Tágan ölelve

Szóval ezek szerint így megy ez… az ember vágyik egy babára, kihordja, megszüli, és hiába telik el akárhány év, hiába lesz a babából kisgyerek, nagyobb gyerek, tini, felnőtt, anyuka/apuka vagy nagyszülő, a szülő számára mindig is az ő kicsikéje marad…

Nekem egy szempillantás az, ami neki az egész élete. Nekem volt előtte is 30 év, amire emlékszem, de neki azzal a nappal kezdődött minden, amikor megszületett. És most megállok egy pillanatra… mert igazából nekem is… vele együtt én is megszülettem – újra. Mert abban a pillanatban, abban az örökre bennégett, szent pillanatban, amikor a szülőszobán megállt az idő, amikor először a mellkasomra fektették… abban a pillanatban mi hárman együtt átmentünk egy kapun, ami kinyílt, és be is záródott mögöttünk. Varázslatos kapu volt ez, tele titkokkal és szerelemmel… törölte a sok rosszat, a fájdalmakat és meghozta az új, boldog életet.

Szóval ezek szerint így megy ez… hogy pikpakk felnő az ember lánya. Hogy csak nekem olyan, mintha tegnap lett volna az, hogy hazahoztuk a kórházból néhány naposan a mi kis rózsaszín szuszogó csomagunkat… mert bizony négy éve volt, nem tegnap. Repül az idő, Drágáim. Nagyon repül. Megállítani nem lehet… a kicsi lányunk ma életében először toborozni ment. Nem ottalvós táborba, de táborba! Új helyre, új nénikhez, új gyerekekhez… de hogy milyen büszke arra, hogy táborozni megy! Már az egész utcának és az összes ismerősnek elújságolta, hogy Hercegnő tábor lesz a héten… kihúzza magát és úgy mondja! Meg kell zabálni!! És ma reggel olyan önálló volt! Egy csepp könnyet se ejtett, pedig voltak gyerekek, akik sírtak, mert nem akartak ott maradni, hiányzott az anyukájuk. De a mi Felíciánk nem! Hiszen ő választotta a tábort, ő akarta! Ez egy teljesen önálló, nagylányos… akarom mondani hercegnős döntés volt! Mosolyogva repült az angol foglalkozásra… és én még kényszeredett búcsú puszitól ilyen boldog soha nem voltam, mint ma reggel… ugyanis az, hogy alig akart elbúcsúzni és már szaladt is vissza a foglalkozásra azt jelenti, hogy imádja és szereti a tábort… és hogy biztonságban nevelkedik, mert tudja, hogy megyünk érte, és tudja, hogy jó helyen van…

Persze hozzá tartozik az is, hogy mi mindenről tényleg nagyon sokat beszélgetünk – Robival és a babával is. Mindig bevonjuk a döntésekbe, megkérdezzük, mit szeretne, mit választ… egész pici korától fogva így nevelgetjük. Ezt már születése előtt eldöntöttük, hogy így fogjuk csinálni azért, mert szeretnénk, ha önálló lenne, ha döntési helyzetekben magabiztosan tudná, mi a jó választás, ha lenne annyi önbizalma, hogy új helyzetekben is megállja a helyét már kicsi korában is… és tessék. Ma vizsgáztunk… legalábbis én így érzem. Itt egy vadiúj helyzet, amire felkészítettük, amit valójában ő választott, mert nem volt kötelező jönni, de ő akarta! És boldogan, szabadon, magabiztosan kezdte meg élete első táborát. Remek lesz egyébként: sminkelnek, hercegnőznek, beöltöznek, néptáncolnak, balettoznak, lesz pónilovaglás, angol leckék és sok szabadtéri játék…

Az életnek megvannak a maga szakaszai. Van, amikor a babát magunkban hordozzuk, növeljük, tápláljuk… minden pillanatunk egy, egy testben két szív dobog… aztán mikor megszületik elkezdi az önálló életét, még picurka és törékeny, de már kifejezi az igényeit… Ebben az időszakban magunkon hordozzuk, egybe olvadunk, szinte egy a bőrünk, a lélegzetvételünk, lessük a mozdulatait, a sírásából tudjuk, hogy mit szeretne, szavak nélkül is értjük – a világon a legjobban mi értjük meg őt, olyan szoros szimbiózisban élünk vele – a testünkből tápláljuk, a testünkkel védjük -, hogy elképzelhetetlen számunkra, hogy egyszer ez a kis csöppség majd iskolába megy, erdei táborozik és nem látjuk napokig… Később eljön a bölcsi/ovi ideje, az elválás könnyes, fájdalmas, mert egy picit megnyúlik az a szoros szalag, ami összeköt minket. De nem szakad el… dehogy szakad! Erősebb az mindennél! És jót tesz neki ez a megnyúlás, mert felkészít az életre… sokszor lesz majd szükség arra, hogy ez a szalag tartson össze minket egymással… Minden korszaknak megvan a maga szépsége… én gyönyörködöm abban, hogy a kis Felícia önálló, hogy egyedi személyiség, hogy mindenkivel barátságos, hogy leveszi a lábukról a felnőtteket, hogy a kicsiket gondosan terelgeti és a nagyoktól tanulni akar, hogy szabad madárka, hogy akkor boldog, ha szabadon szárnyalhat, ha tele van programokkal a napja, ha érte elég élmény, ha tanulhatott új dolgokat és köthetett új barátságokat – önállóan, kis felnőttként a gyerekek társadalmában…

Irány a Hercegnő tábor!

…és álás vagyok az estékért, amiket együtt tölthetünk a kuckónkban elbújva a világ elől a magunk megszokott esti hangulataival, szokásaival, amikor újra egy picit kisbaba és bújik… amikor anya karjaiban alszik el, és apa nyaka köré fonja apró, dundi kezecskéit… Anyának lenni a legszebb dolog a világon… érzem, hogy az évek múlásával tágul az ölelésem, hogy a kislányom ki-beszaladgál kitárt karjaim közt, és hogy ezt a tág ölelést ő így szereti… legyen tág, legyen szellős… adjon szabadságot… de legyen ott, mert szüksége van rá… az én karjaim már örökre így maradnak… tágan ölelve, széttárva felé.

Nagyon tetszett minden korszak eddig… de ez most a kedvencem… csodálatos az élet. Sok a nehézség, de minden gond közepette a családi pillanatainkba kapaszkodom, mert ezek jelentik számomra a világot…

Sakklépések

Már napok óta készülök megírni ezt a bejegyzést, de csak most jutottam hozzá… ha mondjuk három nappal ezelőtt írtam volna meg – amikor először terveztem -, akkor egész más írás kerekedett volna, mint ami most fog… egyébként mindig elkezdődik bennem az adott cikk/poszt, és csak folynak a mondatok, gondolatok egymásba karolva, arra várva, hogy papírra vessem őket… de rendszerint ilyenkor nem vagyok gépközelben és valami egész más zajlik éppen…

Szóval az egész történet lényege ennyi: hiába is számítja ki előre az ember a napokat, hiába tervez, hiába is alakítja ki a lehető legjobban a közeljövőt, az élet mindig közbeszól – ha akarjuk, ha nem. Aztán rajtunk múlik, mennyire vagyunk rugalmasak és mennyire tudunk alkalmazkodni az új feltételekhez, amiket nem mi szabtunk. Ez bizony edzés a javából. És mostani tapasztalataim, illetve számos ilyen váratlan közbeszólás után azt mondhatom: soha nem lehetsz elég felkészült arra, ami következni fog, és sosem lehetsz benne százszázalékig bizonyos, hogy minden úgy lesz, ahogy eltervezted…

Az élet egy sakk játszma. Lépsz valamit, és a körülmények, a helyzetek, a meglepetések meglépik a válaszlépést. És konkrétan lesz4rják, hogy neked az mennyire bonyolítja majd meg az életed és borítja fel az addigi stratégiádat. Két dolgot tehetsz: lehetsz az örök lázadó, a keserű kemény. Te márpedig nem fogadod el az élet folytonos módosításait és nem szerzel be valami extra nagy adag türelmet és rugalmasságot. Maradsz, aki voltál, lépjen mást az élet! Vonja vissza!

De sajna a legritkább esetben teszi és így nem te fogsz nyerni. Puffogthatsz, kesereghetsz és sóhajtozhatsz. Lefelé görbül majd a szád, roskadozol majd a stressz és az élet gondja-baja alatt… de nem lesz jobb.

Vagy lehetsz a másik fajta… ehhez több alázat kell, és igen, talán nem annyira büszke és kemény, mint az előbbi, de talán inkább sikerre visz… először persze sikítasz egyet… megpróbálod felfogni mindazt, ami történt/történik… aztán meg megkeresed a lehetőségeket – mint lyukakat a sajton. Valami kiutat, valami új kaput, amin kimászva az adott helyzetből folytathatod az utadat. Nem mondom, hogy ez könnyű. Dehogy! Rohadt nehéz. De ha már adott egy keresztbehúzás, és tényleg pont sokkal pocsékabb minden, mint ahogy pár nappal azelőtt volt, akkor meg kell csinálni valakinek az újratervezést… ki fogja, ha nem te? Kis ember, az ő kis életének nagy gondjaival…, vagy nagy ember az ő életének még nagyobb bajával… végülis ugyanaz, nem? Mindenképp a hozzáálláshoz lyukadunk ki. Ha megpróbálunk némi türelemhez jutni, lehiggadni, rugalmasságot magunkra öltve újratervezni, még a végén nyerhetünk is!

Csak ugye persze az, hogy nyertünk-e, talán sokára derül ki, utólag. De én szeretek a végsőkig kitartani és szívósan küzdeni – inkább, mint feladni! Van kiért, és van miért… ezért én az utóbbit választottam ezen a héten is – ahogy korábban is mindig. Úgy látszik, az élet észrevette, hogy valamit nagyon jól csinálunk, hogy valamit nagyon szeretnénk, hogy együtt küzdünk, hogy itt a ‘kéz-a-kézben’ működik… és taktikát váltott. Jól áthúzta a számításainkat. De én most is azt mondom: nevetek. Ha még kívül nem is megy, de belül mindenképpen! Mert az nevet, aki utoljára nevet. És azt mondom, hogy ez csak egy újabb lecke, hogy még rugalmasabbak legyünk, hogy még jobban vegyük az akadályokat, hogy még jobban össze tartsunk, hogy még inkább megtervezzük a dolgokat és közben még jobban hagyjuk szabadon az utat, lehetőséget adva a hirtelen változásoknak. És még többet dolgozzunk, még keményebben, még elszántabban az álmainkért…

Most, hogy a lényeget elmondtam – mert szerintem ez a lényeg… ami lecsapódott bennem az elmúlt napok eseményei kapcsán -, azt is elmondom, mi minden történt velünk a színfalak mögött.

Szépen elterveztem előre, hogy meglepem Robit a névnapja alkalmából egy miniszabival a Balatonra, mert nekünk a június eleje mindig családi ünnep… ott a házassági évfordulónk és másnap a névnap… és hát a névnap mellett a házassági évfordulónk épp oly kerek idén, mint az én gömbölyű beachbody-m kerekedő formái… egy évtized együtt… ezt is meg kell ünnepelni. Szóval időben szervezni kezdtük a családi ünnepünket és a három napos miniszabinkat. Ruhát rendeltem a babának, koszorúkat készíttettem a nagy napra, két csokrot köttettem, apa megjavíttatta három hónapja kómában fekvő családi autónkat (aki azért várt a feltámadásra ennyit, mert minden mozgatható anyagi forrásunkat a mesekönyvkiadás és az idei három kiállítás megszervezésére és lebonyolítására fordítottuk), kapott új szívet (azaz számítógépet… de ahogy vittük a kiszerelt számítógépet a szakszervizbe, és egy kis dobozba zárva fogtam a kezemben, pont olyan érzés volt, mintha a szívét vinném a műtétre), még egy szuper fotóst is letöltöttem a netről (egyébként szívesen ajánlom bárkinek, nagyon kedves, rugalmas, és nagyon szép képeket készített!)… szóval felkészültünk erre a hétre. Minden munkát ütemeztünk, előre dolgoztunk…

Aztán jött a hideg zuhany. (De én most is azt mondom: kit érdekel, bármi is történik?! A lényeg, hogy mi jól vagyunk, hogy a családban senkinek ne legyen baja, minden megoldódik, csak egészség legyen… de azért mesélek tovább 😀 )

Kedden mikor bekapcsoltam a táblámat – tudjátok, amivel dolgozom minden nap -, legfontosabb munkaeszközömet és hangszeremet… nem töltött a toll. Azonnal szervíz… javíthatatlan. Tönkrement az aksi benne, egyben van, nem lehet javítani. Régebbi fajta iPad pro, a régi fajta toll jó hozzá. De a táblám sajnos elrepedt egy hónapja… az is váratlan volt, egy egész nap sírdogálást okozva nekem kíméletlenül elrepedt, és vele együtt kicsit meghasadt a szívem is. Törött szárnyú madárkának éreztem magam néhány napig akkor… aztán összeszedtem magam, és egy védő fóliával használtam tovább a törött táblámat (amire egyébként két évet spóroltunk, hogy meg tudjuk venni annak idején). Most meg a toll… szóval hosszabb gondolkodási időnk nem lévén (határidős munkáim miatt) és egyéb választási lehetőség hiányában kellett vennünk egy új táblát. Hogy mi a drága vagy mi a nagy összeg, az relatív. Mindenkinek más… de nekünk bizony egy új iPad pro és hozzá való toll nagy összegnek számít. Amit az ember szorgalmas és kemény munkával összekuporgat, most ismét el kell költeni egy eszközre, ami a munkám feltétele… ezzel dolgozunk, elengedhetetlen… két nap volt, mire befejeződött teljesen az összes adatokon lementése és újra dolgozni tudtam az eszközömmel… ez a tábla egyébként fantasztikus: teljesen más, mint a régebbi modell, de sokkal törékenyebb is. Szóval ha nem lenne elég az eddigi váratlan és nagy mértékű pénzkiadás, azért hogy megőrizzem egy esetleges repedéstől/sérüléstől, körbevédettük egy speciális fóliával, ami tompítja az ütéseket (bár tudjátok… én mint a szemem fényére…!)

Aztán felvirradt a mi napunk. Lecke az élettől… mosolyogni, és a közös múltunkra és jövőnkre nézni a nehézségek helyett… figyeljetek! Nekem nem volt annyira kedvem az ünnepléshez aznap, elhitetitek… és hát Robinak sem… de a nap felkel minden reggel, és ha már megszerveztük, belevágtunk. Délutánra már egész vidámak voltunk, a Piczinke Póniudvar csodás programnak bizonyult… nyugtatta az idegeket, kellemes volt az egész környezet, a kicsikénk imádta. Aztán éjszaka befulladt a babánk. Akinek asztmás a kicsikéje, tudja, ez milyen stresszes és ijesztő. Nem mertük lehúnyni a szemünket, hogy ha gond van, azonnal halljuk és ha kell, szaladjunk az ügyeletre… végül csak reggel mentünk orvoshoz vele – mert bizony én így nem mertem volna eljönni a Balcsira. Kellett hogy lássa orvos, mondjon valamit, hogy jól van-e… de hál’Istennek minden rendben, meg is dicsértek minket, hogy jól alkalmaztuk az inhalálni és elláttak további tanácsokkal az ilyen esetekre… Nem sokat aludtunk éjszaka, fáradtan és kialvatlanul, de mosolyogva hagytuk el az I. Sz. Gyermekkliniikát… és mentünk haza bepakolni – mert hogy előző nap nem jutottunk hozzá, pedig úgy terveztem…

Úton végre… késő délután. Szól a zene, vidámak vagyunk, a kedvenc családi játékunkat játsszuk: mindenki mesél egy régi gyerekkori emléket… persze a négy éves kislányunk meséi a legjobbak:… anya, most én jövök! Amikor kilenc éves voltam, akkor elmentem anyával és apával a Balatonra… 😀 😀

Martonvásárnál Robi úgy érezte, valami nem stimmel a fékkel. Pont hívott telefonon a Papa, és mondtuk neki, hogy nem jó a fék. Mondta, hogy meg kell nézni a fékolajat. Kanyar, benzinkút, minden rendben… még mindig rossz a fék, lassan fog… ez nagyon félelmetes volt! Araszolva mentünk le a Balatonra, nehogy baj legyen, hagytuk, hadd előzzenek, a régi úton mentünk. Féltem, de Robi a legjobb sofőr a világon, nagyon óvatosan vezetett. Megbeszéltük, hogy persze, hogy itt megjavíttatjuk a kocsit, és haza már biztonságosan megyünk, de aztán valahogy…. ha összeszedtük magunkat a tábla után, akkor végre megvesszük életünk első JÓ kocsiját, ami 10 évnél fiatalabb…

Mikor felhívott az unokatesóm, hogy hogy vagyunk és milyen volt az évforduló… hát én csak azt tudtam mondani, hogy az már olyan rég volt…! (Pedig csak egy nap telt el azóta) Mert hogy tényleg annyi mindent történik folyamatosan… hogy én csak kapkodom a fejem. És eközben rajzolok, rajzolok és rajzolok. De hát ezt mondtam az elején… Robival erről beszélgettünk az utóbbi napokban… hogy az élet zajlik, folyamatosan változik, és ami tegnap volt, az elmúlt, az már csak a múlt… nem lehet keseregni rajta, menni kell tovább… mert a jövő előttünk felfedezésre vár.

És hogy most mi van?

Kibéreltünk egy apartmant. Hát nagyon picike. Még a lakásunknál is kisebb, mint amiben otthon lakunk – pedig az is olyan csöpp, hogy egy nagy családi autó mellett egy nagy családi otthonra is vágyunk ám -, de kert van… és süt a nap. És itt csicsereg a babánk mellettünk. Dolgozunk. De majd lemegyünk fürdeni is. És az új táblán írom a blogot nektek, új tokkal, billentyűzettel. Érdekes volt ez a hét… érdekes, mi minden kavargott bennem, miközben minden nap győzött a kötelességtudat és a kitartás…

Amikor azt érezném, hogy mindent előlről kell kezdeni, már azonnal tudom, hogy ez nem is igaz! Itt vagyok szerető családom körében, egészséges, szép kislányunk van, 12 éve szeretjük egymást, itt vagytok ti, szeretlek titeket és szerettek minket… olyan sokan ismertek már országszerte… gyakorlatilag szinte minden nap megismer valaki az utcán, boltban, különböző helyeken… annyira megható ez nekem, mosolyogtok, köszöntök, árad felém a szeretet. Várjatok a rajzaimat minden nap… csodálatosak vagytok, én pedig igyekszem visszasugározni nektek mindezt a sok szeretetet és támogatást, amit kapok tőletek. Itt voltunk, itt vagyunk, itt leszünk. Tele vagyunk álmokkal, tervekkel, új mesekönyveket írok (kettő előkészületben), rajzfilmet szeretnék, kiállításokat, és még oly sok mindent a ti örömötökre. Folytatom a munkát, és hiszek abban, hogy visszaadja nekünk az élet mindazt, ami most még/vagy ismét hiányzik…

milliószor puszillak titeket!!!!!!!! A ti Esztitek.