Nincs semmi különös

Az élet egy végtelen történet. Így harminchárom éves fejjel kicsit másképp látom a világot, mint huszonévesen… na jó, nagyon másképp! Amikor fiatalabb az ember – vagy inkább helyesen úgy mondanám: nyersebb, mert hogy most is épp oly fiatalnak és energikusnak érzem magam, mint egy tizessel korábban -, nem annyira nézi/látja egy ívben egymással összekapcsolódva a dolgokat, inkább csak él, élvezi az életet, rövidebb szakaszokat lát egyben. De aztán az évek számának gyarapodásával együtt a rálátása is gyarapszik s talán ezt hívják életbölcsességnek. Az életbölcsesség az egyik olyan raktár szerintem, ami az adott időszakok alatt megspórolhatatlanul megélt/átélt élmények, fájdalmak, súrlódások, küzdelmek és megoldások gyűjteményéből töltődik föl. És ezzel egyidejűleg kialakul még valami nagyon fontos. Ha valaki megkérdezi tőled, hogy: ‘Hogy vagy? Mi újság?’, nő a szívben érzett hála a “nincs semmi különös” állapotért. 

Mostanában elég sokszor van nálunk az, hogy ha megkérdezik tőlem: ‘Hogy vagy? Mi újság?’, akkor hosszan tudnám mesélni az összes kálváriánkat… persze nem teszem 😀 de tudnám! Van olyan az életben, hogy nagyon összejönnek a dolgok. Így volt ez az elmúlt egy hónapban… vagy inkább az elmúlt fél évben… sőt inkább az elmúlt három évben… igen! Onnantól, hogy lett egy kis élet, akire éjjel-nappal vigyázunk, akit életben tartunk, szeretünk-védelmezünk, a széltől is óvunk, valahogy besűrűsödtek a napok, sokkal rövidebbnek tűnik 24 óra és valahogy mindig azon kapom magam, hogy ha a kis órára pillantok a laptopom jobb felső sarkában: hát megint elmúlt éjfél, és én még mindig nem fejeztem be… valahogy nem érnek véget a napok, mielőtt újrakezdődnének, valahogy annyira annyira nagyon sok felé kell figyelni, koncentrálni, hordani azt a nagy, súlyos kabátot télen-nyáron, amit Felelősségnek hívnak… de ha tényleg ‘csak’ ennyi van, akkor az már nekem megfelel a ‘nincs semmi különös’ érzésnek… és ezért hálás vagyok! Mert a bébi édes teher, a felelősség hála, mert jó, hogy van mit hordozni, a munka áldás, mert csodálatos, hogy azzal foglalkozhatok, amit a legjobban szeretek a világon, az éjszaka pedig a barátom… 😀 

Viszont az utóbbi időben már csak arra vágytam, hogy újra legyen az a három éve beállt roppant sűrű és szerteágazó, de mégiscsak “nincs semmi különös” állapot… de valahogy nem találtuk… történt sok minden, de most csak a legutóbbit mondom: Robi dereka egy óvatlan-véletlen rossz mozdulattól úgy beállt, hogy mozdulni is alig bírt, nagyon lassan jött helyre, orvoshoz, röntgenre járkáltunk, két hétig gyógyult, volt olyan két nap, hogy négykézláb tudott csak kúszni, rettenetes volt látni, ahogy fáj neki, és nehéz volt még erősebbnek lenni, mint általában, minden területen helyt kellett állni… de nem voltam egyedül, mert képzeljétek, a baba teljesen mellettem volt, megérezte, milyen rosszul van apa, milyen nehéz anyának mindent egyedül, és mint egy kis jótündér végig ott zizegett, repdesett mellettem, segíteni akart, ahol tudott, szófogadó volt, apát a kis műanyag orvosi táskájából gyógyítgatta, és csak mosolygott, mosolygott. Ezzel hozta a legnagyobb gyógyulást mindkettőnknek. 

És most már Robi is jól van, ezt is túléltük, mint már eddig is oly sok mindent. És most azt mondhatom… hosszú hónapok után, hogy… “nincs semmi különös” velünk… és ez a legszebb az egészben! Mert minden jó, és minden halad a megszokott, pörgős, szerteágazó ritmusában. Én pedig ebben az egész folyton rendszabályozandó és mindig egy kicsit kusza rendszerben minden nap megkeresem, hogy miért lehetek hálás, hogy minek tudok örülni, belekapaszkodok, és csak ezt akarom látni. A többi pirosan villogó felkiáltójelet úgyis folyamatosan kapcsolgatja az ember, minden fontosra előbb-utóbb sort kerít, mert muszáj…

…de én csak ezt akarom látni: az ágyban szuszogó kis angyalkámat, a szorgalmas, drága férjemet, aki még az ágyba ledőlve is segít nekem lementeni a képeimet és archivál, és a nyitott laptopjával belealszik a munkába, a friss, illatos reggelijeinket együtt, hármasban az asztalkánk körül, ahogy besüt a nap az ablakon, a rózsaszín szívószálas reggeli kakaóinkat, a babám ragacsos puszijait az arcomon, a délutáni kéz-a-kézben sétáinkat, a kis csalinkázó futóbiciklisünket, ahogy előttünk bicajozik boldogan, az eső elől játszótérről hazaszaladós estéinket, a nagy, önfeledt pancsolásokat és a nem-akarok-fürödni-inkább-piszkos-lábbal-hadd-aludjak-anya estéinket, a bekuckózós-filmezős-összebújós-romantikus lopott kettesbeni éjjeli óráinkat… csak ezt akarom látni… még akkor is, ha sokszor “annyi minden van”, én megelégszem azzal, ha csak ez a “nincs semmi különös” van, mert nekem ez a minden

Élménygyűjtők

Jelentem: a Sas leszállt… újra a vezérlőközpontból köszöntök Mindenkit! Helló-helló Magyarország, helló Világ, megjöttem!!!

Kicsit több, mint egy hét – majdnem teljes – szünet és kikapcsolódás után élményekkel, napfénnyel, balatoni levegővel és illatokkal feltöltődve hazatértünk.

Ez most egy olyan ‘egy éve már nem voltunk sehol, és annyira nagyon vágytunk már egy igazi kikapcsolódásra’ utazás volt és nagyon jól esett, sőt, kellett is nekünk… de ahogy mondani szokták: minden véget ér egyszer (no, remélem, azért ez nem mindenre igaz… 😀 ), így hát ez a nyaralás is. Régen valahogy nosztalgikus érzések fogtak el minden alkalommal, amikor vége lett egy nyaralásnak vagy nyári táborozásnak, vagy amikor egy izgalmas, vidám időszak lezárult. De már egy ideje nem érzem ezt. Most itt a baba, ő tele van energiával, élvezi az újabb kalandokat, és neki minden nap egy új, felfedeznivaló ajándék. Nekem meg Ő a felfedeznivaló ajándék – minden nap. 

Mióta velem van – és ez tényleg az első perctől így van, hogy magamhoz öleltem a szülőszobán! – olyan lett minden belül a lelkemben, mint amikor egy ünneplőbe öltözött kisgyerek szenteste várja, hogy végre megszólaljon a kis arany csengő, kinyíljon az ajtó, és meglássa a csillogó-villogó, gyönyörűséges karácsonyfát alatta a sok ajándékkal és meglepetéssel. Pont ezt az izgalmat és boldogságot élem meg minden reggel, amikor velünk ébred. Meglátom, és csak mosolyogni tudok: “Szia Kicsikém! Szeretlek… hogy aludtál? Gyere, anya megölel…” És már puszilom, ölelem, bújunk, aztán együtt kakaózunk, és indul az új nap. Ezt én szavakkal le sem tudom írni. A legszebb dolog a világon, ahogy látom, hogy kinyílik a kis lelke minden újdonságra, izgalomra, és én ezt vele együtt élem meg… Így hát nem csoda, hogy ez a nem olyan kellemes, kicsit bánatos szép-szomorkodó nosztalgia is odaveszett valahol a feledés tengerében már évekkel ezelőtt. (Pedig tényleg, mindig éreztem, amikor egy jó dolognak vége lett… bántam, hogy vége és akartam, hogy folytatódjon még!) De most minden jó kaland után csak a napfény és a boldog holnapba nézés marad… és meg kell mondjam, imádom, hogy ilyen vidáman hagytam ma ott a Balatont – bármennyire is imádtam ott lenni -, örültem, hogy jövünk haza, és imádom, hogy itt alszik a kicsikém mellettem tele élményekkel, és mindjárt holnap van, és tervezhetjük az újabb élményeket… szerintem én élménygyűjtő lettem!

Egyszerűen megéreztem, hogy az élet rövid, hogy nincs értelme várni arra, amit csak most lehet megtenni… sokáig nem így gondolkodtam, de ahogy telnek az évek és érnek hatások, körülményváltozások, egyre több a szép és a kevésbé szép tapasztalás az életben, valahogy helyükre kerülnek a dolgok és átértékelődik minden, azon a bizonyos fontossági skálán csúszkálnak, helyet cserélnek a bábuk… 

Azt az élményt, amit most szerezhetünk meg, azt most kell megszerezni. Most vagyunk annyi idősek, amennyik, és most vágyunk valamire, amit meg kell élni… később más álmaink, terveink lesznek, akkor pedig azokat kell megvalósítani. És bizony arra is rájöttem, hogy kellenek az álmok, kellenek a tervek, kell kitalálni kalandokat, utakat, és gyűjteni kell az élményeket. Az élet nagyon nagyon rövid és csak úgy pörögnek egymás után a napok-hetek-hónapok… (Épp az imént hajtottam be és tűztem fel újra a falra a nagy mindentudó fali naptáramat, hogy ne zavarjanak az elmúlt hónapok, amik tele vannak írva… hát bizony fele akkora lett, mint volt!!!!)

Tegnap beszélgettem a parton egy idős hölggyel. Lendületes, vidám természetű néni volt, tele élettapasztalattal, mindenféle szóba került. Egyszer csak azt mondja beszélgetés közben – miközben egész más dolgokról volt szó: “…nézze… az élet olyan rövid! Olyan hamar felnőnek a gyerekek, és elszállnak az évek. Nézzen rám! Hihetetlen, hogy már ennyi idős vagyok… semminek nincs értelme, csak annak hogy az ember boldog legyen, szeresse azokat, akik mellette vannak, és gyűjtse az élményeket, és jó napokat éljen meg. Nem kell sok a boldogsághoz!”

Hát ma este ezekkel a szavakkal búcsúzom, teli energiával és életörömmel… és sok-sok szép új élményt kívánok Nektek! Legyünk mind élménygyűjtők! Millió puszit küldök: Eszti. 😀