Bájos és vicces a Partiállat

Hol is kezdjük…? Valahol ott, hogy szeretek moziba járni. Mindig is szerettem és sose unom meg az élményt szerintem! Van egy olyan romantikus hangulata, hogy most beülünk, csak erre figyelünk, elengedjük magunkat, és élvezzük a nagy mozivászon nyújtotta színes élményt, aztán hazavisszük magunkkal, ha jó volt, ha rossz… mindenképp élmény. Személyiségemből fakadóan beleélem magamat a filmekbe, meghat, utólér az érzelem, amit az alkotók nekem szántak és tudok nevetni-sírni-megdöbbenni, ahogy azt kell,  szóval szerintem én jó közönség vagyok. És hát így 33 éves koromra van egy kialakulóban lévő értékrendem a jó-rossz film skálán is.

A mozikban most játsszák ‘A Partiállat‘című amerikai vígjátékot Melissa McCarthy főszereplésével (a forgatókönyvet a színésznő, Melissa McCarthy és férje, Ben Falcone írták). Csodálkozva láttam, hogy több hírportál is egyértelműen negatív kritikát hozott a filmről… miközben tegnap a moziból kijövet mindenféle érzelmek kavarogtak bennem a film kapcsán… de negatív nem volt köztük. (Szerencsére a negatív kritikák csak a film megnézése után jöttek szembe velem, így nem befolyásoltak semmilyen irányba) Mivel szeretem a filmeket (kíváncsiságból szeretek megnézni minden jónak/érdekesnek/emlékezetesnek ígérkező alkotást), és magamban gyakorlatilag minden megnézett filmről filmkritikát alkotok, hát, gondoltam, megosztom most Veletek!

Szerintem először is: ha szeretnétek nevetni egy jót, önfeledt kikapcsolódásra vágytok (tehát semmi vér, semmi nagy konfliktus, semmi háború, semmi dráma, semmi extra bonyolult történetvezetés…), akkor irány a mozi! Mert ez a film ilyen. Egy végigdolgozott hét utánra való, amikor az ember nem vágyik másra, csak lazulni egy jót.

Másodszor: mivel tudjuk, hogy – a szerintem egyébként bájos és szeretnivaló – Melissa McCarthy milyen jellegű karakter (valódi komika!), milyen filmekben szerepelt eddig, és emellett látjuk a film címét is, valamennyire be tudjuk határolni, milyen lesz a mozi. Nem kell nagy elvárásokkal beülni egy ilyen vicces, könnyed, limonádé filmre… Nem kell hosszú monológokat, belső konfliktusokat keresni, nem kell költői párbeszédeket várni… elég, ha jól érezzük magunkat, míg nézzük! Hisz ezért készült… 

Harmadszor: a történet… szerintem amellett, hogy magában hordozza a vicces vonalat, megindító is és mély üzeneteket, tartalmat is hoz...

Adott egy negyvenes nő, egy anyuka, Deena, aki imádott lánya felnevelésének és a háztartás vezetésének szentelte fiatal éveit, mivel az egyetem befejezése előtt egy évvel teherbe esett. Férjével akkor úgy döntöttek, hogy kettejük közül a férje szerzi meg a diplomát, ő pedig otthon marad a babával. Így életét arra építette, hogy hivatása az anyaság és feleség szerep. Ám ez az egész látszatbizonság és szép idill egy szempillantás alatt szertefoszlik, ahogy lányuk egyetemi kollégiumba költözése napján férje közli vele, hogy szerelmes egy másik nőbe és el akar válni. Deenának kezdenie kell valamit kisemmizett életével, a középkor küszöbén, amikor szembesül azzal, hogy mindaz, amiben eddig élt, egy csapásra eltűnt. A nagy semmiben valami kapaszkodót keresve nézegeti lánya régi fotóit, mert úgy érzi, ő volt az egyetlen értelme az életnek… Ebben a ‘most hogyan tovább?’ állapotban egyszerre erőt vesz magán. Belekapaszkodik a múlt egy darabjába és úgy dönt, hogy visszakanyarodik a fiatalságához: oda, ahol megszakadt a “saját” útja. Elhatározza, hogy befejezi az egyetemet, amit annak idején ott hagyott – mégpedig ugyanazon az évfolyamon, ahol a lánya tanul. Innen indulnak a mókás fordulatok, és dőlnek a vicces beszólások, helyzetkomikumok, eltúlzott, kikarikírozott iskolai pillanatok, egyszerű, pikáns, vicces helyzetek. Jó nézni! Könnyed, mondom,  és vidám, semmi több. És Melissa végig nagyon helyes, sőt, van a filmben átalakítás is, amit annyira szeretek! Középkorú, bezárkózott, pulcsis anyából egy szexi, dögös csaj lesz, egy sugárzóan bájos Deena, aki bár ugyanúgy középkorú, de kinyílik, újra élni kezd és új barátokra lel – igaz, hogy ezek a barátok mind a gyerekei lehetnének, de elfogadják, megszeretik és kölcsönösen segítik egymást! Olyan jó látni, hogy mindannyian tanulhatunk egymástól: a fiatalabbak is az idősebbektől és fordítva! Tetszik, hogy Deenának olyan jó a lányával való kapcsolata, a lánya újra megismeri az anyukáját, kicsit másképp, közelebbről, nem anyaként, inkább barátnőként, ahogy együtt járják a végzős évet. És őszintén tudják egymásnak mondani: ‘szeretlek és büszke vagyok rád’! (Egyébként nekem tetszik, ahogy a lányát játszó Molly Gordon színésznő egy-egy elkapott pillanatban olyan áhitattal néz Melissára (az anyukájára), érezni, hogy szerették együtt forgatni ezt a filmet)

Van itt minden: lánycsapat, beavató szertartás, iskolai vizsga, undok széplány, csajos verekedés, szex a suli könyvtárban, szétrombolt esküvői fogadás, és buli hajnalig… De a lényeg szerintem… ami miatt én elmorzsoltam egy-egy könnycseppet mozizás közben: soha nincs késő. Ha az ember összeszedi az erejét és akaratát, mindig lehet újrakezdeni! Sőt! Meg lehet tölteni az életünket élményekkel, lehet valóban élni! Nem csak létezni… és a változás rajtunk áll, ha akarjuk, bármitől megváltozhat az életünk, lehet az egy válás, egy összetört élet, de nem kell hozzá ilyen sok, ha észrevesszük magunkon, hogy besavanyodtunk, beszürkült körülöttünk a világ, akkor csak azt kell mondani: most belevágok egy új kalandba, lesz ami lesz! És akkor jönnek az új élmények, az új barátok, az új lendület… 

Egy szó mint száz: szerintem jó kis film, érdemes megnézni… és megnézem még egyszer majd szerintem! Legyen csudaszép, vidám napotok! Puszi, Eszti.