2020 kint és bent…

Karanténban a világ. A végét várjuk. Meddig tart még? Olyan érdekes gondolatok ezek… hát persze, hogy a végét várjuk! Mindenki szeretné visszakapni a régi életét. De gondoljunk csak bele: amikor a “régi” életünkben éltünk, akkor minden stimmelt? Minden jó volt úgy, ahogy volt? Szerintem nem. A másik kérdésem, hogy akkor nem vártunk ugyanígy valamire? Szerintem a válasz az, hogy dehogynem. Az emberi lét szinte kötelező velejárója a várakozás. Ha mást nem, várunk egy utazást, egy szülinapot, egy vacsorát, találkozót egy rég nem látott baráttal, ha beteg valaki, akkor a gyógyulás felszabadító örömét, várjuk, hogy a családdal lehessünk, kirándulhassunk, nyaralhassunk együtt, várjuk egy-egy projekt sikerét vagy az előléptetést, valamiféle előmenetelt a munkahelyünkön, van, aki vár egy visszahívásra, egy levélre, egy lánykérésre, várjuk, hogy érkezzen a baba, aztán várjuk, hogy először mosolyogjon, hogy nap mint nap lássuk a fejlődését, van aki labor eredményekre vár, van, aki szervátültetésre, ó, hogy mennyi féle várakozás, milyen sok reménykedés, türelempróba… mondjátok, ha nem így van! Biztosan vannak olyan időszakok, amikor épp nem várunk semmit, de ezek nem hosszú periódusok, mert jönnek helyzetek, és újra várunk valamit… és ez minden történelmi korban így volt. Ha belegondolok, a nagypapám három év hadifogság alatt minden nap a végét várta és azt, hogy újra ölelhesse testvérét, édesanyját, apját… a nagymamám meg biztos várta lány korában, hogy időnként hazautazhasson az intézetből az apukájához… és várta, hogy találkozzon az igazival. Annyira várta és annyira vágyott rá.
Sorolhatnék ezer történetet, amik eszembe jutottak…
De talán már értitek, mit is szeretnék itt körbedadogni…
Hogy most is várunk. Közben meg zajlik tovább az élet. Telnek a napok. Észre se vesszük, és eltelik egy hónap. Gyakorlatilag már így élünk. Ebben az új élet formában. És ha akarjuk, ha nem, telnek a napok. És nem tudjuk meddig tart. Bár sorra olvasom, hogy több országban lazítanak a szigorú intézkedéseken, és arra felé tartanak, hogy újrainduljon az élet… reménykedem benne, hogy előbb-utóbb itthon is vége lesz.
Igen, jól olvassátok, én is várom a végét. Hogyne! A legrosszabb a kényszerű bezártság. Játszóterek, kedvenc parkjaink bezártak, ha sétálni szeretnénk egy kicsit az örökmozgó kislányunkkal, az utcán tudjuk megtenni… nincs kert, erkély, udvar, természetes, hogy ez így nem ideális helyzet és természetes a várakozás érzése.
De ma valahogy arra jutottam, hogy ennek úgyis vége lesz. Mert ez így nem jó senkinek. Vissza fog állni a világ a normál kerékvágásba. Ez nem is kérdés. A mikor persze kérdés…
De tulajdonképpen hiába is várjuk, a várakozás csak türelmetlenné tesz… és nem szeretem azt a mondatot: be kell rendezkednünk egy másfajta életre…
mert szerintem nem kell… csak egyszerűen talán arról van szó, hogy nem a várakozásra kell fókuszálni. Hanem megpróbálni örülni annak, ami éppen van. Mert ebben a helyzetben is van jó… csak picit jobban kell keresni, figyelni rá. Azonban amint megtaláljuk, és ráállunk az új nézőpont pályájára, már azon fogunk mozogni. És ez például egy olyan új szokás lesz az életünkben, ami a karantén elmúltával is megmarad majd… és az élet egyéb nehéz helyzetein is átsegít!
És amúgy azt is gondolom, hogy már kezd az embereknek kicsit social média csömöre lenni… sok a negatív hír, már a mémekből is kicsit elég, és túl sok a vélemény, a sok fura, kamu, megmondó és akármilyen poszt és komment… sőt, már a karantén témából is elegünk van. A WC papíros posztok is elcsitulni látszanak… átléptünk egy másik szakaszba szerintem. Hamarosan vége kell, hogy legyen ennek az egész helyzetnek ebben a formában…
…én mindig azt rajzolom, amit belül érzek. Most ennek a képnek ki kellett jönnie, akkor is, ha nem életem képe. Minden képnek más a szerepe, ez épp egy lelki pillanat kivetülése, miután olvastam a Csernobilban 10 napja égő tűzről… azt kiáltotta a lelkem, hogy elég!
Kibújna az ember a bőréből, világgá menne… de hol van az a “világgá”? Mikor a világon most mindenhol gond van…
Ez nem egy negatív bejegyzés… inkább csak a gondolataim szerkesztetlenül, ahogy jöttek… kiírtam. És jól esett.
És nincs rossz kedvem amúgy…! Csak a kicsi lányomra nézek, és kisüt a nap!!!
Mert azért nézzétek meg a következő képet! Nekünk belül ott az összebújós béke, a kis mókus odú, ahogy mondani szoktuk… a kis családi kuckó. És ez nekem mindennél többet ér. Mert amire igazán vártam és vágytam, már az enyém. Minden más meg úgyis megoldódik…!

Kint és bent…