Szeretettel köszöntünk webáruházunkban

Berzsán Eszti hivatalos oldala

Blog

Egy szivárványos délután

Berzsán Eszti
Berzsán Eszti
2018.08.04 09:42
Egy szivárványos délután

A játszótér egy katlan. Kétségkívül egy olyan völgykatlan, ahol nap mint nap összegyűlik a legkülönfélébb gyerek és felnőtt társaság (hogy adott időt ott töltsön, azzal a céllal, hogy kifáradjon – vagy épp kifárasszon, függően attól, hogy gyerek vagy felnőtt az illető). Vannak köztük mindenfélék külsőre-belsőre egyaránt: szőkék, barnák, vörösek, feketék, göndörek, egyenesek, magasak, alacsonyak, kövérkések, szálkásak, még frissek, tiszták, és már az önfeledt, szabad játék saras-mezítlábas nyomait magukon viselők, pozitívak, negatívak, kedvesek, nyitottak, mosolygósak, borongósak, felhősek, zárkózottak, szomorúak, vidámak, könnyedek, leterheltek, türelmetlenek, monotonitástűrőek, egyszerűen csak magányosak – vagy épp társaságkereső magányosak, barátkozók és kiközösítők is… bizony, gyerekre és felnőttre egyaránt igaz, hogy nagyon színes a felhozatal! Annyira színes, annyira vegyes, hogy komolyan mondom, kész tanulmány!

A játszótér egy katlan. Kétségkívül egy olyan völgykatlan, ahol nap mint nap összegyűlik a legkülönfélébb gyerek és felnőtt társaság (hogy adott időt ott töltsön, azzal a céllal, hogy kifáradjon – vagy épp kifárasszon, függően attól, hogy gyerek vagy felnőtt az illető). Vannak köztük mindenfélék külsőre-belsőre egyaránt: szőkék, barnák, vörösek, feketék, göndörek, egyenesek, magasak, alacsonyak, kövérkések, szálkásak, még frissek, tiszták, és már az önfeledt, szabad játék saras-mezítlábas nyomait magukon viselők, pozitívak, negatívak, kedvesek, nyitottak, mosolygósak, borongósak, felhősek, zárkózottak, szomorúak, vidámak, könnyedek, leterheltek, türelmetlenek, monotonitástűrőek, egyszerűen csak magányosak – vagy épp társaságkereső magányosak, barátkozók és kiközösítők is… bizony, gyerekre és felnőttre egyaránt igaz, hogy nagyon színes a felhozatal! Annyira színes, annyira vegyes, hogy komolyan mondom, kész tanulmány!

Nekem ez tetszik, én meglátom benne a valódiságot, érzem benne a nagyon emberit, társadalmunk mini kirajzolódását, és élvezem, hogy egészen közel jönnek gondolatok, érzések, életek úgy, hogy talán soha többé nem látjuk viszont egymást… (persze van úgy is, hogy az ismétlődő találkozások elvetik egy későbbi barátság magjait) 

Amikor beszélgetek, és kinyitok egy kis ablakot a világomon, közvetlenül beáradnak a szomszéd történetek, érdekes gondolatok, aztán eszmecserélünk… megtalálnak a helyzetek. De gyakran van úgy, hogy csak jelen vagyok, és csak látom, nézem, tapasztalom az eseményeket, aztán magamban továbbgondolom… 

Néhány hete egy békés délutáni játszóterezés alkalmával a babámat épp homokoztattam. Újra meg újra elmezítlábaztunk a kúthoz és minden körrel friss vizet hoztuk a vödrünkben, hogy gondtalanul dagonyázhassuk együtt a sarat (nincs is annál jobb!). A játszótér többi gyermeke szokásos vidám, nyári nevetéssel fűszerezett zsivallyal színezte szivárványosra a délutánt, a szülők a padokon üldögéltek elszórva, ki mobilozott, ki a gyerekét figyelte, rendezgette, itatta, a nagyobbakat fennhangon távirányították…

 

Egyszer csak megérkezett a játszótérre egy új kisgyerek a kísérőjével. Először csak a kislányt láttam, nem is néztem, kivel érkezett. Szöszi, göndör, kétéves forma baba volt, tele élettel, mosollyal, a szemében ott csillogott a huncutság. Mondom, mi saraztunk, és ez teljes odaadást igényel a sarazó felnőtt részéről is, így alig figyeltem a csöpp kislányra, el voltunk foglalva a saját várunk szépítgetésével. Csak fél szemmel láttam, hogy az apukájával van, a hintához mennek, és a kicsike vidáman hintázik, az apukája löki. Játszottunk tovább, egyszer csak a látószögünkbe totyog a kislányka, kölcsönadjuk neki az egyik lapátunkat… de nyüszögni kezd, mert a szandáljába ment a homok. Apuka mögöttem áll, női periférikus látásomnak köszönhetően homályosan kiveszem az alakaját, hogy ő az… odahívja a babát, mosolygós hangon nyugtatja… de amikor megszólal, óhatatlanul odanézek. Női hangja van. Odafordulok, rájuk mosolygok, és közben már látom is, hogy tényleg minden apukás rajta… a letolt terepszínű bermuda, a kilógó boxer, a fekete atléta, a férfiasra nyírt haj, a sok tetoválás, a szőrös lábak és karok… de a mellek és a hang az nem apuka. Az volt az első gondolatom, hogy a mellei nem is illenek a képbe, annyira ‘feleslegesek’ ott… úgy is voltak ‘tartva’, csak hagyva, ahogy a természet megalkotta, semmi melltartó, semmi formázás… minek?! Nem kell… ők így boldogok, szabadon, mert nem ők a lényeg. Ahogy a homokozóban kuporogtam a babám mellett, és felnéztem a mellettem álló apuka külsejű szülőre, a könyöke és dereka közti résen át tekintetem óhatatlan találkozott a mögötte üldögélő szülők tekintetével. Bámulták. Nagyon bámulták, némelyik szülő elfelejtette, hogy bámulja, és szinte hallani lehetett a gondolatait… egy pillanatra megfordultam, hogy lássam, mi a reakció a mögöttem levő padokon… kábé ugyanez, de persze volt, akit épp beszippantva tartott a virtuális világ. 

Aztán gyorsan visszafordultam. Egy kedves szimpátia öntötte el a lelkemet. Mosolyogva néztem, ahogy az apukatestű szülő ölelte, puszilta a kislányt. Annyira szerette, hogy csak na…

Kezdeményeztem is a beszélgetést, mert ahogy bámulták őket a szülők, érezhetően egy pillanat alatt megfagyott a levegő. Szemmel láthatóan ez a szülő vagy már nagyon hozzászokott, és ezért észre sem vette, vagy szándékosan nem vett róla tudomást… hangosan beszélt a babájához, mintha senki nem lenne körülöttük, ölelgette, és porolgatta a szandáltól megszabadított kis pöttyöm talpakat.

– Az én babám se bírja, ha belemegy a homok a szandáljába – mondtam.

A szemembe nézett, őszintén nevetett.

– Hát igen – fűzte tovább a beszélgetést karájában a kicsivel –, mindig bemegy a homokba, aztán amikor homokos lesz a lába, sír és nyávog, hogy vegyem ki, de a szandált azt nem akarja levenni… – mondta mosolyogva és a babára nézett pajkosan, majd játékosan megpöccintette az orrát. – Igaz, te kis cuki? Jaj, de imádlak!! Te! 

– Hát az én babám meg a másik véglet, ő csak szandál nélkül játszóterezik – mondtam vidáman –, ahogy bejövünk a térre, azonnal levesszük a cipőt és a végéig fel sem lehet rá adni… de így is van jól, olyan hamar megnőnek, ki kell élvezni a szabadságot, amíg csak lehet, nem igaz? – kérdeztem, mire ő teljes együttérzéssel helyeselt… 

– Teljesen igaz, nagyon telik az idő, de ezek a gyerekek más másmilyenek, mint mi voltunk… megváltozott a világ… – sóhajtott, majd mosolyogva a babájához fordult –, jössz kicsikém? Menjünk, mászókázni egyet? 

Elköszöntünk.

Vetettem egy újabb pillantást a többi szülőre. Volt, aki még mindig bámulta őket, volt, akit már nem érdekelt a jelenség. Az anyuka még egy kicsit játszott a babájával, határozott, minden finomságot nélkülöző apa-mozdulatokkal vette nyakba és úgy dobta a kavicsot is, amikor később célbadobtak, majd nyakban vitte el a játszótérről nagy férfilépésekkel... és nagy, gondoskodó szeretettel. De minden mozdulata szeretettel volt teli. 

A játszótér egy völgykatlan, ahol nap mint nap összegyűlik a legkülönfélébb gyerek és felnőtt társaság. Vannak köztük mindenfélék külsőre-belsőre egyaránt…