Túlpart

Bambán bámulok ki az ablakon. Átmegyek Budára, intézek valamit, meg találkozom Klárival. Már vagy háromszor áttettük a kávézást, valami mindig közbejön. Most megejtjük. Az utasok maszkban, a lelkem is abban. Nem négy hónapja. Már vagy négy éve. Robot vagyok, élő, hús-vér robot, úgy csinálom végig a heteket, hónapokat. Gépiesen, megfáradtan. És élni sincs kedvem sokszor, de muszáj. Muszájból van előttem a holnap, muszájból ülök állandóan az orvosnál, muszájból fut Budára a villamos is most. Nem akarom már. De muszáj. Mert belül mindennek ellenére mégis ott van egy kis pislákoló láng egészen mélyen, amit én míg csak tehetem, őrzök, mert erre tanítottál. A legjobb anya te voltál s vagy, míg világ a világ és anyák élnek e földön. És amit az anyaságról tudok, amit csinálok, mind tőled és belőled van. Azt hiszem, a gyerekekért meg a kis unokámért vagyok még itt, de bevallom, piszkosul nehéz minden. Mázsás teherként nyom az élet. Megvan a magam küzdelme, szamár vagyok, aki cipeli a terheit. Mindenki megéli a maga válságait és háborúit, a pandémia csak hab a tortán most. Március óta érzem, hogy eljött az idő, választanom kellene, mit akarok, erőre kellene kapnom egészen belül, ott, ahol senki se át. Naplemente… milyen szép a Duna. Sziporkázik rajta a tiszta napfény. Milyen könnyű a fény, és milyen gondtalan. És milyen nagy és öreg a Duna. A hátát adja a fénynek, hadd játszódjon rajta estig. Fény akarok lenni. De azt hiszem, a Duna vagyok én, s a hátamat én tartom a sziporkáknak, az én három sziporkámnak, meg az egy kis apróságnak, hadd játsszanak, míg majd egyszer a saját kis sziporkáiknak ők is öreg Dunává válnak. Átértünk. Nekem is át kéne már érnem a túlpartra. Úgy igazából. Ó, ha az ilyen egyszerű volna. Jó leletek, rossz leletek, újabb kezelések, örök lelki tusa és félelem. Egy égi jel, egy kis segítség jól jönne… hányszor kívánom ezt mostanában…
Az ellenőr érdes hangja szakítja félbe gondolataimat, jegyeket, bérleteket. A táskámban kotorászom, hisz emlékszem, hogy eltettem, itt kell lennie valahol. Hozzám ér az ellenőr. Kényszeredetten rámosolygok, egy pillanat, mondom. Csak tessék, mosolyog vissza a körülbelül velem egy idős, hatvanas, dús bajuszú, deresedő halántékú, jó vágású férfi. Kutatok a jegyem után, átforgatom a táskámat, fertőtlenítő, sminkes szütyő, a gyógyszereim, kulcs, pénztárca, zsebkendő, szemüvegtok, de jegy sehol, biztos a pulton maradt otthon, elfelejtettem betenni. Ismét a férfira nézek. Míg keresgéltem, másik két utas jegyét ellenőrizte, majd visszafordult hozzám.
-Nos? – kérdezi felvont szemöldökkel.
-Sajnálom, nem találom, pedig úgy emlékeztem, betettem – magyarázkodom halkan.
Kellemetlen számomra a helyzet. Azt érzem, szeretnék mihamarabb túlesni ezen az egészen és folytatni az estémet.
Ezt észrevehette rajtam az ellenőr is, mert türelmesen vár tovább, nem sürget, nem hoz még kellemetlenebb helyzetbe.
Megáll a villamos, felállok, szedelőzködöm, az ellenőr jelzi, hogy leszáll velem, majd a megállóban megbeszéljük. A régi utasok leszállnak, az újak fel, elrobog a villamos, magával viszi a gondolataimat is. Most az ellenőrre figyelek.
-Minden rendben van, hölgyem?
Meglepődöm a kérdésén. Nem kéri a a személyimet, nem nyújt csekket, csak kérdez.
-Persze, rendben. Miért kérdi?
-Csak láttam a villamoson, hogy szomorú.
-Csak elgondolkodtam.
-Nem büntetem meg – mondja komolyan. Ahogy ránézek meglepetten, egyszerre feltűnik, milyen szokatlanul
világos, erőt sugárzó, tiszta kék szemeket kereteznek a sűrű, határozott szemöldökök. És látom a ráncokat is a szemek körül. Pont, mint az enyèmek. Mosolyráncok. Én még régebben gyűjtöttem őket, mostanra kikopott a mosoly a napjaimból. Csak a gyerekeimnek és az unokámnak jut. Nekik tartogatom azt a keveset, ami maradt.
-Hogyhogy?
-Elég magára néznem és látom, hogy maga sosem bliccel. Maga rendes asszony. Igazi családanya. És úgy gondolom, van most magának elég baja egy plusz csekken kívül is.
Örülök, de megkönnyebbülésembe egy kis csalódottság vegyül, lévén, hogy egy kívülállónak ez az első benyomása rólam. Elgondolkodom. Pont azt látja rajtam, ha rám néz, amit korábban még minden erőmmel igyekeztem palàstolni, s ami ellen jó ideje már küzdeni sincs erőm. A feladást. Ez nem esik jól. De erről csakis én tehetek és az élet, ami jól meggyötört.
-Köszönöm – mondom halkan és hálásan mosolygok. – Igaza van, így most egy gonddal kevesebb.
-Örülök – mosolyog rám ez az érdes hangú, ám roppant szimpatikus, bajuszos ellenőr. – Vegyen valamit magának a büntetés helyett, aztán mosolyogjon többet, kedves, egész másképp fest, ha mosolyog.
-Majd igyekszem – bólintok ugyanazzal az előző mosollyal az arcomon.
-Jól teszi! Nem való a sírás azoknak a szép bogárka szemeinek. Úgyis olyan sok a komor ember a mai világban, kell a mosoly.
-Igaz – sóhajtom. Jól esik a bók is. Meg a pozitív szavak is.
-Látja, büntetnem kell, ez a munkám, most ez van, tehát ezt csinálom. De nem szeretem. Szívvel kell ezt is csinálni, ahogy mindent, különben megette a fene az egészet. Nem lehet kegyetlennek lenni. Egyébként kertészmérnök a szakmám, abban dolgoztam harminc éven át.
-Hát, az ellenőrök nem így gondolkodnak általában – nyugtázom lefelé pillantva, de még így is érzem, hogy erősen az arcomat fürkészi. Beszélgetni akar.
-Tudja, maga kedves asszonynak látszik. Ritka az ilyen gyöngyszem, naponta több ezer emberrel találkozom, nekem elhiheti.
Ha gondolja… esetleg… meghívnám egy kávéra. Itt erre van egy kedves kis hely, régi törzsvendég vagyok náluk, s ha gondolja, beszélgethetnénk egy kicsit. Persze csak ha nem veszi tolakodásnak, és van egy fél órácskája.
-Nagyon kedves – szabadkozom -, de talán majd máskor.
-Persze, értem.
-Tudja – magyarázom meg gyorsan -, elígérkeztem, a barátnőmmel találkozom.
-Ó, igen, értem. Hát akkor majd legközelebb.
-Igen…
A kedves bajuszos elfordul, hogy akkor most indul, majd hirtelen visszafordul, mutatóujját Columbo-ként felemelve. Tényleg olyan, mint Peter Falk, az egész fizimiskája, de még a frizurája is rá emlékeztet. És emiatt is árad belőle valami megnyugtató.
-Ha gondolja, és lenne kedve… minden pénteken ebben a kis kávézóban találkozunk néhány kedves barátommal. Péntekenként este hatkor itt megtalál… ha gondolja…
-Rendben, köszönöm – mosolygok visszafogottan. No, nem szándékosan visszafogottan, csak mert jó ideje csak így megy. De közben ki tudja miért, ez a hatvan éves nagymama belül örül…
-Akkor – fogja most már rövidre és kedvesen mosolyog sűrű bajusza alatt- minden jót, asszonyom.
-Minden jót, és még egyszer, köszönöm!
Az ellenőr biccent, megfordul és az átkelő felé veszi az irànyt.
Én ott maradok a megállóban, lelassul minden körülöttem, nézem, ahogy távolodik. Kizökkentett ez az eset, pedig csak néhány perc volt az egész. Hatvan év alatt sokat láttam, sok mindent átéltem, voltam nagyon boldog és nagyon összetört is. Az utóbbi időben meg leginkább lemondtam már mindenről. Lehet, hogy a sors küldött egy ellenőrt nekem, aki majd vigyàz ràm, és ellenőriz, hogy ne felejtsek el mosolyogni. Nem tudom, talán még ez is lehet. Mindenesetre egy halovány, múltbeli, derengő jó érzés tölt el most, ha arra gondolok, hogy holnap pont péntek…

Özvegykönnyek

A temető az örök csend hazája. Ahogy belépsz, mintha egy másik bolygóra érkeznél, érzed a tisztelet és a más világ nesztelen, súlyos némaságát. Itt minden kötőjel egy egész élet, minden kripta egy csendes fekhely, ahol az itt hagyott anyák, apák, árvák, szerelmek gyászától ölelve csendben alusszák örök álmukat a lelkek. 

Lassan lépdelek, már nem olyan könnyű a járás, mint húsz évesen, dagadnak, fájnak a lábaim. Kezemben szatyor, benne mécses, kis csokor virág. Sárga rózsa, mindig azt hozok, te is azt hoztál nekem mindig. Csukott szemmel is odatalálnék a sírhoz, annyiszor jövök. Annyiszor kellett már jönnöm. Ide húz a szívem. Harminc éve elmentél. Pedig mintha csak tegnap lett volna, mikor először találkoztunk, jól emlékszem a hivatalra, a sok férfira a váróteremben, és rád is, ahogy magad elé engedtél, aztán meg utánam szaladtál a villamoshoz. Mindig jöttél utánam. Most én jövök hozzád. Ide kell jönnöm, mert tudom, hogy itt nyugszol, itt pihensz, de nagyon különös érzés ez így, ennyi év után. Mintha már feltámadtál volna, mintha soha nem is mentél volna el, a lelkemben minden apró közös pillanat, minden rezdülés, minden közös vacsora, kéz a kézben séta, nyaralás, karácsony… minden, minden nagy és hétköznapi esemény itt él elevenen. Nem haltál te meg. Velem vagy minden percben azóta is. A részem lettél és vagy mindörökre, látlak a lányunkban, az unokáinkban. És közben minden nap hiányzol. De erősebb is lettem. És mosolygok, ha eszembe jutsz. A nevetésed és ahogy behúztad az ajkad, amikor tréfáltál, itt van előttem. Mindig kell a sírodra virág, és én jövök és hozom. Elkapargálom a leveleket, lehullott terméseket, kicserélem a vizet a vázában, beleteszem az új virágot, meggyújtom a mécsest és csak rád gondolok. Harminc éve minden nap fáj, hogy ide kell jönnöm, ha meg akarlak látogatni. Harminc éve is csak téged szeretlek.

Mindjárt megérkezem, még két sor, és ott vagyok, ahol te vársz rám. De nicsak, új sír, friss a föld rajta, tele frissen nyíló virágokkal. Szalagok mindenfelé. Istenem, ez mekkora fájdalom. Vajon kit temettek? Halk zokogást hallok. Megállok egy pillanatra. Egy nő ül a sír előtti kis, kopott padon. Rázza a sírás. Körbenézek. Sehol senki, csak a temető csöndje hömpölyög lassan, egykedvűen a sírok közt. Meleg van, a délutáni nap bearanyozza a temetőkertet, a fák árnyékai finom táncot lejtenek, ahogy a szél motoz a levelek közt. Minden időtlen, minden végtelen, és a maga módján szép is, csak egyedül ez a sírás oly eleven és szívet szaggató. Olyan más, annyira evilági, annyira élő, húsba vágó. Szinte érzem a fájdalmat, amit érez. Mindig is együttérző voltam, ez volt az egyik gyengém és erősségem is egész életemben. Csak állok és nézem hátulról, ahogy sír. Aztán egyszer csak lassan feláll, és a virágokhoz lép, igazgatni kezdi a szalagokat. Meglátom az arcát. Fiatal, úgy harminc éves lehet, hosszú barna haját bánatos kontyba csavarta a tarkóján, fekete magas nyakú blúzt és egyszerű fekete szoknyát visel. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok felé. Nem vesz észre, a virágokkal bíbelődik. Leteszem a szatyromat a padra. Ekkor rám néz. Szomorú szemeit már duzzadtra sírta, látom rajta, hogy a lelkét elsorvasztja a bánat. Megállapítom, hogy nagyon szép szemei vannak, mély, barna, bogárszemek. És milyen kis fiatal még. Összetalálkozik a tekintetünk. Magamat látom benne. Fiatal magamat, pont így, ebben a koromban. Nem kell szóljak egy szót sem ahhoz, hogy ő is tudja, pontosan tudom, min megy keresztül. 

-Szabad? – kérdezem. Ő bólint. Leülök a padra. Ő lassan, gépiesen feláll és a padhoz lép. Mellém ül. Halványan rámosolygok. Zsebkendőt nyújtok neki, elveszi és a szemét, orrát törölgeti. Csendben ülünk egymás mellett, a vállára teszem a kezem, ott nyugtatom. Lassan csillapodik a sírás, elapadnak a könnyek. Így ülünk vagy negyed órát egymás mellett. A két özvegy. Majd érzem, hogy itt az idő, tovább kell mennem – ahogy neki is. 

-Később jobb lesz, kedves – mosolygok rá, és megsimogatom az arcát. Könnyes szemmel, bizonytalanul, hitetlenül néz rám. – Higgye el, tudom – erősítem meg. 

-Köszönöm – rebegi, majd elbúcsúzunk. 

Megyek, és közben azon gondolkodom, hogy talán nem is mondtam igazat. Mert sosem lesz jobb. Csak más. Mert nélküled is mindig kevesebb lesz a világ…