Merengő…

Ha elmerengenék a gondjaimon, ha könnyet hullajtanék a fájdalmak miatt, ha megengedném magamnak, hogy átérezzem… úgy igazán átérezzem azt, ami fáj, ami rosszul esik, vagy hiányzik, lehet, hogy oly nagyon maga alá temetne a bú, oly súllyal nyomna, hogy hideg, merev szorításától nem jutnék levegőhöz. Érint a bánat, fáj, ami fáj. De nem merengek. Erőt ad az Ég, a szabadság, a szerelem, a küzdeni akarás, hitet a gyermekem mosolya, a kedvesem ölelése, a kihívásokhoz bátorságot a magamra utaltság és a kitartás, ami velem lesz utolsó leheletemig, míg csak élek. Mert folytatni kell, mindig menni, menni, hiszen a nap fölkel holnap is, s ha úgyis eljön az új nap és vele fölkelek én is, miért ne húznám ki a függönyt és űzném el a gondok sötét, kövér árnyait, s miért ne mosolyognék az éltető fénnyel én is? Ha már úgyis… akkor hát… 

Néha egy-egy megpróbáltatás vagy nehéz időszak tovább tart, mint ahogy előre gondoltuk volna – vagy mint ahogy azt érezzük, hogy kibírható… És sokszor az élet nem nézi, hogy mennyit bírunk, csak jönnek az akadályok, egyik a másik után. Nem kell szépíteni, bizony nehéz mindig erősnek lenni és nehéz kitartani, bármiről is legyen szó… Hol a kéz, ami felém nyúlik? Hol a szív, amibe belekapaszkodhatok? Hol a lélek, mi átölel? Hol a menedék, ahol végre sírhatok és nem kell páncél mögé rejtenem forró könnyeim? Bizony kell a menedék, kell a támasz, kell a jó szó, mert az élethez sokszor több erő kell, mint azt előre gondolná az ember… semmi nem tud oly maróan fájdalmas sebet ütni, mint a meg nem értés és a magány. Becsüld a karokat, mik átölelnek és az őszinte, meghallgató, tiszta lelket, akinél otthonra lelsz!