Merengő…

Ha elmerengenék a gondjaimon, ha könnyet hullajtanék a fájdalmak miatt, ha megengedném magamnak, hogy átérezzem… úgy igazán átérezzem azt, ami fáj, ami rosszul esik, vagy hiányzik, lehet, hogy oly nagyon maga alá temetne a bú, oly súllyal nyomna, hogy hideg, merev szorításától nem jutnék levegőhöz. Érint a bánat, fáj, ami fáj. De nem merengek. Erőt ad az Ég, a szabadság, a szerelem, a küzdeni akarás, hitet a gyermekem mosolya, a kedvesem ölelése, a kihívásokhoz bátorságot a magamra utaltság és a kitartás, ami velem lesz utolsó leheletemig, míg csak élek. Mert folytatni kell, mindig menni, menni, hiszen a nap fölkel holnap is, s ha úgyis eljön az új nap és vele fölkelek én is, miért ne húznám ki a függönyt és űzném el a gondok sötét, kövér árnyait, s miért ne mosolyognék az éltető fénnyel én is? Ha már úgyis… akkor hát… 

Néha egy-egy megpróbáltatás vagy nehéz időszak tovább tart, mint ahogy előre gondoltuk volna – vagy mint ahogy azt érezzük, hogy kibírható… És sokszor az élet nem nézi, hogy mennyit bírunk, csak jönnek az akadályok, egyik a másik után. Nem kell szépíteni, bizony nehéz mindig erősnek lenni és nehéz kitartani, bármiről is legyen szó… Hol a kéz, ami felém nyúlik? Hol a szív, amibe belekapaszkodhatok? Hol a lélek, mi átölel? Hol a menedék, ahol végre sírhatok és nem kell páncél mögé rejtenem forró könnyeim? Bizony kell a menedék, kell a támasz, kell a jó szó, mert az élethez sokszor több erő kell, mint azt előre gondolná az ember… semmi nem tud oly maróan fájdalmas sebet ütni, mint a meg nem értés és a magány. Becsüld a karokat, mik átölelnek és az őszinte, meghallgató, tiszta lelket, akinél otthonra lelsz!

Hajnali metszés

Messze révedek a tájra. Tekintetem ívét körbefonja a magányos köd. Hiányzol. Várlak, nézlek, kereslek, a kerítés sövényénél állok, úgy nézem az utat. Csönd van, hajnali csönd. Minden neszre fordulok, várom, hogy jössz-e. Ilyen nagyon rég vártam már valakit, mint ahogy most Téged várlak. Sóhajtok, látszik a lehellet. Hűvös van, beleborzongok, összébb húzom magamon a kardigánt. A lelkem megemészti hiányod. Megeszi, szépen, lassan harapja, úgy, hogy ne fájjon túlságosan, de érezzem, egyre szürkébb, egyre kisebb, egyre kopottabb. Azt akarja, hogy elfogyjon, hogy ne maradjon semmi nekem. Vágynám, hogy virágozzon a fám, mit Te ültettél a kertem közepébe, igen, tudom, együtt ültettük, de Te akartad, Te hittél benne… én mindent megtennék… de locsolni csak Te tudod. Megígérted, hogy Te fogod. Köd van, várom, hogy múljon, de nem szakadozik. Magam elé révedek, a lábfejemet nézem. Nedves a fű, harmat csillan rajta. Nedves lett a cipőm is. Lassan, óvatosan a kis fához lépdelek, magas a fű – feszülten nézem a talajt a lábam előtt -, felnézek a legalsó ágra, kicsit fejmagasság fölött van. Nincs rajta se virág, se rügy, se gyümölcs, csak levelek. Nem túl sok levél. Nem boldog ez a fa? Elgondolkodom. Hiányzol. Ó, hogy mennyire bitangul hiányzol. Miért nem vagy itt? Miért nem? Csak ránéznél, csak nevetnél, és magától kivirágozna. Olyan egyszerű volna!!!! De nem. Végigfuttatom tekintetem a közepes méretű kis szürkés törzsön, olyan helyes, az enyém… sok érzés kavarog bennem. Fáj így látnom. Nem boldog. Dehát együtt ültettük! A mi fánk. Ha nem jössz, egyedül fogom locsolni, tudom, hogy nem lesz ugyanolyan… de megpróbálom. A tövében ott az árva kanna. Rozsdás kicsit, kopott, régi, félig tele vízzel. Vagy félig üres? Nem… félig legalább tele, ez elég lesz, gondolom – remélem. Csönd van, derékig ér a köd. Lilás-kékes. Mintha úsznék benne. Egyedül vagyok, csak a hajnali szellő zizzen a fű közt. Nem félek, nincs mitől. De a hiány belül megöl. Talán mégis félek. Félek, hogy ma sem jössz… Lehajolok, kezem a kanna fülén nyugtatom, hideg. Locsolok. Finoman öntöm a vizet, körbeöntözöm a fácskát. Elfogyott a víz. A kerti csaphoz megyek. Nincs messze, csak néhány lépés a vizes fűben, kezemben a kannával. Veled varázslat minden perc, mondom, csak nevetsz, és virágba borul a fa, a kert, a minden. De most egyedül locsolok, metszenem is kell, látom, vannak olyan hajtások, kis vékonykák, amik nem kellenek, így nem lesz gyümölcs! Csobog a víz a kannába, hallom, hogy megtelt. Elzárom a csapot. Azt szeretném, hogy sok legyen, ízes, édes, dús, finom a termés. Metszenem kell. A fa alatt állva a zsebembe nyúlok mélyen, ott az olló. Nehéz nyomni, régi fajta, az a narancssárga nyelű, kicsit rozsdás ez is. De működik. Nem válok meg tőle soha, együtt használtuk mindig.

Ahogy metszettél, a nyomán azonnal varázslatos meggyek nőttek. Egyik, másik, harmadik… és ha kértem, leszakítottad őket és a számba adtad. Filteres a múlt. Filter van rajta, eredeti, természetes, tökéletes filter. Élénk és színes. Nevettünk, aranylott a naplemente, néztem a bőrödön a napfény játékos foltjait, kicsit még melegebb is volt, mint amire vágytunk volna, alig volt rajtunk ruha, csak épp, ami szükséges, megtöröltük izzadtságtól hevült homlokunkat, rongyot kértél, felnyújtottam. Tartottam a létrát, fentről néztél le rám, metszettél. Istenem, de varázslatos voltál, azonnal szüreteltél is, mosolyodból fakadt a nyári nap fénye, ami felvirágozta és megérlelte a termést. Nem számított, hogy a lehullott meggyekre ráléptem mezítláb, lemostuk a kerti csapnál, féltettél, nehogy darázsba lépjek, mindig féltesz, mindig védesz… a kerti tönkön ültem, lábam előtt a zöld lavor, magoztam a meggyet, szörpöt terveztünk. Arany volt a délután, tökéletes hátfény keretezte sziluetted. Nevettél. Nevettem, egymás lényében elvesztünk. Inni mentél a kis csaphoz, de ott volt a szemedben a huncut fény, villantál, és már felém is fordítottad a slagot, sikongattam, kergettél, majd a fűben öleltél, csuromvizesek voltunk… megállt az idő.

Metszek egyet, nehéz vágni. Megmetszettem az ágat, lehull a kis vékony gally. Nem történik semmi. Tudom, hogy jól csináltam, mert Te tanítottad, hogy kell, tudom, hogy jó a fának, tudom, hogy lesz virág, lesz termés… és azt is tudom, hogy nem azonnal. Nélküled mindenért kétszer annyit kell dolgozni, nélküled mindenre sokkal többet kell várni. Magaddal vitted a varázslatot. Hogy tudtad olyan könnyedén mindig? Mindent olyan könnyedén… nevetve és mégis komolyan. Most egyedül vagyok, hiányzol. Nem ölel át melengető arany délután. Hűvös hajnal van, kék és idegenül szürke. És még mindig nem oszlik az undok köd. Neszt hallok, motor zúgást, felkapom a fejem, talán Te vagy? A kerítéshez sietek, de semmi, biztos csak a szomszéd.

Hiányzol, várlak. S míg várlak, gondozom a fát, amit te ültettél, amit együtt ültettünk. Hogy ha megjössz, úgy találd, hogy ápoltam, gondját viseltem, s egyetlen nevetéseddel virágba boríthasd újra… 

 

Egy szivárványos délután

A játszótér egy katlan. Kétségkívül egy olyan völgykatlan, ahol nap mint nap összegyűlik a legkülönfélébb gyerek és felnőtt társaság (hogy adott időt ott töltsön, azzal a céllal, hogy kifáradjon – vagy épp kifárasszon, függően attól, hogy gyerek vagy felnőtt az illető). Vannak köztük mindenfélék külsőre-belsőre egyaránt: szőkék, barnák, vörösek, feketék, göndörek, egyenesek, magasak, alacsonyak, kövérkések, szálkásak, még frissek, tiszták, és már az önfeledt, szabad játék saras-mezítlábas nyomait magukon viselők, pozitívak, negatívak, kedvesek, nyitottak, mosolygósak, borongósak, felhősek, zárkózottak, szomorúak, vidámak, könnyedek, leterheltek, türelmetlenek, monotonitástűrőek, egyszerűen csak magányosak – vagy épp társaságkereső magányosak, barátkozók és kiközösítők is… bizony, gyerekre és felnőttre egyaránt igaz, hogy nagyon színes a felhozatal! Annyira színes, annyira vegyes, hogy komolyan mondom, kész tanulmány!

Nekem ez tetszik, én meglátom benne a valódiságot, érzem benne a nagyon emberit, társadalmunk mini kirajzolódását, és élvezem, hogy egészen közel jönnek gondolatok, érzések, életek úgy, hogy talán soha többé nem látjuk viszont egymást… (persze van úgy is, hogy az ismétlődő találkozások elvetik egy későbbi barátság magjait) 

Amikor beszélgetek, és kinyitok egy kis ablakot a világomon, közvetlenül beáradnak a szomszéd történetek, érdekes gondolatok, aztán eszmecserélünk… megtalálnak a helyzetek. De gyakran van úgy, hogy csak jelen vagyok, és csak látom, nézem, tapasztalom az eseményeket, aztán magamban továbbgondolom… 

Néhány hete egy békés délutáni játszóterezés alkalmával a babámat épp homokoztattam. Újra meg újra elmezítlábaztunk a kúthoz, és minden körrel friss vizet hoztuk a vödrünkben, hogy a felnőtt gondokat és az élettel járó nehéz aggodalmakat kizárva csak gondtalanul dagonyázhassuk együtt a sarat (nincs is annál jobb! 😀 ). A játszótér többi gyermeke vidám, szokásos nyári nevetéssel fűszerezett zsivallyal színezte szivárványosra a délutánt, a szülők a padokon üldögéltek elszórva, ki mobilozott, ki a gyerekét figyelte, rendezgette, itatta, a nagyobbakat fennhangon távirányították…

egyszer csak megérkezett a játszótérre egy új kisgyerek a kísérőjével. Először csak a kislányt láttam, nem is néztem, kivel érkezett. Szöszi, göndör, kétéves forma baba volt, tele élettel, mosollyal, a szemében ott csillogott a huncutság. Mondom, mi saraztunk, és ez teljes odaadást igényel a sarazó felnőtt részéről is, így alig figyeltem a csöpp kislányra, el voltunk foglalva a saját várunk szépítgetésével. Csak fél szemmel láttam, hogy az apukájával van, a hintához mennek, és a kicsike vidáman hintázik, az apukája löki. Játszottunk tovább, egyszer csak a látószögünkbe totyog a kislányka, kölcsönadjuk neki az egyik lapátunkat… de nyüszögni kezd, mert a szandáljába ment a homok. Apuka mögöttem áll, női periférikus látásomnak köszönhetően homályosan kiveszem az alakaját, hogy ő az… odahívja a babát, mosolygós hangon nyugtatja… de amikor megszólal, óhatatlanul odanézek. Női hangja van. Odafordulok, rájuk mosolygok, és közben már látom is, hogy tényleg minden apuka rajta… a letolt terepszínű bermuda, a kilógó boxer, a fekete atléta, a férfiasra nyírt haj, a sok tetoválás, a szőrös lábak és karok… de a mellek és a hang nem apuka. Az volt az első gondolatom, hogy a mellei nem illenek a képbe, annyira ‘feleslegesek’ ott… úgy is voltak ‘tartva’, csak hagyva, ahogy a természet megalkotta, semmi melltartó, semmi formázás… minek! Nem kell… ők így boldogok, szabadon, mert nem ők a lényeg. Ahogy a homokozóban kuporogtam a babám mellett, és felnéztem a mellettem álló ‘apukára’ (hogy is nevezzem? Anyuka…? Nem is tudom… mi lenne a helyes megnevezés… legyen csak egyszerűen szülő), a könyöke és dereka közti résen át tekintetem óhatatlan találkozott a mögötte üldögélő szülők tekintetével. Bámulták. Nagyon bámulták, némelyik szülő elfelejtette, hogy bámulja, és szinte hallani lehetett a gondolatait… egy pillanatra megfordultam, hogy lássam, mi a reakció a mögöttem levő padokon… kábé ugyanez, de persze volt, akit épp beszippantva tartott a virtuális világ. 

Aztán gyorsan visszafordultam. Nem tudom megfogalmazni pontosan, mit éreztem, de egy végtelen kedves szimpátia öntötte el a lelkemet, nem éreztem semmi taszítást, ahogy ránéztem erre a szülőre. Ölelte, puszilta a kislányt, annyira szerette, hogy csak na…

(és most itt nem arról beszélek, hogy szemmel láthatóan meleg volt, sőt, abszolút és teljesen férfinak nézhetné az ember, és ki tudja, milyen lelki traumákat okoz majd a gyereknek, hogy ilyen szülő neveli, milyen példát ad, milyen stabilitást nyújthat a kicsinek, stb… mert azért ezek a kérdések ott motoszkálhatnak mindenki fejében… és tisztában vagyok vele, hogy nagyon megosztó ez a téma, és fel tudja korbácsolni a kedélyeket, mert egymásnak feszülnek a vélemények… de engedjétek meg nekem, hogy most mindezt a gondolatkört kizárva egyszerűen csak elmeséljem egy tapasztalatomat, ami nekem is új volt, és amit akkor ott éreztem és láttam 5 centire tőlem, testközelből, úgy, ahogy volt…)

Szóval rögtön kezdeményeztem is a beszélgetést, mert ahogy bámulták őket a szülők, én is éreztem, hogy egy pillanat alatt megfagyott a levegő (bár szemmel láthatóan vagy már nagyon hozzászokott, és ezért észre sem vette, vagy szándékosan nem vett róla tudomást… hangosan beszélt a babájához, mintha senki nem lenne körülöttük, ölelgette, és porolgatta a szandáltól megszabadított kis pöttyöm talpakat) 

Az én babám se bírja, ha belemegy a homok a szandáljába – mondtam. A szemembe nézett, őszintén nevetett. Hát igen – fűzte tovább a beszélgetést karájában a kicsivel -, mindig bemegy a homokba, aztán amikor homokos lesz a lába, sír és nyávog, hogy vegyem ki, de a szandált azt nem akarja levenni… – mondta mosolyogva, és a babára nézett pajkosan, játékosan megpöccintette az orrát – Igaz, te kis cuki? Jaj, de imádlak!! Te! 

Hát az én babám meg a másik véglet, ő csak szandál nélkül játszóterezik, – mondtam vidáman – ahogy bejövünk a térre, azonnal levesszük a cipőt és a végéig fel sem lehet rá adni… de így is van jól, olyan hamar megnőnek, ki kell élvezni a szabadságot, amíg csak lehet, nem igaz? – kérdeztem kicsit elvonatkoztatva, új témára kapcsolva, mire ő teljes együttérzéssel helyeselt… 

Teljesen igaz, nagyon telik az idő, de ezek a gyerekek más másmilyenek, mint mi voltunk… megváltozott a világ… – nagyot sóhajtott, majd mosolyogva a babájához fordult – jössz kicsikém, menjünk, mászókázni egyet? 

Elköszöntünk, és kábé ennyi is volt, néhány mosolygós mondat, és éreztem, ő ugyanolyan szülő, mint bárki itt a téren, szereti a gyerekét, gondoskodik róla. Vetettem egy újabb pillantást a többi szülőre. Volt, aki még mindig bámulta őket, volt, akit már nem érdekelt a jelenség. Igaz, kicsit tényleg furcsa volt látni, hogy annyira férfias volt hátulról, hogy én meg nem mondtam volna, hogy valójában nő… férfiasan játszott a kicsivel is, határozott, minden finomságot nélkülöző apa-mozdulatokkal vette nyakba, úgy dobta a kavicsot, amikor később célbadobtak, majd nyakban vitte el a játszótérről… nagy, férfilépésekkel és nagy, gondoskodó szeretettel. 

A játszótér egy völgykatlan, ahol nap mint nap összegyűlik a legkülönfélébb gyerek és felnőtt társaság. Vannak köztük mindenfélék külsőre-belsőre egyaránt…

Szerintem én nem választottam pályát…

Soha nem tervezgettem, mi leszek, ha nagy leszek.

Mióta az eszemet tudom, én rajzolok. Lerajzolom, a gondolataimat, az érzéseimet, a benyomásaimat, figurákat alkotok a semmiből, életet lehelek a vonalakba és megtöltöm az üres papírokat színekkel, formákkal, nyüzsgő vibrálással… mindig is ezt csináltam. A jobb kezem középső ujjának utolsó belső ujjpercén egész életemben ott volt az a kis kemény bütyök, ami azt jelzi: ez a kéz állandóan rajzol, ceruzát fog.

Ahogy telnek az évek, a gyerekek teszik a dolgukat, iskolába, különórákra járnak, fejlődnek, tanulnak, és közben valahogy kialakulnak a jövő álmai, tervei. Nekem is ugyanúgy teltek az iskolás évek, mint mindenki másnak, tanultam, feleltem, dolgozatot írtam, szenvedtem a matekkal és a fizikával… imátam az irodalmat, a törit és a művészetet, meg mindent, ami kreatív volt, amiben volt bármi valótlan, bármi vad, elrugaszkodott, izgalmas, gyakorlatias, fantáziavilág, regényeket írtam és naplót vezettem… de nem tervezgettem, mi leszek, ha nagy leszek, csak több ezer kilóméternyi elrontott-használt fénymásolópapír hátoldalát telerajzoltam elvarázsolt tájakkal, királylányokról és sárkányokról szóló történettel, sorozattal… Nagyon nagyon jól éreztem magam abban, amit mindig is csináltam. Mert a rajzolás, az alkotás nem az Eszti Berzsán Illustrations-szel kezdődött. Mindig is velem volt, az Eszti Berzsán Illustrations én vagyok, az egész életem, a lelkem, a tapasztalataim, az érzéseim, az álmaim, a stílusom, a lelkemben ragadt képek, lenyomatok… nem tervezgettem, hogy mi leszek majd, milyen foglalkozásom lesz, nem képzeltem el magam felnőttként valamilyen állásban, mert valahogy annyira természetes volt, hogy én rajzolok, és hogy ezt szeretem, ezt imádom, és az iskolák és tanulmányok mellett a sok-sok önszorgalom csiszolta szüntelen a velem született kis csiszolatlan gyémántomat… elteltek a gyermekévek, jött a gimi, aztán az érettségi… és én még mindig teljesen természetesnek éreztem, hogy rajzolok, olyan magától értetődő volt, hogy én már a helyemen vagyok.

Mindig is azzal foglalkoztam és most is pont azt csinálom, amit csinálnom kell… szerintem én nem választottam pályát, hanem mindig is pályán voltam… aztán ahogy teltek az évek, mindig jött egy újabb állomás, egy kapu, amin bementem, és haladtam tovább, közben szakadatlanul rajzoltam.

Nem lehet minden rajz tökéletes, nem lehet minden alkotás zseniális, nem lehet minden egyes vonal annyira kiemelkedően tündöklő, hogy mindre azt mondhassuk: Istenem, ezt biztosan egy őstehetség rajzolta! De minden egyes rajz, minden meghúzott és kiradírozott vonal, minden megrajzolt és megsemmisített kép hozzájárult a tökéletes művek megszületéséhez. Minden rajzolással töltött óra drága kincs, és olyan befektetés volt, aminek most már 32.000 ember élvezheti a gyümölcsét… Szeretek rajzolni, most is épp úgy, mint eddigi életemben bármikor. Olyan szerelem ez, ami áramütés szerűen feltölt, kikapcsol, lendületbe hoz, szárnyakat ajándékoz nekem, amikkel bármilyen magasra és bárhova szárnyalhatok. Sokszor látom, hogy a világ el van foglalva felesleges dolgok taglalásával, összehasonlítgatással… A külső, a látható, a megfogható annyira fontos, annyira meghatározó… ki hogy néz ki, kinek mennyi pénze van, mit engedhet meg magának, hol nyaral, milyen körökben mozog, mennyire menő a felszerelése, a kocsija, az otthona, minden olyan nagyon fontos, ami látható, ami a kirakatban van… persze fontos is mindez… de szerintem van, ami ennél sokkal fontosabb… és én annyira szeretem, hogy amikor alkotok, mindezt kizárhatom. Nem létezik a mai (és bármikori) értékrend, az aktuális divat, csak a fantáziám, a saját belső világom, és zenélhetek a lelkek húrjain. Elmélyülök, és amikor ez megtörténik, mintha egy tenger alatti barlangba úsznék be, a szűk járaton át… egyszerre egy tágas térre érkezem, ahol a színek, ízek és formák megszámlálhatatlan tömege vár rám. Csak rám vár… és én csak rajzolok, rajzolok, rajzolok.

Azt csinálom, amit mindig is… nem tervezgettem, mi leszek, ha nagy leszek… csak csináltam, amit szerettem, csak csináltam, amit csinálnom kellett!