De nem tudják.


Éjféli novellák 7.

Zsong a játszótér. Nem süt erősen a nap, nehéz párás a levegő. Jól belátom az egész parkot az egyik félreeső padon ülve. A két unokámra vigyázok. Ők a szemem fényei, a mindeneim. Ez a két kis rosszcsont. Beni az idősebb, már nyolc éves, hogy repül az idő. Bali is már három éves, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy babakocsival toltam ki. Minden délután kihozom őket. Minden. Áldott. Délután. Nekem ez nem teher, nekem ez természetes. Dolgoztam egész életemben, most is dolgozom. De ez az igazán fontos az életben. A munkával töltött idő semmivé válik, de amit a gyerekekkel töltök, megmarad. Nem bírnám ki, ha nem játszanék velük délutánonként. Hiányozna ez a két kis babszem. 

-Papaaa! – kiabálja egyszer csak Beni. 

-Jövök máris! – pattanok fel fiatalosan a padról, ahonnan mindkét gyereket szemmel tartottam. Mindig is sportoltam, foci edző voltam Siófokon, versenyekre vittem a fiaimat. Szeretem, hogy ruganyosak az izmaim, hogy még mindig bírom a gyűrődést. 

-Lökj meg erősen, Papa! – néz rám csillogó szemekkel a nagyobbik unokám. Meglököm.

-Kapaszkodj! Hó-rukk! 

A csörlőhinta repül a levegőben, Beni kacagva kiáltozik, nagyon tetszik neki. Maradok még, úgyis újra kéri majd. Igazam volt. Még jó párszor meglököm, aztán sírást hallok. Ezer közül is megismeri egy nagyszülő szíve a kis unokája hangját. Balázska az. Szabadok hozzá, ahogy bírok. A homokozóban játszik.

-Mi a baj, drágám? 

-Tata, Tataaaa – sírja és a könnyei utat szántanak piszkos kis arcán. A mellette játszó kislányka is sír, húzza a rózsaszín kis vödröt az unokám kezéből. 

-Az nem a mi vödrünk, kicsim, gyere, visszaadjuk a kislánynak. Úgy ni. 

-Tata, a vödör! – sírja Balázska. Megölelem, megnyugtatgatom, elterelem a figyelmét. A kislány anyukája együttérzően mosolyog rám, egy pillantással jelzem felé, hogy minden rendben, mindjárt elmúlik a vihar. Egy kis műanyag markolóval elterelem Balázska figyelmét. Meg is nyugszik. Mellé kuporodom a homokba, berregek, kattogok, utat szántok. Rögtön kell neki a kocsi, odaadom. Elnézem a kis dundi babakezeket, milyen kis drágák, hogy igyekeznek leutánozni mindent, amit csinálok. Lapáttal ásni kezdek, várat építek neki. Az előbbi kislány is csatlakozik a játékhoz. Felajánlja értékes rózsaszín vödrét is, hogy azzal formázzam meg az egyik bástyát. Még Balázska is játszhat vele. Teljes a boldogság.

Egyszer csak tompa puffanást és kiáltást hallok. Felkapom a fejem, nagyobbik unokámat keresem a szememmel. Igen, ő az, leesett, Istenem. Az anyukára pillantok, szemével jelzi, hogy figyel a kisunokámra, míg én a nagyhoz sietek. Ó, csak mozognának gyorsabban a lábaim. Végre odaérek. Beni a földön ül, sír. Megütötte a lábát. Lehajolok hozzá, felemelem, megölelem. 

-Jól vagy? – kérdezem. – Fáj valahol? 

-Igen – hüppögi és a térdét mutatja. 

-Gyere, leülünk a padra. 

A padunk felé menet megüti a fülemet három nyurga kamaszfiú félhangos röhögcsélése. A csúszda mellett állnak, onnan figyelnek minket. Nevetnek a járásomon és az egyik még utánozza is a bicegésemet. Pedig ha tudnák, hogy három évvel ezelőtt a halálból jöttem vissza. Ha tudnák, hogy hat hónapon keresztül csak a szememmel tudtam beszélni. Ha tudnák, hogy az orvosok lemondtak rólam. És ha tudnák, mi erőfeszítésembe került, hogy megmozdítsam az ujjaimat, a karjaimat, hogy felüljek, hogy felálljak és újra járni tudjak. De nem tudják. Nem is fogják megtudni. Kisüt a nap, ragyog a tiszta fény. Beni hozzám simul, átkarolja a derekamat. Jól esik, hogy ölelhetem.

Kapás van, Bandi!


Éjféli novellák 6. 

A nyarakat egészen kicsi koruktól kezdve rendszeresen a Nagymamánál töltötték Balatonon. Júniusban, az iskola végeztével lementek, és kisebb-nagyobb megszakításokkal nyár végéig lenn is maradtak. Nagymama nyáron kiadta a szobákat, a lányok megszokták a gyakorta érkező és távozó német vendégeket, s hogy mindig idegen van a házban. Segítettek is a kertészkedésben, takarításban, nagymosásokban, teregetésben. Nagymamának nagyon jó szíve volt, mindent megtett az unokáiért. Megszámlálhatatlanul sok palacsintát sütött, megfőzött minden finomságot, amire csak a lányok vágytak és úgy kényeztette kisunokáit, ahogy csak tudta. Jók voltak vele a nyarak. Az üdülőtelepen nagy barátságok szövődtek, hiszen együtt nőttek fel az itt nyaraló gyerekek. Nagy, tizenöt fős brancsba verődve játszottak a kis öbölben, horgászni jártak együtt, felfedezték a Balaton vadregényes nádasait és régi, partra vonszolt csónakokban bunkeroztak. Szerették a hűs gesztenye fasorok gondtalan árnyékát, naphosszat bicikliztek, fára másztak. Naplementés fürdőzéseket csaptak a Balatonban és világra szóló matrac versenyeket rendeztek a kis stégtől a vizibicikli kölcsönzőig. Virágot szedtek, üvegekbe bogarakat gyűjtöttek a közeli mezőn és ringlót meg vadszedret eszegettek az ösvény menti fákról. Gyerekek voltak, boldogok és szabadok. Kedvenc játékuk az indiánosdi volt meg a kalózosdi. Titkos, égetett szélű térképeket gyártottak, táborokat jelöltek ki, csapatokra bontották a brancsot, és egymás ellen harcoltak ősi kincsekre vadászva, például fél pár mandzsetta gombokra, üveggolyókra, játékpénzekre és kopott bizsu nyakláncokra. Mindig volt megoldani való feladat, jött új ötlet és jöttek új, velük egy idős gyerekek is, akik csatlakoztak a közös játékokhoz. Aztán már a kisebbek is odacsapódtak a nagyokhoz, így egész nagyra duzzadt a csapat. Az üdülőtelep évről évre változott, fejlődött. Egyik nyáron például új játszótér fogadta a gyerekeket a strandon. Eltűnt a régi, lepattogzott, kék libikóka és a kedvenc hinta, aminek a láncát kis botokkal lehetett bekapcsolni, mert már rég letört róla az eredeti zár. Lett helyette gumis talaj, modern hálóhinta meg rugós játékok. Meg kellett szokni a változást, hiszen ez az élettel jár. De jó érzés volt, hogy a csapat állandó volt, a brancs minden nyáron összeverődött és kezdődhetett a felhőtlen két hónap. A balatoni barátságok évről évre mélyültek, ahogy nőttek a gyerekek. 

Kapás van, Bandi! részletei…

A százhuszonhatos szoba


Éjféli novellák 5.

A zongorista szerelmes melódiákat játszott. Hajnali fél kettő volt. A hotel bárjában egy-két fehér abroszú asztalnál gyertyafény és néhány boros pohár mellett üldögéltek a vendégek. Hallgatták a zenét. Itt-ott finom nevetgélés, incselkedés, röpke csókok. Az egyik félreeső asztalnál egy fiatal nő ült. Hosszú barna, lágyan hullámos haját babrálta, melyet fél oldalra húzott s így látni engedte tökéletes nyakát, vállait, bőrét. Mélyen kivágott hátú fényes, vörös, szatén ruhája szorosan ölelte körbe karcsú testét. Egykedvűen ült és hallgatta a zenét. Szemmel láthatóan egyedül volt, nem várt senkire. Egy távolabbi asztalnál szintén magányosan borozgató sármos, ötvenes férfi figyelte őt. Elegáns, fekete öltönyt viselt, haja frissen nyírt, őszes. Gazdag üzletember volt, sikeres ingatlan fejlesztő, két nap múlva már úton Amerikába. Egyre csak a nőt nézte, formás, hosszú lábait, kecses lábfején az apró lakk bőr tűsarkút, ahogy játszottak rajta az éjszakai bár fényei. 

A százhuszonhatos szoba részletei…