A három színes táska

Utazunk! Bármilyen hihetetlen is, de végre elutazunk külföldre. Ilyen még az elmúlt tíz közös évünkben nem volt, de remélem annál több lesz a jövőben! Hogy lehet úgy élni, hogy nem lát világot az ember? A mamám mindig azt mondta, hogy spórolósan kell beosztani a jövedelmet, hogy aztán az ember arra költhesse, amire igazán fontos: egy-egy utazásra a világ szép tájaira, tető javíttatásra, az egészségére, és a szeretteire. Ő így csinálta. Nem volt túl módos, de mindig vigyázott a pénzére, és azt tanította nekem, hogy soha nem szabad megünnepelni, amikor nagy jövedelem érkezik, hanem inkább félre kell tenni ínségesebb időkre. Milyen igaza volt… ezzel a módszerrel eljutott Rómába, Athénba, Velencébe és Párizsba is. Görögországba, Olaszországba és Franciaországba minket, unokáit is magával vitt, nagy kaland volt… bár kicsik voltunk még, de igyekezett megőrizni minden közös pillanatot. Az úton hagyományos füzetbe naplót vezettünk a hosszú buszúton, fényképeket vágtunk ki utazási magazinokból és utólag beragasztgattuk őket, mellé tűzdeltük a helyszínen készített előhívatott fotókat és időnként elővettük a házi albumunkat, hogy nézegessük és beszélgessünk a közös élményekről. Így elérte, hogy nem felejtettem el az emlékeket, sőt… élesen bennem maradt azoknak a napoknak az illata, színe, íze, amiket külföldön tölthettem, habár 10 és 13 éves korom között jártunk ezeken a csodás helyeken. Repülőn még soha nem ültem, de ami késik, nem múlik… Drága Mamám intelmeit követve kezelem a pénzügyeimet gimis korom óta, mindig kuporgattam, spóroltam, háromszor is meggondoltam, mire költsek, mire ne… (emlékszem, az első komolyabb keresményemből, amit a rajzolással kerestem 17 éves koromban, nagyon vágytam, hogy vehessek néhány új felsőt, ami nem turis… így hát megvettem az első nőiesebb fazonú ingjeimet, és kis fekete táskámat. Nagyon büszke voltam rá, hogy én kerestem meg a pénzt és én költhettem el… )

Most elérkezett az idő, hogy egy rég dédelgetett álmunk valóra váljon, és együtt repülőre üljünk. Izgulok! Nem is kicsit… a babával repülünk… és mondom, még soha nem repültem… de arra gondolok, hogy itt vagyunk egy gyönyörű világ kellős közepén… muszáj világot látni, és nagyon vágyom rá. Szóval a jól bevált módszerrel és gyűjtögetéssel elértük, hogy a zsebünkben a repülőjegy Párizsba. Úristen! Kimondani is izgalmas… felmegyünk az Eiffel torony tetejére, bejárjuk a szép utcákat, a Monmartre-nál fogunk lakni, megnézzük a Szajnát, és eljutunk végre Disneyland-be is!

Minden megvan már… csak a táskák hiányoznak. Nem sokára megvesszük őket: a kézipoggyász táskáinkat. Színes kis helyes, gurulós táskák lesznek, bájosak, tökéletesek… teljesen kifejeznek minket és kalandunkban hű utitársaink lesznek. Hihetetlen, hogy a mi három színes táskánk útrakel és meg sem áll Párizsig! …én már számolom vissza a napokat, és abban biztosak lehettek, hogy részletesen beszámolok majd erről a négy varázslatos napról! Alig várom!!!! 😀

Új év – új én

Szeptemberben ìrtam utóljára. Olyan rég volt, tán igaz sem volt… de persze hogy az volt. Az ősztől karácsonyig tartó időszak minden napjára, súlyos percére pontosan emlékszem. Akartam ìrni, jaj, de milyen sok bájos-szìnes-könnyes-megható-igazi-és mesebeli gondolatfoszlány veszett el az aggodalom és a nehézségek tengerében… de túléltük, itt vagyunk. Mindent túlélünk, és mindig talpra állunk… mi hárman már csak ilyenek vagyunk.

Sokszor komplett blogbejegyzések, mini ìrások mennek a fejemben hajnalonként, amikor minden elcsendesül… de ilyenkor inkább finoman beszállok az álmok csónakjába, hogy elringasson az álmok tengere. Szóval az ìrás nekem csemege, az eszköztáram édes süteménye… és akkor ìrok, amikor végre jut időm rá, hogy ez által még valami újat, mást is meg tudjak osztani veletek… a nehéz időkben marad hűséges szerelmem, a rajzolás…

Nem tudom, ki hogy van vele, de az új év megmaradt számomra annak a gyerekkori romantikus-varázslatos ìzű újrakezdésnek, mint amilyennek akkor éreztem, amikor kislányként először felfogtam, hogy most valami időutazás féle történik épp és átmegyünk az új esztendőbe. Mit viszünk magunkkal? Hát az emlékeket biztos. És a fájdalmakat? Azokkal mi lesz? Képesek vagyunk arra, hogy csupán azért, mert váltunk és fordul egyet az idő nagy kereke, mi magunk is forduljunk vele? Képesek vagyunk csak a jót tovább vinni és a rosszat valahogy feledni?

A gyerekek olyan könnyedén a mában élnek, és mindezt a legnagyobb természetességgel teszik. A rosszat felejtik, a jóra koncentrálnak… és mindenre őszintén rácsodálkoznak. Csak ámulok a kislányomon, hogy neki tényleg az adott nap a minden, a három és fél éves kis lelkének az az egész univerzum. Persze ahogy telik az idő és nyìlik a világ felé, úgy kezd el jövőbeli eseményekre számìtani, mostanában elkezdte tudatosan várni az ünnepeket, visszaszámolni a napokat a szülinapjáig… és szépen, ahogy múlnak az évek, majd felnő és belenő a felnőttes összefüggésekbe.

Felmerül bennem, nem lenne-e jobb ellesni a kicsiktől ezt a fajta könnyed nagyságot? Rácsodálkozni a szépségekre, átsiklani a nehézségeken, hinni a jobb folytatásban, és magunk mögött hagyni a bánatot? Mert szerintem ad egy nagy adag szabadságot az, amikor nem cipeled magaddal a sok lehúzó súlyt…

Új év -új én. Vajon sikerülhet? Sikerülhet az idő kerekévél együtt nekünk is fordulni egyet, változni, változtatni? Elhagyni rossz szokásokat, rég nyomasztó gondolatokat, félelmeket… és felvenni új ritmust, kialakìtani egy új, jó rutint a mindennapokra, a mínuszt plusszá alakìtani? Lehetséges-e tükörbe nézve látni és észrevenni azokat a szükséges változásokat, amik által megújulhatunk…?

Kìvánok Nektek egy nagyon boldog, tartalmas új évet, mely talán nem lesz mentes a nehézségektől, de amelyben legalább ugyanannyi vagy inkább kétszer annyi új lehetőség vár majd rátok egy mosolyra, ölelésre, boldogságra… ne feledjétek, minden lehetőség bennetek rejlik, hogy bármin képesek legyetek változtatni!

Nagyon sok szeretettel ölellek titeket az új évben is, Eszti.