Király! Egy ilyen nap után pont egy hideg vizes zuhanyra vágyik az ember… Robi kihagyta. Reggelre aztán hiába jött vissza a forró víz, mégis megkapta a maga hideg zuhanyát. Mikor a biztosítóssal telefonált, hogy megkösse a kötelezőt a kocsira, jött a hír, hogy nem ugyanaz a név szerepel a forgalmiban, mint a szerződésen. Upppsz, ez baj! Így nem fogjuk tudni átíratni az autót. Ezt sajnos a sötétben történt autóvásárlás alkalmával elmulasztották megnézni a fiúk. Sebaj, valahogy megoldjuk, gondoltuk. Aztán jött a további fogyasztás. A srácot, akitől előző este vettük a kocsit, ma reggel elvitték a rendőrök erőszakos bűncselekmény miatt, ami miatt már korábban körözték. Mi van???! Ilyen is csak velünk történhet meg. Nem is gondolkodtunk, irány a Rendőrség, be kell jelenteni, és ha ugrik a kocsi, akkor ugrik, ez van… de ez így valahogy nem stimmel. Robi nyolc hosszú órát várakozott a Rendőrségen emiatt a bejelentése miatt. Hosszasan kikérdezték, utánanéztek az autónak, hogy lopott-e, történt-e valami bűncselekmény az autóval, de semmi, a mi kis Suzykánk tiszta, mint a fehér bárány. Nincs vele semmi gond, nem körözik, nem lopott, csak hanyagul töltötték ki a papírokat, illetve nem kaptuk meg a köztes szerződéseket. De azért egy jó dolog is kiderült: hogy a forgalmiban szereplő non-profit Kft. egy megkülönböztető jelzést használó egészségügyi mentős szervezet volt, akiknek kötelező a teljes műszaki vizsga minden évben, és nem két évente, mint az általános autóknál, ezért aztán tényleg jó autót vettünk, és tényleg rendben van teljesen műszakilag, tehát legalább a hídon nem fog ott hagyni! Már csak a papírok hiányoznak… de nagyon!

– Hogy lehet így venni egy autót?! Kedves uram! Ráadásul éjszaka…! Hogy nem lehet megnézni, hogy stimmelnek-e az adatok?! És este Tápiófa…omban nem veszünk autót…! – ismételgette indulatosan a termetes rendőrtiszt.

Robi kérdezni próbált, de akkor meg azt mondta, hogy ő reggel hatig ráér, úgyhogy beszélgessünk nyugodtan, és akkor majd utána írja a jegyzőkönyvet, de így egyszerre nem tudja a kettőt. Szóval Robi csendben várta, míg két óra alatt, két ujjal gépelve megírta az egy oldal jelentést. Kész lett. Huh. Este tizenegy. A kocsinkat nem foglalták le, mert ártatlanka. De a papírokat nekünk kell beszerezni. Bár az önkormányzat indít majd valami kényszer-átírást, de az lassabb, mint tudjuk. Ezzel a gondolattal, félig megnyugodva aludtunk el. Robi, meg kell hagyni, sokkal higgadtabban tűrte a megpróbáltatásokat, mint az természetes lett volna… hercegi méltósággal biccentett este, és azt mondta, ha menni kell a kocsinak, akkor megy, valamiért ennek így kellett lennie… oh, pedig másfél évet vártunk a vásárlással, és most még egy kis külső segítséget is igénybe vettünk, hogy ne egyben fizessük, erre ez van… na mindegy, jó éjszakát. Másnap reggel Robi telefonálgatni kezdett. Ez már nyomozás volt a javából. A forgalmiban szereplő non-profit Kft-t hívta, hogy adják meg az ember címét, vagy telefonszámát, akinek eladták, és onnan majd haladunk tovább. Csak nevet és címet tudtak adni. A különleges tudakozó aztán megadta a címhez tartozó számot. Így aztán olyan furcsa alakokkal telefonáltunk ezen a délelőttön, akikkel amúgy soha nem akartunk volna… De volt egy mentőfonal: még a vásárlás estéjén az azóta rabosított eladó srác telefonált egyet Robi telefonjáról, az autószerelőt hívta. Ezt a számot most Robi újra hívta. Nem volt valami kedves és segítőkész az autószerelő, semmi köze nincs hozzá, ő nem tud segíteni, azt tudja, hogy tényleg elvitték a srácot, ott van a felesége gyerekekkel, úgyhogy nem tudja, hogy mi lesz, őt nem érdekli az ügy, úgyhogy hagyjuk békén. Le is tiltotta a számunkat, úgyhogy rejtett számról vissza tudtuk hívni, de lerázott. Mi meg higgadtan megbeszéltük, hogy mindent megtettünk, de nekünk nem kell ilyen furcsa embereket hivogatni, semmiképp nem fogunk lemenni, nem akarjuk kikényszeríteni a papírokat… majd megoldja az önkormányzat, vagy a helyi rendőrség, akikhez elküldték az előző napi jegyzőkönyvünket is. Majd lesz valahogy, és ha nem, az se baj…

– Velünk soha nem történik semmi ok nélkül – mondtam Robinak. – Gondold csak végig az elmúlt tizenöt közös évünket! Mindennek megvolt az oka, és tisztán látható. Ennek az egésznek is van oka.

– De mi? – kérdezte Robi.

– Nem tudom… talán az, hogy legyünk hálásak azért, hogy csak ez van, és nem rosszabb. Mert a rossz dolgok nem egy ilyen esetnél kezdődnek. Ez csak kellemetlen. És szerintem meg fog oldódni. Szerintem valahogy meglesznek a papírok.

– Ne adjuk bontóba? – kérdezte elszontyolodva Robi.

– Dehogy! – csattantam fel. – Miért adnád? Végre egy jó kocsi, ami tényleg rendben van, és mehetünk vele mindenhova… olyan nehéz kifogni egy jót. Marad a kocsi, és majd meglátjuk.

– Rendben, én is így gondolom… csak zavar ez az egész – sóhajtotta. – De közben meg nyugodt vagyok… valahogy azt gondolom, hogy rendben lesz minden.

Robi elment itthonról intézni a megrendelt vászonképeket, meg az átadásokat és a postát, mi maradtunk a babával, online ovi, ugye…

Néhány óra múlva kivágódott a bejárati ajtó, és Robi rontott be a szobába.

– Megvannak a papírok, Esztikém! Megvannak a papírok! Minden papír megvan – kiabálta.

– Mi?! Hogyhogy? Hol? Hogyan? – kérdeztem kikerekedett szemmel.

– Felhívott a szerelő…

– Aki letiltott?

– Igen! Képzeld, azt mondta, hogy úgy emlékszik, van egy mappa a kesztyűtartóban, nézzem meg, hátha abban vannak a papírok. És ott voltak, mindegyik! Két papír hiányzott, mindkettő itt van!

– Te jó ég… – bámultam magam elé – úristen! – ugrottam fel örömömben. – Hihetetlen! Robi! Olyan jó vagy! Te vagy a legjobb! Megcsináltad! Hihetetlen vagy! Úristen!!!!! Miénk a kocsi! Megvannak a papírok…. jeeeeeee!

– Igen… – sóhajtotta Robi – megvannak. Ezer kő esett le a szívemről.

Már csak a Rendőrségen kell bemutatni őket, de pénteken hiába hívtuk, már csak az ügyelet volt. Így a befejezés hétfőre csúszik, és reméljük, nem tart majd nyolc órán át… Minden jó, ha vége jó, ebből a sztoriból jól jöttünk ki, a gyereknek igaza volt, pont jó kocsit választottunk… és asszem, hogy mégiscsak lehet megérzések alapján vásárolni egy műszaki cikket… akár még autót is… de azért talán jobb, ha az ember dörzsöltebb, és ért is hozzá! Millió puszi, ölelés Nektek, Eszti. 

Varázsolj olyat, hogy ne akard kitörölni!

Nemrégiben olvastam egy jóslatot, miszerint az időutazás 2304-re már lehetségessé válik (Baba Vanga, a vak jósnő jóslata volt, azt hiszem). Én magam is úgy gondolom, hogy a jövőben lesz időutazás, bár én ezt inkább 2100 körülre tenném… nem tudom, miért, de úgy gondolom, előbb lesz – ha már titokban nem működik ebben a pillanatban is. És milyen érdekes belegondolni, hogy ha a jövőben lesz időutazás, akkor most, a mi korunkban is valószínűleg vannak itt időutazók, akik a jövőből jöttek vissza. (Van köztetek esetleg valaki, aki időutazó?) Brrrrr, kiráz a hideg, olyan izgalmas ez! Ti mit gondoltok, mikortól lesz lehetséges az időutazàs a valósàgban, nem csak a filmvásznon?

Azt is gondolom, hogy közvetlenül egy hatalmas technikai robbanás előtt állunk, repülő autók (már tesztelik! AirBus néven megtaláljàtok), sofőr nélküli autók (4 éven belül ezek fognak járni, mondják), nagyvárosok alatti modern alagút rendszerek (L.A. alatt nézzètek meg YouTube-on, mit épít Elon Musk), gondolat vezérelt világ következik… megváltozik minden, és nem csak a vírus miatt. A változás most elkerülhetetlen és nagyon közel van.

Az időutazás hatalom. És abba, hogy mekkora hatalom, talán nem is igazán gondolunk bele, vagy ha bele is gondolunk, jót mosolygunk rajta, hogy csak mese… pedig nézzétek meg! Amik korábban, 30-40 évvel ezelőtt csak filmen léteztek, itt vannak körülöttünk, természetessé váltak. Szerintem ez mindennel így lesz. Szóval igenis nagy hatalom, és le se merem írni, mekkora… Tegyük fel: ha tudtad volna tíz évvel ezelőtt, hogy most ilyen lesz az életed, amilyen éppen, akkor is ugyanúgy döntöttél volna, ahogy döntöttél annó (egy vagy több dologban, bármiben, fajsúlyos kérdésekben), vagy másképp? A jövő tudása talán nagyobb hatalom, mint a pénz, vagy maga a hatalom, amit az emberek szeretnek birtokolni (vezető pozíció, celeb státusz, politikai hatalom stb). Mert aki a jövőt tudja, az magabiztosan lépi egyik lépést a másik után. Teszi szépen a dolgát stressz nélkül. Mert ha stresszes idők is jönnek, ő tudja előre, hogy mi lesz, ezért aztán egyrészt megteszi az óvintézkedéseket, előre tud tervezni, tudja mikor, mit, mennyit, másrészt maga a stressz is felére csökken, egyszerűen azért, mert tudja, mire számíthat. Szerintem sokszor a stressz a bizonytalanságból fakad, hogy nem tudjuk, mit hoz a holnap.  És aki tudja, mi lesz a közeljövőben, vagy a távoli jövőben, az nem tud hibázni. Nincs kockázat. Belegondoltatok már ebbe? Kockázat nélkül élni… uramisten, micsoda varázslatos dolog lehet! Én ezt a fajta szemtelen magabiztosságot szeretném igazából. Ez stresszmentes. És ami stresszmentes, az egészséges is, mert mint tudjuk, a stressz nagyon is hozzájárul a megbetegedésekhez. Szóval nekem ez kéne: tudni biztosan előre, és úgy lépkedni. De mivel nem tudhatom előre, mert nincs időutazás, ezért nagyon dolgozom azon, hogy megérezzem a dolgokat előre, hogy kicsit tapogatni tudjam a jövőt. Közel tíz éve kezdtem el odafigyelni a belső hangra, és mára annyira megtanultam a finom rezdüléseket is meghallani, illetve megtanítottam a tudatos énemet, az akaratomat hallgatni a megérzésekre, hogy működik. Nagyon sokszor bejön, amit megérzek, és ez nekem valamiféle pluszt, támaszt, erőt, varázserőt ad a mindennapokban. Nem nagy dolog, mindenkinek vannak megérzései, csak eltompítja a világ zaja, és már gyerekként elhallgattatjuk. De elő lehet hozni.

Nem vagyok benne biztos, hogy száz éves koromig megvalósul az időutazás… és ha megvalósul is, felteszem a kérdést: akarnék-e utazni? És hova? A múltba vagy a jövőbe? Mondjuk 85 éves koromban bejelentik, hogy annak, aki hajlandó nagyon-nagyon sokat áldozni rá, lehetősége van egy oda-vissza útra, bár ez még kísérleti, de biztonságos. Mennék? 85 évesen azt tervezem, hogy fitt, mosolygós, csinos leszek, de hát azért csak 85 éves, aki megélte azt a háta mögött levő 85 évet. Miért mennék? Megváltoztatni valamit a múltban? És mit? Visszamennék-e azért, hogy a saját életem egy más szinten folyjon végig, és ezzel megváltoztassam azt az egész életet, ami a hátam mögött van, és amit végigéltem? Nem biztos, hogy 85 évesen, azzal a sok tapasztalattal, örömmel és bánattal megtenném. Mert azzal törölnék is. És szerintem nem akarnék törölni.

Bánt az öregedés. Engem, Robit, sőt, még a kis hat éves lányunkat is. Nem a ráncok, nem a görnyedt hát, nem is a fájós derék, vagy az időskori gyengeség, hanem az elmúlás szele. Nem bírjuk a gondolatot, hogy el kell egyszer szakadnunk egymástól. Nem, az nem lehet, mi nem szakadhatunk el soha! Utálom a mondást, hogy csak a halál választ el. Nem! Kislány korom óta tiltakozom ez ellen az esküvők alkalmával. A halál se! Milyen dolog ez, nem?! Hihetetlen, mennyire tudatosan éli meg a kislányom is az életet – mondjuk ez szerintem azért van, mert mi, apa és anya is ilyenek vagyunk. De megindító észrevenni a szemében a szomorú fényt, amikor meglátja az öregítős tévéműsort, hogy hirtelen milyen nagy a változás a szereplők arcán, haján, sőt viselkedésükön is. És gyakran szóba kerül itthon, hogy nem akarja, hogy mi megöregedjünk, a halálról, elmúlásról meg hallani sem akar, örökké csak így, hármasban akar lenni, ahogy most vagyunk, és azt mondja, megállítaná az időt, hogy örökké így legyünk. “Átosz, Mátosz, Pátosz” – ahogy ő mondja, vagyis “Atos, Portos, Aramis”. És mondanom sem kell, hogy én is ugyanígy érzek. És szerintem velünk együtt sok más embertársunk is. Ezért aztán mi az, amiért az emberiség mindig is küzdött: a halhatatlanság. Nem igaz? Erről szól a görög mitológia is, ahol halhatatlan istenek élik istenek közti társasági életüket, és ahol egy-egy szerencsés ember szerelmi partnerükké válhat. Az ember mindig is tágította a határokat kíváncsiságával. Ez hajtotta előre a felfedezőket és a feltalálókat, ez hozta időről-időre a változást. És ez visz bele most is minket a még fejlettebb technikai magasságokba. Bár én megkérdezem magamtól néha, hova lehet ezt még turbózni, és kell-e, de azt gondolom, ha kell, ha nem, már nincs megállás. Megyünk előre, bepörög a gépezet, jönnek a robotok, a fémes, embertelenebb világ, ahol már nem kell annyi sofőr, kiszolgáló, postás, ügyintéző munkavállaló, mert a robot gyorsabban és pihenés nélkül elvégzi ugyanazt a munkát. Tehát jobban, és olcsóbban. Akkor minek fizetni az emberi munkaerőt? És eljön a szomorú jövő, amikor bizony az emberiség legyőzetik saját kreálmányai által. A jövőben élünk. Jelen lett a jövő, valóság a fikció, realitás a sci-fi. Huh. Leírtam, visszaolvastam, és sajnos igazat kell adjak saját magamnak, ez így van. És akkor jön az időutazás – most, vagy nem sokára, az én életemben, vagy az unokáméban, az tulajdonképpen mindegy is, mert a lényegen nem változtat -, és az egyik részem azt mondja, atyaúristen, ez eszméletlen izgalmas és hátborzongató egyben, és tudni akarnék róla mindent, de a másik részem inkább eltolná magától az egészet. Mert ez valami egészen más. Más világ. Más emberiség. Más hozzáállás. Más társadalom. Más. Egészen más. Talán nem is emberi. Talán nem is szeretném látni. Talán nem is kérek belőle. Pedig lehet, hogy akik időutaznak, azoknak teljesebb az életük, hisz több minden belefér, rengeteg élményt átélhetnek, amit a nem utazók soha nem tapasztalnak meg, és lehet, hogy lassabban is öregszenek, ezt nem tudom… Sőt, most arra gondolok, hogy a jövőben fel fognak találni valamit, ami az öregedést nagyon kitolja, lelassítja sejt szinten, meghosszabbítva ezzel az életet, javítva a test állapotát. Sőt, szerintem az orvoslás is más lesz a jövőben, lesznek olyan kütyük, amik már otthon kijeleznek bizonyos elváltozásokat, és ki tudja, talán komoly otthoni gyógymódok is lesznek. Egyre gyorsul, zakatol a világ valami felé, amit nem ismerünk – mert nem vagyunk időutazók. De talán valaki, aki hajtja előre ezt az egészet, tudja, merre tartunk? Tudja, mit kell elérni? Én nem tudom, de nem tartom elképzelhetetlennek… és most ezt a bejegyzést valami derűssel kéne lezárni, ugye? Hogy mégse egy szomorú, elkeserítő, ‘minekélnihailyenajövő?’ életérzés maradjon utána…

Hát jó. Legyen valami nagyon közhely, mert jobb és igazabb nem jut eszembe: élj a mának. Mást, jobbat úgyse tehetsz. Próbálj meg úgy csinálni, mintha tudnád, mit hoz a holnap, és ne stresszelj tőle. Wow, ez nem is annyira közhelyes, mint gondoltam! Na, ez jó is lesz… legyél képzeletbeli időutazó, de csak azért, hogy szebb, boldogabb jelent varázsolhass magadnak. Egy olyan jelent, amibe ha mondjuk öreg korodban lehetőséged lenne se akarnál visszatérni, hogy megváltoztasd.

Csodás jelent kívánok hát Nektek, ölelés, Eszti.

Szerelmes sziklamászás

Túl vagyunk a húsvéton is… hihetetlen, de ez van. Valahogy a pandémia óta más az időérzékem, a napok mint egyetlen végtelen nap, egybefolynak, áll, és mégis rohan az idő, csak kapkodom a fejem. No, nem, mintha nem lenne ezer és még több tennivaló, sőt! Mióta hol van-hol nincs ovi, mint a mesében, azóta teljesen át kellett szervezni az életünket, és nem mondhatnám, hogy egyszerű, sőt, nehéz! Tehát dolog van millió, hisz anya, leesett, upppsz, véletlen kiömlött, és almát szeletelek, felsöprök, mosogatok, és egyébként is, ebbe a reggeli-ebéd-vacsi, ‘csak legyen a kicsinek egy tökéletes rendszer, mintha nem lenne feje tetejére állva az egész világ, és ő a legkevesebbet érezze belőle’ spirálba szorulva próbálok haladni a háztartáson túli saját dolgaimmal is. Nem egyszerű, de tudom, hogy megértitek, mert valószínűleg most mindenki ugyanezeken az élet-adta egyensúly gyakorlatokon megy keresztül. Szóval 2021 van, és már túl vagyunk az első negyedéven is. Bele sem akarok gondolni abba, hogy mindjárt újra karácsony, pedig így van, figyeljétek csak meg… na mindegy, ez ellen most nem tudunk mit tenni, az időérzék majd visszaáll a normális kerékvágásba, ha az életünk is normalizálódik. Egyszer. Addig meg maszkjaink alól reménykedve pislogunk a körülöttünk folyamatosan változó világra. Na, de mi történik a maszkok mögött, a négy fal adta szabadságban, ahol végre lekerül az első számú védelmi rendszer, és végre szabadon mosolyoghatunk, fagyizhatunk, kávézhatunk? Mert hogy itthon zajlik életünk java része. Mi – amint ma frissített Biográfia menüpontunkban, itt a honlapon is láthatjátok – nagy munkába temetkeztünk. Sorra jelennek meg a könyveink, és lett egy webshopunk is. Az írás elrepít egy másik világba, ezért hát írok. Nektek. 2019 óta igen termékeny vagyok könyvek terén, a webshopunkban sorakoznak a szebbnél szebb mesekönyvek, novellás kötet, színezők felnőtteknek-gyerekeknek, és hamarosan jön első nagyregényem, második novellás kötetem és izgalmas, kalózos meseregényem. Mi ez, ha nem áldás? Hát igen… ez van. Az élet megdobott egy jó nagy adag sárral, én meg neki álltam, hogy valami szép szobrot formáljak belőle… szüntelen keresem az egérutakat, a lehetőségeket, persze ebben eléggé el is fáradok, de nem lehet feladni, ha csak éjszaka van csönd, akkor éjszaka írok. Nem vagyok valami jó alvó, főleg, mióta a kislányom megszületett. Éberen alszom, minden neszre rezzenek, hisz rám van bízva, mindig ott kell lenni, késznek kell lenni, hogy segítsek. Robi ugyanez. Így aztán, ha épp megébredek az éjszaka közepén, és eltelik tíz perc úgy, hogy csak nézem a plafont, inkább megírok egy párbeszédet. Így készül a nagyregényem, aminek az utolsó oldalait szántom épp, aztán tördelés, nyomda, és a kezünkbe is foghatjuk! Nagyon várom már. November eleje óta írom, de már szeptemberben megálmodtuk Robival az egészet. A szereplők a barátaim lettek, a történetet én magam is élvezem. Olyan nekem, mint egy nagyon jó fajta esti sorozat, ahol mindig várja az ember, vajon mi lesz a következő esemény, hogy alakulnak a sorsok. Mindig is szerettem írni, volt is érzékem hozzá, belülről fakadt, hogy naplózzak, meséket gyártsak illusztrációkkal már alsós általános iskolás koromban. Most többet írok, mint rajzolok, mert szeretném, hogy mielőbb kész legyen a könyv. Nekem egyébként – ahogy az utóbbi időben rájöttem – teljesen mindegy, hogy rajz, vagy írás, egyforma öröm mindkettő, de tény, hogy az agyamnak teljesen más részeit mozgatja meg, és máshonnan kell felhozni a dolgokat mindkét csatornához. Így hát most az írás. Nem szeretek semmit úgy húzni, mint a rétestésztát, mert félek, megromlik. Frissiben, hamar-hamar, ahogy a mamám mondta mindig. Gyorsan, megesszük, keresztbe! Hányszor hallottam tőle… és milyen igaz! Meg persze az is igaz, hogy a jó munkához idő kell. Na erre varrjatok gombot! Mindkettő igaz, és egyszerre is. Az arany középútnál van az igazság. Minden nap törekedni, csinálni, pörgetni a dolgokat, de amikor ott vagyok, hogy csinálom, benne vagyok a folyamatban, akkor bizony nem hajtok semmit, mindenre megadom azt az időt, ami kell hozzá. Igazából a burkot elérni nehéz így a pandémia alatt, azt a meghitt, mindentől távoli lélek-milliőt, és ehhez kell nagyon, sőt, most duplán nagyon a törekvés és az akarás, mert ha már benne vagyok, akkor kész, megszűnik a világ. Írok, írok, és érezni, hogy haladok, csodálatos. És azt mondjátok meg, hogy az miért van, hogy egyik nap nagyon megy, másik nap az istennek se? Ha-ha! Vicces… mert hogy így van. De én olyan vagyok, hogy ha nagyon megy, akkor mindent háttérbe szorítok, és hagyom, hadd folyjon ki az ujjamból a sok szöveg, csak kattogok, gépelek, minden más számára megszűnök aznap, ha meg nem megy, akkor csakazértis nekifeszülök, és ha nehezebben is, de haladok valamennyit. Ezért megy gyorsan a munka, ezért ilyen termékeny a pandémia alatti időszakom… mert ha kell, a sziklát is megmászom érte. Robi nélkül meg nem menne! Ezt már sokszor elmondtam, de fogom is még sokszor, mert nagyon így van. Ő minden nap megment a sárkány torkából, a nehézségben társam, hősöm, beáll mellém, érzi hogy mire van épp szükségem. Együtt tényleg csodákat hozunk létre, még ha sziklát is mászni érte… ez egy szerelmes sziklamászás. És ezt én imádom… Végülis jó volt a 2020-as évünk, minden nehézség ellenére, és ezt a mostanit is szeretem. Amikor írok, akkor nem is vagyok itt, szóval azért én utazom – ha csak lélekben is. És a családunk egyre jobban összekovácsolódik, ami meg csodálatos érzés. Sokat társasozunk, beszélgetünk, együtt eszünk, együtt sportolunk a szabadban, többet vagyunk együtt, mint amúgy. És egyébként ha nem megyek ki az utcára, és nem nézek híreket, minden napfényes… miközben természetesen tisztában vagyok a valósággal. Nagyon is. De ez az egész helyzet már csak ilyen kettős. Túl kell élni mindenhogy. Lelkileg is.  

Hát ez van a maszk mögött nálunk. És nálatok?