Tudom, hogy szeretlek

Csak visz a lábam, rovom az utcákat, gondolataim valahol messze járnak. Nálad. Hol vagy? Vajon mit csinálsz most? És gondolsz-e rám úgy, ahogy én terád? Hiányzom-e, akarsz-e még? Vagy végleg elrontottunk mindent akkor, egyszer? Néhány napja történt, az új év első hétvégéjén. De mintha hónapok teltek volna el. Csak egy gombnyomás lenne, igazán semmiség, és hallhatnám a hangod. De mintha ujjaink kőből volnának, egyikünk sem tárcsáz. Csönd van, nem jön üzenet sem. Te sem ìrsz és én sem. Egyedül vagyok. Mégis veled. Csak visz a lábam, rovom az utcákat és nem hiszem el, hogy ez velem történik. Hogy egyáltalán ez megtörténhet velem. Hogy lehet valami ennyire végérvényes? Hogy hirdethet ítéletet fölöttünk az élet? Nem hagyhatom. Itt a kisbolt. Bemenjek? Ne menjek? Veszek egy kólát. Ez az ajtó mindig ugyanúgy nyikorog. Kiskorom óta ugyanaz a jellegzetes nyikorgás. Úgy látszik, nem elég megolajozni, cserélni kéne. Az meg drága. Meg ugye a cserére nem mindig szánja el magát az ember, az olyan végérvényes. És a néni is ugyanaz. Csak őszebb a haja meg idősebb. Én jövök. Ah, hogy ebben a táskában mindig rumli van. Mindjárt megvan. Utálom, ha megjegyzéseket tesznek mögöttem a sorban. Most minden jobban bosszant. 

–  Csak egy pillanat – mondom – , megvan. Tessék parancsolni, sajnos nincs apróm. 

– Ez legyen a legnagyobb baj, aranyom – mosolyog a néni. Milyen kedvesen nyújtja a visszajárót. Jól esik ez a mosoly. 

– Köszönöm, viszlát. 

Nyitom az ajtót. Megint nyikorog. 

– Legyen szép napja, kedves, és boldog új évet!

Aham, persze, boldog, mi? Azért visszamosolygok és röviden intek neki. Szinte várom, hogy visszasüppedhessek a gondolataimba. Mi van?! Fakír vagyok? Szenvedni akarok? Nem. Inkább az van, hogy végig akarom gondolni alaposan az egészet. Az állomásokat, amik idáig vezettek. Csak ez a tompaság múlna már. Minden olyan másodlagos. Ah, jó ez a kóla. Jó hideg és jó ez a megszokott íz. Hogy lehet valami mindig ugyanolyan jó? Biztos van benne valami, ami újra és újra vonz. Mennyi plakát. Mindenki hirdet valamit. Most nincs kedvem olvasgatni. A könyvemet se fogom elővenni. Csak jár az agyam. Jó lesz a Duna-parton. Mindjárt ott vagyok, remélem szabad lesz a kedvenc padom. Szeretem a Dunát, megnyugtat. Süt a nap, szép idő van. És dugó. Mindenki olyan türelmetlen, nyomják a dudát. Idegesek. Én is feszült vagyok. Te jársz a fejemben. Te olyan jó ember vagy. Önzetlen és őszinte. A legjobb barátom vagy. Nem akartam elszúrni. Magamra vállalom a felelősséget, még a te hibáidért is mindig. Ez bánt egy kicsit, de most is megteszem, ha ezen múlik, hogy legyen közös folytatás. Nem lehet ez az egész akkora ügy, amekkorának most érezzük. Fel akarlak hívni. De valamiért úgy érzem, te nem akarod, hogy hívjalak, és minden nappal távolibbnak érezlek. Ó, ezek az idegesítő falak köztünk. Hogy lehet két ember közt ilyen nagy akadály? A legmélyebb dolgokat miért olyan nehéz kimondani? Miért csengenek olyan másképp a gondolatok, amikor szavakba öntjük őket? Vagy csak én nem tudom elég pontosan kifejezni magam? Elbeszélünk egymás mellett? 

Itt is vagyok. Itt a pad is. Ne már! Ülnek rajta. Piros van, mindjárt odaérek, aztán hátha elmegy addig.

– Hé! – majdnem nekem jött ez a barom. Hát normális? Nekem van zöld. Nem hiszem el, komolyan. 

De szép a Duna. Most olyan nyugodt és játszik rajta a napfény. Azóta, hogy elsüllyedt az a hajó – hogy is hívták? Ja, igen, a Hableány. Szóval azóta valahogy másképp látom a Dunát. Mindig eszembe jut az egész, ha a folyót nézem, vagy sétahajót látok. Milyen sokszor beszélgettünk erről együtt. Valakinek szép és nyugodt, valakinek pedig a vég. Itt haltak. Milyen érdekes, hogy a szomorúság minden szépségbe képes belevegyülni. Ez maga az élet. Nincsenek maradéktalanul szép és boldog dolgok. Minden vegyes, minden változó. És ehhez képest mi a mi problémánk? Megoldhatnánk. Nem igaz? Rád gondolok megint és ide is értem a padhoz. Foglalt. De a mellette lévő szabad. Na, itt jó is lesz. Magam mellé engedem a táskám. Kicsit hideg van, szorosabbra húzom a kabátomat. Erősen süt a nap, szinte vakít. Behunyom a szemem. Jól esik a meleg. Rád gondolok. Folyton csak rád. Az illatodra, a mosolyodra, a pillanatainkra. Amikor együtt nevettünk, és annyira nevettél, hogy kicsordult a könnyed és az orrodon jött ki az üdítő. Mennyi hülyeséget csináltunk együtt. Mennyi hülyeséget. És némelyiket nem is mesélem el senkinek, mert úgysem értené. De te mindent értesz. Mindent tudsz. Befejezed a mondataimat. Senkivel nem tudok úgy nevetni, mint veled. Istenem, nekünk múltunk van. Nem hiszem el ezt az egészet. Komolyan nem hiszem el. Hiányzol. 

Csönd van. 

Persze, hallom a város zaját, egy pár sétál el mellettem, egy kutya csahol a közelben, és egy kocsi motorját indítják valahol. 

De belül csönd van. Hideg csönd. 

Ez a magány. Nélküled hogy folytathatnám? 

Még mindig csönd van. Két hete csönd van. Nem múlik. 

Kinyitom a szemem. Gépiesen a telefonom után nyúlok. Feloldom a zárat és a nevedet keresem. Azt hiszem, felhívlak. Azt hiszem, még mindig szeretlek. Nem. Én tudom, hogy szeretlek. A többit meg megoldjuk. 

Mi ez?! Egy kéz érintését érzem a vállamon. Megismerem ezer közül is azt az érintést. Egy pillanatig habozok. Te vagy az, látnom sem kell, tudom. Aztán…

– Szia – mosolyogsz rám, ahogy hirtelen megfordulok. 


Szilveszteri szemüveg


Anita és kislánya, Angyalka csillogó ruhába öltözve készülődtek a szilveszterre másfél szobás, otthonosan berendezett belvárosi albérletükben. A kislány a tükör előtt ült egy magas széken, izgatottan lóbálta a lábacskáit és bele-belefújt a trombitájába, miközben anyukája a haját fésülte. 

–  Alig várom a szilvesztert, anya, alig várom! – lelkendezett.

– Jó lesz, kicsim – mosolygott az édesanya, de mosolyába halvány szomorúság vegyült. Az ünnepek nehezebbek, ilyenkor mindig jobban hiányzik a férje. Már öt éve, hogy meghalt, baleset érte az építkezésen, ahol dolgozott. A tragédia akkor felfoghatatlan volt, tátongó és fájdalmas. Aztán teltek a hónapok, az évek, és a kezdetben eleven fájdalom tompa hiánnyá csitult, majd szépen lassan, mint tavaszi virágok a réten, úgy hajtottak ki az apró új, szép emlékek Anita lelkében: a kis Angyalka egyre jobban emlékeztette férjére, és nap mint nap olyan sok tiszta, vigasztaló örömöt hozott. Öt év hosszú idő egyedüli szülőként a kislánnyal, a terhekkel, a döntésekkel. Anita úgy érezte, férjét nem pótolhatja senki, de talán egyszer eljöhet majd a pillanat, amikor élete hátralevő útjára társául szegődhet valaki, aki így, kettejüket együtt tudja majd szeretni. 

Üde volt a december végi napsütés, anya és lánya kéz a kézben sétáltak a város utcáin. Angyalka lelkesen fújta a trombitáját, Anita nagyokat szippantott a friss, téli levegőből. 

Rengetegen voltak a téren, mindenfelé szilveszteri bódék trombitákkal, csillogó hajakkal, álarcokkal, 2020-as szemüvegekkel, kis szerencsepatkókkal és porcelán malackákkal. A levegőben lacipecsenyék illata terjengett, nagy hangszórókból ömlött a vidám zene, emelkedett volt a hangulat. Anita és kislánya nem tervezett semmi különöset erre az estére, hagyták, hogy magával sodorja őket az ünnepi hangulat. Angyalka minden bódénál megállt, felpróbálgatta a csillogó, színes szilveszteri csecsebecséket, nevetett, ujjongott. Anita egy idős bácsinál meg is vette a világító hajpántot, ami megtetszett a kislánynak. Míg aprót keresett a pénztárcájában, a kislány a szomszéd bódénál nézelődött. 

Egy jól öltözött, sármos, negyvenes férfi is a bódénál válogatott. Angyalka szóba elegyedett vele. 

– Mit veszel? 

– Egy szemüveget.

– Ezt válaszd, ez nagyon jó! – mutatott egy rózsaszín bohókás darabra a kislány.

– Ez rózsaszín – mosolygott a férfi.

– Igen, de az a kedvenc színem!

– Hogy állna nekem? – viccelődött a kedves idegen, miközben felpróbálta a szemüveget.

– Szerintem jól! – kuncogott a kislány.

– Tudod mit? Akkor megveszem! 

A férfi fizetett, a kislány pedig nagy szemekkel figyelte, nem tágított mellőle. A férfi egy pillanatra tétovázni látszott és a kislány mögé pillantott, tekintetével felnőtteket, kísérőket keresve. 

– Egyedül vagy? Hol vannak a szüleid? 

– Nekem csak anyukám van – válaszolta a kislány komolyan.

– Á, értem – bólintott kedvesen a férfi –, akkor anyukád hol van? 

– Ott – mutatott a férfi háta mögé Angyalka. 

Anita mosolyogva hozta a világító hajpántot. 

– Jó napot, a maga lánya egy kis angyal – kezdte a férfi kedves mosollyal. 

– Ó, köszönöm, a neve is Angyalka, az én kis angyalkám – ölelte magához Anita a szüntelenül mosolygó kislányt.

– Szép és különleges név… – a férfi és a nő tekintete egybeolvadt. Anita úgy érezte, mintha régi ismerősök volnának, bár biztos volt benne, hogy soha nem találkoztak azelőtt. Volt a férfi nézésében valami mély, valami otthonos, valami megnyugtató. A nő egyszerre rég elfeledett, kellemes melegséget érzett a lelkében. 

– Esetleg… – kezdte a kedves idegen – meghívhatom magukat egy italra? Forralt bor, puncs, a kis hölgynek egy habos kakaó?

Anita titkon remélte is, hogy válthatnak még néhány szót. A kislányára nézett, aki ragyogó mosollyal mondta: – Elfogadjuk.