A lehetőség

Volt egy idős rajzoló. Pesten élt. A főváros egyik forgalmas, központi terén mindenki ismerte már őt, ki csak látásból, ki beszélt is már vele, mert hosszú évek óta kijárt nap mint nap rajzolni. Az egyik bárban letehette régi, agyon használt kemping székét éjszakára, hogy aztán másnap délelőtt felvegye onnan, és a bár teraszán, a szélen, ahol senkit nem zavar, leüljön rajzolni. Nem hajtották el, a tulajdonos meghagyta a lányoknak, hogy engedjék, hadd rajzoljon szegény öreg, meg aztán néha rendelt is egy teát, vagy egy csésze feketét.
S hogy milyen volt ez a vén rajzoló? Hát pontosan olyan, amilyennek egy vén művészt elképzel az ember. Ősz volt a szakálla, és sárga is a sok dohánytól. Kopasz fejét régi, kopott, kockás barett sapka fedte, mely ugyan árnyékot vetett arcára, de azt azért nem tudta takarni, micsoda mély ráncokat szántott szemei alá az élet. Orrán itt-ott megkopott, görbült szárú, fém keretes, kerek szemüveg, keze nagy és eres, inge szürke, nadrágja barna. Ami elsőre feltűnt, ha ránézett az ember, az az volt, hogy a jobb lába hiányzott térdtől lefelé, ezért mankóval járt, de azt egész ügyesen, gyorsan csinálta, rajzpapírokkal teli mappáját meg a mankójára akasztva szállította. Egyszerű, szegényes volt a megjelenése, ahogy az egész élete is. Sosem élt fényes, kényelmes életet, mindig keményen dolgozott a betevőért, és rajzolt, mióta csak az eszét tudta. Bár nem vették fel a főiskolára, de kitanult mindent, amit lehetett, és fiatal korától sokat gyakorolt a saját kedvére. Felesége, aki a napfény volt számára ebben az elszürkült világban, két éve meghalt, fiával évek óta nem beszél már, valami értelmetlenségen összekülönböztek, és az évek kővé dermesztették köztük a távolságot. Magányosan teltek napjai.
Fiatal korában is kijárt rajzolni a város különböző pontjaira, pompás portrékat készített azokról, akik beültek hozzá. Volt egy visszatérő reménykedő gondolata azokban az években.
“Milyen jó volna, ha egyszer jönne valaki, valaki gazdag, befolyásos, aki beülne hozzám egy portréra, és én lerajzolnám, és ő meglátná, milyen jól rajzolok, és valami csoda folytán megnyílnának előttem a lehetőségek…”
De ki tudja, miért, az élet nem adta meg neki ezt. Nem vezetett hozzá gazdag, befolyásos, pénzes vendégeket, nem nyílt ki egy-kettőre Aladdin kincses barlangja, nem lett elismert rajzoló, nem írtak róla az újságok. Sokáig pislákolt lelkének leges-legmélyén ez a reménykedő láng, de az évek múlásával érezte, hogy alászáll a nap, alkonyodik már a táj, és lassan kihuny a kis lángocska, s vele együtt lelkének a jobb életre vágyó, tevékeny darabja is örökre búcsúzik e világtól. Ő pedig csak rajzolta, rajzolta tovább a portrékat, miközben szépen lassan megőszült a haja, megráncosodott az arca, és megszürkült a szíve. Megkeseredett. Ki kell mondani, megkeseredett az élet gondjaitól, az örökös küzdelemtől, belefáradt az akarásba és a várakozásba. Drága felesége mosolya volt az egyetlen, ami értelmet adott napjainak, hányszor, de hányszor lerajzolta őt a közös negyvenöt év alatt, de mióta ezt sem láthatja, csak fekete ceruzával rajzol. Mostanában leginkább gyerekkori emlékeit, olyan figurákat, akik láthatatlan társai voltak az évtizedek folyamán, mert ő teremtette meg őket a gondolat erejével, de sosem rajzolta meg őket. Most, saját maga kialakította lakatlan szigetének magányában ők lettek rajzainak témái, és egyre gyűltek a mesefigurás rajzok a mappájában.
Az emberek olykor megálltak fölötte, belebámultak a papírjába, nézték, ahogy rajzol, rutinos mozdulatokkal satíroz, kanyarintja a vonalakat, kiemel, varázsol. De nem szerette, ha nézik. Elhajtott magától mindenkit, nem szerette azt se, ha hozzá szóltak, csak mordult egyet a foga közt. Számára e földi lét már csak kötelező letölteni volt, semmi több. Barátságtalan volt, szívét hét lakat alá zárta.
Egy vasárnap délután is pont úgy ült a bár teraszán, ahogy akármelyik másik nap.
Egy huncut, foltos kiskutyát rajzolt épp.
Annyira belemerült a rajzolásba, hogy először észre se vette, hogy egy arany szőke hajú kisfiú messzebbről figyeli. Öt éves forma gyerek lehetett. Csak állt és le nem vette a szemét az idős rajzolóról. Körülöttük sétáló tömeg, nyári forgatag, városi nyüzsgés. A fél lábú rajzoló felnézett. A kisfiú angyali tiszta szívvel, ragyogón rámosolygott.
A férfi nem viszonozta az angyali mosolyt, inkább beletemetkezett a rajzába. Most a kutyus füle következett, szép, teli fekete lett. A rajzoló tökéletes, gyors pontossággal töltötte ki a teret a kontúrvonalak közt. Ám ekkor látta, hogy kis domb-féle árnyék vetül a papírjára. Lassan leeresztette a ceruzáját és balra fordította a fejét. A kis arany hajú ott állt fülig érő szájjal, némán mosolyogva közvetlenül mellette. A férfi rezzenéstelen, morózus arccal bámult a gyerekre. Menj már innen, gondolta. Mit állsz még itt? És különben is, nézett a gyerek mögé, szemével a szülőket keresve, mit keres itt egyedül egy ilyen kis kölök? De nem látott sehol szülőket, csak hömpölygő, nyári tömeget, turistákat, jövés-menést.
– Draw! – mutatott a papírra a kisfiú és szünet nélkül mosolygott. Tetszett neki a készülő kutya.
– Nekem te ne mondd meg, mit csináljak – mormogta az öreg rendkívül barátságtalanul.
– Draw, please, draw! – kérlelte a kis angyal arcú.
Az öreg fél lábú rajzoló kénytelen-kelletlen hozzálátott a folytatáshoz, de csak a saját örömére, semmiképp sem a gyerekére, és elhatározta, hogy mostantól nem vesz tudomást a kis külföldiről. Minek is jött ide. Minek is áll ez itt.
A kisfiú végignézte, ahogy elkészült a foltos kiskutya, nagyon tetszett neki, egészen magával ragadta a folyamat. A gyerek félénken a rajz felé nyúlt, meg akarta volna fogni, meg akarta volna nézni közelebbről. De a rajzoló elhúzta a képet és jelezte, hogy kész, és el fogja rakni. Nagyon sok rajzát elajándékozta már régebben, ha egy gyereknek megtetszett egy kép, hát odaadta neki. Csinálta ezt elégszer, ötven éven keresztül. És elég gyerekkel. De nem csinálja már jó ideje. Pláne nem ma, úgyis rossz napja van, és pláne nem ennek a külföldi kölöknek. Mostanában fekete-fehér városképeket fest a város nevezetességeiről, azokat egy táblára erősíti, kiteszi, azt árulja, hadd vigyék a turisták, abból csurran-cseppen a rokkant nyugdíjhoz. Vinne inkább egy városképet! Oda is mutatott oldalra, a terasz mellé kitett táblára, hogy csak tizenöt euró, vehet abból, ha kép kell, ő bizony már nem fog ajándékba adni semmit, neki sem ad semmit az élet. A kisfiú szája legörbült.
Ebben a pillanatban kivált a tömegből egy fiatal, üde, hófehér, drága ruhába öltözött szőke nő, aki kétségbeesetten nézett mindenfelé. Kétségkívül a gyerek anyja volt, kezében bevásárlótáskákkal, telefonnal.
– Charlie! Charlie! O, finally… – rohant a kisfiúhoz, és magához szorította. A rajzoló végignézte az egész jelenetet, és megpillantotta a távolabb álló férfit is, a gyermek apját, aki talpig üzletember volt, épp telefonált, miközben feleségét és fiát figyelte, és akiről messziről megmondta mindenki, hogy nem mindennapi ember. Nem akármilyen, és bizonyosan nem is akárki. Befolyásos és gazdag, és bizonyos, hogy nem egy lehetőség kapuja van nyitva előtte, hanem ezeré…

És ezen a vasárnapon a fél lábú rajzoló végignézte, ahogy a lehetőség, amire egész életében vágyott, az orra előtt sétál tovább a szülei kezét fogva… és a legszomorúbb, hogy olyan érzéketlen volt, hogy már talán nem is bánta…