Egy szivárványos délután

A játszótér egy katlan. Kétségkívül egy olyan völgykatlan, ahol nap mint nap összegyűlik a legkülönfélébb gyerek és felnőtt társaság (hogy adott időt ott töltsön, azzal a céllal, hogy kifáradjon – vagy épp kifárasszon, függően attól, hogy gyerek vagy felnőtt az illető). Vannak köztük mindenfélék külsőre-belsőre egyaránt: szőkék, barnák, vörösek, feketék, göndörek, egyenesek, magasak, alacsonyak, kövérkések, szálkásak, még frissek, tiszták, és már az önfeledt, szabad játék saras-mezítlábas nyomait magukon viselők, pozitívak, negatívak, kedvesek, nyitottak, mosolygósak, borongósak, felhősek, zárkózottak, szomorúak, vidámak, könnyedek, leterheltek, türelmetlenek, monotonitástűrőek, egyszerűen csak magányosak – vagy épp társaságkereső magányosak, barátkozók és kiközösítők is… bizony, gyerekre és felnőttre egyaránt igaz, hogy nagyon színes a felhozatal! Annyira színes, annyira vegyes, hogy komolyan mondom, kész tanulmány!

Nekem ez tetszik, én meglátom benne a valódiságot, érzem benne a nagyon emberit, társadalmunk mini kirajzolódását, és élvezem, hogy egészen közel jönnek gondolatok, érzések, életek úgy, hogy talán soha többé nem látjuk viszont egymást… (persze van úgy is, hogy az ismétlődő találkozások elvetik egy későbbi barátság magjait) 

Amikor beszélgetek, és kinyitok egy kis ablakot a világomon, közvetlenül beáradnak a szomszéd történetek, érdekes gondolatok, aztán eszmecserélünk… megtalálnak a helyzetek. De gyakran van úgy, hogy csak jelen vagyok, és csak látom, nézem, tapasztalom az eseményeket, aztán magamban továbbgondolom… 

Néhány hete egy békés délutáni játszóterezés alkalmával a babámat épp homokoztattam. Újra meg újra elmezítlábaztunk a kúthoz, és minden körrel friss vizet hoztuk a vödrünkben, hogy a felnőtt gondokat és az élettel járó nehéz aggodalmakat kizárva csak gondtalanul dagonyázhassuk együtt a sarat (nincs is annál jobb! 😀 ). A játszótér többi gyermeke vidám, szokásos nyári nevetéssel fűszerezett zsivallyal színezte szivárványosra a délutánt, a szülők a padokon üldögéltek elszórva, ki mobilozott, ki a gyerekét figyelte, rendezgette, itatta, a nagyobbakat fennhangon távirányították…

egyszer csak megérkezett a játszótérre egy új kisgyerek a kísérőjével. Először csak a kislányt láttam, nem is néztem, kivel érkezett. Szöszi, göndör, kétéves forma baba volt, tele élettel, mosollyal, a szemében ott csillogott a huncutság. Mondom, mi saraztunk, és ez teljes odaadást igényel a sarazó felnőtt részéről is, így alig figyeltem a csöpp kislányra, el voltunk foglalva a saját várunk szépítgetésével. Csak fél szemmel láttam, hogy az apukájával van, a hintához mennek, és a kicsike vidáman hintázik, az apukája löki. Játszottunk tovább, egyszer csak a látószögünkbe totyog a kislányka, kölcsönadjuk neki az egyik lapátunkat… de nyüszögni kezd, mert a szandáljába ment a homok. Apuka mögöttem áll, női periférikus látásomnak köszönhetően homályosan kiveszem az alakaját, hogy ő az… odahívja a babát, mosolygós hangon nyugtatja… de amikor megszólal, óhatatlanul odanézek. Női hangja van. Odafordulok, rájuk mosolygok, és közben már látom is, hogy tényleg minden apuka rajta… a letolt terepszínű bermuda, a kilógó boxer, a fekete atléta, a férfiasra nyírt haj, a sok tetoválás, a szőrös lábak és karok… de a mellek és a hang nem apuka. Az volt az első gondolatom, hogy a mellei nem illenek a képbe, annyira ‘feleslegesek’ ott… úgy is voltak ‘tartva’, csak hagyva, ahogy a természet megalkotta, semmi melltartó, semmi formázás… minek! Nem kell… ők így boldogok, szabadon, mert nem ők a lényeg. Ahogy a homokozóban kuporogtam a babám mellett, és felnéztem a mellettem álló ‘apukára’ (hogy is nevezzem? Anyuka…? Nem is tudom… mi lenne a helyes megnevezés… legyen csak egyszerűen szülő), a könyöke és dereka közti résen át tekintetem óhatatlan találkozott a mögötte üldögélő szülők tekintetével. Bámulták. Nagyon bámulták, némelyik szülő elfelejtette, hogy bámulja, és szinte hallani lehetett a gondolatait… egy pillanatra megfordultam, hogy lássam, mi a reakció a mögöttem levő padokon… kábé ugyanez, de persze volt, akit épp beszippantva tartott a virtuális világ. 

Aztán gyorsan visszafordultam. Nem tudom megfogalmazni pontosan, mit éreztem, de egy végtelen kedves szimpátia öntötte el a lelkemet, nem éreztem semmi taszítást, ahogy ránéztem erre a szülőre. Ölelte, puszilta a kislányt, annyira szerette, hogy csak na…

(és most itt nem arról beszélek, hogy szemmel láthatóan meleg volt, sőt, abszolút és teljesen férfinak nézhetné az ember, és ki tudja, milyen lelki traumákat okoz majd a gyereknek, hogy ilyen szülő neveli, milyen példát ad, milyen stabilitást nyújthat a kicsinek, stb… mert azért ezek a kérdések ott motoszkálhatnak mindenki fejében… és tisztában vagyok vele, hogy nagyon megosztó ez a téma, és fel tudja korbácsolni a kedélyeket, mert egymásnak feszülnek a vélemények… de engedjétek meg nekem, hogy most mindezt a gondolatkört kizárva egyszerűen csak elmeséljem egy tapasztalatomat, ami nekem is új volt, és amit akkor ott éreztem és láttam 5 centire tőlem, testközelből, úgy, ahogy volt…)

Szóval rögtön kezdeményeztem is a beszélgetést, mert ahogy bámulták őket a szülők, én is éreztem, hogy egy pillanat alatt megfagyott a levegő (bár szemmel láthatóan vagy már nagyon hozzászokott, és ezért észre sem vette, vagy szándékosan nem vett róla tudomást… hangosan beszélt a babájához, mintha senki nem lenne körülöttük, ölelgette, és porolgatta a szandáltól megszabadított kis pöttyöm talpakat) 

Az én babám se bírja, ha belemegy a homok a szandáljába – mondtam. A szemembe nézett, őszintén nevetett. Hát igen – fűzte tovább a beszélgetést karájában a kicsivel -, mindig bemegy a homokba, aztán amikor homokos lesz a lába, sír és nyávog, hogy vegyem ki, de a szandált azt nem akarja levenni… – mondta mosolyogva, és a babára nézett pajkosan, játékosan megpöccintette az orrát – Igaz, te kis cuki? Jaj, de imádlak!! Te! 

Hát az én babám meg a másik véglet, ő csak szandál nélkül játszóterezik, – mondtam vidáman – ahogy bejövünk a térre, azonnal levesszük a cipőt és a végéig fel sem lehet rá adni… de így is van jól, olyan hamar megnőnek, ki kell élvezni a szabadságot, amíg csak lehet, nem igaz? – kérdeztem kicsit elvonatkoztatva, új témára kapcsolva, mire ő teljes együttérzéssel helyeselt… 

Teljesen igaz, nagyon telik az idő, de ezek a gyerekek más másmilyenek, mint mi voltunk… megváltozott a világ… – nagyot sóhajtott, majd mosolyogva a babájához fordult – jössz kicsikém, menjünk, mászókázni egyet? 

Elköszöntünk, és kábé ennyi is volt, néhány mosolygós mondat, és éreztem, ő ugyanolyan szülő, mint bárki itt a téren, szereti a gyerekét, gondoskodik róla. Vetettem egy újabb pillantást a többi szülőre. Volt, aki még mindig bámulta őket, volt, akit már nem érdekelt a jelenség. Igaz, kicsit tényleg furcsa volt látni, hogy annyira férfias volt hátulról, hogy én meg nem mondtam volna, hogy valójában nő… férfiasan játszott a kicsivel is, határozott, minden finomságot nélkülöző apa-mozdulatokkal vette nyakba, úgy dobta a kavicsot, amikor később célbadobtak, majd nyakban vitte el a játszótérről… nagy, férfilépésekkel és nagy, gondoskodó szeretettel. 

A játszótér egy völgykatlan, ahol nap mint nap összegyűlik a legkülönfélébb gyerek és felnőtt társaság. Vannak köztük mindenfélék külsőre-belsőre egyaránt…