Nagymama – Eltette a nyarat nekünk

Délután volt, aranyló késő délután. A hátsó teraszon ült az asztalnál és magozta a meggyet. Fürge, gyakorlott mozdulatokkal, elképesztő sebességgel és hozzáértéssel fordította ki a meggyszemekből a magokat és pottyantotta a kimagozott gyümölcsöt a tálba. Az egészet pont úgy csinálta, ahogy kötni szokott. Gyorsan és tökéletesen. Nem először csinálta, ezredjére. Napokig piros volt az ujja a meggylétől. A saját kertjében ültetett, minden évben gondosan megmetszett, bőven termő, egészséges meggy fájáról szedte le a meggyet – illetve szedtük le vele együtt mi, mert a meggy szedés egy napokon át tartó hosszadalmas program volt. A ‘meggyszedés’ szó hallatán már szaladtunk volna a bicajokért, hogy meneküljünk és ne kelljen szedni a meggyet, de hiába. Nagy volt a fa. Mit nagy?! Hatalmas! A földig húzták az ágait a bordó meggyek. Alatta a föld is tele volt lehullott gyümölcsökkel, nem tudtál nem rátaposni, bárhova is léptél. De mit volt mit tenni? Szedtük a Nagymamával, mert azt mondta: “A szörpi bezzeg kelleni fog, igaz? Kis pernahajderek! Irány a meggyfa, mindenki csinálja egy órát, aztán mehettek biciklizni!”. Aztán megfőzte belőle a meggy lekvárt és a meggy szörpöt. Mondanom sem kell, olyat nem iszol sehol! Üvegekbe zárva egész évre éltette a nyarat nekünk, hogy csak egy telefonba kerüljön… 277-55-68, hogy emlékszem rá, még nem volt okostelefon, nem volt esemes, minden fontos számot megjegyeztünk… és ő már hozta is legközelebb a szörpit, amikor jött. Nem csak meggy szörp volt. Ribizli is volt és must is. Vesszőfonatú demizsonban. Még a színére is emlékszem – mármint a demizsonnak. Pirosra, kékre, sárgára voltak festve a vesszők, amiből fonták. Imádtam a mustot. Sokszor ittam. Kiültünk a kertbe a körasztalhoz a farönk székekre, és mindenki kapott egy pohárka mustot. Szerettem az ízét. És csinált baracklekvárt is. Volt barack fánk, talán több is, de ehhez még vettek sok tíz kilónyi szép barackot, hogy jó sok lekvár legyen télire. Aztán a negyven fokos konyhácskában órákon át kavargattuk a lekvárnak valót. Mi, gyerekek persze nagyon untuk, inkább bicajoztunk kinn az utcán. Mekkora bicaj fogók voltak, nagyon imádtam. Aztán a lekvárok elfoglalták a konyhát, míg dunsztolódtak. Nagy párnákban és takarókban altattuk őket körben, a konyha ülőkéken. Mikor elkészültek, kihűltek, nagyon óvatosan rakosgattuk el őket a beépített kincses szekrény mélyére, hogy aztán majd ősszel felutaztassuk őket Pestre. Micsoda rendszer, micsoda szorgalom, mekkora szeretet. És milyen nagyot fordult a világ azóta. Nagymama egy régi világ utolsó sóhajtása, a régi nap utolsó sugara volt. Egy másik század szülötte, amikor még a lovaskocsi és a jegesember volt a természetes, amikor még lassabb volt az élet. Ő a nagy változások és a felgyorsulás szemtanuja, akinek már idős korában saját mobiltelefonja volt, és aki végül csak lemondta azt a vonalas telefont, amire oly sok évet várt annak idején, hogy megkapja. Mert az ő élete a változásról szólt, és ő megértette, hogy a világ nagyot fordult. Mindig is modern lány volt, a Papát is úgy ismerte meg, hogy jogsit ment újítani, és a váróteremben a sok férfi közé belibbenve a piros-fehér pöttyös ruhácskájában a Papa szeme örökre megakadt rajta. Maga elé engedte, amit a Nagymama könnyedén és nőiesen elfogadott. Miután végzett a hivatalban kecsesen távozott… a Papa meg utánaszaladt. Felugrott a Mama után a nyitott villamosra, és megszólította. “Kisasszony…” Hát így kezdődött… (egyszer megìrom egy regényben szerintem!) és a Nagymama mindig is vezetett, az autóinak nevet adott. Az első kocsiját például Kupori Tündinek nevezte el, mert olyan sokat kuporgatott rá, hogy meg tudja venni. Azt is tőle tanultam meg, hogy kell a pénzzel bánni, hogy összegyűljön egy kis tartalék és nagyobb dolgokat is meg tudjak venni. Leírta, lerajzolta nekem, talán még meg is van. Szerettem a kézírását. Kicsit bizonytalanul, régiesen, de nagyon szépen, telten formálta a betűket. Tele volt bölcsességgel, ami áradt belőle. Ha jól figyeltünk, a részünkké vált minden (de sokszor nem figyeltünk… gyerekek voltunk, és látjátok, mégis…) Ő ott volt, jelen volt az életünkben.
Ezek aranyló idők nekem, színük van, ízük van, ahogy behunyom a szemem, ott vagyok, mintha visszautaznék az időben. Nem voltak felhőtlen idők azok sem, ahogy soha semmi nem az az életben. De amit és ahogy elmesélem, az úgy volt… Nagymama-gondoskodással ölelve.

Nagymama

Hajnalban kelt minden áldott reggel, fél öt körül. Aztán indult a jól megszokott reggeli szertartás. Megcsinálta a kávéját régi, tiszta konyhácskájában a sparhelt mellett állva, régi kotyogósban. Mi másban? Hiszen abban az igazi! A járólap fekete-fehér mintás, a konyhabútor a legbájosabb nagymama-piros, fehér gomb fogantyúkkal, az asztalon piros-fehér kockás műanyag terítő, amit néha csipkére váltottunk. Barna mintás tapéta a konyhácska bal oldali falán a földtől a plafonig, és beépített szekrény, amit ha kinyitsz, mindent találsz benne. Száraz tésztát, konzerveket, a belső falra felszerelt szöges akasztóról lógó lopótököt, régi, míves, ezüst nyelű merőkanalakat, mindenféle házi készítésű lekvárokat és szörpiket, fokhagymákat egy kissé hibás fonott kosárban, ami ki tudja hány éves, talán még a nagymamájától örökölte… és ha kinyitod, olyan illat fogad, ami csak a Nagymamánál van a beépített szekrényben. Utánozhatatlan keverékké elegyedik benne a szeretet, a lekvárok és a régi kor aromája. Sokszor csak azért nyitottam ki, hogy lássam szigorú rendben tartott, patyolat kincseit, mert bár hiába tudtam pontosan, mit tart benne, az a szekrény valahogy mindig olyan érzés volt nekem, mintha a királylányok titkos kincsesládájába kukkanthatnék be. Fölötte másik beépített szekrény, szintén ugyanaz az egyszerű, itt-ott már szakadt, ki tudja hány éves barna tapéta fedte, és csak egy kis kulcslyuk árulkodott arról, hogy ott is van egy titkos rejtekhely a frissen mosott, vasalt, kék-fehér virágmintás, hímzett monogramos ágyneműknek. A legtöbb még a déditől maradt. Kis párna, nagy párna, paplan huzat és lepedő, tökéletes szettekbe rendezve. A csempéken körös-körül több, mint 30 év mindenféle sör címkéi. Gyűjtötte őket. Ha jöttek vendégek hozzá, hoztak neki sört a világ valamelyik tájáról, ahonnan még nem volt. Ilyenkor keresett a cimkének egy szabad csempét, és felragasztotta. Drága, értékes gyűjteménye volt a fakó, zöldeskék retró falicsempéken. Olyan, mint senki másnak. Büszke is volt rá, mondta nekem többször, mennyire. Amikor elkészült a kávé, leült a piros bőr ülőkére a rendezett, tiszta asztalka mellé, és belekortyolt a kávéjába. Utánozhatatlan, friss, nagymama-kávéillat lengte be a házat. Lehunyta a szemét egy pillanatra. Csak ültem mellette és néztem, hogy szereti a kávét, meg ezt az egész reggeli rituálét. Erőt gyűjtött az egész napra, mert reggel elindult, és estig meg nem állt. Csodáltam és szerettem őt.
Mindig volt valamilyen állata, általában madara, de azt mesélte, hogy fiatal korában volt cicája is, akit megtanított a szobatisztaságra, és a cica még a vécét is le tudta húzni maga után. (Biztos is vagyok benne, hogy így volt, mert én láttam, hogy bánik az állatokkal, mennyire törődik velük, tanítgatja és szereti őket, és mennyire megérti a nyelvüket. A mamám olyan volt, mint egy igazi állattündér.) Kis hullámos papagája ott csipogott és csilingelt a kis csengőjével mellette, a kalickájában. Éjszakára letakarta a kalickát, hogy nyugodtan aludjon a kismadár, a hajnali kávé mellett pedig leszedte róla a takarót, friss vizet és magocskákat adott neki, aztán kiengedte repülni a konyhában egy kicsit. Különleges kapcsolata volt a madaraival. Leghűségesebb társa Laura volt, aki tizenhat évig élt vele. Nagymama megtanította beszélni, kerek mondatokat tudott mondani. “Laura szép kislány. Laura jó kisfiú. Szeretlek.” Ha Joli mama hazajött, Laura hangosan köszönt neki. “Helló! Laura vagyok! Szia!” Reggelente együtt kávéztak. A madár Nagymama vállára röppent, és csipegetett Nagymama kekszéből, belekortyolt a kávéjába, közben Nagymama becézgette, simogatta a lábát, tollait, összebújtak, Laura meg szabályos puszikat adott Nagymama arcára. Titkos, családias szimbiózisban éltek, olyannyira, hogy amikor Laura többször valahogy kirepült a kalickájából, a házból (Pesten a lakásból is egyszer), minden alkalommal visszaszállt, ami igen ritka. Nagyon vicces az, hogy Laura igazából fiú volt, mégis lány nevet viselt! (Ez azért történhetett meg, mert később kékült be a madárka csőre és lába, amiből tudni lehet a nemét, és mikor Joli mama megvette a kismadarat, úgy látszott, lány, így lány nevet kapott… aztán meg már úgy maradt).
A reggeli kávé után mintás, derékban megkötött, ciklámen köntösében gerebélyvel a kezében kiment a ház elé és elgereblyélte a lehullott leveleket, terméseket, megtisztította a füvet. “Tiszta udvar, rendes ház” – mondta mindig. Én a söprűt vittem magammal, és sepregettem a bicikli utat, ami közvetlen a kerítésünk előtt futott a járdán. Emlékszem, hogy bosszantotta, amikor megépítették. Elég veszélyes is, mert ahogy kilépünk a kiskapun, szinte rálépünk a bicikli útra, ami keresztül fut a falun, és ahol 30-40 km/h sebességgel száguldanak el a biciklik, motorok. Aztán mit volt mit tenni, megbarátkozott vele. “Nézd, mókusok! Ott fenn!” – mutatott a fölöttünk magasodó gesztenye fa alagútra, mely az út két széléről nyújtózkodva sátrat formált a Balaton legszebb, legárnyasabb utcája fölé. Rengeteg mókust láttam az utcánkban, ahogy ágról-ágra ugráltak, mintha repkedtek volna a levegőben. Időnként krétát is vittünk ki a bicikli útra, és ott rajzoltunk. Nagymama elmesélte, hogy van a bolygók állása, hogy árnyékolja a Föld a Holdat. Ismert és tudott mindent, a természet és a föld dolgait, tudós volt. Az élet tudósa. Nem hagyta abba a tanítást harminc év után, hiába ment nyugdíjba a születésem után, mi lettünk az osztálya, a négy kisunokája. A legjobb pedagógus volt, akit ismertem, úgy magyarázta a földrajzot és a biológiát, ahogy senki más. Megszeretette velem az olvasást, a történelmet, és igen, tanulástól kétségbeesett, könnyes szemeinkbe nézve nekigyűrkőzött annak is, hogy olyan tantárgyakat is elmagyarázzon, amiket nem tanított vagy szeretett különösebben. Előttem van eres, csontos keze, ahogy a sok kerti munkától és szorgalmas élettől göcsörtös mutató ujjával vezeti a sorokat az előttem fekvő, nyitott tankönyvben. A hátam mögött áll, egyik kezével a könyvben vezeti a sorokat, másik kezével simogatja, dörzsölgeti a hátam – most már tudom, hogy azért, hogy serkentse a vér áramlását, pezsdítse a tudást, lendületet adjon, és persze… Istenem, könnyben úszik a szemem, ahogy e sorokat írom, hogy éreztesse, velem van, végig velem van az egész tanulásban. Velem merült a betűk tengerének mélyére, és velem úszott fel a felszínre, míg meg nem tanultuk az egész leckét. “Megesszük keresztbe’!” – mindig ezt mondta. Ha sírtam, vagy panaszkodtam, azt mondta szigorúan: “Nem sírunk, hamar, hamar, gyorsan, megesszük az egészet, gyerünk!” Egy csoda volt. Tényleg. Egy csoda. Határozott és csípős, amikor kellett, éles eszű, okos, szorgalmas, és hihetetlenül jól rajzolt. De mégis… ami a legeslegjobb volt benne: hogy valóban SZERETETT, minden lehetséges módon, ahogy szeretni lehet és kell egy nagymamának. Rengeteget tanultam tőle… majd még mesélek! Legyetek jók, millió csók! Eszti.

Nagymama és kedvenc trombita virágai a teraszon

Kérek egy első csókot!

Milyen sokan írtatok a legutóbbi ‘első csók’ témához… mosolyogva olvastam a kommenteket, mert egyik-másik filmszerűen megjelent a szemem előtt, idézve az általam igencsak kedvelt gimis filmek hangulatát. Aztán a képernyő fölött kicsit elmerengve a mi első csókunkra gondoltam. Nem lehet feledni, belém égett örökre. Ahogy nem csak az a bizonyos első csók, hanem Te magad is… Mikor először megcsókoltál, már mindketten tudtuk, hogy ez örökre szól. Mikor először megcsókoltál, lélekben már elválaszthatatlanok voltunk. A mi első csókunk varázslatos volt, mint egy fénylő, ragyogó pecsét egymás ajkaira ragasztva. Nekünk gyűrű sem kellett volna és papír sem, mert az igazi véd-és dacszövetségünk minden külsőség nélkül akkorra már megszületett. És én – idealista romantikus vélelmeimmel – valahogy mindig azt hittem, hogy természetes, hogy minden első csók ilyen. Vagyis igazából nem is gondolkodtam eddig mások első csókjain. De teljesen érthető, hogy nem minden első csók romantikus és jó értelemben feledhetetlen. Mert talán az sem mindegy, hogy kivel, mikor és hol történik. Ezek a tényezők meghatározzák a csók kimenetelét. Például ha valakit csak úgy lekapnak, egészen váratlanul, nem megtervezetten, az hiába lesz első csók, én nem nevezném hivatalos első csóknak. Ilyen esetben muszáj egy official változat… és azt kell bevezetni a képzeletbeli emlékkönyvbe… mert az első, bizsergető, romantikus, szerelmes, akármilyen… de igazi csóknak minden lány naplójában szerepelnie kell. 

A miénk lehetett volna nyálas, béna, esetlen is, nekem akkor is drága kincs volna, mert Veled éltem meg. De nem volt béna.

Viszonylag későn csattant el, már egymás legjobb barátai voltunk hosszú évek óta, és én nagyon vágytam Rád, hogy szeress, hogy merj szeretni. És igazából szerettél is, de nem mertél. Azt mondtad később, hogy a barátságunk volt a legeslegjobb dolog az életedben, és ezért nem akartad elrontani egy szerelemmel. Hála Istennek, hogy mertél ugrani… a legnagyobb és legjobb ugrásod volt! Az első csók pont emiatt a dilemma miatt magán viselte az addigi közös történetünk nyomait… tapasztalatlan és bátortalan volt. Ártatlan. Szűzies. De végtelenül őszinte és kedves. Finom, gyöngéd, egyáltalán nem törtető, törekvő. Egy olyan pillanat, amikor mindketten közelebb léptünk egymáshoz az élet láthatatlan részében, és azt mondtuk, akarlak. Olyan volt, mintha egy új módon köszöntünk volna egymásnak először. Ismerkedős és új. Nagyon új volt az addigi hat-hét éve tartó legjobb barátság szerelembe fordulása, nagyon új érzés volt megcsókolni a legjobb barátomat. Egészen elképesztő. És semmire nem vágytam jobban abban a pillanatban. Éreztem, hogy Te sem. Akkor és ott megszűnt a világ. Nem gondoltunk senki másra, csak egymásra. Nem gondolkodtam azon, mi lesz, ha…

Mi lesz, ha például nem passzolunk, ha nem jól sikerül, ha benyit valaki, és meglát, mi lesz a csók után, hogyan tovább, mi lesz, ha, mi lesz, ha… amely kérdés úgy általában az akkori énemet szinte minden helyzetben szorongatta. Veled akkor tényleg megszűnt a világ és minden kétely, nem csak olyan felszínesen, csöpögős-romantikus-közhelyesen, hanem egész belül. Pont ez az, amit megszerettem benned. Hogy veled egészen belül békére leltem, ott, ahol senki nem lát és senki nem ismer igazán. A legbelső kételyeim is elmúltak, amikor igazi, mély barátságodba fogadtál és ölbe vetted a lelkemet, azt ígérve szavak nélkül, hogy örökre ringatni fogod, mint egy kisbabát, vigyázol majd rá és óvod, soha le nem teszed többé. 

Ajkaink első érintését tizenhárom év elmúltával sem tudom feledni. És a legjobb az egészben, hogy néha, ha azt mondom Neked, kérek egy ‘első csókot’, Te is annyira emlékszel rá, mint én, és mintha együtt visszarepülnénk az időben, úgy nézel rám, úgy hajolsz felém, és megismétled pont ugyanazt a történelmi első csókot, amit először adtunk egymásnak… A szerelmed a legnagyobb ajándék számomra az életben, mindennél fontosabb, és minden jó ebből származik.